8 Órai Ujság, 1924. november (10. évfolyam, 232-257. szám)

1924-11-01 / 232. szám

2 Az egész megjár nemzet h­olaja fopiji ! Mim­imi leviszi Isi halott. „71 vagytok a magyar nemzet szent ereklyéi”. — Ünnepélyes gyász­­szertartás a keleti pályaudvar előtt. — A kormányzó, a nemzetgyűlés, a strösszeg és a­­Mm tisztelgése a 18 hősi halott koporsója előtt. — Saját tudósítónktól.­­ A gyász sötét fekete pompájába öltözött ma délelőtt a Keleti­ pályaudvar, amely­nek csarnokába ma reggel futott be az a vonat, amely Olaszországból hazaszállított tizennyolc hősi halott porladó tetemét hozta. Az egész magyar nemzet hódoló kegyelete fogadta őket és a Keleti pálya­udvar érkezési oldala dőlt levő térségen, ahol a lélekemelő ünnep lefolyt, megje­lentek a kormányzó, a kormány, a nemzet­­gyűlés, a hadsereg és a székesfőváros, va­lamint a hazafias és társadalmi egyesü­­letek képviselői és ezrekre menő közönség, amely kin­tja akart lenni a kegyeletes ünnepnek. A keleti pályaudvar csarnokának­­négy sarkán fekete zászló lengett és az ünnepsé­gen megjelent Auguszta főhercegasszony, Zsófia főhercegnő, József Ferenc főherceg, Irakovszky Iván belügyminiszter, a kor­mányzó képviselője. Huszár Károly, a nemzetgyűlés alelnöke,, Kirchner Sándor tábornok, Sipőcz Jenő polgármester, Ripka Ferenc székesfővárosi kormánybiztos, Nik­­dosy Imre országos főkapitány, Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár, Álgya Pap Sándor ezredes, Barabás Béla, az er­délyi magyarság vezére és a többi előkelő­ségek az érkezési oldal fekete drapériával bevont része előtt számukra fentartott he­lyen gyülekeztek. A térségen két hosszú dobogón ott állott a tizennyolc hősi halott virágokkal borított feltűnően keskeny tizen­nyolc falkoporsója, mindegyik koporsón a halott hős roham­sisakja, pálma és babér­levelek. A koporsók mellett, a fekete lepellel be­vont ravatalok alján, és az azokat tartó dobogón a koszorúik és a virágok özöne. Szemben a koporsókkal, a tér másik olda­lán állott fel a nemzeti hadsereg diszszá­­zisdól Kiss Ernő százados­ parancsnok veze­tésével. Pontban tizenegy órakor a vezénylő százados felére a díszszázad tiszteleg a ko­porsók előtt, a távolból megkondulnak a harangok is megkezdődik a gyászszertartás. Először Zadravecz István tábori püspök lép a tizenegy kath­olikus vallású hősi halott koporsója elé és a beszentelés után magas szárnyalása beszédet mond. — Nem is­ álmodtuk meg a viszontlátást, — kezdte szavad. — Az apák, az anyák, a menyasszonyok tárt és reszkető karja, amely ölelésre várt titeket, lehanyatlott és fájdalom­tól megtört könnyes arcok állják körül a ra­vatalt, amelyet temetőszagú virágok borítanak. A tépett, feldarabolt, orcátlanul megcsúfolt és a haza minden fogalmától megrabolt kis földdarab fogad benneteket, egy-két arasznyi helyet kínálva örök pihenőül. Mégis remény- * r- ■ ■ * mi lim'i .f»i irit-in'ilT------ —— -teljen szívvel köszöntelek, üdvözöllek titeket, mert ti nem vagytok az emberi küzdelem hullái, hanem a magyar nemzet, a magyar jövendő szent ereklyéi. A magyar föld mélyében talán még jobban zúg és vajúdik a magyar fájdalom, amelyet itt fönt elnyom a toporzékoló és küzködő emberek zaja. Szálljatok ennek a földnek, a magyar fájdalomnak ölébe, ahonnan nemcsak a múlt emlékét, a jelen keservét sugározzátok ki, hanem a lenyelem, az önfeláldozás és a hazaszeretet tündöklő erényed­en is lövő gene­­ráció lesi, amely a nagypénteki fájdalmában fetrengő, ja­­jongó magyar nemzetet egy jobb jövő felé vezérli, amikor majd a föltámadás szent és diadalmas énekét zenghetjük. Ezután Taubinger István evangélikus tábori esperes, Veress Jenő református tá­bori lelkész és Fischer Gyula főrabi áldot­ták meg a hősi halottakat kegyeletes és lélekemelő szavak kíséretében, mire 3 disz­­század imára tisztelgett. Rakovszky Iván belügyminiszter, a kormányzó képviselője, lépett ezután a ravatalok elé állított és fekete drapériával bevont emelvényre: — Magyarország kormányzója nevé­ben üdvözöllek benneteket, — mondotta, — tizennyolc hősi halott, akik hírt hoz­tak nekünk a messze idegen földben ott porladó százezer magyar fajról, akik a magyar dicsősségre és erőre, a magyar sorsra emlékeztet bennünket. A fi­karó­tok és kardotok csak dicsőséget szerzett a magyarnak azon a földön, ahol nem ellenséggel állottunk szemben, hanem csupán a sors forgandósága folytán elle­nünk állított hősi ellenféllel és ha ezekre a harcokra visszagondolunk, az emlé­kezés még erősebbé fogja tenni azt a kölcsönös megbecsülést és barátsá­got, amelyet az olasz nemzettel szemben ápolunk. A magyar tragédiát idézitek fel, hiszen mikor ti utolsót sóhajtottatok, akkor az ország határai ■még sértetlenek voltak és a magyar hadak messze kint állottak a határokon túl. Most, mikor hazajöhtelek, ezek a régi határok le vannak rombolva, kicsiny maroknyi árva ország vagyunk. Rajtatok leghamarább teljessült be a ha­lottak sorsa: ti már most feltámadtatok. A ti munkátok uj erőt, u­j példát ad és kijelöli utunkat. Feltámadtatok, mert a ti példátok tanít, oktat bennünket, utó­dainkat az önfeláldozás és a hazaszeretet ülünk csüggedten, megcsalódva. S számoljuk: hányat üt az óra ... Vályi Nagy Géza és a kötelesség nagy erényeire Ezután Huszár Károly, a nemzetgyűlés alelnöke a nemzetgyűlés hódolatát tolmácsolta a következő beszédben: Huszár Károly beszéde. Megnyíltak a harctéri sírok! Megjöttek a mi katonáink, drága kato­náink! Hadak útjáról, az ősi anyaföldbe hazatérő hulló csillagok, a magyar nemzetgyűlés hó­dolva tiszteleg hamvaitok előtt. Tizennyolc magyar vitéz koporsója!... Csak egynéhány vércsepp a magyar szenve­dések mélységes tengeréből. Tizennyolc hősi halott a millióból. Tizennyolc porszem Csaba királyfi legendás tejuljáról. Életüket fegyver­rel elvette az ellenség, de poraikat becsülettel visszaadta a lovagias Itália. Magyar hitének büszke bajnokai, magyar reménységnek korán elhervadt virágai, ma­gyar hazaszeretetnek dicső vértanúi.... egy­­beomlott a ti véretek a lövészárkokban, ahogy összefolynak most a kegyelet áldozati arany­­kelyhébe a mi forró könnyeink is. A nagy világon e kivid nem volt számotokra hely. Hazajöttetek!... Éppen jókor jöttetek haza, szétnézni feldúlt bánotokban. Messze sí­rotokból jöttetek, mint az Éji látogatás édes­anyja, megnézni a családot, a gyermeket, a szülőföldet, a hazát. A Ti mostani jelentke­zésiek dicső díszszakasza hősi halottaknak, élő tiltakozás a szószátyárkodások és széthú­zások, a pártülések csúnya zsibvásáron. A ti hősi csontkarjaitok kinyúlnak a koporsókból, mint egy nagy memento. A ti megjelenések fényes bizonysága az örök nemzeti egység­nek, mert egy a nemzet az élőkben és hol­takban. A história prizmáján semmivé homá­lyosaknak azok a különbségek, amelyeket a hétköznapi harcokban olyan szétválasztóknak látunk. S aki ezt a nagy egységet, a múlt­nak, jelennek és jövőnek örök nemzeti egy­ségét meg akarná bontani, vagy tagadásba venni, az ellen fellázadnának ezek a kopor­sók és a százados sírokban nyugvó milliók. Ti cinikus, ti frivol, ti önző, ti viszálykodó magyarok, gondoljatok a hősi halottakra. Várjon mit gondolnak rólatok? Gondoljatok a hősökre, de ne sirassátok őket. Ne sirassá­tok azokat, akik meghaltak a hazáért, azo­kat sirassátok, akik nem tudnak a hősökhöz méltóan élni a hazáért. Hazatért vitézek, honi hant fogja immár ölelni porladozó hamvaitokat. Tudtok-e majd pihenni nyugodni, rab magyar hazátok véres sebzett földjén? Magyar Anyaföld! Ebben a tizennyolc ko­porsóban a hősök magvát vetik ezeréves mé­hedbe. Isten napja süss rá a bús magyar ugarra és keltsd ki a hősök temérdek temetőiben a vi­lág minden táján a magyar mártírok magvát, hogy a népek tavaszának verőfénye uj életre csókolhassa a magyar hősiség szellemét és megrövidítse rettenetes rabságunk ítéletidejét. Őszi magyar szél vedd fel szárnyaidra a koporsók porát és vidd el a csü­ggedőknek biztató üzenetül a Kárpátok völgyeibe, a Fertő bús partjaira, Bácska és Bánát árván­­maradt mezőire és Erdély jajtól hangos fen­­síkjaira. Vidd el a hirt, hogy ebben a tizennyolc magyar koporsóban mi magunkhoz öleljük minden vitéz testvérünket, akik távol idegen­ben, rideg pusztákon, havas mezőkön alusz­­szák a magyar föltámadás álmát. Lelki szemeimmel virághullást látok. Ide látom hullani a Végekről a németujvári bo­rostyánt, a vereckei fenyőgallyat, a fiumei pálmát, a szamosparti szomorúfüzet,, a bács­kai őszirózsát és az erdélyi cserfalombot. Nagy-Magyarország virágesője hull a ko­porsókra és a magyar szent korona fénye ra­gyog a végtisztesség felett. s abban hozzátartozók kicsiny, szinte meg­vetett, de hűséges köre vette védelembe emlékezetét. Ma már egy nagy és egyre bővülő, nevéről elnevezett országos társas­kör gyűjti tűzhelyéhez nyíltan az egész országból, a benne hivő művelt magyarok nagy sokaságát. Egy tevékeny emlékbizott­ság is gyűjti hangyaszorgalommal életének evangéliumát, beszédeit, nyilatkozatait, tetteit, hagyományait, intelmeit és bor­zasztóan bevált jóslatait. Vértanuságának e napja is már csaknem szent nap, amikor a művelt magyarság leghüvebb és legszebb elméi élesztik föl évenkint az ő emlé­kezetét. Tudós egyetem is van a nevéről elnevezve és száz más kisebb társaság. Vármegyék és városok leplezik le sorra gy­üléstermükben remek arcképét, mely Széchenyi és Deák mellé kerül. Beszédek is hangzanak el, már-már a vallásos hit magasztos hangulatában és küldöttségek mennek Gesztre, hogy megkövezett kopor­sójánál kiengeszteljék a nemzet büntető géniuszának még mindig el nem végződött ostorcsapásait. Mert mivel gyűlölet nélkül, ellenségeivel is kiengesztelőd­ve és még védelmi fegy­verét is eldobta, igaz keresztényül halt meg; holta után is ő marad hivatva belát­hatatlan ideig arra, hogy tiszta emlékével kitörölje nemzete lelkéből a bűnt és szelle­mével megmutassa a kibontakozás és meg­váltás biztos útját. Igen, az ő emlékezete már ma Is­ano-Csonka-Magyarország maradék magyarjai, szedjétek össze az ősznek minden virágát és busan-dacos magyar lélekkel dobjátok e gyá­*­szos koporsókra, hogy a halálnak e sötét szekrényei átváltozzanak misztikusan a jobb jövendő frigyszekrényeivé, a magyar jövő bölcsőivé. Mert az nem lehet, hogy annyi szív hiába vonta vért S keservben annyi hü kebel szakadt meg e­thonért. Az nem lehet, hogy ész, erő s oly szent [akarat, Hiába sorvadozzanak egy átoksuly alatt... a trianoni átoksuly alatt! Hősi halottaidnak halhatatlan szelleme ve­zethet ki csak a katakombákból, a gályarab­ságból, a babyloni fogságból, én megpróbált, szomorú m­agyar nemzetem. Kirchner Sándor tábornok, a magyar honédség nevében mondott szép búcsúsza­vakat a halottakhoz, aki­kek koporsói fe­lett ott lebeg a magyar dicsőség. A fi­vére­­ekből — mondotta — nyílik az eszme vi­lága, amely a magyar hősiességet hirdeti és a könyt fel­­lg­ia váltani a kacaj, a fáj­dalmat az öröm, mikor ez a nemzet újra feltámad. Sipőcz Jenő dr. polgármester a székes­főváros nevében köszö­ntötte a halottakat. Áhitatos gyász, de büszkeség és boldogság tölti be a nemzet lelkét, — mondotta — amely újra keblére öleli hőseit. A gászbeszédek elhangzása után a ka­tona­zenekar rázendített a gyászindulóra, mire a díszszázad feszes tisztelgő lépésben vonult el a koporsók előtt. Majd négy-négy katona leömlte a ko­rsókat a ravatalokról és azokat a koporsókat, melyeket Budpes­­ten fogak elhantolni a négylovi gyászhin­­tókra helyezték, azokat pedig, amelyeket vidékre szállítanak, az egykori királyi váró­teremben berendezett halottas házban he­lyezték el, ahnnan vasúton fogják őket zeneditezési helyükre vinni. Ezutá­n diszszázad disztüzet adott, a katonazenekar pedig rázendített a Him­nuszra, amelynek hangjai mellett lassan megindult a gyászhintók diszmenete a Rá­­kóczi-út felé, követve az ezernyi ünneplő közönség beláthatatlan tömegétől. Találko­zás. Borong az ég ... fuvallat száll... száll. Pislákoló gyertyavilágnál Ülünk fáradtan, bóbiskolva, Mintha nagy útról jöttünk volna . . • Ritkán szólunk s ha szólunk olykor — Ködökbe omló tűnt napokról Emlékezünk — fájón merengünk, S mosolygunk rajt', hogy mivé lestünk! Mennyi bánat lappang a szóban, Mennyi lemondás a mosolyban. Mennyi vád van a hallgatásban, Fanyar üröm a bor szagában! Egymásra nézünk titkon lopva, S a sápadt, torzult, nyűtt arcokra Révedve — kérdjük: hátha, hátim Reájövünk a nagy talányra!"­ Miért az élet oly múlandó, Miért az ember oly halandó játékszere a változásnak. Rövid tavasznak, hervadásnak­? Elmondjuk: beli máskép volt régen. Ezer tűz lángolt május h éjen — , azóta mily sok mámor, nóta Ifjúság, kedv ment hamvadóba.­ Bizony, bizony máskép volt régen Ma nincs igé­zet a beszédben — Nincsen derű a lánymosolyban, Legényvirtus a pezsgő borban!... Borong az éj ... fuvallat száll... száll a Lobogó, bús gyertyavilágnál ... __ Tiszai. írta Kenedy Géza. Ma betöltött hat esztedeje, hogy ostoba elméktől vezetett gonosz kezek kioltották a nemzet legnagyobb fiának életét. Vagy nézzünk mélyebbre és mondjuk így: ma hat esztendeje, hogy az évtizedeken át dü­höngött nemzetrontás összetört egy hallat­lan gaztettel fertőzött katasztrófa kősziklá­ján, de a nagy alkotó magyar államférfi a példaadó életét akarata ellenére is a nem­zet megmentésének vezércsillagává ő maga avatta föl. Hat év nem nagy idő a történet folyá­sában, de gróf Tisza István nevét máris a nagy mártírok dicsfényével kezdi körül­venni. Ma már bizonyos, hogy e nagy em­ber tisztelete beláthatatlan időre belső tar­talmi része lesz minden tiszta nemzeti ér­zésnek és mozgató ereje minden igazán férfihoz illő okos és bátor elhatározásnak. Alakja ime egyre gyarapszik magasztosság­ban s még egykori vad ellenségei már sor­ban a földön hevernek, — még a legna­gyobbak is, — az ő emlékét mindjobban körülveszi az igazi hazafiasság alkotó ere­jében vetett erős hit messze ragyogása. Kezdetben, mint egykor az üldözött ke­resztényekkel is így volt, csak a szóró-theázis és a nagy nemzeti föltámadás ígérete. De ha a köznapok pozitív szemével, ta­lán hit nélkül nézi is valaki az ő meg­dicsőülését, mégis mit fog látni benne? Két egyszerű és nagy igazságot. Az egyik az, hogy a valóban nagy értékeket nem lehet az életre képes népek életében még or­gyilkossággal sem eltüntetni. Ezek még hatalmasabban visszatérnek a hérosz vér­­zsini­ halála után, hogy tanúságokat tegye­nek mellette. A másik az, hogy az em­beri rosszindulat, gyűlölet és gonoszság sötét hatalmai nem tudják, hogy ők is csak eszközök Isten kezében, hogy idők múltá­val velük annál jobban megdicsőitve a jót és igazat. Mert ma, ha körülnéz és a züllött lelkű epigonok nyomorult apró já­tékait s a politikai feslettségek vásári je­leneteit látja valaki (ahányan csak csinál­ják, mind ellenségei voltak neki életében), nem érzi-e meg azonnal, hogyha ő még élne, ezek nem volnának lehetségesek, és nem fordul-e éppen ezek láttára a sötét jelenből százezerek szíve magától is az ő alakja felé, aki mindezeket előre meg­jövendölte. Így emelkedik föl a nagy októberi vér­tanú nemzete fölött mind jobban és job­ban, hogy annak értelmét és szívét a ma­gáéhoz foghatóvá nemesítse. És ha az megtörtént, akkor, de nem előbb, követ­kezik el a nemzeti megváltás nagy epikus korszaka. Szombat, 1924 novemb­er 1.

Next