2000, 2009 (21. évfolyam) május-június

ERŐS FERENC: Pszichoanalízis és kulturális emlékezet

elő, és melyek gátolják a történelmi múlt traumá­inak feldolgozását? Beszélhetünk-e az „elfojtott visszatéréséről" egy tágabb, társadalmi és történe­ti kontextusban? Párhuzamba állíthatók-e az em­lékezet és az identitás narratív szerveződésének egyéni folyamatai a kollektív emlékezet és identi­tás megalkotásának folyamataival? Milyen kap­csolat van az egyéni élettörténetek és a nagy tör­ténelmi elbeszélések, legendák, mítoszok szerke­zete között? Egy közösség egésze ugyanúgy rea­gál-e az átélt traumákra, mint az egyén? Ezek a kérdések többek között olyan történészek mun­káiban vetődnek fel, mint Hayden White,­ Do­minick LaCapra­ vagy Jan Assmann. E szerzők munkássága is alátámasztja, hogy a pszichoanalí­zis fogalmai és gondolatai nem csupán a történel­mi reflexió nélkülözhetetlenné vált eszközeit al­kotják, hanem maguk is izgalmas, és mind a mai napig kevéssé feltárt terepet jelenthetnek a tör­ténelmi reflexió számára. A pszichoanalízis törté­nete ugyanis messze túlmutat egy diszciplína tu­dománytörténetén és a művelőinek kapcsolat­rendszerét feltáró tudományszociológián. Már csak a kultúránkra „egész világlátásunkra és önér­telmezésünkre" gyakorolt széles körű hatása foly­tán is érdemes lehet történetét tágabb kontextus­ban, a huszadik század eszme- és társadalomtörté­netének egyik sűrűsödési pontjaként vizsgálni. A freudi fogalmaknak a történelmi emlékezet­re való kiterjesztése és alkalmazása több, mint egyszerű alkalmazás; szükségképpen maga után vonja e fogalmak kritikai felülvizsgálatát, kon­textusba ágyazását is. A nehézséget többek között az okozza, hogy maga Freud sem állt meg az egyén belső életének vizsgálatánál, munkásságának már korai időszakától kezdve törekedett arra, hogy egyénlélektani fogalmait egy metapszichológiai rendszerbe ágyazza, amely az egyénen túli, kollek­tív struktúrák (vallás, kultúra, művészet) magya­rázatául szolgálhatnak. [A] a legmodernebb vallásokba is mélyen belenyúló mitológiai világnézet nagy része nem egyéb a külvilágba kivetített pszichológiánál. A pszichikai tényezők és tu­dattalan viszonylatok homályos felismerése [...] egy ér­zékfeletti valóság létrehozásában tükröző­dik [...], a tu­dománynak feladata, hogy ezt az érzékfeletti valóságot visszaváltoztassa a tudattalan pszichológiájává. Vállal­kozhatunk rá, hogy az édenkertről és a bűnbeesésről, Istenről, a jóról és a rosszról, a halhatatlanságról szóló mítoszokat ily módon feloldjuk, tehát a metafizikát metapszichológiává változtassuk át.­ Freud a maga lamarckista előfeltevéseiből kiin­dulva úgy képzelte el, hogy az archaikus élmé­nyek és ősi traumák az ismétlődés révén bioló­giailag átörökíthető módon épülnek be az egyéni pszichébe. Ezzel magyarázza például a mítoszok fennmaradását és a közösségben játszott szerepét, hatékonyságát is. A vallás „kollektív kényszer­neurózisként" való felfogása a Totem és tabu­ tól a Mózes, az ember és az egyistenhit­ig végigvonul Freud munkásságán. Ez utóbbi mű, amely életmű­vének utolsó nagy, befejezett alkotása volt, szá­mos vallás- és eszmetörténész, pszichoanalitikus és más Freud-kutató számára okozott értelmezési nehézségeket, részben a Mózes egyiptomi szárma­zásáról és meggyilkolásáról kifejtett hipotézisek, részben pedig Freudnak az antiszemitizmus okai­val kapcsolatos gondolatai, illetve saját zsidósá­gához való viszonyának ambivalenciái miatt. Jan Assmann szerint Freud Mózese furcsán ingadozik az emlékezés és a tör­ténelem alakja között. Sokat megmagyaráz ez azon akadályok közül, amelyekkel Freudnak írás közben szembe kellett néznie. „Történelmi regénnyel" kezdte, és a történelmi bizonyítás egyenesen kriminalisztikai formáinál fejezte be. A történelem alakjaként a freudi Mózes létezésének fájdalmasan hiányoznak a bizonyí­tékai. Freud a Biblia bizonyítékait egy olyan emlék hangjaiként zárja ki, amely a történelmi tudomány íté­lőszéke előtt nem állja meg a helyét. Ehelyett Freud történelmi nyomok és jelek után kutat, és kétségbeesik szűkös mivoltuk miatt. [...] Freud Mózese a jelenhez kapcsolódik. Az emlékezés alakja annak számára, aki emlékszik rá, döntő, meghatározó jelentőségű; a törté­nelem alakja legjobb esetben is csak érdekes. [...] Freud, akárcsak Maimonides és Spencer, Mózesben a „végtelen" zsidóság megteremtőjét és időtlen szimbó­lumát látja, úgy, ahogy az a mai napig fennáll. Ez a tu­datos anakronizmus csalhatatlan jele annak, hogy Freud esetében inkább az emlékezés, mint a történe­lem talaján mozgunk. Assmann szerint Freud Mózes-könyve éppen „ezért tartozik az emlékezettörténeti kutatás biro­dalmába."­ Assmann egész könyvet szentelt annak bemu­tatására, hogy Freud Mózes-könyve hogyan és miért válhatott az emlékezettörténet egyik para­digmatikus művévé, s hogy miképpen világíthat­ja meg számunkra e mű a Mózes-legenda rétegeit és áthagyományozódási ösvényeit - még akkor is, ha Freud elméleti előfeltevései éppúgy kételyeket ébreszthetnek bennünk, mint merész, bár koránt- 2000 C* 127

Next