A DUNÁNÁL - 2003. JÚNIUS-JÚLIUS (2. ÉVFOLYAM, 6-7. SZÁM)

Pék Zoltán: Házak, mezők, helyek

Házak mezők, helyek Pék Zoltán Fiiénak, mielőtt útra kel Rimlichben nyugtalanítottak a házak. Az első lépések, az utca keményre taposott földje a talp alatt, a házsorok közé beszorult levegő, a mesteremberek cégérei, az ablakokban lopva nézegelődő szolgálók, a fogadók eltéveszthetetlen pecsenyeillata, az önfeledten játszadozó szurtos gyerekek; mindez a hazaérkezés jóleső bágyadtságát keltette bennem, és én át is adtam volna magam - ha nincsenek a házak. Nyugtalanítottak, és ez rossz ómen volt, mert ugyanezt éreztem Ramstadtsban, ahol kis híján csúfos véget is értünk. Tanultam a leckéből, s most azon­nal tudtam, mi a baj: túl sok volt a sarok, a szöglet, az él. -Az él? Johann persze mindebből semmit se látott, az ő szeme csak az aranyra volt nyitott. De én láttam, éreztem. Ki sem merészkedtem az utcára, nehogy valamelyik sarok megsebezzen, lábam törjem. - Menjünk innét, amíg nem késő - mondom neki. - Most? Te megvesztél. Megártott ez a bezártság. Igen, tudom én, mi hiányzik neked. Nincs is messze, pár sarokra, és piros lámpa lóg az ajtó fölött. - Elegem van! Ez nem mehet így tovább! - Mi van már megint? Nem értelek. - Nem, mi? A jussomat akarom! - De hát megkapod. Vagy Nürnbergben nem te maradtál ott a lakomára? És előtte Ingolstadtban nem téged ünnepeltek hét napon át? Én alig bújtam elő, annyit görnyedtem az iskola padlásán, hogy egy életre megemlegeti a derekam. Mit akarsz még? - Nagyon jól tudod, mit akarok. Helénát! - Azt már nem! - Akkor felejts el! Csináld egyedül tovább, ha tudod! De ne feledd, a hírünk már előttünk jár, az emberek tudják, mi történt eddig, és még többet várnak. Egymagad sose fogod tudni megadni nekik! Józan eszem figyelmeztet, hogy elég. Johann már úgyse figyel, azon töpreng, amit mond­tam. Be kell látnia, hogy igazam van. Rám szorul, nincs választása. Leroskadok az ágyra. Fáradt vagyok, legszívesebben három napig csak aludnék, de nem lehet, valami grófot várunk, nem puskázhatjuk el. Ezért is most zsarolom meg Johann-t, ő job­ban odavan ezért a cirkuszért, mint én, szerintem abba sem bírja hagyni. - Szóval Heléna kell? - morogja rám se nézve. . - Igenis, ő. Megegyeztünk, hogy mindenben felezünk, hiszen testvérek vagyunk, sőt mi több ikrek. Eddig türelmesen vártam, hátha észre térsz, de most már látom, hogy szándékosan csinálod. Kiszúrod a szememet étellel meg csicsás ruhákkal, és ha nőkre kerül a sor, valahogy mindig úgy alakul, hogy te vagy soron. Nekem is jár belőle. És elegem van a lotyókból. Helénát akarom. 171 A DUNÁNÁL ------ 2003. június-július

Next