A DUNÁNÁL - 2002. SZEPTEMBER (1. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM)
Kerényi Frigyes: Petőfi Sándornak
1907 és 1936 között a budapesti Zeneakadémián tanított. Ő maga harmincéves „pedagógiai börtön”-nek nevezte ezt az időszakot, mert nem szeretett tanítani. Tanítványai azonban semmit sem vettek észre ebből, mert Bartók oktatóként is alapos, lelkiismeretes, ugyanakkor kompromisszumokat nem ismerő ember volt. Mindennek, amit tett, tökéletesnek kellett lennie. Nem voltak különleges pedagógiai módszerei, csak őszinte egyénisége, ami kiugró teljesítményekre sarkallta diákjait, és kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennük, nem zenésznek tartom. Ha Cage életrajzában azt olvasom, hány egyetemen oktatott, akkor nagyon is jól értem a dolgot. Tulajdonképpen nem is tanított, hanem az ötleteit valósította meg néhány arra kapható diákkal. Felteszem a kérdést: Cage nélkül nem volna ma komputerzene? Vagy: Cage nélkül nem volna aleatorikus (véletlen) zene? Be kell vallanom, hogy engem nem tudott meggyőzni. Eddig zongorát oktattam az egyetemen, most azonban azt a megbízást kaptam, hogy vegyek át egy zeneszerző osztályt. Őszintén meg kell vallanom, nem tudtam mit kezdeni a feladattal. Bartóknak igaza volt, amikor azt hangoztatta, hogy a zeneszerzést nem lehet tanítani, csak az utat lehet egyengetni. Az következő négy évben csupán két (zeneszerző) tanítványom volt. Ők már régen maguk mögött tudhatták az első tétova lépéseket. Az „oktatás” kizárólag olyan művek megtanulására szorítkozott, amelyek érdekeltek, és amelyekről feltételeztem, hogy diákjaim érdeklődését is felkeltik. Azt gondoltam, hogy ha már Cage-től semmit sem tanultam, legalább a diákjaim hadd tanuljanak tőle. Jól emlékszem egy estre, amelyet Cage egy csoport diákkal rendezett. A teremben hat hangszórót szereltek a plafon magasságába, hármat jobbra, hármat balra. A pódiumon egy asztal állt, rajta egy írógép, a pódium előtt pedig egy másik asztal, tetején a legkülönfélébb dolgokkal. Mindent elektromos vezetékekkel kötöttek össze. Majd az „előadók” elkezdtek a tárgyakkal csikorogni és kopogni. A hangszórókból fülsértő zörejek áradtak. Egy fiatalember pedig kívülről felmászott a magas ablakba, és ütni-verni kezdte a fém zárószerkezetet. Miután ez a csörömpölés változatlan formában egy órán át tartott, a mester szólója következett. Felment a pódiumra, és zakatolni kezdett az írógéppel. Minden lenyomott billentyű úgy hangzott, mint egy gépfegyverből leadott lövés. Időnként vizet is ivott egy pohárból. Mivel a nyakára is mikrofont szereltek, nyelése vízesésként dörgött. Miután negyven percen keresztül ezt csinálta, a koncert egyetlen hang zene nélkül véget ért. Az időközben megjelent éjjeliőr rendre akarta utasítani a diákokat. Nem volt tudomása róla, hogy mindez „koncert”. Azt gondolta, hogy a diákok csínytevéséről van szó. Amikor megkérdeztem Cage-t, hogy muszáj-e a hangszórókat szinte robbanásig felhangosítani, azt válaszolta: erre feltétlenül szükség van. Egy másik alkalommal a Cunningham Balett érkezett hozzánk. Cage és barátja leültek a függönytől balra, és felváltva felolvastak. Az összefüggéstelen szövegek jelentését nem lehetett megfejteni. A színpadon a balett tagjai improvizáltak, vonaglottak. A beszélők és a tánc között sem lehetett kapcsolatot felfedezni. A híres „preparált zongora” is színre lépett. Már évekkel azelőtt hallottunk róla. Rövid ideig érdekes lehet ugyan, de a zenéje semmitmondó, jelentéktelen. Lehet, hogy Cage ügyes barkácsolóként bekerülhet - vagy talán már be is került - az új zene történetébe. Még az is elképzelhető, hogy a zene csak zörejekből fog állni. Az elektronikus zenével kapcsolatos tapasztalataim ugyan több évtizedre nyúlnak vissza, de nem tudok különbséget, kivált nem fejlődést megállapítani. A kezdeti művek csaknem ugyanúgy hangzanak, mint a későbbiek. Azon pedig, hogy a zenetudomány és különösen a zenei sajtó szívesen foglalkozik Cage-dzsel, nem csodálkozom: zenész, feltaláló, Zen-buddhista, az avantgárd atyja, szigorú kínai étrendet követ, ráadásul egy hetvenöt éves, okos fickó. Cincinnatiban a College Conservatory százéves (1867-1967) fennállásának ünnepségén adta elő táncfakultásunk A csend dalai (The Songs of Silence) című balettemet, a főszerepekben vendégsztárokkal. A zenét nem erre a célra komponáltam, Essays in Sound és Sons et Silences című darabjaimat olvasztottuk egyetlen kollázzsá a koreográfussal. A történet