A DUNÁNÁL - 2003. JÚNIUS-JÚLIUS (2. ÉVFOLYAM, 6-7. SZÁM)
Gyenge Enikő: Franz Schmidt
Franz Schmidt (1874-1939) Gyenge Enikő Aggályos az, ha egy szerzőnek csupán egyetlen alkotása válik ismertté? Bizonyára nem: Franz Schmidt minden esetre ilyen zeneszerző. Egy intermezzo, a Notre Dame c. opera híres közzenéje révén vonult be a köztudatba. A késő romantikus kliséktől nem teljesen mentes örökzöldről van szó, kívánsághangversenyek állandó darabjáról, melynek zseniális, ábrándos vonósszólója éppúgy keresi - és meg is találja - a kulcsot Hugo rejtélyes nőalakja, Esmeralda lelkéhez, mint az alapműben maga Hugo. És persze mondhatnánk, ez maga Franz Schmidt életének melódiája is, mert a tüzesen magyaros hevület életművének áthatja legjobb pillanatait, és összetéveszthetetlenül sajátos hangvételt kölcsönöz zenéjének. Franz Schmidt pozsonyi születésű, magyar gyökerű családból származó osztrák zeneszerző (karmester, zongora- és gordonkaművész). Számos megsemmisített zsengéje után első megőrzött korai művében - a kor divatja volt-e ez vagy sem - magyar „nemzeti dallamokat” parafrazeál kedvenc hangszerére, a gordonkára. De életútjának vége felé is magyar inspirációra talál: Variációk egy huszárdalra című zenekari kompozícióját 1931-ben Budapesten mutatta be a Filharmóniai Társaság zenekara. Első zeneleckéit szülővárosában Madertől, a székesegyház orgonistájától kapta. Anyagi okok miatt 1888-ban Bécsbe költözött a család, itt a kitűnően zongorázó ifjú tánciskolákban játszott, házitanítóskodott. Közben szorgalmasan képezte magát, Leschettzkynél zongorát, zeneszerzést Brucknernél és Fuchsnál, gordonkát Hellmesbergernél tanult. Zeneszerzői munkája azonban egyelőre háttérbe szorult, 1896-tól majdnem két évtizeden át a Bécsi Filharmonikus zenekar, ill. a Hofoper zenekarának csellistája. Csakhamar a bécsi „hivatalos” zenei élet sűrűjébe került, amikor 1914-től a Zeneművészeti Főiskola zongora-, gordonka-, vezénylés- és zeneszerzéstanára, évekkel később pedig az intézmény rektora és igazgatója lett. Legendás tanáregyéniség volt, híresen jó emlékezőtehetségéről tanítványai - a zongorista Friedrich Wührer, Theodor Berger, Marcel Rubin, Alfred Uhl zeneszerzők és mások - hihetetlen anekdoták egész sorát mesélték. Egész karrierjét elismerés övezte. Ferenc József-díjat kapott, elnyerte a bécsi Egyetem díszdoktori címét (mint híres zeneszerző kortársa, Anton Bruckner) és a berlini Porosz Akadémia Beethoven-díját. Özvegye 1951-ben Bécsben Franz Schmidt Egyesületet alapított. Aránylag későn kezdett el komolyabban komponálni. Számos meghatározó zenei benyomás érte, Pozsonyban magát Lisztet hallhatta zongorázni, kortársai közül elsősorban tanára, Bruckner, illetve Mahler és Reger gyakoroltak rá mély benyomást. Noha tanulmányai során komoly zeneelméleti tudást szerzett, műveiben szinte tüntetően keveset hasznosított mindebből. Mesélik, egy ízben tanítványainak egyik saját kompozícióján keresztül éppen azt igyekezett bebizonyítani, hogy az igazi komponáláskor mennyire nem alkalmazhatók az összhangzattani ismeretek. Érettkori kompozícióit érzékeny, hangulatában magyaros-szlovákos dallamformálás, ám „osztrák” ritmikai feszesség, gazdag és eredeti harmóniavilág jellemzi. Dallaminvenciójának nem-szokványos forrásai közé tartozik az osztrák barokk hangszeres muzsika és - bár távolabbról - Schönberg, Hindemith és Debussy zenéje is. Elsősorban zenekari muzsikájával szerzett magának hírnevet: négy szimfóniát, két szólózongorás művet és egy orgonakíséretes fúvószenekari művet írt. Műveiben sajátosan kombinálja a bécsi klasszikus hagyományt és a későromantikus manírokat a brahmsi variációs technikával és a liszti egytételes formával. Variációs készségét nagyszerűen mutatják a késői 96 A DUNÁNÁL—2003. június-július