2000, 2010 (22. évfolyam) június
BÁN ZSÓFIA: A turul és a díno
Bán Zsófia A turul és a dínó (FABULAMENT) Jó néhány éve, egy gyerekpszichológus barátom mesélte, hogy egyszercsak arra lett figyelmes, hogy szinte minden tinédzserkorú páciense ugyanarra a filmre, és ugyanannak a filmnek az alakjaira, szereplőire hivatkozik, amikor az álmaihoz, a vágyaihoz, a belső világához vagy egyszerűen az énképéhez keres hasonlatokat, képeket. S mivel addig még nem látta e filmet, úgy döntött, nem tehet mást, elmegy és megnézi, hogy jobban megértse fiatal pácienseit, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. Ez a film A csillagok háborúja volt, s a bemutatása óta talán csak a Mátrixnak volt megközelítően ekkora hatása erre a korosztályra (egy eggyel fiatalabbra pedig a Harry Potter-jelenség irodalmi és filmes változatának). S talán nem nehéz belátni, mi is volt az, ami ezekben a filmekben akkora erővel tudott hatni: a mítosz, egy erős mitikus világ, ami közösségi élménnyé, alternatív világgá s alternatív kultúrává tudott válni. Ez a nem múló igény az, amit Hollywood már nagyon korán felismert, s többnyire ennek kielégítése vezeti őket a mai napig, amikor egy-egy szuperprodukciót készítenek elő. Pedig nem biztos, hogy mindnyájan olvasták Nietzsche A tragédia születése című opuszát, amelyben a mítoszkeresésről, mint a modernizmus hiánybetegségéről ír. Mi másra is vall a kielégületlen modern kultúra csillapíthatatlan történelmi szükséglete, mire, hogy számlálhatatlanul szedegeti össze, gyűjti maga köré a más kultúrákat, mire az önemésztő ismeretszomj, ugyan mire is, ha nem arra, hogy elhagyta őt a mítosz, hogy elvesztette mitikus hazáját, a mitikus anyaföldet? Szavai a kortárs kultúrára nézve talán érvényesebbek, mint valaha, s ha e mítoszok lokálisan nem állnak rendelkezésére, akkor az immár lokálissá vált globális mítoszokból merít. Ha nincsenek hazai „sárkányok", akkor helyettük a globális „dinoszauruszok" fogják a kollektív képzeletet fogva tartani. Ám ha mégis akadnak hazaiak, akkor bizonyos történelmi konstellációkban - lásd pl. a rendszerváltással felszínre törő nemzeti identitás kérdését, és ennek gátlástalan politikai manipulálását - nagyobb hatást tudnak kifejteni a kollektív képzeletre, mint a globálisak. A kérdés csak az, hogy ki tematizálja a „sárkányokat". Kell-e mondani, hogy az amerikai pop kultúra sem volt soha mentes a politikai, ideológiai megfontolásoktól, noha a mára már globalizált változata felől nézve könnyen tűnhet úgy, hogy csupán egy profittermelésre optimálisan kialakított gépezetről van szó. Olykor talán nem árt felidézni, hogy bizonyos, mára már globálissá vált, amerikai tömegkulturális termékek (figurák, mítoszok, mitikus történetek) hogyan függnek össze az amerikaiaknak a történelemhez, illetve saját történelmükhöz fűződő szemléletével. Egy olyan kultúrában, amely a történelmi kontinuitás eltörlésére épült, a történelemnek nyilvánvalóan egészen más formát kellett öltenie, s e formának ugyanakkor összhangban kellett lennie a projektálni kívánt nemzeti énképpel. Éppen ezért, az új világ - amely, kolonizáló jellegét elkendőzendő, egyúttal az ígéret Földjének megvalósult változataként proponálta, sőt propagálta (marketingelte) magát különösen a tizenkilencedik századtól, az úgynevezett amerikai reneszánsztól, azaz a nemzeti identitás megerősödésének idejétől fogva egyre inkább olyan mitikus idősíkokhoz (és természeti erőkhöz) kötötte magát, amelyek nemcsak megkülönböztették más (elsősor- 2000 ).