8 Órai Ujság, 1925. február (11. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-01 / 26. szám

Vasárnap, 1925 február 1. A polgárság számára lehetetlenné vált a szocialistákkal való kooperálás. A közvéleményt nem nyugtatja meg a szocialista vezeték mosakodása. A magyar választójogot nem diktálhatják bolsevisták és emigránsok A szociaista-kommunista uralom részesei nem találnak meghallgatásra az országban. A szociáldemokrata párt tegnapi választmányi ülésén a Bécet járó vezetők hosszabb nyilatkozatokkal igyekeznek magyarázni azt a minősíthetetlen eljárásukat, hogy a bolsevisták és hazaáruló szökevények kezdeményezésére Magyarország belpolitikai ügyeit egy nemzetközi munkásfórum döntése elé vitték. Payer Károly, Farkas István és Propper Sándor felszólalásait ismerteti a sajtja és a tudósításokból egészen világos, hogy a mosakodásnak János-arcú mestereivel áll szemben a közvélemény, mert a pártválasztmány ülésén elhangzottak egyrészt a felháborodott magyarság elítélő szava elleni védekezések, másrészt pedig újabb szemérmetlen kiajánlkozás a külföldre szökdösött nyílt és titkos fegyvertársak felé. A bécsi eseményeket most szeretnék úgy feltüntetni, mintha az nem lett volnaegyéb informatív jellegű tanácskozásoknál és teszik ezt azért, mert a bolsevistákkal való egy asztalhoz leülés a magyar közvéleményben szinte Zinovjev-szerű levél hatását idézte elő. A felzúdulás nyomán most kapkod az egész pártvezetőség és nem tudja, hogy az alapjában megrendült belpolitikai pozíciót hogyan szilárdítsa meg ismét. Nem számítottak arra, hogy politikai körökben ilyen erős ellenzést fog kiváltani a külföldi kanosszázás és különösen nem számítottak erre most, amikor a polgári radikális fronttal való együttműködést szeretnék minél jobban biztosítani. Ez az együttműködés — már az eddigiekből is megállapíthatóan — úgyszólván lehetetlenné vált a szocialisták magatartása folytán. Nem hihető, hogy már a legrövidebb időn belül ne jelentkezzék a bécsi konferálás visszahatása. A fővárosi választásokon aligha haladhatnak egy úton azok a polgári elemek, amelyeknek támogatása bizonyos ideig megerősíthetné a szocialisták táborát. De nagy csapást mért ez a belépés az ő szempontjukból a választójogi kérdésre is. Már most megnyilatkozik az a felfogás, hogy semmiféle józan polgári elem nem járulhat hozzá egy olyan mértékű választói jog kiterjesztéshez, amelyet bolseviki vezérek és úgynevezett emigránsok állapítanak meg a magyarság számára. A belső pozíció megingása kényszerítően írja elő tehát a szocialista vezérek számára a bécsi tárgyalások plauzibilissá tételét. Ugyanakkor azonban, amikor igazolni szeretnék — Saját tudósítónktól — a bolsevistákkal és emigránsokkal való ,informatív' tanácskozást, ugyanakkor egyben saját ellenzéküket megtámadják állítólagos bolsevista agitációk miatt és megtámadják a bécsieket is az itthoni hangulat nyomán. A szociáldemokrata párt ellenzékére a fajvédőkkel való kooperációt szeretnék kompromittálásképpen rábizonyítani. Az ellenzéki szocialisták ezzel szemben a leghatározottabban tiltakoznak ez ellen a beállítás ellen és csupán csak azt mondják, hogy ők a külföldi politizálást nem hajlandók követni és nem akceptálják Garami, Kunfi és Weltner Bécsből jövő utasításait. A való helyzetnek ezeket a kényes és a magyarországi szociáldemokrata pártra nézve nagymértékben kompromittáló részleteit nem sikerül tendenciózus nyilatkozatokkal és közleményekkel enyhíteni és nem sikerül azzal sem jóvátenni, hogy óvatos modorban színlelt támadásokat intéznek a bécsiek ellen. Azok után, hogy a szocialista vezetők az úgynevezett emigrációval való közösséget beismerték, a legsúlyosabb megítélés alá vonták magukat, mert azokkal kooperálnak, akik külföldi segítséget keresnek ellenünk és a legeklatánsabb hazaárulást követik el nap-nap mellett. Az ezekkel való együttműködés az általuk elkövetett minden bűncselekményben a közösséget vonja maga után. Súlyosbítja ezt a megállapítást az is, hogy Farkas István megcáfolja a Nádosy főkapitány előtt mondottakat, hogy tudniillik a szociáldemokratáknak az emigrációhoz semmi közük nincs. Farkas határozottan kijelenti, hogy ő ilyen nyilatkozatot nem telt, sőt ellenkezőleg azt mondotta, hogy az emirációval való közösségüket nem tagadják. Propper Sándornak az a szerep jutott, hogy a kormányzat és a miniszterelnök személye ellen irányuló támadásokkal próbálkozzék meg. Az inszinuációknak e naiv csoportosítását már számtalanszor megcáfoltáka nemzetgyűlésen, a sajtóban és gyűléseken egyaránt. Bethlen István gróf kormányzati működését a józan közvélemény már régen igazoltnak látja, úgy hogy a miniszterelnök védelemre egyáltalán nem szorul. Ennek ellenére politikai körökben szükségesnek tartják mégis rámutatni egy olyan momentumra, amely a politikai erkölcsök és a férfias magatartás megítélése szempontjából fontosnak látszik. Ez a momentum a következő: Tisza István meggyilkolása után 1918 telén, tehát a bolsevizmus előestéjén Bethlen István gróf volt az egyetlen ember, aki nyíltan kiáltott a küzdőtérre és az ország szinejavából egy polgári pártot hozott össze. Ennek a polgári pártnak a működését a szocialisták a legképtelenebb terrorral akadályozták meg. Bethlen István gróf a szorongás katonák és részeg matrózok garázdálkodása idején nem rettent vissza a terror megnyilvánulásától és egy erősen polgári szellemű nyilakozatot tett, amelyben megállásra akarta késztetni a szocialistákat. Bethlen ezt a nyilatkozatot a Budapesti Hírlapban és az Órai Újságban akarta elhelyezni, a forradalmi rezsim azonban egész egyszerűen megakadályozta a nyilatkozat megjelenését, De nemcsak erre mutatnak rá politikai körökben, hanem számottevő közéleti tényezők ismételten minden alkalmat meg fognak ragadni arra, hogy amíg egyik oldalon a Bethlen politikai felfogásának következetességét megvilágítják, a másik oldalon újólag emlékeztessenek a szocialista és kommunista uralom eseményeire. Fel akarják hívni a figyelmet arra, hogy Propperéknek és társaiknak semmi jogosultságuk nincs bírálatot mondani, ,iss mert bár másod- és harmadsorban állottak is esetleg, de bizonyíthatólag részesei voltak a szocialista-kommunista rezsimnek és végig élvezték annak a rendszernek számukra nézve előnyt hozó korszakát. Akták és lappéldányok tanúskodnak erről a korszakról, ami mindenesetre különös színben tünteti fel azokat, akik most közszabadségokról, jogegyenlőségről, megértésről és a békülékenység szelleméről beszélnek. Amikor a polgári társadalomtól elragadták a vezetést és kezükbe kaparitották az uralmat, a legegyszerűbb büntetés a halál jelszava volt, amellyel parancsaikat osztogatták. A kereskedők egy napon arra ébredtek, hogy üzleteiket halálbüntetés terhe mellett nem szabad kinyitniuk, halálbüntetés terhe mellett szedték össze a kenyérjegyeket, halálbüntetés terhe mellett erőszakolták ki a behatolást a privátlakásokba és a kultúrember legelemibb szükségleteit rabolták el. Feltörték a főúri kastélyokat, a berendezéseket széthordták, a rabolt ruhákba hozzátartozóikat bujtatták bele, lefoglalták a bankokat, összeszedték az ékszerüzletek készletei, megszüntették a polgári lapokat és amelyeket nem szüntettek meg cenzorok és bizalmi férfiak útján dirigálták, eltávolítva helyükről a szerkesztőket. A sajtószabadság nevében abban az időben más mint tanácsköztársasági rendeletet közölni sem lehetett. 11a két-három ember az utcán összeállt kézigránátos terroristák ug. rasztották szét a suttogva beszélgetőiket. Tuszokat szedtek a borzalmak éjszakáinak idején, úgy hogy a polgár saját lakásában lehúzott redőnyök mögött a világítási tilalom sötétjében rezzent össze minden ajtócsengetésre. A polgári politikusok a szocialisták tegnapi pártválasztmányi gyűlése után aligha fognak tartózkodni attól, hogy a Propper- féle felszólalásokra ne adják meg a mérleg felállításával a választ, amikor ki fog derülni, hogy éppen azok akarnak bíráskodni a magyar belpolitika felett, akiknek a legtöbb van a rovásukon. A miniszterelnök, amikor a kormányzatot áttette az átmeneti idők nehézségeivel megküzdve, valóban a békülékenység szellemében indította meg a munkát, és az a körülmény, hogy ma a szocialisták a bécsi eseményeket egyáltalán megrendezhették, a miniszterelnök túlságos lojalitására és engedékenységére vall. lassan vonult minden mögéjük, mint egy folytatólagos álomképsorozat. A grófnak volt egy titkos terve. Tapintatos, óvatos kerülő beszéddel igyekezett azt megértetni s megkedvelteim a hölggyel. Pozsonyból jóformán az egész társaság fogatokon akar visszasietni Bécsbe. De kár volna, ha a grófné is sietne. Bizonyára lesznek néhányan, akik nem sajnálják ezt a szép viziutat még egyszer, alaposabban és laisabbóan megtenni, fölfelé. A vontatás nem unalmas, ha kedves, bizalmas kis kör marad a hajón, ő maga, a gróf, szintén megpróbálja ez egyszer. De csak úgy, ha a grófnénak is úgy tetszik . . . — Hova gondol? Nem lenne ebből pletyka Bécsben? — kérdő a grófné. Pedig magában már elvégezte, hogy igenis, ő szerét ejti valahogy a gróftól kitervelt lassú és bizalmas visszautazásnak. Suttogó beszélgetésük franciául folyt, így illett előkelő rangjukhoz, ámbár németül könnyebben esett volna mindkettőjüknek. Korán kezdett pitymallani. A gróf a hajnali hűvösség ellen gondosan pólyálta be a szépet puha, könnyű, meleg kinai selyemkendőkbe. — Milyen helyes kis városka — monda a grófné a jobbpartra mutatva. — Az Hainburg, az utolsó ausztriai hely — magyarázta Miklós gróf. — Emitt balról az a Várrom a hegytetőn már Dévény. Ott kezdődik Magyarország. A hölgy szeme tüzes, élénk kíváncsisággal villant meg. Egyszerre ellökte az ünnepélyes előkelő francia beszédet s egyszerű porosz németséggel kiáltott fel: — Ungerin? . . . Vivat! Azt hiszem, az Ausztria legszebb tartománya. Bármily lelkes volt a felkiáltás, megbántotta Miklós gróf közjogi büszkeségét. Egyszerű lerchenfeldi osztrák németséggel igazította helyre a göröfné tévedését. — No Grófin! Magyarország nem tartománya Ausztriának. Szabad, önálló királyság, semmiféle más hatalomnak alá nem vétett. — Annál jobban szeretem. Sokat hallottam a magyarok hősi harcairól, szabadságukért. De azt hittem, végül is leverték őket s ők meghódoltak a császárnak. — Nem, grófné. Mi csak kibékültünk a magyar királlyal. — Boldog vagyok, hogy erre megtanított. Rajongok a magyarokért. — Köszönöm, grófné. — Én pedig kérek öntől valamit, gróf. — Parancsoljon. — Magának igen kedves baritonja van. Ugyan, dúdoljon nekem valamit ebben a bűbájos hajnali csendben. A tánczene már elhallgatott. A gróf finom kis francia pastrale-ba kezdett Daphnisról és Chloeról. — Ne franciát! — szólt a grófné.A gróf dallamos olasz Cavatinát próbált meg a velencei Salini divatos operájából, Tarare-ból. — Nem olaszt! Tehát a gróf a végtelenül érzelmes és népszerű német dalt, a Keusche Schaferin der Littenfelder kezdetűt intonálta. A grófné elvesztette türelmét. — De az Istenért, gróf, értsen meg! Én magyar dalt akarok hallani. A gróf nagyot nézett. — Magyar dalt, grófné? — Igen, igen. Csak van magyar dal is? — Van, van, okvetetlenül, hanem... — Nos? — Hát tudja, grófné, a magyar dal, az nem műveit, nem előkelő valami. Az legfeljebb durva, parasztajkra illik. — Bánom is én. Halálosan unom a sok finomkodást. Csak rajta bátran! Én Ma-gyarországban magyar hangot, magyar szót, magyar zenét szomjazom. Nos, ha itt nem? ... — De, de... Egyszóval, grófné, szavamra mondom: én nem tudok magyar dalt. A porosz grófné visszahőkölt a szinte elrémülve nézett az őszinte magyar grófra. — Az Isten szerelmére, gróf, hiszen ön magyar!... — Igen. — És ez lehetséges? — így van. — Szomorú... De legalább mondjon egy magyar verset. — Nem tudok. — Egy mondatot prózában. — Azt sem tudok. — Egy szót! Egyetlen magyar szót, gróf! Tudja mit? Mondja nekem magyarul azt, amit németül nem szabad öntől meghallgatnom. Mondja magyarul: ich licbe dich! Gróf Szenttornyay Miklós i mit-pirul?, törte a fejét... Hiába! Nem jutott eszébe, hogyan is van az magyarul. Egy percre megfordult a fejében, hogy megcsalja a különös porosz asszonyt, mond neki valami értelmetlenséget s ráfogja, hogy az a magyar ich liche dich. De a büszke szépség oly fenyegető szigorúsággal meredt szemébe, hogy nem volut rá bátorsága. Végre, hogy a kinos helyzetből egyszers mindenkorra kiszabaduljon, felugrott s röviden könnyített a lelkén. — Grófné, én bevallom: egy szót sem tudok magyarul. A szép asszony megfordult s dideregve burkolózott még jobban selymeibe. — Igen hűvös a reggel idekünn. Isten áldja, gróf! Bemegyek katütömbe pihenni. Pozsony négytornyu várkastélya már teljes napfényben ragyogott a gálya felé. Tövében a város, a vízből is visszatükrözve , olyan volt, mint a kettős fehér fogsor mosolygása. A kibálozott társaság a fedélzetre gyűlt s gyönyörködött a kedves látványban. Csak Brianbourg-Prachtnitz grófné nem volt ott. Aludt Amint azonban a gálya Pozsonyban kikötött, a grófné hamarosan fölkészülődött s azokhoz csatlakozott, akik minél előbb igyekeztek vissza Bécsbe. A magyar koronázó városra egy csöppet sem volt többé kiváncsi. Annál kevésbé, mert hallotta azoktól, akik már látták, hogy csak olyan csinos német város az, mint a többi száz meg ezer a birodalomban. A ligeti parton egy osztrák generálissal és ennek feleségével szállt hintóba. Gyorisan repültek vissza Bécs felé. A grófné útközben megkérdezte a tábornokot: — Tartományaé Magyarország Ausztriának? — Persze, hogy az, — felesé a tábornok. — Mért mondják mégis a magyar urak, hogy az szabad királyság? — Mert azok mindenben szeretnek nagyzolni. — S vannak-e még olyan magyarok is, akik magyarul beszélnek? — Oh igen, arra beljebb, messze a puszták felé. De azok is gyorsan fogynak, mint Amerikában az indiánok. Ha a felséges császárné szelíd, bölcs kormányzata soká tart, soha többé semmi baj nem lesz velük. Csak azt nem szabad megtiltani nekik, hogy a maguk külön szabad, önálló királyságáról s ősi jogaikról beszélhessenek, mert akkor valamennyi megvadul. Kérem is azért, ne mondja el a grófilé még a bécsi magyar uraknak se, hogy én tartománynak mondtam az országukat. — Ne aggódjék, tábornok, én egyáltalán nem szándékozom magyar urakkal beszélni. 3 Megcáfolják Borsten és Bochum kiürítését. Mainz, jan. 31. Dorsten és Bochum városainak a francia és belga csapatok által való kiürítését megcáfolják. VECVE Misi A ma Isik lESajgase SIÓMAT ——--- ■ -..........— ■ .......... —'■» '■'■■■ m 1 művészet ihmm .mmat.wmtwimmrxBsmmBmsmBBmamMmm? az emberiség legnagyobb gyönyörűsége'. A legkimagaslóbb művészi korszak nagyjainak életét ismertetik váló kortársuk Gi©ygio Sasari A renaissance mesterei Életrajzok és művészi méltatások. Minden idők művészettörténetének kuttortása. — A legérdekesebb olvasmány. Olasz eredetiből forditotta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta dr. Isonti Rezső. —• Vako kilét 27 képmelléktettel. A renaissance-stilú művészi vászonkötést Jaschik Almos leivérné. Ára 100.000 korona. Kapható a Budapesti Hirlap könyvosztályában. József körút 5.