2000, 2009 (21. évfolyam) május-június
MARGÓCSY ISTVÁN - LENGYEL LÁSZLÓ: Beszélgetés Várszegi Asztrikkal
„Történelmi tanulási folyamatban vagyunk" VÁRSZEGI ASZTRIK PANNONHALMI BENCÉS FŐAPÁTTAL BESZÉLGET MARGÓCSY ISTVÁN ÉS LENGYEL LÁSZLÓ MARGÓCSY ISTVÁN: Szeretettel köszöntöm Várszegi Asztrik főapát urat, aki már egyszer, jó pár évvel ezelőtt folyóiratunknak vendége volt, és szeretettel gratulálok ismételt főapád megerősítéséhez • Továbbá szeretettel köszöntöm Lengyel Lászlót is, lapunk hajtani alapító szerkesztőjét! Beszélgetésünk - hiszen évforduló van - szóljon az elmtelt húsz évről, általában is, egyes eseteket is érintve. Hogyan látod hát az egyház és a világ viszonyát az elmúlt húsz év tükrében, elsősorban természetesen a magyarországi változásokat tartvák szem előtt. VÁRSZEGI ASZTRIK: Köszönöm a kérdést. Talán nagyon személyesen, de némi öniróniával azt szoktam mondani, hogy 1946-ban születve, én is a szocializmusban szocializálódtam, még akkor is, hogyha keresztény családban nőttem föl. Tizennyolc éves koromban egy szerzetesközösségbe léptem, és igazában véve akkor kezdett tudatosulni bennem a világ. Az egészhez viszonyítva csak egy epizód volt, hogy huszonkét hónapra megtapasztalhattam a Magyar Néphadsereg katonai szolgálatát, majd nagy világra nyitás volt számomra a bölcsészkar, a tanulmányok, a tanári diploma megszerzése 1971 és 1976 között, ami igen nagy élményem volt annak ellenére, hogy akkoriban azért az ELTE is a maga történelem verte sorsát élte... Aztán mivel tudatosan vállaltam a hivatásomat, egy kolostor lehetőségei között, „bencés nyomtávon", boldogan és zavartalanul éltem, még a létező szocializmus ellenére is. Az nagyon váratlan fordulatot hozott számomra, hogy huszonöt évi szerzetesség után egyik napról, tényleg egyik napról a másikra Budapest színterére kerültem, mint esztergomi segédpüspök. Valaminek vége volt, és valami, amit nem ismertem, elkezdődött. Maga ez az élmény felfokozott bennem bizonyos erőket, kíváncsiságot, tettvágyat, hogy minél többet tegyek a jó, a kibontakozás érdekében. Lehet, hogy mindez nagyon szubjektíven hangzik, de hát azt gondolom, hogy egy ember részéről ez valahol így egészséges. Most, húsz év után már jobban látva a történelmi erőket és következményeket, számos dolgot másként értékelek, mint ahogy menetközben megnyilatkoztam, ha a lényeget illetően nem is gondolok mást. Csak kénytelen vagyok a dolgokat másként megfogalmazni a magam számára, mert ha nem követném intellektuálisan, nem racionalizálnám magamban a történéseket, akkor igen nehéz lenne magának a személyes létnek az elviselése is. Tehát azt gondolom, ma Magyarországon mindenki, aki érez, aki gondolkodik, aki bármilyen családi vagy közösségi hagyománnyal rendelkezik, az mind fél valamitől, valami szorongatja; mindünkben van csalódás, mert valami jobbat vártunk a szabadság ajándékától. A szabadság nagyon fontos szó, ugyanakkor azt is tudom, hogy a szabadság rendkívül determinált, mert a szabadságnak vannak gazdasági, politikai, adott esetben személyi korlátai. Azt gondolom, hogy a csalódást az okozza, hogy abban a tudatban vagy abban a hamis tudatban éltünk, hogy szabadok vagyunk, és most úgy látjuk, hogy nem tudtunk élni a szabadság adta lehetőségekkel. Történészként azt mondom, hogy bár fájdalmas volt a létező szocializmus negyven éve a keresztény felekezetek, így a katolikus egyház számára, ám ez mégiscsak egy rövid időszak. És ha most az új húsz évet nézzük, hogy az előző időszaktól, és az azt megelőző történelmi léptéktől elszó- 2000 5