2000, 2009 (21. évfolyam) május-június

MARGÓCSY ISTVÁN - LENGYEL LÁSZLÓ: Beszélgetés Várszegi Asztrikkal

„Történelmi tanulási folyamatban vagyunk" VÁRSZEGI ASZTRIK PANNONHALMI BENCÉS FŐAPÁTTAL BESZÉLGET MARGÓCSY ISTVÁN ÉS LENGYEL LÁSZLÓ MARGÓCSY ISTVÁN: Szeretettel köszöntöm Várszegi Asztrik főapát urat, aki már egyszer, jó pár évvel ezelőtt folyóiratunknak vendége volt, és szere­tettel gratulálok ismételt főapád megerősítéséhez • To­vábbá szeretettel k­öszöntöm Lengyel Lászlót is, la­punk hajtani alapító szerkesztőjét! Beszélgetésünk - hiszen évforduló van - szóljon az elmtelt húsz évről, általában is, egyes eseteket is érintve. Hogyan látod hát az egyház és a világ viszonyát az elmúlt h­úsz év tükrében, elsősorban természetesen a magyarországi változások­at tartvák­ szem előtt. VÁRSZEGI ASZTRIK: Köszönöm a kérdést. Ta­lán nagyon személyesen, de némi öniróniával azt szoktam mondani, hogy 1946-ban születve, én is a szocializmusban szocializálódtam, még akkor is, hogyha keresztény családban nőttem föl. Tizen­nyolc éves koromban egy szerzetesközösségbe léptem, és igazában véve akkor kezdett tudatosul­ni bennem a világ. Az egészhez viszonyítva csak egy epizód volt, hogy huszonkét hónapra megta­pasztalhattam a Magyar Néphadsereg katonai szolgálatát, majd nagy világra nyitás volt szá­momra a bölcsészkar, a tanulmányok, a tanári diploma megszerzése 1971 és 1976 között, ami igen nagy élményem volt annak ellenére, hogy akkoriban azért az ELTE is a maga történelem verte sorsát élte... Aztán mivel tudatosan vállal­tam a hivatásomat, egy kolostor lehető­ségei kö­zött, „bencés nyomtávon", boldogan és zavartala­nul éltem, még a létező szocializmus ellenére is. Az nagyon váratlan fordulatot hozott számomra, hogy huszonöt évi szerzetesség után egyik napról, tényleg egyik napról a másikra Budapest színteré­re kerültem, mint esztergomi segédpüspök. Vala­minek vége volt, és valami, amit nem ismertem, elkezdődött. Maga ez az élmény felfokozott ben­nem bizonyos erőket, kíváncsiságot, tettvágyat, hogy minél többet tegyek a jó, a kibontakozás ér­dekében. Lehet, hogy mindez nagyon szubjektí­ven hangzik, de hát azt gondolom, hogy egy em­ber részéről ez valahol így egészséges. Most, húsz év után már jobban látva a történelmi erőket és következményeket, számos dolgot másként érté­kelek, mint ahogy menetközben megnyilatkoz­tam, ha a lényeget illetően nem is gondolok mást. Csak kénytelen vagyok a dolgokat másként megfogalmazni a magam számára, mert ha nem követném intellektuálisan, nem racionalizálnám magamban a történéseket, akkor igen nehéz len­ne magának a személyes létnek az elviselése is. Tehát azt gondolom, ma Magyarországon min­denki, aki érez, aki gondolkodik, aki bármilyen családi vagy közösségi hagyománnyal rendelke­zik, az mind fél valamitől, valami szorongatja; mindünkben van csalódás, mert valami jobbat vártunk a szabadság ajándékától. A szabadság na­gyon fontos szó, ugyanakkor azt is tudom, hogy a szabadság rendkívül determinált, mert a szabad­ságnak vannak gazdasági, politikai, adott esetben személyi korlátai. Azt gondolom, hogy a csaló­dást az okozza, hogy abban a tudatban vagy abban a hamis tudatban éltünk, hogy szabadok va­gyunk, és most úgy látjuk, hogy nem tudtunk élni a szabadság adta lehetőségekkel. Történészként azt mondom, hogy bár fájdal­mas volt a létező szocializmus negyven éve a ke­resztény felekezetek, így a katolikus egyház szá­mára, ám ez mégiscsak egy rövid időszak. És ha most az új húsz évet nézzük, hogy az előző időszak­tól, és az azt megelőző történelmi léptéktől elszó- 2000­­ 5

Next