2000, 2017 (29. évfolyam) március
Lengyel László: Hankiss-alternatívák
Az első bekezdés Jean-Paul Sartre háború alatti felismerése: »Soha nem voltunk olyan szabadok, mint a német megszállás idején. Minden jogunkat elveszítettük, mindenekelőtt a szólásjogunkat; nap mint nap inzultáltak bennünket, s némán kellett tűrnünk [...] s mindenütt: a falakon, az újságokban, a mozik vetítővásznán szembenézett velünk az az ocsmány pofa, amit megszállóink a tükörképünk gyanánt mutattak nekünk, de pontosan ezért voltunk szabadok. Mert amikor a náci méreg beszivárgott a gondolataink közé, minden igazi gondolat valódi hőstetté vált; amikor a mindenható rendőrség befogta a szánkat, minden kimondott szó az emberi jogok nyilatkozatával ért föl; amikor szüntelenül figyeltek bennünket, minden egyes mozdulatunknak súlyt adott az elkötelezettség.” De a mély filozófiai és erkölcsi passzusnak a személyes vonatkozására, Hankiss majd 2001-ben az Idegen világban? címmel megfogalmazott életinterjúban tér vissza: „Pontosan emlékszem »megszabadulásom« pillanatára. Valamikor az ötvenes években egy derűs, napos, szép, könnyű szellős nyári délután — mert az idegen világban sem esik folyton-folyvást az eső, és bármennyire is hihetetlen ez ma számomra, az államszocializmus legsötétebb éveiben is gyönyörű volt a tavasz, a nyár, az ősz, egyszóval azon a bizonyos nyári délutánon a Margit hídon bandukoltam át Pestre, és közben Sartre könyvecskéjét olvastam az egzisztencializmusról. És hirtelen, mint a villámcsapás, fájdalmas és gyönyörűséges villámcsapásként ért a felfedezés: szabad vagyok. Szinte hallottam a robajt, ahogy leszakad rólam a marxista-leninista determinizmus betonpáncélzata, több éves szellemi nyomorúság után újra tudtam lélegezni, valami ujjongás csapott föl bennem, igen, szabad vagyok. Mondhat akármit marxengelslenin, zakatolhatnak a gazdaság és a társadalom vastörvényei, menetelhetnek a történelem bamba tömegei, szabad vagyok. Rajtam múlik, hogy bábuként rángatnak az okok és okozatok, vagy van bátorságom és erőm belépni a szabadság veszélyes világába, vagy ahogy Sartre fogalmazta, beugrani a szabadság szakadékába, vállalva a kockázatot és vállalva a döntéseimért a felelősséget. Nem alkatrész vagyok egy óriási gépezetben. A magam életében én vagyok a főszereplő, ha képes vagyok életem minden pillanatában újra és újra kivívni a szabadságomat. Mert [...] a valóság, a múlt újra és újra rám zárul, újra és újra foglyul ejt. A döntés pillanatában szabad vagyok, de a következő pillanatban már annak az útnak a foglyává válók, amelyen a döntés elindított. Sziszifuszi küzdelem ez, a küzdelem minden veszélyével és pátoszával és nagyszerűségével. De magam irányítom a sor 2000 - 53