2000, 2002 (14. évfolyam) január
Trencsényi Balázs: Megtalálni az angyalok hangját – és a részletekben lakozó ördögöket
Trencsényi Balázs Megtalálni az angyalok hangjátés a részletekben lakozó ördögöket Abban lényegében minden recenzens megegyezett, hogy Gyurgyák János óriási fába vágta a fejszéjét, amikor a „magyarországi zsidókérdés" eszmetörténeti feldolgozására vállalkozott. A szerző célja a szembenézés és az elgondolkodtatás volt, s ha az olvasó túlteszi magát a különböző irányú zsigeri elutasítások pavlovi reflexein, akkor el kell ismernie, hogy Gyurgyák könyve valóban elgondolkodtató. Tulajdonképpen a könyv sikerességének egyfajta fokmérője, hogy aligha akad olyan olvasó, aki ne találna legalább egy kitételt, amin megfellebbezhetetlen igazának tudatában „méltán megsértődhet". A szerző kifejezett szándéka szerint, s ezzel csak egyetérteni lehet, a történetmondás nem magáért való tevékenység, hanem terapeutikus közösségi gyakorlat, s ha nem is mindjárt fájdalomcsillapító, de szerencsés esetben legalább görcsoldó hatású. Aki ilyen értelemben fogja fel a történetíró feladatát, az maga is tisztában van vele, hogy munkája nem puszta „rekonstrukció", hanem a szó „nemes értelmében" konstrukció. Szükségképp több jelentésszintje van: a kötet gondolatmenete egyrészt tartalmaz egy „metahistorikus narratívát" (a szerző értelmezésében ez az asszimilációs ideológia „tündöklése és bukása", a magyar-zsidó korrobok tragikus története), amely a könyv retorikai keretét adja; másrészt egy metapolitikait (a 20. századi magyar politizáló értelmiséget tragikusan megosztó népi-urbánus szakadás értelmezését és megítélését); harmadrészt pedig egy „szakmai-technikai" szintet, amely nem más, mint a zsidóságról, asszimilációról alkotott elképzelések eszmetörténeti rekonstrukciója. Ezek a szintek természetesen egymásra épülnek, de bizonyos értelemben el is választhatók egymástól, sőt, véleményem szerint egyenesen el is választandók. Gyurgyák történetírói pozíciója éppen a distinkciók érvényesítésére épül, azaz arra, hogy az összegabalyodott vélemények közül kihámozza az egymásnak gyakran ellentmondó álláspontokat. Ennek jegyében is tanácsos a retorikai, a metapolitikai és a módszertani szintek elhatárolása, arról nem is beszélve, hogy a könyvet elutasítók háborgását (amely legtöbbször annak számonkérésében kulminál, hogy lehet-e valaki sine ira et studio objektív a magyar-zsidó történet tragikus felhangjainak ismeretében) részben éppen e szintek összecsúszása magyarázza. Azt gondolom, hogy ebben a szerző, bár jóhiszeműsége nem vonható kétségbe, maga sem teljesen ártatlan. A Gyurgyák könyvének retorikai kerete, amennyiben mondjuk Hayden White metahistorikus modellje felől közelítünk hozzá, a tragikus narratíva iskolapéldája. Az általa elmondott történet középpontjában az „asszimilációs álom sikertelensége", „egy jól induló folyamat" tragikus megbicsaklása áll. Véleménye szerint az 1840-60-as években kialakultak a „kompromisszum keretei", amelyek ugyan „egyik oldal" számára sem voltak egyértelműek és ezért kölcsönösen irreális elvárásokra épültek (mindezt jól mutatja például a „hasonlóság" szó jelentésének tisztázatlansága még a fogalmilag oly rigorózus Trencsényi Balázs írása Horváth Ivánnak a 2000 tavaly októberi számában megjelent cikkére (A szimmetriakövetelés), illetve a cikk nyomán kibontakozott vitára reflektál. 2000 0 9