8 Órai Ujság, 1926. december (12. évfolyam, 273-297. szám)
1926-12-25 / 294. szám
SZOMBAT 14. OLDAL 1926 DECEMBER 18 Múlt időben . .. írta Zádor Tamás Kedvesem, várjon emlékezik-e még az én fantasztikus álmomra?! — Az álomra, amit a belvárosi ódon park előtt, az elmosódott Golgota-kép alatt, mikor utoljára találkoztunk, csak hosszas faggatás után mondottam el. Bizonnyal már nem emlékezik! Jó néhány esztendő múlt el azóta és maga is időközben hátat fordított a modern világnak. Megszűnt a huszadik század független leánya lenni és minden érdeke ellenére is férjhez ment. Nem tudom, okosan cselekedett-e, de én — sajnos — szükségét érzem, hogy új harmóniáját megzavarjam és a múlt utolsó mozzanatát felelevenítsem! Kárhoztat érte? Meg ne tegye, ne szidjon, mert mindjárt kénytelen lesz belátni, hogy egyszer, akkor, ott a Golgota-kép pislogó mécsszeme előtt maga hívta ki a most elkövetkezett disszonáns, utolsó énekünket. Emlékezem, csak hosszas faggatásra meséltem el, hogy álmomban egy ódon bolthatásos szobában láttam magamat. Gótstílű, magas, támlás székben ültem egy ólomkarikás ablak előtt, ami nyitva volt. Körülöttem a szobában rég letűnt ezredévek szellemalakjai bolyongtak és én bennük felismertem mindazokat, akikkel az ókor történelmében mindig szeretettel foglalkoztam. Most pillantottam csak a feltárt ablakra, amelyen át magát láttam meg. Ott állt, kívül az én lelkem álom- világában, a gótikus ablakon túl. Szőke haja csapzottan hullott az arcába és két meleg, barna szemével olyan szomorúan nézett reám, mint a tékozló lány, aki nem tud megtérni, aki nem kér és nem is nyer bebocsáttatást. Maga akkor álomfejtő volt. Jól emlékezem minden szavára. Feltekintett a Golgota-képre és halkan, suttogva így szólt hozzám:— Drága barátom, a maga álmának szí- nes fantasztikuma is csak azt a reális való- jságot jelenti, amit az életünk okos hideg szóval parancsol nekünk! Be kell fejez- s nünk a kis regényt, melynek főszereplői voltunk. Megbékélt szívvel, szépen, csen- desen „Istenhozzád“-ot kell mondanunk egymásnak, hogy a már más célok felé törtető utaink végre elszakadhassanak! Meg kell lenni és úgy kell lenni, ahogy az álom is mutatja. Maga ott marad egyéni gondolatkörének bolthajtásai alatt, tanulmányainak gótikus, magas székén is lelkének szellemalakjai majd betöltik az űrt, s szeretettel körülfogják. Én... én pedig a külső, a valóságos életből, a harcok szélvészétől csapzott hajjal majd be-betekintgetek a misztériumok ólomkarikás ablakán és nagyon szomorú leszek, mert elmentem! .... Nem, drága barátom! Meg kell lenni és úgy kell lenni, ahogy az élet parancsolja ... ahogy az álom mutatja ... Itt az ódon kőfal előtt azonban csak én búcsúzhatom. Szerelmünkben is ez a maga meghatározása, barátom, mindig én voltam a szépen csengő színes beszéd és ön az érdekes írás. Búcsúzásunkban is szeretném megtartani jellegzetességünket. Én most elrebegem a válás meleg szavait, maga pedig majd egyszer, majd akkor, azon az órán, amelyen magányát emlékem töltötte ki, elküldi utolsó, hozzám intézett érdekes írását, a búcsúlevelét. Így alkudtunk meg egykor, kedvesem! A kőfal előtt meghallgattam búcsúszavát: „Drága barátom, szerettelek!" — Most pedig el kell fogadnia, elkell olvasnia búcsúlevelemet, mert immár, néhány esztendő múltán bár, de volt már olyan magányom, amit a maga emlékével töltött ki a sorsom. Ennek a magános órának kis történetét fogom most papírra vetni és ez a meghitt, tiszta írás lesz az én búcsúlevelem. Azóta, hogy elszakadtunk, sokat kóborlok, kedvesem. Bolyongásom közben vetődtem el a Velence szomszédságában levő Szent Lázár-szigetre is, ahol a mekaterista szerzetesek kolostorában, a múzeum egyik termében lepett meg a magános óra, melyben emlékünk lopva reám tört. Tisztán emlékezem. Lelkemet a kolostor kertjének hatalmas libanoni cédrusa felsőbb régiókba emelte. Szívemet pedig az ujjaim között forgatott tüzes Melissa-ág hódító illata kábította. így álltam meg az emlékezetes múzeumi teremben egy üvegasztal előtt. Az asztal párnázott fiókjában, az üveglap alatt egy háromezernyolcszáz esztendős embertársunk, egy, a múmia-buroktól megszabadított ó-egyiptomi pihent és feltárt titka, élettörténete más üvegszekrényekben szunnyadt a múmia-vászon hieroglifjeiben. Az üvegasztalon túl a kolostor ólomkarikás gót ablakára siklott tekintetem és ... elkövetkezett a magános óra. Egy múmia társaságában töltöttem el és ahogy a hajdani ember múltja szemüvegeiben pihent, úgy izzott fel az én szememben a mi elhamvadt szerelmünk végső parázsfénye. Visszagondoltam magára és olyan természetes volt, hogy a kedvesemmel, meg a múmiával egy födél alatt csak Madách halhatatlan szavai kergetődztek, zsongtak a lelkemben, meg a szívemben. — Látja, kedvesem! E pár ezredév nem minden Fáraó gúláját ásta el. Maradtak nevek, amelyeket az ezredéveik gyenge■zeílője nem bírt homoktorlaszba temetni. Ohé, nemcsak Fáraó-nevek maradtak reánk! íme, itt előttem az üvegszekrényben a hieroglifek tanúsága szerint Nemenket, ó-egyiptomi úr pihen, aki Kr. e. ezernyolcszáz esztendővel csak sedself, az isteneknek szánt áldozatok feldarabolásának felügyelője, szóval kisember, proletár volt. De fennmaradt, mert az ő államának érdekes formájú nemzeti monarchiájában fajának együttes tudománya, művészete, kasztkülönbség nélküli közös kultúrája fenntartotta. — Igen, kedvesem, a messzi, egyiptomi kéjkertekben, Menkaura, az ősbohém Fáraó örömkertjeiben ma már a sakál üvölt! Az is igaz, félig-meddig,hogy a hajdan élőiknek csak a testük maradt üteg, mint múmia, de látom, arcuk nem torzult el, a múmia-vászonról évezredek zivatarjai nem mosták le az írást és akit az egyiptológusok üvegasztalokban elénk tudnak állítani, azokról mi pontosan meghalljuk, vagy elolvassuk, hogy amíg élt, szolga volt-e, avagy parancsolt?! A kedves Nemenket barátunk, a hajdani egyszerű sedself, itt az üvegasztal párnázott fiókjában mintha rám mosolygott volna. Várjon, miért éreztem ezt most így?! A két század híján, négyezeréve alött élt felebarátom ezzel a megérzett késői mosolyával talán azt akarta mondani, hogy a földön egy igazság van? Egy igazság, egy hit, az a hieroglifjeiben megoldott titok, amit az ő múmiája is megőrzött számunkra! Lássuk csak a francia tudós könyvecskéjét, jegyzeteit a szentlázári múmiáról! Mit is mond ez Nemenketről, a sedselfről, az ő világáról, kortársairól és hitéről, mentalitásáról. Nemenket világa, kedvesem, nem jobb, de szebb világ volt. Az ő korában szentül hitték az emberek, hogy nem a földi lét az egyedülvaló, de a lélek, ha a test rabszolgaságából végre kiszabadul, új és független, szabad életet kezd! A mumifikált test és ez, kedvesem, a hajdankor legszebb igazsága, csak a földi lét emléke, melyhez a független, a szabad lélek gyakorta vissza-visszatér. Nem találja csodálatosan megnyugtatónak a gondolatot? Ebből a nézőpontból én még azt is helyeslem, hogy a múmiákat fölékesítették és teleaggatták a talizmánokkal, amelyekről vakon hitték, hogy a jövendő élet kezdetén az elköltözöttet meg fogják segíteni. Szegény Nemenket barátomnak ezekből a segítő amulettekből egy sem jutott. Szeretett kortársai kapzsiak, önzlők és lelkiismeretlenek voltak. Múmiáját nem készítették fel a túlvilági útra. Nyakára, szkive helyére nem adtak útravalóul egy-egy amulettet és mégis a sedself hirdeti jelen mozdulatlan létezéseiben, hogy valamikor volt, egykor a halála után meglopták és ő a szent hitével késő ezredévek embereinek mégis hirdeti a szív ősi himnuszát. Kedvesem, elfogódottan, sok érzéssel és még több felemelő gondolattal olvasom el Nemenhet útravalóját, az egyiptomiak „Halottak könyvé“-nek egy kis töredékét, amit mégis oda hieroglifáltak a múmiavászonra, a sediseff feje alá. Figyeljen rám! Az ősi himnuszt most idézni fogom: ,,Fejezet, amely Khava Neterben helyettesíti az ember szívét!" A szívem bennem van, a szivek helyén: az én szivem, az az enyém . . . Elmegyek és visszatérek, anélkül, hogy elesném ... A szám arra való, hogy beszéljek; a karom arra való, hogy lesújtsam ellenségeimet; kinyitom a föld kapuit. Szeb, a legjobb isten kinyitja elhomályosult szememet; ktárja lehajlított karomat; Anubis visszaadja lábamnak fürgeségét. Felkelek. Az isteni Sekhet talpraállít; azt teszem Ha-ka-Ptah-ban, ami jól esik. Értelmesség lakozik szivemben. Ura vagyok karomnak; ura a lábamnak; azt te Zongorát — Planinót ,Reményié® míg J Ifi elsőrangú zongoratelepét ifiam meg nem látogatta. Budapest, VI., Király utca 58. szám, szem, amit akarok; lellkemet nem tartja vissza testem. A nyugat kapujához állítottak! Ostris, Nemenket így szól: „Ö-Tum, add nekem a gyönyörteljes fugalmakat, amelyek orrlyukaidon járnak"! Érti? ! — Érzi már, kedvesem! —A „Halottak könyvé“-nek töredéke, a fejezet, mely a másvilágban az ember szivét helyettesíti, sok nemes szóból fűzött számtalan ragyogó gondolat, oh, minden, de minden hajdani szépség egykori nagyszerűség ... ez az én búcsúzásom. Az ódon kőfalnál, ott Budapesten, a Belvárosban maga kitaszított az életéből! Társ talán, sivár egyedüllétbe döntött, magányba kergetett! Nyugatra űzött, a nyugat kapujába, de nékem is, mint a Nemenketnek, megvannak és élnek a magam istenei, akik jók, csodatévők, akik elvezetnek a hajdankori ember emléke elé és a régi hittel, az öreg írással végre megtanítottak a jelenem titkára, gyönyörűségére. Mikor elhagyott, kedvesem, mikor elszakadt tőlem, akkor én új életbe kerültem, új életbe, melyben az én szívem az enyém és a lelkem szabadon szárnyal. Milyen jó ez a szabadság és milyen végtelen a gyönyörűség, hogy kedves emlékeinkhez ezentúl már gyakrabban visszatérhetek! Nem köt többé a rabszolgatartó érzés, én is a múltba jutottam és leírhatom: drága barátnőm , szerettelek! MililllfyiilZS'llHWIIMHIMWIMII'IIIMIWI l'l 'I 'UniMU—SMilSIW* Wl lll'IIW I ■ *< Iiilmr"~1n Mit kap a moziközönség a jövő esztend ő mozik per gnosstia 1927-re A mozi a mutatványos bódékból bejutott a belvárosba, a Városliget és a kültelek ponyvái helyett kényelmes fauteilek" csodálatos építészeti remekek fogadják ma már azt a szegény halandót, aki moziba akar beülni és a film komoly művészet, igen komoly szórakozás lett. A moziknak törzsközönségük, sajtójuk, művészi zenekaruk van, komoly szórakoztató intézmények tehát. • A régebbi időben a karácsonyi számoknak obligát témája és cikke volt az, amely a színházak további programjáról szólt, de ma már legalább annyi embert érdekel a mozi, mint a színházat, sőt bizonyára többet. Úgy érezzük tehát, hogy a közönség érdeklődését és kívánságát elégítjük ki, ha egy rövid körsétában közöljük mindazt, amit a mozik 1927. évi programjáról megtudtunk. CORVIN SZÍNHÁZ. A Corvin színház a szezon második felét, és egyben az új esztendőt nemes tradícióihoz mérten különlegességgel kezdi. Január hatodikán mutatja be a színház az idei szezon első magyar filmjét, Mihály Istvánnak, a tréfákban és ötletekben gazdag kabaréírónak a vígjátékát, A csodadoktor című vidám kalandos történetet. A vígjáték címszerepét Rátkai Márton játssza, ezúttal elsőrangú filmszínésznek bizonyulván. Mellette Székely Ibolya, Vaszary Piroska, Bátory Géza, Vendre Ferenc és Radó Sándor az ismert nevű művészek, akik részt kérnek „A csodadoktor" sikerében, éppúgy, mint Major Dezső, a fiatal, de rendkívül tehetséges új magyar filmrendező. Két hétig játssza a Corvin színház ezt a filmet, amelyet az amerikai filmgyártás egyik legpazarabb vígjátéka, a Kohn és Kelly, amelynek pompás ötletei, nagyszerű fordulatai és legelsőrangú színészei már a szakbemutatón nagy sikert arattak. Ezt a filmet a német filmgyártásnak egyik reprezentatív alkotása, a Prágai diák váltja fel. Conrad Veidt játssza a prágai diákot, viszont Werner Krausz játssza az uzsorást. Akik tudják, mi a témája Hans Heinz Riverth ez elbeszélésének, tudják, mit hozhat a film. Február elején ismét német film jön, A hercegné csókja címmel, amely a Hoheit tanzt Walzer című filmből készült és amelynek főszerepét Claire Rommer játssza. A következő héten Laura La Plantenak, az Éjféli nap főszereplőjének, új alakításában gyönyörködhetünk, azután pedig A E. Dupontnak, az Amerikába szakadt német filmrendezőnek Szeress és enyém a világ! című pazar kiállítású furaattrakcióját mutatják be. BÉCSI MOZI. A Décsi-mozi elve az, hogy mindig a legfrissebbet és a legjobbat kell adnia. Teljes műsort tehát a szezon második felére a színház igazgatósága nem tud adni, de ez a legkevésbé fontos éppen a Décsi-mozinál, ahol a közönség tudja, hogy Décsi Gyula mindig csak a legfrissebb anyagot adja. Ezen a héten az orosz filmekkel arat igen nagy sikert, mert hiszen ezek egészen különleges művészeti élvezetet nyújtanak. Az orosz filmek sorozatát természetesen folytatni fogja a Dácsi-mozgó, éppen úgy, mint ahogy az amerikai produkciót sem mellőzi, mert Ilarold Lloyd, Lon Chaney, Adolphe Monjou, Pola Negri és Glória Sivanson legjobb filmjei ismét a bécsi vásznán kerülnek a közönség elé. Biztosított magának a színház ezenkívül egy nagyszerű Harry Liedlke-filmet is, azt, amely az Ibolyafaló című nemzetiszínházben vígjátékból készült. A Décsi-mozi igazgatója most válogat \ • már 1600 koronától kapható ír cűlönlégességí tőzsdében ^ j 9 á*—wíbtiii.b, unrar-gavM-ÉWmramwrnr«»iw?.t<w.laai—miiw —i — «pHBWMgn«ni—ini Hl—————paMtiwaacgiKvza u«M.mwiriM*ur-. -------------....................................... fi tiararararan v'-v-rrcvun síül* mmm asaxBSRas