2000, 2002 (14. évfolyam) március
Sorin Antohi: A „bovarizmustól” az etnikai ontológiáig
Csehszlovákia, Magyarország és némi habozással Lengyelország —, amelyek az olyan prominens személyiségeknek köszönhetően, mint Milan Kundera vagy Konrád György, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek folyamán rendkívül hangosan képviselték közép-európaiságukat, nem örültek annak, hogy Romániával kell közösködniük. Amikor feltámasztották Közép-Európa kulturális-ideológiai fogalmát, hogy távolságot teremthessenek maguk és a Szovjetunió között, és hogy felébresszék a Nyugat bűntudatát, Kundéra és a hasonló szerzők (valamint nyugati támogatóik) idealizált képet mutattak fel a tradicionális Közép-Európáról a maga irodalmával, zenéjével, Gemütlichkeitjével és más múltbéli dicsőségeivel. A lehetséges fő vetélytársak az önérdekű szimbolikus földrajz nevű versenyszámban nem tiltakoztak az ellen, hogy a fogalomnak új jogtulajdonosai akadtak: az osztrákoknak feltehetőleg tetszett a dolog, mivel glorifikálta használható múltjukat, miközben jótékonyan hallgatott a kínosabb emlékekről; a németek látszólag nem törődtek az üggyel, mivel az ő Mitteleuropaváltozatukat kompromittálta a Harmadik Birodalom, a Német Szövetségi Köztársaság pedig szimbolikusan az Atlanti-óceán felé csúszott, hosszú történelme során először válva nyugativá. Az NDK volt a szovjet tábor egyetlen barakkja, amely elégedettnek látszott geopolitikai státusával. A JLlz adott körülmények között a Nyugat kezdeményezése, hogy Közép-Európa fogalmába tartozzon bele Románia is, nem tudott senkit sem meggyőzni. Csak az első román posztkommunista külügyminiszter (Adrian Nastase, a jelenlegi miniszterelnök) terjesztette hálásan a hírt arról, hogy országa belépett Közép-Európa exkluzív elitjébe. Elragadottságában még azzal is előállt, hogy Közép-Európa természetes keleti határa a Dnyeszter, azaz hazafiasan Moldvának is közép-európai státust követelt. Akárhogy van is, a művelet — mely révén a geokulturális bovarizmus kis híján hivatalos állami doktrína lett — senkit sem nyert meg, és Románia, amelynek hosszúra nyúló átmenete nem követi a közép-európai mintákat, a jelek szerint csúszik vissza a Balkánra, vagy — hogy a politikailag korrekt kifejezést használjuk Délkelet-Európába. Vissza az első kockába, úgymond. Geokulturális bovarizmus A Ce este Sud-Estul European? (Mi az európai délkelet?) című könyvecskében, amely 1940-ben, azaz abban az évben jelent meg, amikor a Vasgárdisták kezén tragikus halált halt, Iorga — túllépve az ország fölrajzi helyzetéről szóló vitákon elmagyarázza, miért nem balkáni ország Románia: „Egy ország nem ahhoz a területhez tartozik, ahol fekszik, hanem ahhoz a célhoz, amelyik felé fordul". Ez talán az általam „geokulturális bovarizmus"-nak nevezett jelenség legszabatosabb megfogalmazása. A Webster 1996-os kiadása a bovarizmust következőképp határozza meg: „önmagunk túlbecsülése, kiváltképp túlzott dicsőítése; önhittség". A szótár Flaubert Bovarynéját jelöli meg a fogalom forrásaként. Az 1966-os kiadásában pontosabb meghatározást találunk: „önmagunk a valóságostól oly mértékben eltérő elképzelése, hogy általános viselkedésünket ez az elképzelés szabja, illetve határozza meg; különösen: az ilyen idealizált, felmagasztalt, dicsőített vagy másként irreális önkép dominanciája, amely drámai személyes konfliktushoz (mint a tragédiákban), feltűnően szokatlan viselkedéshez (mint a paranoia esetében) vagy komoly teljesítményhez vezethet". Az alábbiakban nem tartom magam szigorúan ezekhez az értelmezésekhez, és távol áll tőlem a behaviorizmus is. A bovarizmust képletesen, nem pedig fogalomként használom a román önazonossági diskurzusok megértésében. Fő ihletforrásomul Hayden White munkái szolgálnak, elsősorban az alapvető Metahistory (The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe, 1973). A hagyományos retorika különböző eszközei (metafora, metonímia, szinekdoché és irónia), valamint a különféle cselekményes formák (románc, komédia, tragédia, szatíra) alakítják a kollektív identitás és a szimbolikus földrajz diskurzusait is, éppúgy mint bármily más beszédmódot. Románia geokulturális bovarizmusa nem egyéb, mint az a mélyen gyökerező elgondolás, hogy az országot gyengéd szálak fűzik a Nyugathoz, különösen Franciaországhoz, még inkább pedig Párizshoz. A nemzeti vágyálom e formája az 1840-es évekig nyúlik vissza, amikor számos moldvai és havasalföldi járt párizsi iskolákba és egyetemekre, és dolgozott Jules Michelet karizmatikus vezetése alatt, illetve Edgar Quinet rendületlen politikai-diplomáciai támogatásával - a 20 C1 2000