2000, 2004 (16. évfolyam) július-augusztus
GRÜLL TIBOR: Tizenkét tétel a Római Birodalomról
cero Állam című művében Laelius és Scipio fiktív beszélgetése azt a kérdést feszegeti, hogy Romulus vajon a barbárok uralkodója volt-e? Laelius válasza a hadvezérnek: Ha, miként a görögök állítják, az emberek vagy barbárok, vagy görögök, attól tartok, hogy a barbárok királya volt; de ha ez a név az erkölcsökkel, nem pedig a nyelvvel áll kapcsolatban, akkor úgy vélem, hogy a görögök nem kevésbé barbárok a rómaiaknál. Már Walbank is rámutatott arra az irodalmi jelenségre, hogy a római vígjátékírók — bizonyára nem minden önirónia nélkül - saját magukra is alkalmazták a „barbár" kifejezést. Plautus a Foglyokban Itália városait és törvényét illeti ezzel a jelzővel; a Hetvenkedő katonában Naevius „barbár költő"; a Mostellariában pedig egy római „kásazabáló barbár kézműves"-ről folyik a disputa.51 A rómaiak csak a hellenizáció erősödésével kezdték kikérni maguknak ezt a minősítést: állítólag Cato szokta epésen emlegetni, hogy a görögök „minket szintén barbárokként emlegetnek".56 „Mindazonáltal az a probléma, hogy a rómaiak miként illeszkedtek bele a »görögök versus barbárok« dichotóm kategóriájába, továbbra is zavaró" — jegyzi meg Walbank.57 Pedig a megoldás kézenfekvő: a rómaiak az addigi dichotóm rendszert trichotómmal váltották fel. Mikor Cicero egy helyütt arról beszél, hogy az epikureizmus az egész ismert világot meghódította, a Graecia, Italia és barbaria kifejezéseket alkalmazza.58 Ezt a hármas felosztást vették át azután a császárkori görög rétorok és történetírók is. Egyvalamit azért a legtöbben elismernek: a kultúra királyi jogát a barbárság meghódítására és leigázására, hogy az hagyjon fel véres belső harcaival és förtelmes szokásaival, és vesse magát alá a kultúrállam általános erkölcsi normáinak. Jacob Burckhardt e megállapítása nemcsak a Római Birodalom és a barbárok viszonylatában érvényes.59 Egy világbirodalom immanens módon rendelkezik civilizatórikus küldetéstudattal. A rómaiak ilyen irányú törekvéseiket elsősorban a hozzájuk képest fejletlen északi és nyugat-afrikai tartományokban élhették ki, ahol a barbárok nélkülözték a humanitas áldásait. Ez utóbbi fogalmat általában „civilizáció"-nak szokták fordítani, jogosan. A latin szót persze az ókorban is sokféle értelemben használták (még „városias kényelem" jelentésben is)60, éppúgy, mint a mai „civilizáció"-t, amelynek értelmezési tartománya nagyjából a „kultúra, nevelés, fejlődés, modernitás" jelentéseket fedi. Egyesek szerint a humanitas a három római „alaperényhez" (religio, mores, fides) csatlakozott negyedikként. A szó görög megfelelője nem annyira a philanthrópia („emberiesség" vagy „emberiség-szeretet"), mint inkább a paideia („nevelés, műveltség, kultúra"). A civilizációt a görögök találták fel, de a rómaiak terjesztették el a barbár népek között — írta Cicero.61 Róma, mint az oskumené központja, a késő köztársaság kortól kezdve gyakorlati politikájában is kettős mércét alkalmazott az általa meghódított területeken. A második század elején T. Flaminius realizálta azt, amit a hellenisztikus monarchiák már régóta figyelembe vettek: a görög közvélemény hatalmát.62 Flaminius fokozatosan a senatust is megnyerte annak a nézetének, hogy Keleten másfajta politikát kell alkalmazni: a királyok, ligák és városok feletti politikai hegemóniát kell előnyben részesíteni a nyílt és brutális annexiós törekvésekkel szemben. Keleten tehát az óvatosság jegyében, meglehetősen civilizált módon zajlott a római hegemónia kiterjesztése. Még a parányi Asztüpalaia szigettel is egy minden részletre kiterjedő szerződés köttetett: „Föl kell újítani a békét, barátságot és szövetséget Asztüpalaia népével; követükhöz úgy kell viszonyulni, mint egy tiszteletreméltó és barátságos nép jellemes tagjához, és udvariasan kell neki válaszolni" — mondta ki a senatus határozata.63 A nyugati „barbár fronton" persze egészen más volt a helyzet: senkit sem érdekelt igazán, mi történik egy liguriai vagy ibér törzzsel, kivéve a vállalkozókat és az adószedőket. (4) Tértörténelem Fernand Braudel A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában című klasszikus monográfiáját méltán tekintjük a modern történeti földrajz megalapozásának. A braudel-i értelemben vett geohistória jóval több egy-egy terület deskriptív földrajzánál: a klimatológiától a zoológián és a botanikán keresztül az antropológiáig számba veszi azokat a jellemzőket, amelyek egy adott térség földrajzi viszonyaiból következően befolyásolhatták annak történelmét.64 Sajnos, az ókortörténetnek máig sem született Braudelje.65 86 Cl 2000