8 Órai Ujság, 1926. február (12. évfolyam, 28-48. szám)

1926-02-28 / 48. szám

Í926 FEBRUÁR 28 VASÁRNAP 7. OLDÁS Százan és ezren keresik fel már kora hajnalban Wunderlichnét, a sashalmi delejes asszonyt Csodaszámba menő gyógyulások — Vakok, akik a delejes érintés után látnak Egy béna, aki járni kezd — Kuruzslás miatt vádat emeltek Wunderlichné ellen Beszélgetés a delejes asszonnyal ...—""■? ,,—B Négy hétig szünetel a betegkezelés, mert Wunderlichné költözködik (Saját tudósítónktól.) Hajnali öt óra. A keleti pályaudvar sötét kontúrjai elmosódva bonta­koznak ki a párás reggeli félhomályból. A gö­döllői helyiérdekű villamos vonat állomásán a korai óra ellenére is már nagy az élénkség. Nem mindennapos társaság verődik össze a harmattól befutott ablakú kocsikban. Béna­­karú, merevlábú, torzult gerincű férfiak s nők vegyest, bottal, mankóval küzködve kapaszkod­nak fel a vagonok meredek lépcsőin, tétovázó léptű vakokat vezetnek karjukon kísérőik, ide­gesen fcszkelődik a kocsi sarkában egy ideg­sokkos hadirokkant, kinek viaszsárga arcán gyászfekete szemüveg fedi üres szemgödreit, vele szemben két süket férfi harsogja mondani­valóit egymás fülébe, hangsúlyozottan, fakó hangjukkal túlszárnyalva a többi utas halk be­szélgetését. Az emberi nyomorúságnak ez a szánalmas kis csapata, a legkülönbözőbb testi fogyatékosságok, kórok, nyavalyák sok-sok képviselője, a sashalmi csodaasszonyhoz igyekszik. Hosszas füttyöngetés után startol a gödöllői expressz s a fojtó külvárosi köd kelletlenül ki­húzódik a kocsikból, ahol csakhamar egy­másra találnak a közös cél felé igyekvő, közös nyomorúságban szenvedő emberek. Általános diskurzus indul meg. A beszélgetés tárgya természetesen a sas­halmi szabómester csodálatos képességű felesége, Wunderlich Péterné, a „delejes asszony", ahogyan a környékbeli nép el­nevezte. Mese egy csodás gyógyulásról — Bizony az úgy volt kérem — pereg a nyelve egy fejkendős fiatalasszonynak, aki nagykendőkbe bugyolált kisgyermeket tart az ölében — hogy amikor már minden kórházban megpróbálkoztunk, végre rávettem az embere­met, hogy menjen ki a sashalmi asszonyhoz. Vgy vittük ki a szegény bénát széken ütve és oz egész úton csak azt mondogattuk egymásnak: biztosan segíteni fog a „delejesség", egészen biztosan segíteni jog. Odakint aztán odajött a férjemhez a drága nagysága és csak éppen hogy egy-kétszer végigsimított a béna lábakon és azt mondta: keljen fel és jöjjön ide hozzám! — „Hát már hogy tudnék én felkelni, ked­ves jó nagysága*1 — mondta a szegény Feri, de bizony a nagysága folyton csak aszonta, hogy keljen már fel, hisz tud már járni, amíg aztán egyszer esak felállt az emberem a székből és esak úgy végigsétált a szobán. — Hgyjék meg az urak, azt hittem megbo­londulok az örömtől, mikor látom, hogy a ki­lenc éve tehetetlen, rokkant férjem megindult, így is jött be velem karonfogva a lelkem, a saját lábán az állomáshoz, pedig azelőtt még egy órával százszázalékos rokkant volt, bizony! — folytatja büszkén elbeszélését az asszonyság, — most pedig a húgom kicsinyét, ezt a kis Wunderlich Péterné, a sashalmi delejes asszony. vézna jószágot viszem ki a nagyságához, hogy tegye rá azt a két jóságos kezét, mert attól biz­ton meggyógyul ez is, akármit is mondanak az orvosok. — Hát az orvosok, azok aztán rajtam nem tudtak segíteni — elegyedik a diskurzusba egy pápaszemes férfi — a Piávénál egy gránáttref­­fertöl teljesen megsiketültem 8 azóta hiába já­rom a klinikákat, nem tudtak kigyógyitani, pe­dig még Török tanár úr is kezelt. A tüdőm is mindig rosszabb lesz, én fancélos tébécés va­gyok. Majd harsányan szótagolva megismétli: — Té-bé-cés vagyok! Igen súlyos az én be­tegségem! — fejezi be a betegek szokásos szo­morú hivalkodásával. Fantasztikus, csodaszámba menő gyógyulási esetek A kalauz, aki félfüllel végighallgatta a be­szélgetést, a hivatalos „közeg** egész felsöbbsé­­gével és az egészséges ember kegyetlen szkep­szisével néhány tamáskodó megjegyzést koc­káztat meg, mire az egész kocsiszakasz unisono felzúdül és az utolsó mentő szalmaszálba ka­paszkodó ember autószuggesztiv hitében meg­támadva, újabb és újabb hiteles adatokat so­rolnak fel a megingatott önbizalom helyreállí­tására. Fantasztikus, csodaszómba menő gyógyulá­sok meséit áhítattal lesik egymás ajkairól, a huszonhárom éve vak palotai asszony meggyógyulásának esete, az ismét halló siketek, járó munkaképes bénák, orvosok által feladott és a delejesség által tökélete­sen meggyógyított tüdő, szív, vese, gyomor­betegek legendaköre dominálja a remény­kedő fantáziát. Beszélgetés közben érkezünk meg Sashalomra és az állomáson a derengő reggel clair-obscure­­jében látjuk csak, hogy milyen hatalmas tömeg gyógyulást kereső érkezett a vonattal. — Pedig máskor még többen szoktak jönni az első transzporttal, — magyarázta a hitetlen kalauz. A holttan elnyúló Dittrich ucca egy mozgal­ma* hetivásár képét mutatja, fekete ember­­csoportok sűrű rajokban özönlenek a betegek Mekkája felé, zörgő parasztszekereken egy­másután érkeznek a környékbeli páciensek ; sápadt, vértclen arcok kandikálnak elő a sze­kér derekában felhalmozott zsúp szalma kö­zül. Minél közelebb érkezünk a 89-es számú házhoz, annál sűrűbb lesz a tömeg. A benfen­­tesek, az ambuláns betegek mind hatalmas üvegeket visznek magukkal — ezekbe mérik ki a gyógyító hatású delejes vizet, amely a magnetikus vattán kívül az egyetlen gyógy­szer, amelyet a legendáshírű sashalmi 'asszony betegei számára rendel. Százan és százan Wimder­­lichné háza előtt Azonban hiába indultunk el az első vonal­lal, a csodatévő Wunderlich Péterné egyszerű portája előtt már százakra menő, nyüzsgő embersokaság táborozik. Végig a hosszú léc­kerítés mentén állanak sorba a páciensek: ráncos csizmáju tót parasztasszonyok, jóképű magyar gazdaemberek, egyszerű fejkendős munkásasszonyok és nem egy fekete városi téli kabát és keménykalap feketélik elő a tarka tömegből. Éles szerénahanggal süvit egy bordóvörös Buick-autó, mely párolgó hűtővel dorombolva áll meg a ház előtt. Két gyász­fátyolos hölgy száll ki belőle egy idősebb bundás úr kíséretében. Az előkelő társaság nem elsőizben jelenhet meg a sashalmi asz szonynál, mert minden kérdezősködés nélkül, csendesen beállónak a várakozó embersor vé­gére. Csípős, friss északi szél suhan végig az uccán, a monstre klientúra beszélgetése mo­noton zsivajjá folyik össze, amelyből csak néha si-vit fel egy-egy vékony gyermekhang sírása. A tömeg nyugodtan várakozik. Megjelenik a delejes asszony Félhétre jár már az idő, amikor kinyílik a kis ház ajtaja és sietős léptekkel a kerítéshez siet a delejes asszony. Hajadonfőit, egyszerű fekete télikabátban, hócipőkben kapaszkodik fel a kerítésre és onnan szól a mintegy ezer főből álló tömeghez : — Először a kocsin érkezett betegeket fo­gom kezelni, hogy több helyünk legyen! A többi várjon esak nyugodtan, mindenki sorra kerül. .4 legendás ••hírű delejes asszony leírhatatlan hatást vált ki a tömegből. Az eddig betartott rend teljesen felbomlik és a kaotikusán hul­lámzó emberáradat kavarogva, kiáltozva fogja körül Wunderlichnét, aki csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes magának a kocsisorhoz utat törni. Az első beteg egy mindkét fülére süket fiúcska. A gyermek fejét gyengéden meg­simogatja, majd mindkét fülére teszi kezeit. A' mágnetizmus teóriája szerint az asszony kezei-, bői kisugárzó delejes erő átsugárzik a kőrös testrészre és erős vitalitásával megszünteti a betegséget. Néhányszor végigsimit a fiú bámésí arcán, aztán igy szól a beteg anyjához: — Szólítsa most a gyereket. — Józsi! Józsikám nézz rám, — szól resz­kető hangon egy nagykendős parasztasszony­ság s a halk hívó szóra a fiú felkapja a fejéi és anyjához fordul. Teljesen meggyógyult! — Teljesen meggyógyult! — jelenti ki g delejes asszony ós egy újabb beteghez fordul. (A fiúcska neve Okangul József, ecsegi lakos.)' Brúder Györgyné hatvanesztendő körüli rá­koscsabai asszony a következő pácáén*. Sú­lyos reumatikus fájdalmakról panaszkodik', karjait hónapok óta nem bírja mozgatni. A* delejes asszony először végigmasszirozza a béna karokat, közben bizonyos szuggesztiv, rábeszélő hangon beszél a fájdalmában szi­szegő beteghez: — Érez még fájdalmat ? Mozgassa a karját I Ugye már -nem fáj . . . így most felemelem a karját, — már nem is érez fájfidalmat, — pró­bálja csak maga is ! Egy néhány „delejezö** mozdulat után a pá­ciens szabadon mozgatja karjait, újjai idegesen megremegnek az örömtől, a legnagyobb morgá­sokat képes ismét végrehajtani. Beszélgetés a delejes asszonnyal A kis kétszoba konyhás ház egyik csendes zugában sikerült beszélgetést folytatnom a ha­lálosan kimerült delejes asszonyai. A mintegy 30—35 esztendős, finom arcvonású, szőke asz­­szony fáradtan telepszik le egy díván sarkában. Mikor megtudja, hogy a 5 órai Újság részéről kerestem fel, rendkívül megörül s élénken be­szélni kezd csodálatos tehetségéről. — Már egész fiatal kisleány koromban külö­nösen vonzódtam a szegények, szenvedők, bete­gek felé és idővel mindjobban erőt vett rajtam a vágy, hogy segítsek rajtuk. Egyszer csak rá­jöttem, hogy a kezem érintésére fejfájást stb. apróbb kellemetlenségeket elmulasztott s azóta rendszeresen fejlesztettem gyógyítói képessége­met. Maskara % Kisbán Miklós színdarabja. Egy új darab jön a legközelebbi bemuta­tók között, amelynek Kisbán Miklós a szerzője. Kisbán Miklós írói pscudonimját ép oly irodalmi jelentőség díszíti, mint amily előkelő társadalmi rezonanciája van annak a gróf Bánffy Miklós névnek, amely ez írói inárka mögé rejtőzött, nehogy sze­mélyi jelentőségével az írói megítélést be­folyásolja. „Kisbán Miklós" minden eddigi megszólalásával egy nagy kultúrájú, sokat látott, sokat tapasztalt író fölényes erejű ta­lentumát produkálta. Meglehetős ritkán lép ki egy-egy művével a könyv vagy színpad nyilvánossága elé, de valahányszor megszó­lal, mindig a művész pánsípján szólal meg talentumának őserejű hangja, melyre az iro­dalmi erdő is felfigyel. A bozótok elcsende­sednek. A zsivajos szellemi „vegetáció" zaja elhalkul ama tisztás körül, amelyen Kisbán Miklós megjelenik. Csend lesz az ágakon. A nagy csevetelés, osztozás egy kissé megszűnik. Az irodalmi politika nem morajlik. Egy el nem vitatható talentum lép elő: Kisbán Miklós. Az övé a szó... „A nagy úr", „A napimádók" és még sok­sok robusztus irodalmi megnyilatkozás után most új darabbal jön Kisbán Miklós, akinek ismert ősmagyar arcélén a magyar szellem ereje ül, akinek fekete prímásszemei vadász­lessel járják át az élet minden zegét-zugát és akinek homlokán dacos domborulat alatt az egyéniség ereje sugárzik, szüntelen jelezve a művelt magyar elme munkáját, a kultúrába idegződött erős szellemi élet intenzitását, amely filozófiai magasságba viszi az élet minden impresszióját és az írói gondolatok kristályaiban adja vissza azokat, sokszor költői foglalatban, legtöbbször a nagy el­méjű gondolkozók bölcs meglátásaiban, melyek az emberi dolgok fölényes ítéletét jelentik. Az ember, a szándék, a cselekedet, a ki­fejezett és be nem vallott gondolat, a társa­dalom porondján ágáló élet számtalan össze­tevő erejének, minden külső és belső jelen­sége, egy pillantásával oda kerül elméjének laboratóriumába, ahol mágiás boszorkányos­sággal kerül ki minden impresszióból a leg­rejtettebb. emberi dokumentum feltárt lé­nyege. Kisbán Miklós mondja... Ez szinte döntő. Kisbán Miklós írja. Ez irodalom. Amit lát, azt úgy kell látni. Amit hozzá fűz, az egy nagyon okos elme kész ítélete. Nem kell vi­tatni, nem keli fölösleges tűnődések ellenpró­bájával fölmérni: adott szellemi értékükben adoptálni kell. ö a nagykulturájú gondola­tok villogó pengéjét forgatja, övé az örökös „en garde!" az élet tudnivalóival szemben, a közönségé a szellemi győzelem, amelyet ez az érdekes magyar erő, írói megnyilatkozá­saiban a magyar gondolatnak juttat. Csak természetes, hogy eléje sietünk új darabjának, hogy már is meg tudjunk va­lamit róla. Itt van előttünk a könyv, mely a színpadi «zó beállításával egyidejűleg készül és kíván­csian olvassuk, mit közöl Kisbán Miklós új darabja, hosszabb írói • hallgatása után. A címe: „Maskara". „Bolondságának nevezi a szerző. Bolondság!... Maga az élet? Vagv csak az élet úgynevezett fontos kérdései? A tartalom szellemi játéka? Vagy a forma kuriozitása? . . . Hiszen bolondság vég­eredményében minden, még talán maga a az ember is. Sőt legtöbbször maga az ember a legnagyobb bolondság. Botor hiábavalósá­gok hajszolt áldozata, vér és verejték rabja. A semmi felé törtető semmi. Szél fútta por, mely évezredekbe akar jegecesedni, hogy „brilliant" legyen. A percet a halhatatlan­ság gondolatával éli. A pillanat életgesztusát, egy örökélet reménységével vágja ki. Szüle­tése már maga a halál és a halálnak ezt a rövid moratóriumát folytonos lelki születés vajúdásával tölti ki. És ugyanebben telik el a társadalom élete. A mával megtagadni a tegnapot. A lélek égi adottságait újabb és újabb „eszmék" mo­zsarába törni, újabb és újabb életjelszavak „halhatatlanságába" idomítani. Hinni a „holnapot" jelentő jövendő igazságában, hirdetve a „tegnap" hazugságait. Megváltó ideáknak sorsdöntését hinni, társadalmi di­vatoknak Bábel-tornyát építeni és vakolat­nak minduntalan új erkölcsöt keverni a „ma" cs „holnap" téglái közé és ily „szi­lárd" tornyon a felhőkbe mászni... élni, úgy ahogy élünk: mind ez nem bolondság?... Bolondság — három felvonásban. Ez a „Maskara" irodalmi címkéje. A „bolondság" mint műfaj, a „bolondság" mint vallomás!... Érdekes!... Kacagj, hisz bolondság. Ne sírj, csak bolondság ... Ezt akarja mondani a darab? Majd eldönti a kritika, melynek szavába nem vágunk. Nem is lehet e sorok feladata, elébe kerülni a bírálatnak. A „Maskara" itt csak ama kíváncsiság tárgya, amely egy ér­dekes szavú, erősen egyéni író komoly mun­káit joggal megilleti. Azt már itt is megállapíthatjuk, hogy néni fedi a „Maskara" írói szellemét az a szétvitt hír, hogy ez afféle „kulcs-dráma", melynek szereplőiben a magyar társadalom neveze­tes közeli múltjának néhány ismert alakja elevenedik meg írói karrikalurákban. De megelevenedik ennek a közelmúltnak tár­sadalmi profilja, a torzított „maskarában." Hogy ez „maskara", az félreismerhetetlen, de hogy mindenkinek az arcáról van egy kis ellesett vonás, vagy legalább is egy kis szarkaláb rá festve, az bizonyos. Ezért illik maskaraként az életre, összetevődve sok-sok maskarából. A darab végén epilógust játszó szereplők egyike meg is mondja világosan a játék fak­tumát, mely így szól a „maskaráról": Ez a játék vége s még sincs végleg vége, Mert elszáll önökkel e játék tréfája, önnel-önnel-önnel — a saját maskarája. A gúny olásból, ha mindenkinek jut, Szerencsés az, aki kacagni tud. Rossz időkben keserűbb a kacaj, élesebb a grimasz, hiszen mögöttük fájdalom van, elkeseredett tapasztalatok lefojtott gyötrelme. Ez a kacaj a „Maskara". Nem kell ehhez a kulcsot keresni. E témába nem is illik bele semmiféle kulcs. Mert szerkezetében és lé­nyegében olyan írói zár van, amely sze­mélyi kérdésekkel nem nyitható. Nyitni, csak néhány betűből összerakott jelszó nyitja. Itt a jelszó: maskara!. . A maskara alatt élő emberi vonások vannak, de nem adott személyek vonásai, hanem emberi­­profilok és fogalom-profilok vonásai. A darabnak szellemi koncertje egy jazz­­band hangszerelésével hasonló módon hang­súlyozza ki a „maskarát". Abban, amit a színpadon beszélnek: xaxofon, tam-tam, pi­­kula, súrolt cintányér, dübörgő dobok s hol nyávogó, hol síró hegedűk és a szalón vir­tuóz zongorajátéka játssza — a szellemi maskarát. És ezt kétségkívül ilyen hangsze­rekkel kell játszani. A hangok kakofóniájá­ból a társadalom erdeje zugatja hangját Exotikus madarak. Furcsa károgások. Víj. jogás. Visszhangot kacaj. Lombzug&s. f ÓMiujsáG

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék