8 Órai Ujság, 1924. január (10. évfolyam, 1-26. szám)

1924-01-30 / 25. szám

4 Ofeuttisoft Szerda, 1924 Január 30. Két miniszteri beszéd az indemnitási vitában. Klebelsberg Kunó gróf frurkuszm­iniszter és Rakovszky Iván belü­gyminiszter válaszai a felhozott vádakra. A nemzetgyűlés mai ülése — Saját tud­a­tónktól. — Háromnegyed tizenkét órakor nyi­totta meg Scitovszky Béla elnök a nemzetgyűlés mai ülését. Napirend szerint következett az indemnitás foly­tatólagos tárgyalása. Az első felszólaló Klebelsberg Kunó gróf vallás- és közoktatás­­ügyi miniszter, aki azzal kezdi beszédét, hogy leg­inkább az indemnitási vita során fel­merült és a kultusztárcát érdeklő tárgyi problémákkal kíván foglal­kozni. Azonban több felszólalásban olyan személyes vonatkozások foglal­tattak, amelyekre mégis kénytelen reflektálni. Elsősorban felemlíti Me­skó Zoltán beszédét, aki azt mondotta, hogy a választások idejére a Beth­len,Klebelsberg és Gömbös trium­virátus egyesült, barátaikat meg­választották képviselőknek, azután meghasonlottak. A leghatározottabban tiltakozik az ellen, hogy őt ilyen­módon aposztrofálják, mert akkor, amikor, ő a Bergen-kabinetbe belé­pett, teljes politikai szolidaritást vál­lalt és teljesen azonosította magát Bethlen István gróf miniszterelnök politikájával és ha politikai barátait támogatta is, azért külön csoportot az Egységes Pártban nem alkottak, hanem teljes erejükkel és lelkesedé­sükkel követték a miniszterelnök poli­tikáját. — Akik velem személyes, vagy poli­tikai barátságban vannak, — mondotta, — nem engem követnek, hanem Beth­len István grófot. Tény az, hogy ellen­tétek választanak el Gömbös Gyula po­litikájától, de mi ezt személyes térre nem vittük soha. — Kiss Menyhért beszédében foglal­kozik az egész politikai és hivatali mű­ködésemmel — folytatta Klebelsberg Kunó gróf. — Kitér a miniszterelnök­ségnél való működésemre is, amelyről elitélőleg nyilatkozott. Sajnos, Bánffy Dezső báró és Khuen-Héderváry Ká­roly meghaltak és nem tehetnek tanú­ságot amellett, hogy én ott milyen mű­ködést fejtettem ki, de az a tény, hogy 26 éves koromban meg is bíztak a nem­zetiségi ügyek vezetésével, mégis csak azt jelentik, hogy valami bizalommal voltak hozzám. De él ma a miniszter­elnökségen Vlaskovics József miniszteri tanácsos, aki tanúságot tehet az én mű­ködésemről. Aztán azt is állította a képviselő úr, hogy miniszteri titkárból lettem ál­lamtitkár. Ez az állítás nem igaz, mert a közigazgatási bíróságnál vol­tam, ahol a határm­állapító bírói tanácsban dolgoztam, ami szintén azt jelenti, hogy működésem nem Ieh° lett teljesen értéktelen és erről Wlassics Gyula báró, a közigazagtási bíróság elnöke tehet tanúságot. Végig megy ez­után a képviselő ur kultuszminiszteri államtitkári működésemen s észre sem vette, hogy ő, — amikor Bánffy Dezső, Tisza István, Wlassics G'—'~ és Beth­len­­István gróf véleményét teszi a mérleg egyik serpenyőjébe és ő bele­­kuporodik a mérleg másik serpenyő­jébe, mennyire komikussá válik. Azzal is megvádol a képviselő úr, hogy ki­neveztem Heckler Antalt egyetemi ta­nárrá, holott tudnia kellene, hogy nem másfél évvel ezelőtt neveztetett ki, nem is én neveztem ki, hanem öt évvel azelőtt Zichy János gróf. A dán isko­­lákról is beszélt és azokat hasonl­­­­tta össze a mi gazdasági akadé­l'nkkal. Hogy ez milyen n^v tság-s.­­ mindenki tudja, a’m­ elv kicsi' fog­akozott a dologgal. Arra kéri az el­­zéki Vé­ vd*»röket, hogy v*g ének -ovi fáradságot maguknak, hezssha itt két-háromórás kuld,***'W,-M be­szédeket tartanak, hogy lagalább úgy kissé tanulmányozzák a kérdést, ami­ről szólnak.­­ Foglalkoznom kell még Gömbös Gyula beszédével, aki különösen a testnevelési ügyekkel foglalkozott. Meg kell állapítani, hogy mint reális ember a testnevelési ügyre vonatkozó rendeletet addig nem bocsáthatja ki, amíg az anyagi eszközökről nem tu­dott gondoskodni. Bírja a pénzügy­miniszter ígéretét, amely szerint a testnevelésre vonatkozó költségek fe­dezetet nyernek és akkor módjában lesz az erről szóló törvényjavaslatot rövidesen beterjeszteni. A végrehajtási rendeletet azonban át kell dolgoznia, mert nem akar erre a célra minden vármegyében új hivatalokat szervezni, mert az a mai helyzetben valóban költséges volna. A legközelebb meg fog jelenni a rendelet és be fogja terjeszteni az erre vonatkozó tör­vényjavaslatot is. Beszélt még Göm­bös Gyula az alsópapság helyzetéről is. Megállapítja, hogy a vallásalap jö­vedelmét sikerült, neki úgy megjaví­tani, hogy az alsópapság helyzetén már hamarosan oly módon tud könnyí­teni, hogy a kongrum, ötven száza­lékig búzaértékben valorizálhatja. A népoktatás kérdésében is voltak Göm­bös Gyulának kifogásai és ő a maga részéről megállapítja, hogy a néptaní­tói kar helyzetén is minden tekintet­ben javítani óhajt és legutóbb sikerült neki az óvónők részére a IX. fizetési­­ osztályt, a néptanítók részére pedig a VII. fizetési osztályt megnyitni, dacára a nehéz pénzügyi helyzetnek. A lét­­számapasztást sem a népoktatásnál, hanem inkább a központi adminisztrá­ció személyzeténél vitte keresztül A magyar népoktatás egyik legfontosabb­­ kérdésének tartja az analfabétáknak a csökkentését, de e tekintetben olyan nehézségekkel áll szemben, ami nincs meg semmiféle más országban. A ma­ga részéről mindig végzetesnek tar­totta, hogy a nemzetiségi vidékeken létesítették leginkább az állami isko­lákat. Amikor a miniszterelnökségen dolgozott ezelőtt tizenöt évvel, akkor dolgozott ki erre vonatkozólag memo­randumot, amelyben arra mutatott rá, hogy a magyar vidékeken a népok­­tatás teljesen elhanyagoltatok.­­ —­ Míg a nemzetiségi vidékeken­­ úgyszólván iskolapalotákat építettek, addig a magyar vidékeken nem gon­doskodtak kellő iskolaépületekről. Most azután, amikor a nemzetiségi vi­dékeket elszakították tőlünk, itt állunk a magyar vidékeken iskolaépületek és berendezések nélkül. Amikor miniszter lettem, 826 olyan­­ osztály volt, amelyben 80 és még több növendék volt. Ezt a számot si­került 150-re redukálnom és remé­­­­lem, hogy hamarosan meg is szün­­­tethetem, de természetesen a népokta­­­­tási rendszer ilyen céltudatos fejlesz­téséhez nagy összegre van szükség és remélem, hogy erre a célra a pénz­­­­ügyminiszter úrtól kapok is húsz mil­­liárdot, amelyből a szükséges iskolák­­ építkezését teljesíthetem. A közép­iskolák reformjára vonatkozólag , közzétettem már a törvényjavaslatter­vezetet, mielőtt még a nemzetgyűlésen beterjesztettem volna éppen azért, hogy az illetékes szakköröknek alkal­mat adjak a törvényjavaslathoz való hozzászólásra. — Az iskolareformnak első lépése a reálgimnázium felállítása, melyben a görögpótlót kikapcsoljuk és helyette egy modern nyelvet vezetünk be. A német tanárok nevelésére a tettőrlési palotát alakítottuk­ át tanár­képzőnek, Berlinben pedig házat vet­tünk, melyet szintén ily nevelési cé­lokra fogunk felhasználni. A tanítási s­zervet olyképen kell­­ megváltoztatni,­­ hogy a XIX. század történelmére na­gyobb gondot fordítsanak az iskolák­ban. A földrajznak is több órát kell szentelni. Bejelenti, hogy a gazdasági és a népoktatásról nemsokára törvényjavaslatot nyújt be a nemzetgyűlésnek. (Helyeslés.) Az alsó mezőgazdasági is­kolákat a polgári iskolák nívójára akarja emelni. Óva int attól, hogy a művészet kérdéseiben oly irányokat támo­gassunk, melyeket Európában már senki sem művel. Ady Endrét épen úgy magunkénak kell vallanunk, mint ahogy a franciák ma­gukénak vallják Verlaine-t. Az, hogy egy bizonyos szellemi áramlat van je­len, nem szolgálhat okul panaszra, mert ez örvendetesen az jelenti, hogy mi is bele vagyunk kapcsolva a nyu­gati szellemi áramlatokba. A képző­művészeti főiskolába mindenki beirat­­kozhatik, mert­­ott szóhoz jut minden irányzat. Ugyanolyan súlyt helyeznek ott a konzervatív, mint a modern fes­tészeti áramlatokra. A képzőművészeti főiskolában most minden irány ko­moly művészek vezetése alatt áll. Mű­vészetünk jelentősége szempontjából elég arra hivatkoznunk, hogy művé­szetünk nemcsak itthon, de a külföl­dön is jelentős sikereket ér el, amit legjobban bizonyít a monzai nemzet­közi kiállítás, melyen a magyarok hat díjat nyertek, míg a franciák csak ket­tőt tudtak szerezni. — Ami a színházakat illeti, a hely­zet sokkal nehezebb az állami színhá­zak kérdésénél, mint a magánszínhá­zaknál. Sajnos, az állami színházak több színészt szerződtettek évente, mint ameny­­nyit kellett volna, de kijelenti, hogy az ő minisztersége alatt nem történt semmi pénzpazarlás, mert az Operánál, sem a Nemzeti Színháznál új, fiatal tagokat nem vet­tek fel. Reméli, hogy nemsokára el fog következni az az idő, amikor az állami színházak, de különösen a Nemzeti Színház minden állami támo­gatás nélkül el tudja tartani magát. Csak arra kell utalni, hogy most már a harmadik Shakespeare-ciklus megy a Nemzeti Színházban és csaknem minden előadás táblás házat vonz. Ha sikerülni fog egy új kamara­színházat is létesíteni és a színésze­ket ily módon jobban foglalkoz­tatni, reméli, hogy akkor majd nagyobb anyagi sikert is lehet elérni . Mindenesetre számolni kell azzal, hogy így is a Nemzeti Színház hely­zete nehezebb, mint az Operáé. A numerus claususról beszél ezután és megemlíti, hogy határozati javasla­tokat nyújtottak be melyekben azt kérik, hogy töröljék el ezt a törvényt, de oly javaslatok is vannak, melyek­ben azt kérik, hogy a numerus clau­­­sust szigorítsák. Nem csinál titkot abból, hogy elvi­leg nem helyesli a numerus clausust, mert hiszen az ideális helyzet az volna, hogy mindenki korlátlanul nyerhesse el iskolai képzettségét Azonban most egészen sajátságos a helyzetünk. Elvesztettük az ország leg­nagyobb részét, amiből az következik, hogy nem tudunk minden tanult em­bernek kenyeret adni. Ezzel a helyzet­tel számolnunk kell, mert különben olyan szellemi proletariátust nevelünk, mely végeredményben nem lesz kon­struktív munkája a nemzetnek. A fő­iskolákban előírt arányszám még nem érhető el, de igyekszik fokról-fokra megvalósítani kilencvenöt százalékot. Kijelenti, ő nem kapható arra, hogy ezt a kérdést visszamenőleg bólogassa, mert hiszen ez egy olyan törvény, me­lyet előtte hoztak és neki az a köteles­sége, hogy minden törvényt végrehajt­son Óva int mindenkit attól hogy ezt az ügyet, a numerus clausust a kike­­resztelkedés szempontjából nézzék. Rá­mutat arra, hogy Peidl Gyula leg­utóbbi beszéde iskolapéldája volt, hogy a kizárólagos statisztikai kimuta­tás mennyire nem helyt­álló. Az egyetemi költségek legnagyobb része klinikai költség s nem szabad ezeket a rendes kiadásokkal egybefog­lalni, mint ahogy ezt Peidl képviselő tette. Büszke lesz mindig arra, hogy a külföbb­ek elismerését a most létesített klinikák váltják ki leginkább. Többet használ minden propagandairatnál, ha látják, hogy ez a megnyomorított or­szág milyen önfeláldozással szolgálja a kultúrát. A tandíjfölemelésnél az a szempont vezette, hogy a nem jó tanulók ked­vezményben ne részesüljenek. A kellő előmenetelű diákokat minden tekin­tetben nagy kedvezményben részesítik. A magyar tudományos munkák szá­mára sikerült annyi papírt beszerezni, hogy legalább három évre biztosítva van a munkák folytonossága. A szub­venciók ellenében kikötötte, hogy a tudományos folyóiratok egy részét át kell engedni, hogy az oljat ingyen oszthassa szét a kultuszminisztérium. Kiss Menyhért valamit közbeszól. Gaál Gaszton: Két kultuszminiszter ne beszéljen egyszerre. (Viharos de­rültség a Ház minden oldalán.) Klebelsberg Kunó gróf: A magyar műveltség egyes tagozatai között nem szabad ellentéteket támasztani. Az óvo­­dáktól az egyetemi tanárokig minden­kinek együtt kell dolgozni a legneme­sebb cél , a kultúra fejlődése érde­kében. Zajos tapssal fogadták a kul­tuszminiszter beszédét, amely után Rakovszky Iván belügyminiszter szólalt­ fel. Rakovszky Iván belügyminiszter. Egyes fölszólalók valósággal torzképet állítottak be közviszonyainkról. Nem nézték általánosságban az eseményeket, hanem azokból csak egyet kaptak ki és abból akarták megalkotni az egészre nézve a kritikájukat. Elsősorban azzal a legjelentékenyebb kérdéssel óhajtok foglalkozni, amely a belügyi közigazga­tásnak kérdése: a konszolidáció és belső rend helyreállítása. Propper Sándor: Jó öreg konszolidá­ció, sehol sincs! Rakovszky Iván belügyminiszter: Talán legsúlyosabb vád az, amely a kormányt illeti, ha azt mondják, hogy a belügyi kormányzat vezetője gonosz­tevő, aki semmit sem tesz a konszoli­dáció megvédésére. Nem tesz semmit azok ellen a cselekmények ellen, ame­lyek a konszolidációt állandóan veszé­lyeztetik. És gonosz indulattal teremtő­dött ez a rendszer, ahol a bűncselek­ményeket megtorlatlanul hagyják. Propper, Farkas: Sajnos, igazi Rakovszky Irén belügyminiszter: Ezt a vádat Állítják fel és hogy ha az apróbb részleteket veszem, amiből ezt a vádat összeérhn­tették három elemet különböztetek meg. Kritika tárgyává tették a kommunizmus után követke­zett napok eseményeit és ezért a kor­mányt felelőssé teszik abból a szem­pontból, hogy miyen konzekvenciákat von le az akkor történteket illető ige. Kritika tárgyává tették azt a korsza­kot, amelyben ma is élünk és joggal felvetették azt a kérdést, hogy a jö­vendő szempontjából milyen intézkedéseket szándékozik a kormány tenni, miként szán­dékozik viselkedni azokkal az ese­­ményekkel szemben, amelyek a konszolidációt megakadályozzák.­­ Elsősorban a konszolidáció után bekövetkezett eseményekre akarok rá­térni, amikor tényleg lezajlottak ta­gadhatatlanul atrocitásoknak nevezhe­tő különböző cselekmények és ezeket a mindenesetre súlyos kritika alá eső cselekményeket a nemzetgyűlés egyes tagjai — az én nézetem szerint — egé­szen igazságtalan formában hozták elő. Bizonyos, hogy megfeledkeztek a lényleges helyzetről, amikor követel­ték a kormány intézkedéseit, mert azok a képviselők, akik a maguk kri­tikájának folyamán hosszú felolvasá­sokat rendeztek s azzal a követeléssel állotak elő, hogy miután most ezt le­leplezték, adatokat szolgáltattak a ki­nyomásáéra, a kormány tegye meg a kötelességét. De megfeledkeztek arról is, hogy:

Next