AGRÁRTÖRTÉNETI SZEMLE 4. évfolyam (1962)
1962 / 3-4. sz. - KÖZLEMÉNYEK - BALOGH ISTVÁN: Az alföldi tanyásgazdálkodás az 1830-40-es években
AZ ALFÖLDI TANYÁSGAZDÁLKODÁS 627 -nek nagy részét a puszták foglalják el. A pusztákat a tulajdonosok vagy majorsági módon műveltetik, vagy felében, néha harmadában adják ki jobbágyaiknak. A majorsági gazdálkodás a munkaerő csekély száma és a napszámbér magas volta miatt igen drága. A robotban való művelés a nagy távolságok és a jobbágyok tanyásgazdálkodása miatt nem gazdaságos, mert a munkaerő kellő számban és időben soha sem állítható ki. A bérbeadás csak a nagyobb népességű jobbágyközségek közelében lehetséges, itt viszont a gazdáknak is van elég földjük, így a bérbevett földeket csak felszínesen művelik meg, s a bérbeadott puszták eltarackosodnak, földjüket vadzab veri fel. A bér is alacsony, Biharban és Békésben holdanként az egy forintot is alig haladja meg, holott Nyitrában, Pozsony és Sopron megyékben 4-5 forint szokott a bér lenni. A szántónak bérbe nem adható pusztákat marhakereskedők, főleg örmény göbölyösök veszik ki marhahizlalásra, de ezek sem fizetnek 1 forintnál többet. Az Alföld néptelenségének és a népesség helytelen megoszlásának kiáltó példái azok a városok és falvak, amelyeknek határa bőséges, de gazdálkodásuk a népesebb megyéknél is alábbvaló. „Az ilyen nagy helységeket először is az úgynevezett belső nyomás, — amelyen az előbb kelő zsellérek és más lakosok aprómarhái, tehenei, sertései vegyesen legejtettetnek — veszi körül; ez után következnek az úgynevezett tanyaföldek, végtére pedig a legnagyobb távolságban a gulyamarha méneses lovak és igavonó barmok számára szánt nagy legelők." „A nagy, néha 3 mérföldes távolság miatt a szántóföldek nem rendes dűlőkre, hanem a gazdák birtokához képest egy tagban vannak tanyákra felosztva, amely más körülmények között ugyan kedvező lenne, de itten a bajt még öregbíti, mert a nagy távolság miatt gazdaságát hazulról nem folytathatván a gazda, kénytelen földjét külön lakházakkal, istállókkal, épületekkel ellátni. Azáltal pedig, hogy élésmódja kétfelé szakad, egy része bent, másrésze pedig kint a tanyán élősködik, költségei bizonyára nem kevesbednek." A tanyai gazda a külső munkákat cselédekkel kénytelen végeztetni, azok pedig hanyagok. A tanyaföldek körül legelők nincsenek, az igás jószágokat messze eső legelőkön kell tartani, ami a munkák idején nagy időpazarlás. Az időhiány következtében az őszi búzavetés alá egyszernél többet nem szántanak, holott az ugarlás rendszerének előnyeit láthatják a földesúri allodiális birtokokon. „Nem lehet csodálni, hogy az ilyen tanyásgazdálkodás mellett ezen földek több tarackot, kórót, tüskét, vadzabot, mintsem tiszta életet teremnek." A tanyásgazdálkodás nem jelenti a földművelés haladottabb módját; ha ritkán sikerül is a legendás 24 magos termést jól megmunkált földben elérni, általában 3—4 magnál többet ritkán aratnak. Az alföldi tanyás városok népe sokkal tudatlanabb, mint a kisebb falvakéi. Ezekben 30 000 lakosra egy-két egyház, három-négy iskola esik. „A népnek talán fele része is, néha ezer és több szétszórt, 4—5 mérföldes távolságú tanyákon és pásztorkunyhókban töltvén napjait, Isten igéjének hallgatásában és lelki oktatásokban nemcsak ritkán részesülhet, sőt sokan a papnak létét is csak hallomásból tudják."20 A tanyásgazdálkodás extenzív volta miatt — Erdélyi Hódmezővásárhelyről említi az adatokat — lesújtóan kevés eredményt hoz. Az 1825-ös évben az óriási kiterjedésű legelőkön nyár közepén a vásárhelyi gazdák ménesét félig döglő állapotban találta. A mintegy 500 anyakanca után nem volt több, mint 200 csikó, s a pásztorok szerint még ez is jó eredmény, mert tavasszal legtöbb gazda olyan rosszul telelt lovakat csap ki a legelőre, hogy csontjaik a kilyukasztott bőrön kiállanak. De nem sokkal jobb állapotban volt a gulya sem. A szaporodás itt sem tett ki száz után ötvenet. Az egész gulya erőtelen, csaknem emelgetős állapotban volt még nyár közepén is. A legelő a gondozatlanság miatt, bármily téves is, nem tud elegendő táplálékot nyújtani, a gazdák tanyaföldjeiket sem tudják becsületesen megművelni, nemhogy a legelőket gondoznák. Az alföldi paraszt gazdagsága csak illúzió, lényegében az igénytelenségből fakad. Igaz ugyan, hogy minden községben van néhány gazda, akinek nagyszámú jószága jár a közlegelőn a többiek rovására, de legtöbbnek a szükséges igavonó marhája is alig van meg, ,,s tengődő életük fenntartására is alig képesek". Igénytelenség ételben, ruházatban, művelődésben, jó termés esetén dúskálkodás az élelemben, ínséges évben a legnyomorultabb éhezés, ezek jellemzik az alföldi gazdálkodást.21 Erdélyi szerint az alföldi gazdálkodáson csak a puszták benépesítése segítene, a mezővárosok fölös számú népességének telepes községekben való letelepítése által. A nagyhatárú falvak lakosságának mintegy kétharmada föld nélkül, szűkös és alig néhány hétre terjedő napszámból tengődik, és ezek bizonyosan kapva kapnának az alkalmon, ha földes gazdákká lehetnének. További javaslatai már az egész parasztságot érintők; közteherviselés, a mezőgazdasági szaktudás emelése, mintagazdaságok létesítése és végül a 11 Erdélyi János : Nemzeti iparunk. Pest 1843. 58—66, 87—91, 94—100, 128—9.1. " Uo. 102—6, 131—2. 1.