8 Órai Ujság, 1926. február (12. évfolyam, 28-48. szám)
1926-02-28 / 48. szám
(Saját tudósítónktól.) Hajnali öt óra. A keleti pályaudvar sötét kontúrjai elmosódva bontakoznak ki a párás reggeli félhomályból. A gödöllői helyiérdekű villamos vonat állomásán a korai óra ellenére is már nagy az élénkség. Nem mindennapos társaság verődik össze a harmattól befutott ablakú kocsikban. Bénakarú, merevlábú, torzult gerincű férfiak s nők vegyest, bottal, mankóval küzködve kapaszkodnak fel a vagonok meredek lépcsőin, tétovázó léptű vakokat vezetnek karjukon kísérőik, idegesen fészkelődik a kocsi sarkában egy idegsokkos hadirokkant, kinek viaszsárga arcán gyászfekete szemüveg fedi üres szemgödreit, vele szemben két süket férfi harsogja mondanivalóit egymás fülébe, hangsúlyozottan, fakó hangjukkal túlszárnyalva a többi utas halk beszélgetését. Az emberi nyomorúságnak ez a szánalmas kis csapata, a legkülönbözőbb testi fogyatékosságok, kórok, nyavalyák sok-sok képviselője, a sashalmi csodaasszonyhoz igyekszik. Hosszas füttyöngetés után startol a gödöllői expressz s a fojtó külvárosi köd kelletlenül kihúzódik a kocsikból, ahol csakhamar egymásra találnak a közös cél felé igyekvő, közös nyomorúságban szenvedő emberek. Általános diskurzus indul meg. A beszélgetés tárgya természetesen a sashalmi szabómester csodálatos képességű felesége, Wunderlich Péterné, a „delejes asszony", ahogyan a környékbeli nép elnevezte. Mese egy csodás gyógyulásról — Bizony az úgy volt kérem — pereg a nyelve egy fejkendős fiatalasszonynak, aki nagykendőkbe bugyolált kisgyermeket tart az ölében — hogy amikor már minden kórházban megpróbálkoztunk, végre rávettem az emberemet, hogy menjen ki a sashalmi asszonyhoz. Úgy vittük ki a szegény bénát széken ütve és az egész úton csak azt mondogattuk egymásnak: biztosan segíteni fog a „delejesség", egészen biztosan segíteni fog. Odakint aztán odajött a férjemhez a drága nagysága és csak éppen hogy egy-kétszer végigsimított a béna lábakon és azt mondta: keljen fel és jöjjön ide hozzám! — „Hát már hogy tudnék én felkelni, kedves jó nagysága* — mondta a szegény Feri, de bizony a nagysága folyton csak aszonta, hogy keljen már fel, hisz tud már járni, amíg aztán egyszer csak felállt az emberem a székből és csak úgy végigsétált a szobán. — Hgyjék meg az urak, azt hittem megbolondulok az örömtől, mikor látom, hogy a kilenc éve tehetetlen, rokkant férjem megindult, így is jött be velem karonfogva a lelkem, a saját lábán az állomáshoz, pedig azelőtt még egy órával százszázalékos rokkant volt, bizony! — folytatja büszkén elbeszélését az asszonyság, — most pedig a húgom kicsinyét, ezt a kis vézna jószágot viszem ki a nagyságához, hogy tegye rá azt a két jóságos kezét, mert attól bizton meggyógyul ez is, akármit is mondanak az orvosok. — Hát az orvosok, azok aztán rajtam nem tudtak segíteni — elegyedik a diskurzusba egy pápaszemes férfi — a Piávénál egy gránáttreffertel teljesen megsiketültem , azóta hiába járom a klinikákat, nem tudtak kigyógyítani, pedig még Török tanár úr is kezelt. A tüdőm is mindig rosszabb lesz, én páncélos tébécés vagyok. Majd harsányan szótagolva megismétli: — Té-bé-cés vagyok! Igen súlyos az én betegségem! — fejezi be a betegek szokásos szomorú hivalkodásával. Fantasztikus, csodaszámba menő gyógyulási esetek A kalauz, aki félfüllel végighallgatta a beszélgetést, a hivatalos „közeg** egész felsőbbségével és az egészséges ember kegyetlen szkepszisével néhány tamáskodó megjegyzést kockáztat meg, mire az egész kocsiszakasz unisono felzúdul és az utolsó mentő szalmaszálba kapaszkodó ember autószuggesztív hitében megtámadva, újabb és újabb hiteles adatokat sorolnak fel a megingatott önbizalom helyreállítására. Fantasztikus, csodaszámba menő gyógyulások meséit áhítattal lesik egymás ajkairól, a huszonhárom éve vak palotai asszony meggyógyulásának esete, az ismét halló siketek, járó munkaképes bénák, orvosok által feladott és a delejesség által tökéletesen meggyógyított tüdő, szív, vese, gyomorbetegek legendaköre dominálja a reménykedő fantáziát. Beszélgetés közben érkezünk meg Sashalomra és az állomáson a derengő reggel csak obscurejében látjuk csak, hogy milyen hatalmas tömeg gyógyulást kereső érkezett a vonattal. — Pedig máskor még többen szoktak jönni az első transzporttal, — magyarázta a hitetlen kalauz. A holttan elnyúló Dittrich ucca egy mozgalmas hetivásár képét mutatja, fekete embercsoportok sűrű rajokban özönlenek a betegek Mekkája felé, zörgő parasztszekereken egymásután érkeznek a környékbeli páciensek , sápadt, vértelen arcok kandikálnak elő a szekér derekában felhalmozott zsúp szalma közül. Minél közelebb érkezünk a 89-es számú házhoz, annál sűrűbb lesz a tömeg. A benfentesek, az ambuláns betegek mind hatalmas üvegeket visznek magukkal — ezekbe mérik ki a gyógyító hatású delejes vizet, amely a magnetikus vattán kívül az egyetlen gyógyszer, amelyet a legendáshírű sashalmiasszony betegei számára rendel. Százan és százan Wimderlichné háza előtt Azonban hiába indultunk el az első vonallal, a csodatévő Wunderlich Péterné egyszerű portája előtt már százakra menő, nyüzsgő embersokaság táborozik. Végig a hosszú léckerítés mentén állanak sorba a páciensek: ráncos csizmájú tót parasztasszonyok, jóképű magyar gazdaemberek, egyszerű fejkendős munkásasszonyok és nem egy fekete városi téli kabát és keménykalap feketélik elő a tarka tömegből. Éles szerénahanggal süvít egy bordóvörös Buick-autó, mely párolgó hűtővel dorombolva áll meg a ház előtt. Két gyászfátyolos hölgy száll ki belőle egy idősebb bundás úr kíséretében. Az előkelő társaság nem első ízben jelenhet meg a sashalmi aszszonynál, mert minden kérdezősködés nélkül, csendesen beállanak a várakozó embersor végére. Csípős, friss északi szél suhan végig az utcán, a monstre klientúra beszélgetése monoton zsivajjá folyik össze, amelyből csak néha sivlt fel egy-egy vékony gyermekhang sírása. A tömeg nyugodtan várakozik. Megjelenik a delejes asszony Fél hétre jár már az idő, amikor kinyílik a kis ház ajtaja és sietős léptekkel a kerítéshez siet a delejes asszony. Hajadonfőit, egyszerű fekete télikabátban, hócipőkben kapaszkodik fel a kerítésre és onnan szól a mintegy ezer főből álló tömeghez : — Először a kocsin érkezett betegeket fogom kezelni, hogy több helyünk legyen! A többi várjon csak nyugodtan, mindenki sorra kerül. .. legendás ••hírű delejes asszony leírhatatlan hatást vált ki a tömegből. Az eddig betartott rend teljesen felbomlik és a kaotikusan hullámzó emberáradat kavarogva, kiáltozva fogja körül Wunderlichnét, aki csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes magának a kocsisorhoz utat törni. Az első beteg egy mindkét fülére süket fiúcska. A gyermek fejét gyengéden megsimogatja, majd mindkét fülére teszi kezeit. A magnetizmus teóriája szerint az asszony kezei, bőr kisugárzó delejes erő átsugárzik a kórös testrészre és erős vitalitásával megszünteti a betegséget. Néhányszor végigsimít a fiú bámési arcán, aztán igy szól a beteg anyjához: — Szólítsa most a gyereket. — Józsi! Józsikám nézz rám, — szól reszkető hangon egy nagykendős parasztasszonyság s a halk hívó szóra a fiú felkapja a fejét és anyjához fordul. Teljesen meggyógyult! — Teljesen meggyógyult! — jelenti ki a delejes asszony és egy újabb beteghez fordul. (A fiúcska neve Okangul József, ecsegi lakos.)" Brúder Györgyné hatvanesztendő körüli rákoscsabai asszony a következő pácáén*. Súlyos reumatikus fájdalmakról panaszkodik, karjait hónapok óta nem bírja mozgatni. A* delejes asszony először végigmasszírozza a béna karokat, közben bizonyos szuggesztív, rábeszélő hangon beszél a fájdalmában sziszegő beteghez: — Érez még fájdalmat ? Mozgassa a karját ! Ugye márnem fáj . . . így most felemelem a karját, — már nem is érez fájjjdalmat, — próbálja csak maga is ! Egy néhány „delejező** mozdulat után a páciens szabadon mozgatja karjait, újjai idegesen megremegnek az örömtől, a legnagyobb mozgásokat képes ismét végrehajtani. ...—""■? ,,—B Négy hétig szünetel a betegkezelés, mert Wunderlichné költözködik Wunderlich Péterné, a sashalmi delejes asszony. Maskara , Kisbán Miklós színdarabja. Egy új darab jön a legközelebbi bemutatók között, amelynek Kisbán Miklós a szerzője. Kisbán Miklós írói pseudonimját ép oly irodalmi jelentőség díszíti, mint amily előkelő társadalmi rezonanciája van annak a gróf Bánffy Miklós névnek, amely ez írói márka mögé rejtőzött, nehogy személyi jelentőségével az írói megítélést befolyásolja. „Kisbán Miklós" minden eddigi megszólalásával egy nagy kultúrájú, sokat látott, sokat tapasztalt író fölényes erejű talentumát produkálta. Meglehetős ritkán lép ki egy-egy művével a könyv vagy színpad nyilvánossága elé, de valahányszor megszólal, mindig a művész pánsípján szólal meg talentumának őserejű hangja, melyre az irodalmi erdő is felfigyel. A bozótok elcsendesednek. A zsivajos szellemi „vegetáció" zaja elhalkul ama tisztás körül, amelyen Kisbán Miklós megjelenik. Csend lesz az ágakon. A nagy csövetelés, osztozás egy kissé megszűnik. Az irodalmi politika nem morajlik. Egy el nem vitatható talentum lép elő: Kisbán Miklós. Az övé a szó... „A nagy úr", „A napimádók" és még soksok robusztus irodalmi megnyilatkozás után most új darabbal jön Kisbán Miklós, akinek ismert ősmagyar arcélén a magyar szellem ereje ül, akinek fekete prímásszemei vadászlessel járják át az élet minden zegét-zugát és akinek homlokán dacos domborulat alatt az egyéniség ereje sugárzik, szüntelen jelezve a művelt magyar elme munkáját, a kultúrába idegződött erős szellemi élet intenzitását, amely filozófiai magasságba viszi az élet minden impresszióját és az írói gondolatok kristályaiban adja vissza azokat, sokszor költői foglalatban, legtöbbször a nagy elméjű gondolkozók bölcs meglátásaiban, melyek az emberi dolgok fölényes ítéletét jelentik. Az ember, a szándék, a cselekedet, a kifejezett és be nem vallott gondolat, a társadalom porondján ágáló élet számtalan összetevő erejének, minden külső és belső jelensége, egy pillantásával oda kerül elméjének laboratóriumába, ahol mágiás boszorkányossággal kerül ki minden impresszióból a legrejtettebb, emberi dokumentum feltárt lényege. Kisbán Miklós mondja... Ez szinte döntő. Kisbán Miklós írja. Ez irodalom. Amit lát, azt úgy kell látni. Amit hozzá fűz, az egy nagyon okos elme kész ítélete. Nem kell vitatni, nem kell fölösleges tűnődések ellenpróbájával fölmérni: adott szellemi értékükben adoptálni kell. Ő a nagykulturájú gondolatok villogó pengéjét forgatja, övé az örökös „en garde!" az élet tudnivalóival szemben, a közönségé a szellemi győzelem, amelyet ez az érdekes magyar erő, írói megnyilatkozásaiban a magyar gondolatnak juttat. Csak természetes, hogy eléje sietünk új darabjának, hogy máris megtudjunk valamit róla. Itt van előttünk a könyv, mely a színpadi szó beállításával egyidejűleg készül és kíváncsian olvassuk, mit közöl Kisbán Miklós új darabja, hosszabb írói hallgatása után. A címe: „Maskara". „Bolondságának nevezi a szerző. Bolondság!... Maga az élet? Vagy csak az élet úgynevezett fontos kérdései? A tartalom szellemi játéka? Vagy a forma kuriozitása? . . . Hiszen bolondság végeredményében minden, még talán maga a az ember is. Sőt legtöbbször maga az ember a legnagyobb bolondság. Botor hiábavalóságok hajszolt áldozata, vér és verejték rabja. A semmi felé törtető semmi. Szél fútta por, mely évezredekbe akar jegecesedni, hogy „brilliant" legyen. A percet a halhatatlanság gondolatával éli. A pillanat életgesztusát, egy örök élet reménységével vágja ki. Születése már maga a halál és a halálnak ezt a rövid moratóriumát folytonos lelki születés vajúdásával tölti ki. És ugyanebben telik el a társadalom élete. A mával megtagadni a tegnapot. A lélek égi adottságait újabb és újabb „eszmék" mozsarába törni, újabb és újabb életjelszavak „halhatatlanságába" idomítani. Hinni a „holnapot" jelentő jövendő igazságában, hirdetve a „tegnap" hazugságait. Megváltó ideáknak sorsdöntését hinni, társadalmi divatoknak Bábel-tornyát építeni és vakolatnak minduntalan új erkölcsöt keverni a „ma" és „holnap" téglái közé és ily „szilárd" tornyon a felhőkbe mászni... élni, úgy ahogy élünk: mindez nem bolondság?... Bolondság — három felvonásban. Ez a „Maskara" irodalmi címkéje. A „bolondság" mint műfaj, a „bolondság" mint vallomás!... Érdekes!... Kacagj, hisz bolondság. Ne sírj, csak bolondság ... Ezt akarja mondani a darab? Majd eldönti a kritika, melynek szavába nem vágunk. Nem is lehet e sorok feladata, elébe kerülni a bírálatnak. A „Maskara" itt csak ama kíváncsiság tárgya, amely egy érdekes szavú, erősen egyéni író komoly munkáit joggal megilleti. Azt már itt is megállapíthatjuk, hogy nem fedi a „Maskara" írói szellemét az a szétvitt hír, hogy ez afféle „kulcs-dráma", melynek szereplőiben a magyar társadalom nevezetes közeli múltjának néhány ismert alakja elevenedik meg írói karrikatúrákban. De megelevenedik ennek a közelmúltnak társadalmi profilja, a torzított „maskarában." Hogy ez „maskara", az félreismerhetetlen, de hogy mindenkinek az arcáról van egy kis ellesett vonás, vagy legalább is egy kis szarkalábrá festve, az bizonyos. Ezért illik maskaraként az életre, összetevődve sok-sok maskarából. A darab végén epilógust játszó szereplők egyike meg is mondja világosan a játék faktumát, mely így szól a „maskaráról": Ez a játék vége s még sincs végleg vége. Mert elszáll önökkel e játék tréfája, önnel-önnel-önnel — a saját maskarája. A gúnyolásból, ha mindenkinek jut, Szerencsés az, aki kacagni tud. Rossz időkben keserűbb a kacaj, élesebb a grimasz, hiszen mögöttük fájdalom van, elkeseredett tapasztalatok lefojtott gyötrelme. Ez a kacaj a „Maskara". Nem kell ehhez a kulcsot keresni. E témába nem is illik bele semmiféle kulcs. Mert szerkezetében és lényegében olyan írói zár van, amely személyi kérdésekkel nem nyitható. Nyitni, csak néhány betűből összerakott jelszó nyitja. Itt a jelszó: maskara!. . A maskara alatt élő emberi vonások vannak, de nem adott személyek vonásai, hanem emberiprofilok és fogalom-profilok vonásai. A darabnak szellemi koncertje egy jazzband hangszerelésével hasonló módon hangsúlyozza ki a „maskarát". Abban, amit a színpadon beszélnek: xaxofon, tam-tam, pikula, súrolt cintányér, dübörgő dobok s hol nyávogó, hol síró hegedűk és a szalon virtuóz zongorajátéka játssza a szellemi maskarát. És ezt kétségkívül ilyen hangszerekkel kell játszani. A hangok kakofóniájából a társadalom erdeje zugatja hangját Exotikus madarak. Furcsa károgások. Víjjogás. Visszhangot kacaj. Lombzugás. f ómi újság 1926 FEBRUÁR 28 VASÁRNAP 7. OLDÁL Százan és ezren keresik fel már kora hajnalban Wunderlichnét, a sashalmi delejes asszonyt Csodaszámba menő gyógyulások — Vakok, akik a delejes érintés után látnak Egy béna, aki járni kezd — Kuruzslás miatt vádat emeltek Wunderlichné ellen Beszélgetés a delejes asszonnyal Beszélgetés a delejes asszonnyal A kis kétszoba konyhás ház egyik csendes zugában sikerült beszélgetést folytatnom a halálosan kimerült delejes asszonyal. A mintegy 30—35 esztendős, finom arcvonású, szőke aszszony fáradtan telepszik le egy díván sarkában. Mikor megtudja, hogy a 5 órai Újság részéről kerestem fel, rendkívül megörül s élénken beszélni kezd csodálatos tehetségéről. — Már egész fiatal kisleány koromban különösen vonzódtam a szegények, szenvedők, betegek felé és idővel mindjobban erőt vett rajtam a vágy, hogy segítsek rajtuk. Egyszer csak rájöttem, hogy a kezem érintésére fejfájást stb. apróbb kellemetlenségeket elmulasztott s azóta rendszeresen fejlesztettem gyógyítói képességemet.