8 Órai Ujság, 1926. február (12. évfolyam, 28-48. szám)

1926-02-28 / 48. szám

(Saját tudósítónktól.) Hajnali öt óra. A keleti pályaudvar sötét kontúrjai elmosódva bonta­koznak ki a párás reggeli félhomályból. A gö­döllői helyiérdekű villamos vonat állomásán a korai óra ellenére is már nagy az élénkség. Nem mindennapos társaság verődik össze a harmattól befutott ablakú kocsikban. Béna­­karú, merevlábú, torzult gerincű férfiak s nők vegyest, bottal, mankóval küzködve kapaszkod­nak fel a vagonok meredek lépcsőin, tétovázó léptű vakokat vezetnek karjukon kísérőik, ide­gesen fészkelődik a kocsi sarkában egy ideg­sokkos hadirokkant, kinek viaszsárga arcán gyászfekete szemüveg fedi üres szemgödreit, vele szemben két süket férfi harsogja mondani­valóit egymás fülébe, hangsúlyozottan, fakó hangjukkal túlszárnyalva a többi utas halk be­szélgetését. Az emberi nyomorúságnak ez a szánalmas kis csapata, a legkülönbözőbb testi fogyatékosságok, kórok, nyavalyák sok-sok képviselője, a sashalmi csodaasszonyhoz igyekszik. Hosszas füttyöngetés után startol a gödöllői expressz s a fojtó külvárosi köd kelletlenül ki­húzódik a kocsikból, ahol csakhamar egy­másra találnak a közös cél felé igyekvő, közös nyomorúságban szenvedő emberek. Általános diskurzus indul meg. A beszélgetés tárgya természetesen a sas­halmi szabómester csodálatos képességű felesége, Wunderlich Péterné, a „delejes asszony", ahogyan a környékbeli nép el­nevezte. Mese egy csodás gyógyulásról — Bizony az úgy volt kérem — pereg a nyelve egy fejkendős fiatalasszonynak, aki nagykendőkbe bugyolált kisgyermeket tart az ölében — hogy amikor már minden kórházban megpróbálkoztunk, végre rávettem az embere­met, hogy menjen ki a sashalmi asszonyhoz. Úgy vittük ki a szegény bénát széken ütve és az egész úton csak azt mondogattuk egymásnak: biztosan segíteni fog a „delejesség", egészen biztosan segíteni fog. Odakint aztán odajött a férjemhez a drága nagysága és csak éppen hogy egy-kétszer végigsimított a béna lábakon és azt mondta: keljen fel és jöjjön ide hozzám! — „Hát már hogy tudnék én felkelni, ked­ves jó nagysága*­ — mondta a szegény Feri, de bizony a nagysága folyton csak aszonta, hogy keljen már fel, hisz tud már járni, amíg aztán egyszer csak felállt az emberem a székből és csak úgy végigsétált a szobán. — Hgyjék meg az urak, azt hittem megbo­londulok az örömtől, mikor látom, hogy a ki­lenc éve tehetetlen, rokkant férjem megindult, így is jött be velem karonfogva a lelkem, a saját lábán az állomáshoz, pedig azelőtt még egy órával százszázalékos rokkant volt, bizony! — folytatja büszkén elbeszélését az asszonyság, — most pedig a húgom kicsinyét, ezt a kis vézna jószágot viszem ki a nagyságához, hogy tegye rá azt a két jóságos kezét, mert attól biz­ton meggyógyul ez is, akármit is mondanak az orvosok. — Hát az orvosok, azok aztán rajtam nem tudtak segíteni — elegyedik a diskurzusba egy pápaszemes férfi — a Piávénál egy gránáttref­­fertel teljesen megsiketültem , azóta hiába já­rom a klinikákat, nem tudtak kigyógyítani, pe­dig még Török tanár úr is kezelt. A tüdőm is mindig rosszabb lesz, én páncélos tébécés va­gyok. Majd harsányan szótagolva megismétli: — Té-bé-cés vagyok! Igen súlyos az én be­tegségem! — fejezi be a betegek szokásos szo­morú hivalkodásával. Fantasztikus, csodaszámba menő gyógyulási esetek A kalauz, aki félfüllel végighallgatta a be­szélgetést, a hivatalos „közeg** egész felsőbbsé­­gével és az egészséges ember kegyetlen szkep­szisével néhány tamáskodó megjegyzést koc­káztat meg, mire az egész kocsiszakasz unisono felzúdul és az utolsó mentő szalmaszálba ka­paszkodó ember autószuggesztív hitében meg­támadva, újabb és újabb hiteles adatokat so­rolnak fel a megingatott önbizalom helyreállí­tására. Fantasztikus, csodaszámba menő gyógyulá­sok meséit áhítattal lesik egymás ajkairól, a huszonhárom éve vak palotai asszony meggyógyulásának esete, az ismét halló siketek, járó munkaképes bénák, orvosok által feladott és a delejesség által tökélete­sen meggyógyított tüdő, szív, vese, gyomor­betegek legendaköre dominálja a remény­kedő fantáziát. Beszélgetés közben érkezünk meg Sashalomra és az állomáson a derengő reggel csak­­ obscure­­jében látjuk csak, hogy milyen hatalmas tömeg gyógyulást kereső érkezett a vonattal. — Pedig máskor még többen szoktak jönni az első transzporttal, — magyarázta a hitetlen kalauz. A holttan elnyúló Dittrich ucca egy mozgal­mas hetivásár képét mutatja, fekete ember­­csoportok sűrű rajokban özönlenek a betegek Mekkája felé, zörgő parasztszekereken egy­másután érkeznek a környékbeli páciensek , sápadt, vértelen arcok kandikálnak elő a sze­kér derekában felhalmozott zsúp szalma kö­zül. Minél közelebb érkezünk a 89-es számú házhoz, annál sűrűbb lesz a tömeg. A benfen­­tesek, az ambuláns betegek mind hatalmas üvegeket visznek magukkal — ezekbe mérik ki a gyógyító hatású delejes vizet, amely a magnetikus vattán kívül az egyetlen gyógy­szer, amelyet a legendáshírű sashalmi­­asszony betegei számára rendel. Százan és százan Wimder­­lichné háza előtt Azonban hiába indultunk el az első vonal­lal, a csodatévő Wunderlich Péterné egyszerű portája előtt már százakra menő, nyüzsgő embersokaság táborozik. Végig a hosszú léc­kerítés mentén állanak sorba a páciensek: ráncos csizmájú tót parasztasszonyok, jóképű magyar gazdaemberek, egyszerű fejkendős munkásasszonyok és nem egy fekete városi téli kabát és keménykalap feketélik elő a tarka tömegből. Éles szerénahanggal süvít egy bordóvörös Buick-autó, mely párolgó hűtővel dorombolva áll meg a ház előtt. Két gyász­fátyolos hölgy száll ki belőle egy idősebb bundás úr kíséretében. Az előkelő társaság nem első ízben jelenhet meg a sashalmi asz­szonynál, mert minden kérdezősködés nélkül, csendesen beállanak a várakozó embersor vé­gére. Csípős, friss északi szél suhan végig az utcán, a monstre klientúra beszélgetése mo­noton zsivajjá folyik össze, amelyből csak néha si­vlt fel egy-egy vékony gyermekhang sírása. A tömeg nyugodtan várakozik. Megjelenik a delejes asszony Fél hétre jár már az idő, amikor kinyílik a kis ház ajtaja és sietős léptekkel a kerítéshez siet a delejes asszony. Hajadonfőit, egyszerű fekete télikabátban, hócipőkben kapaszkodik fel a kerítésre és onnan szól a mintegy ezer főből álló tömeghez : — Először a kocsin érkezett betegeket fo­gom kezelni, hogy több helyünk legyen! A többi várjon csak nyugodtan, mindenki sorra kerül. .. legendás ••hírű delejes asszony leírhatatlan hatást vált ki a tömegből. Az eddig betartott rend teljesen felbomlik és a kaotikusan hul­lámzó emberáradat kavarogva, kiáltozva fogja körül Wunderlichnét, aki csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes magának a kocsisorhoz utat törni. Az első beteg egy mindkét fülére süket fiúcska. A gyermek fejét gyengéden meg­simogatja, majd mindkét fülére teszi kezeit. A­ magnetizmus teóriája szerint az asszony kezei­, bőr kisugárzó delejes erő átsugárzik a kórös testrészre és erős vitalitásával megszünteti a betegséget. Néhányszor végigsimít a fiú bámési arcán, aztán igy szól a beteg anyjához: — Szólítsa most a gyereket. — Józsi! Józsikám nézz rám, — szól resz­kető hangon egy nagykendős parasztasszony­ság s a halk hívó szóra a fiú felkapja a fejét és anyjához fordul. Teljesen meggyógyult! — Teljesen meggyógyult! — jelenti ki a delejes asszony és egy újabb beteghez fordul. (A fiúcska neve Okangul József, ecsegi lakos.)" Brúder Györgyné hatvanesztendő körüli rá­koscsabai asszony a következő pácáén*. Sú­lyos reumatikus fájdalmakról panaszkodik­, karjait hónapok óta nem bírja mozgatni. A* delejes asszony először végigmasszírozza a béna karokat, közben bizonyos szuggesztív, rábeszélő hangon beszél a fájdalmában szi­szegő beteghez: — Érez még fájdalmat ? Mozgassa a karját ! Ugye már­­nem fáj . . . így most felemelem a karját, — már nem is érez fájjjdalmat, — pró­bálja csak maga is ! Egy néhány „delejező** mozdulat után a pá­ciens szabadon mozgatja karjait, újjai idegesen megremegnek az örömtől, a legnagyobb mozgá­sokat képes ismét végrehajtani. ...—""■? ,,—B Négy hétig szünetel a betegkezelés, mert Wunderlichné költözködik Wunderlich Péterné, a sashalmi delejes asszony. Maskara , Kisbán Miklós színdarabja. Egy új darab jön a legközelebbi bemuta­tók között, amelynek Kisbán Miklós a szerzője. Kisbán Miklós írói pseudonimját ép oly irodalmi jelentőség díszíti, mint amily előkelő társadalmi rezonanciája van annak a gróf Bánffy Miklós névnek, amely ez írói m­árka mögé rejtőzött, nehogy sze­mélyi jelentőségével az írói megítélést be­folyásolja. „Kisbán Miklós" minden eddigi megszólalásával egy nagy kultúrájú, sokat látott, sokat tapasztalt író fölényes erejű ta­lentumát produkálta. Meglehetős ritkán lép ki egy-egy művével a könyv vagy színpad nyilvánossága elé, de valahányszor megszó­lal, mindig a művész pánsípján szólal meg talentumának őserejű hangja, melyre az iro­dalmi erdő is felfigyel. A bozótok elcsende­sednek. A zsivajos szellemi „vegetáció" zaja elhalkul ama tisztás körül, amelyen Kisbán Miklós megjelenik. Csend lesz az ágakon. A nagy csövetelés, osztozás egy kissé megszűnik. Az irodalmi politika nem morajlik. Egy el nem vitatható talentum lép elő: Kisbán Miklós. Az övé a szó... „A nagy úr", „A napimádók" és még sok­sok robusztus irodalmi megnyilatkozás után most új darabbal jön Kisbán Miklós, akinek ismert ősmagyar arcélén a magyar szellem ereje ül, akinek fekete prímásszemei vadász­lessel járják át az élet minden zegét-zugát és akinek homlokán dacos domborulat alatt az egyéniség ereje sugárzik, szüntelen jelezve a művelt magyar elme munkáját, a kultúrába idegződött erős szellemi élet intenzitását, amely filozófiai magasságba viszi az élet minden impresszióját és az írói gondolatok kristályaiban adja vissza azokat, sokszor költői foglalatban, legtöbbször a nagy el­méjű gondolkozók bölcs meglátásaiban, melyek az emberi dolgok fölényes ítéletét jelentik. Az ember, a szándék, a cselekedet, a ki­fejezett és be nem vallott gondolat, a társa­dalom porondján ágáló élet számtalan össze­tevő erejének, minden külső és belső jelen­sége, egy pillantásával oda kerül elméjének laboratóriumába, ahol mágiás boszorkányos­sággal kerül ki minden impresszióból a leg­rejtettebb, emberi dokumentum feltárt lé­nyege. Kisbán Miklós mondja... Ez szinte döntő. Kisbán Miklós írja. Ez irodalom. Amit lát, azt úgy kell látni. Amit hozzá fűz, az egy nagyon okos elme kész ítélete. Nem kell vi­tatni, nem kell fölösleges tűnődések ellenpró­bájával fölmérni: adott szellemi értékükben adoptálni kell. Ő a nagykulturájú gondola­tok villogó pengéjét forgatja, övé az örökös „en garde!" az élet tudnivalóival szemben, a közönségé a szellemi győzelem, amelyet ez az érdekes magyar erő, írói megnyilatkozá­saiban a magyar gondolatnak juttat. Csak természetes, hogy eléje sietünk új darabjának, hogy már­is meg­tudjunk va­lamit róla. Itt van előttünk a könyv, mely a színpadi szó beállításával egyidejűleg készül és kíván­csian olvassuk, mit közöl Kisbán Miklós új darabja, hosszabb írói­­ hallgatása után. A címe: „Maskara". „Bolondságának nevezi a szerző. Bolondság!... Maga az élet? Vagy csak az élet úgynevezett fontos kérdései? A tartalom szellemi játéka? Vagy a forma kuriozitása? . . . Hiszen bolondság vég­eredményében minden, még talán maga a az ember is. Sőt legtöbbször maga az ember a legnagyobb bolondság. Botor hiábavalósá­gok hajszolt áldozata, vér és verejték rabja. A semmi felé törtető semmi. Szél fútta por, mely évezredekbe akar jegecesedni, hogy „brilliant" legyen. A percet a halhatatlan­ság gondolatával éli. A pillanat életgesztusát, egy örök élet reménységével vágja ki. Szüle­tése már maga a halál és a halálnak ezt a rövid moratóriumát folytonos lelki születés vajúdásával tölti ki. És ugyanebben telik el a társadalom élete. A mával megtagadni a tegnapot. A lélek égi adottságait újabb és újabb „eszmék" mo­zsarába törni, újabb és újabb életjelszavak „halhatatlanságába" idomítani. Hinni a „holnapot" jelentő jövendő igazságában, hirdetve a „tegnap" hazugságait. Megváltó ideáknak sorsdöntését hinni, társadalmi di­vatoknak Bábel-tornyát építeni és vakolat­nak minduntalan új erkölcsöt keverni a „ma" és „holnap" téglái közé és ily „szi­lárd" tornyon a felhőkbe mászni... élni, úgy ahogy élünk: mind­ez nem bolondság?... Bolondság — három felvonásban. Ez a „Maskara" irodalmi címkéje. A „bolondság" mint műfaj, a „bolondság" mint vallomás!... Érdekes!... Kacagj, hisz bolondság. Ne sírj, csak bolondság ... Ezt akarja mondani a darab? Majd eldönti a kritika, melynek szavába nem vágunk. Nem is lehet e sorok feladata, elébe kerülni a bírálatnak. A „Maskara" itt csak ama kíváncsiság tárgya, amely egy ér­dekes szavú, erősen egyéni író komoly mun­káit joggal megilleti. Azt már itt is megállapíthatjuk, hogy nem­ fedi a „Maskara" írói szellemét az a szétvitt hír, hogy ez afféle „kulcs-dráma", melynek szereplőiben a magyar társadalom neveze­tes közeli múltjának néhány ismert alakja elevenedik meg írói karrikatúrákban. De megelevenedik ennek a közelmúltnak tár­sadalmi profilja, a torzított „maskarában." Hogy ez „maskara", az félreismerhetetlen, de hogy mindenkinek az arcáról van egy kis ellesett vonás, vagy legalább is egy kis szarkaláb­rá festve, az bizonyos. Ezért illik maskaraként az életre, összetevődve sok-sok maskarából. A darab végén epilógust játszó szereplők egyike meg is mondja világosan a játék fak­tumát, mely így szól a „maskaráról": Ez a játék vége s még sincs végleg vége. Mert elszáll önökkel e játék tréfája, önnel-önnel-önnel — a saját maskarája. A gúny­olásból, ha mindenkinek jut, Szerencsés az, aki kacagni tud. Rossz időkben keserűbb a kacaj, élesebb a grimasz, hiszen mögöttük fájdalom van, elkeseredett tapasztalatok lefojtott gyötrelme. Ez a kacaj a „Maskara". Nem kell ehhez a kulcsot keresni. E témába nem is illik bele semmiféle kulcs. Mert szerkezetében és lé­nyegében olyan írói zár van, amely sze­mélyi kérdésekkel nem nyitható. Nyitni, csak néhány betűből összerakott jelszó nyitja. Itt a jelszó: maskara!. . A maskara alatt élő emberi vonások vannak, de nem adott személyek vonásai, hanem emberi­­profilok és fogalom-profilok vonásai. A darabnak szellemi koncertje egy jazz­­band hangszerelésével hasonló módon hang­súlyozza ki a „maskarát". Abban, amit a színpadon beszélnek: xaxofon, tam-tam, pi­­kula, súrolt cintányér, dübörgő dobok s hol nyávogó, hol síró hegedűk és a szalon vir­tuóz zongorajátéka játssza­­ a szellemi maskarát. És ezt kétségkívül ilyen hangsze­rekkel kell játszani. A hangok kakofóniájá­ból a társadalom erdeje zugatja hangját Exotikus madarak. Furcsa károgások. Víj­­jogás. Visszhangot kacaj. Lombzugás. f ómi újság 1926 FEBRUÁR 28 VASÁRNAP 7. OLDÁL Százan és ezren keresik fel már kora hajnalban Wunderlichnét, a sashalmi delejes asszonyt Csodaszámba menő gyógyulások — Vakok, akik a delejes érintés után látnak Egy béna, aki járni kezd — Kuruzslás miatt vádat emeltek Wunderlichné ellen Beszélgetés a delejes asszonnyal Beszélgetés a delejes asszonnyal A kis kétszoba konyhás ház egyik csendes zugában sikerült beszélgetést folytatnom a ha­lálosan kimerült delejes asszonyal. A mintegy 30—35 esztendős, finom arcvonású, szőke asz­­szony fáradtan telepszik le egy díván sarkában. Mikor megtudja, hogy a 5 órai Újság részéről kerestem fel, rendkívül megörül s élénken be­szélni kezd csodálatos tehetségéről. — Már egész fiatal kisleány koromban külö­nösen vonzódtam a szegények, szenvedők, bete­gek felé és idővel mindjobban erőt vett rajtam a vágy, hogy segítsek rajtuk. Egyszer csak rá­jöttem, hogy a kezem érintésére fejfájást stb. apróbb kellemetlenségeket elmulasztott s azóta rendszeresen fejlesztettem gyógyítói képessége­met.

Next