8 Órai Ujság, 1924. november (10. évfolyam, 232-257. szám)
1924-11-01 / 232. szám
2 Az egész megjár nemzet holaja fopiji ! Mimimi leviszi Isi halott. „71 vagytok a magyar nemzet szent ereklyéi”. — Ünnepélyes gyászszertartás a keleti pályaudvar előtt. — A kormányzó, a nemzetgyűlés, a strösszeg és aMm tisztelgése a 18 hősi halott koporsója előtt. — Saját tudósítónktól. A gyász sötét fekete pompájába öltözött ma délelőtt a Keleti pályaudvar, amelynek csarnokába ma reggel futott be az a vonat, amely Olaszországból hazaszállított tizennyolc hősi halott porladó tetemét hozta. Az egész magyar nemzet hódoló kegyelete fogadta őket és a Keleti pályaudvar érkezési oldala dőlt levő térségen, ahol a lélekemelő ünnep lefolyt, megjelentek a kormányzó, a kormány, a nemzetgyűlés, a hadsereg és a székesfőváros, valamint a hazafias és társadalmi egyesületek képviselői és ezrekre menő közönség, amely kintja akart lenni a kegyeletes ünnepnek. A keleti pályaudvar csarnokánaknégy sarkán fekete zászló lengett és az ünnepségen megjelent Auguszta főhercegasszony, Zsófia főhercegnő, József Ferenc főherceg, Irakovszky Iván belügyminiszter, a kormányzó képviselője. Huszár Károly, a nemzetgyűlés alelnöke,, Kirchner Sándor tábornok, Sipőcz Jenő polgármester, Ripka Ferenc székesfővárosi kormánybiztos, Nikdosy Imre országos főkapitány, Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár, Álgya Pap Sándor ezredes, Barabás Béla, az erdélyi magyarság vezére és a többi előkelőségek az érkezési oldal fekete drapériával bevont része előtt számukra fentartott helyen gyülekeztek. A térségen két hosszú dobogón ott állott a tizennyolc hősi halott virágokkal borított feltűnően keskeny tizennyolc falkoporsója, mindegyik koporsón a halott hős rohamsisakja, pálma és babérlevelek. A koporsók mellett, a fekete lepellel bevont ravatalok alján, és az azokat tartó dobogón a koszorúik és a virágok özöne. Szemben a koporsókkal, a tér másik oldalán állott fel a nemzeti hadsereg diszszázisdól Kiss Ernő százados parancsnok vezetésével. Pontban tizenegy órakor a vezénylő százados felére a díszszázad tiszteleg a koporsók előtt, a távolból megkondulnak a harangok is megkezdődik a gyászszertartás. Először Zadravecz István tábori püspök lép a tizenegy katholikus vallású hősi halott koporsója elé és a beszentelés után magas szárnyalása beszédet mond. — Nem is álmodtuk meg a viszontlátást, — kezdte szavad. — Az apák, az anyák, a menyasszonyok tárt és reszkető karja, amely ölelésre várt titeket, lehanyatlott és fájdalomtól megtört könnyes arcok állják körül a ravatalt, amelyet temetőszagú virágok borítanak. A tépett, feldarabolt, orcátlanul megcsúfolt és a haza minden fogalmától megrabolt kis földdarab fogad benneteket, egy-két arasznyi helyet kínálva örök pihenőül. Mégis remény- * r- ■ ■ * mi lim'i .f»i irit-in'ilT------ —— -teljen szívvel köszöntelek, üdvözöllek titeket, mert ti nem vagytok az emberi küzdelem hullái, hanem a magyar nemzet, a magyar jövendő szent ereklyéi. A magyar föld mélyében talán még jobban zúg és vajúdik a magyar fájdalom, amelyet itt fönt elnyom a toporzékoló és küzködő emberek zaja. Szálljatok ennek a földnek, a magyar fájdalomnak ölébe, ahonnan nemcsak a múlt emlékét, a jelen keservét sugározzátok ki, hanem a lenyelem, az önfeláldozás és a hazaszeretet tündöklő erényeden is lövő generáció lesi, amely a nagypénteki fájdalmában fetrengő, jajongó magyar nemzetet egy jobb jövő felé vezérli, amikor majd a föltámadás szent és diadalmas énekét zenghetjük. Ezután Taubinger István evangélikus tábori esperes, Veress Jenő református tábori lelkész és Fischer Gyula főrabi áldották meg a hősi halottakat kegyeletes és lélekemelő szavak kíséretében, mire 3 diszszázad imára tisztelgett. Rakovszky Iván belügyminiszter, a kormányzó képviselője, lépett ezután a ravatalok elé állított és fekete drapériával bevont emelvényre: — Magyarország kormányzója nevében üdvözöllek benneteket, — mondotta, — tizennyolc hősi halott, akik hírt hoztak nekünk a messze idegen földben ott porladó százezer magyar fajról, akik a magyar dicsősségre és erőre, a magyar sorsra emlékeztet bennünket. A fikarótok és kardotok csak dicsőséget szerzett a magyarnak azon a földön, ahol nem ellenséggel állottunk szemben, hanem csupán a sors forgandósága folytán ellenünk állított hősi ellenféllel és ha ezekre a harcokra visszagondolunk, az emlékezés még erősebbé fogja tenni azt a kölcsönös megbecsülést és barátságot, amelyet az olasz nemzettel szemben ápolunk. A magyar tragédiát idézitek fel, hiszen mikor ti utolsót sóhajtottatok, akkor az ország határai ■még sértetlenek voltak és a magyar hadak messze kint állottak a határokon túl. Most, mikor hazajöhtelek, ezek a régi határok le vannak rombolva, kicsiny maroknyi árva ország vagyunk. Rajtatok leghamarább teljessült be a halottak sorsa: ti már most feltámadtatok. A ti munkátok uj erőt, uj példát ad és kijelöli utunkat. Feltámadtatok, mert a ti példátok tanít, oktat bennünket, utódainkat az önfeláldozás és a hazaszeretet ülünk csüggedten, megcsalódva. S számoljuk: hányat üt az óra ... Vályi Nagy Géza és a kötelesség nagy erényeire Ezután Huszár Károly, a nemzetgyűlés alelnöke a nemzetgyűlés hódolatát tolmácsolta a következő beszédben: Huszár Károly beszéde. Megnyíltak a harctéri sírok! Megjöttek a mi katonáink, drága katonáink! Hadak útjáról, az ősi anyaföldbe hazatérő hulló csillagok, a magyar nemzetgyűlés hódolva tiszteleg hamvaitok előtt. Tizennyolc magyar vitéz koporsója!... Csak egynéhány vércsepp a magyar szenvedések mélységes tengeréből. Tizennyolc hősi halott a millióból. Tizennyolc porszem Csaba királyfi legendás tejuljáról. Életüket fegyverrel elvette az ellenség, de poraikat becsülettel visszaadta a lovagias Itália. Magyar hitének büszke bajnokai, magyar reménységnek korán elhervadt virágai, magyar hazaszeretetnek dicső vértanúi.... egybeomlott a ti véretek a lövészárkokban, ahogy összefolynak most a kegyelet áldozati aranykelyhébe a mi forró könnyeink is. A nagy világon e kivid nem volt számotokra hely. Hazajöttetek!... Éppen jókor jöttetek haza, szétnézni feldúlt bánotokban. Messze sírotokból jöttetek, mint az Éji látogatás édesanyja, megnézni a családot, a gyermeket, a szülőföldet, a hazát. A Ti mostani jelentkezésiek dicső díszszakasza hősi halottaknak, élő tiltakozás a szószátyárkodások és széthúzások, a pártülések csúnya zsibvásáron. A ti hősi csontkarjaitok kinyúlnak a koporsókból, mint egy nagy memento. A ti megjelenések fényes bizonysága az örök nemzeti egységnek, mert egy a nemzet az élőkben és holtakban. A história prizmáján semmivé homályosaknak azok a különbségek, amelyeket a hétköznapi harcokban olyan szétválasztóknak látunk. S aki ezt a nagy egységet, a múltnak, jelennek és jövőnek örök nemzeti egységét meg akarná bontani, vagy tagadásba venni, az ellen fellázadnának ezek a koporsók és a százados sírokban nyugvó milliók. Ti cinikus, ti frivol, ti önző, ti viszálykodó magyarok, gondoljatok a hősi halottakra. Várjon mit gondolnak rólatok? Gondoljatok a hősökre, de ne sirassátok őket. Ne sirassátok azokat, akik meghaltak a hazáért, azokat sirassátok, akik nem tudnak a hősökhöz méltóan élni a hazáért. Hazatért vitézek, honi hant fogja immár ölelni porladozó hamvaitokat. Tudtok-e majd pihenni nyugodni, rab magyar hazátok véres sebzett földjén? Magyar Anyaföld! Ebben a tizennyolc koporsóban a hősök magvát vetik ezeréves méhedbe. Isten napja süss rá a bús magyar ugarra és keltsd ki a hősök temérdek temetőiben a világ minden táján a magyar mártírok magvát, hogy a népek tavaszának verőfénye uj életre csókolhassa a magyar hősiség szellemét és megrövidítse rettenetes rabságunk ítéletidejét. Őszi magyar szél vedd fel szárnyaidra a koporsók porát és vidd el a csüggedőknek biztató üzenetül a Kárpátok völgyeibe, a Fertő bús partjaira, Bácska és Bánát árvánmaradt mezőire és Erdély jajtól hangos fensíkjaira. Vidd el a hirt, hogy ebben a tizennyolc magyar koporsóban mi magunkhoz öleljük minden vitéz testvérünket, akik távol idegenben, rideg pusztákon, havas mezőkön aluszszák a magyar föltámadás álmát. Lelki szemeimmel virághullást látok. Ide látom hullani a Végekről a németujvári borostyánt, a vereckei fenyőgallyat, a fiumei pálmát, a szamosparti szomorúfüzet,, a bácskai őszirózsát és az erdélyi cserfalombot. Nagy-Magyarország virágesője hull a koporsókra és a magyar szent korona fénye ragyog a végtisztesség felett. s abban hozzátartozók kicsiny, szinte megvetett, de hűséges köre vette védelembe emlékezetét. Ma már egy nagy és egyre bővülő, nevéről elnevezett országos társaskör gyűjti tűzhelyéhez nyíltan az egész országból, a benne hivő művelt magyarok nagy sokaságát. Egy tevékeny emlékbizottság is gyűjti hangyaszorgalommal életének evangéliumát, beszédeit, nyilatkozatait, tetteit, hagyományait, intelmeit és borzasztóan bevált jóslatait. Vértanuságának e napja is már csaknem szent nap, amikor a művelt magyarság leghüvebb és legszebb elméi élesztik föl évenkint az ő emlékezetét. Tudós egyetem is van a nevéről elnevezve és száz más kisebb társaság. Vármegyék és városok leplezik le sorra gyüléstermükben remek arcképét, mely Széchenyi és Deák mellé kerül. Beszédek is hangzanak el, már-már a vallásos hit magasztos hangulatában és küldöttségek mennek Gesztre, hogy megkövezett koporsójánál kiengeszteljék a nemzet büntető géniuszának még mindig el nem végződött ostorcsapásait. Mert mivel gyűlölet nélkül, ellenségeivel is kiengesztelődve és még védelmi fegyverét is eldobta, igaz keresztényül halt meg; holta után is ő marad hivatva beláthatatlan ideig arra, hogy tiszta emlékével kitörölje nemzete lelkéből a bűnt és szellemével megmutassa a kibontakozás és megváltás biztos útját. Igen, az ő emlékezete már ma Isano-Csonka-Magyarország maradék magyarjai, szedjétek össze az ősznek minden virágát és busan-dacos magyar lélekkel dobjátok e gyá*szos koporsókra, hogy a halálnak e sötét szekrényei átváltozzanak misztikusan a jobb jövendő frigyszekrényeivé, a magyar jövő bölcsőivé. Mert az nem lehet, hogy annyi szív hiába vonta vért S keservben annyi hü kebel szakadt meg ethonért. Az nem lehet, hogy ész, erő s oly szent [akarat, Hiába sorvadozzanak egy átoksuly alatt... a trianoni átoksuly alatt! Hősi halottaidnak halhatatlan szelleme vezethet ki csak a katakombákból, a gályarabságból, a babyloni fogságból, én megpróbált, szomorú magyar nemzetem. Kirchner Sándor tábornok, a magyar honédség nevében mondott szép búcsúszavakat a halottakhoz, akikek koporsói felett ott lebeg a magyar dicsőség. A fivéreekből — mondotta — nyílik az eszme világa, amely a magyar hősiességet hirdeti és a könyt fellgia váltani a kacaj, a fájdalmat az öröm, mikor ez a nemzet újra feltámad. Sipőcz Jenő dr. polgármester a székesfőváros nevében köszöntötte a halottakat. Áhitatos gyász, de büszkeség és boldogság tölti be a nemzet lelkét, — mondotta — amely újra keblére öleli hőseit. A gászbeszédek elhangzása után a katonazenekar rázendített a gyászindulóra, mire a díszszázad feszes tisztelgő lépésben vonult el a koporsók előtt. Majd négy-négy katona leömlte a korsókat a ravatalokról és azokat a koporsókat, melyeket Budpesten fogak elhantolni a négylovi gyászhintókra helyezték, azokat pedig, amelyeket vidékre szállítanak, az egykori királyi váróteremben berendezett halottas házban helyezték el, ahnnan vasúton fogják őket zeneditezési helyükre vinni. Ezután diszszázad disztüzet adott, a katonazenekar pedig rázendített a Himnuszra, amelynek hangjai mellett lassan megindult a gyászhintók diszmenete a Rákóczi-út felé, követve az ezernyi ünneplő közönség beláthatatlan tömegétől. Találkozás. Borong az ég ... fuvallat száll... száll. Pislákoló gyertyavilágnál Ülünk fáradtan, bóbiskolva, Mintha nagy útról jöttünk volna . . • Ritkán szólunk s ha szólunk olykor — Ködökbe omló tűnt napokról Emlékezünk — fájón merengünk, S mosolygunk rajt', hogy mivé lestünk! Mennyi bánat lappang a szóban, Mennyi lemondás a mosolyban. Mennyi vád van a hallgatásban, Fanyar üröm a bor szagában! Egymásra nézünk titkon lopva, S a sápadt, torzult, nyűtt arcokra Révedve — kérdjük: hátha, hátim Reájövünk a nagy talányra!" Miért az élet oly múlandó, Miért az ember oly halandó játékszere a változásnak. Rövid tavasznak, hervadásnak? Elmondjuk: beli máskép volt régen. Ezer tűz lángolt május h éjen — , azóta mily sok mámor, nóta Ifjúság, kedv ment hamvadóba. Bizony, bizony máskép volt régen Ma nincs igézet a beszédben — Nincsen derű a lánymosolyban, Legényvirtus a pezsgő borban!... Borong az éj ... fuvallat száll... száll a Lobogó, bús gyertyavilágnál ... __ Tiszai. írta Kenedy Géza. Ma betöltött hat esztedeje, hogy ostoba elméktől vezetett gonosz kezek kioltották a nemzet legnagyobb fiának életét. Vagy nézzünk mélyebbre és mondjuk így: ma hat esztendeje, hogy az évtizedeken át dühöngött nemzetrontás összetört egy hallatlan gaztettel fertőzött katasztrófa kőszikláján, de a nagy alkotó magyar államférfi a példaadó életét akarata ellenére is a nemzet megmentésének vezércsillagává ő maga avatta föl. Hat év nem nagy idő a történet folyásában, de gróf Tisza István nevét máris a nagy mártírok dicsfényével kezdi körülvenni. Ma már bizonyos, hogy e nagy ember tisztelete beláthatatlan időre belső tartalmi része lesz minden tiszta nemzeti érzésnek és mozgató ereje minden igazán férfihoz illő okos és bátor elhatározásnak. Alakja ime egyre gyarapszik magasztosságban s még egykori vad ellenségei már sorban a földön hevernek, — még a legnagyobbak is, — az ő emlékét mindjobban körülveszi az igazi hazafiasság alkotó erejében vetett erős hit messze ragyogása. Kezdetben, mint egykor az üldözött keresztényekkel is így volt, csak a szóró-theázis és a nagy nemzeti föltámadás ígérete. De ha a köznapok pozitív szemével, talán hit nélkül nézi is valaki az ő megdicsőülését, mégis mit fog látni benne? Két egyszerű és nagy igazságot. Az egyik az, hogy a valóban nagy értékeket nem lehet az életre képes népek életében még orgyilkossággal sem eltüntetni. Ezek még hatalmasabban visszatérnek a hérosz vérzsini halála után, hogy tanúságokat tegyenek mellette. A másik az, hogy az emberi rosszindulat, gyűlölet és gonoszság sötét hatalmai nem tudják, hogy ők is csak eszközök Isten kezében, hogy idők múltával velük annál jobban megdicsőitve a jót és igazat. Mert ma, ha körülnéz és a züllött lelkű epigonok nyomorult apró játékait s a politikai feslettségek vásári jeleneteit látja valaki (ahányan csak csinálják, mind ellenségei voltak neki életében), nem érzi-e meg azonnal, hogyha ő még élne, ezek nem volnának lehetségesek, és nem fordul-e éppen ezek láttára a sötét jelenből százezerek szíve magától is az ő alakja felé, aki mindezeket előre megjövendölte. Így emelkedik föl a nagy októberi vértanú nemzete fölött mind jobban és jobban, hogy annak értelmét és szívét a magáéhoz foghatóvá nemesítse. És ha az megtörtént, akkor, de nem előbb, következik el a nemzeti megváltás nagy epikus korszaka. Szombat, 1924 november 1.