A Hét, 1980 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-04 / 1. szám

Egy régi hídverő A román és a romániai magyar irodalom közötti hídverők legel­sői közé tartozott Ioan Lupu ta­nár, egykori akadémiai könyvtá­ros, aki most töltötte be nyolcva­nadik életévét. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy ötven esz­tendővel ezelőtt Povestitori un­guri ardeleni címmel ő jelentette meg Bukarestben az erdélyi ma­gyar írók első román nyelvű an­tológiáját. A Bukarestben visszavonultan élő, de ma is tevékeny Ioan Lu­­put pályájáról, fordítói munkás­ságáról kérdezzük. — Erdélyi ember vagyok, a Szeben melletti Agribici községben születtem, és az ottani elemi iskolába jártam, a­­mely az 1848-as forradalom vívmánya­ként létesült. Az én falumból szárma­zott egyébként Ion Agribiceanu család­ja is. A magyar irodalommal a balázs­­falvi görög katolikus főgimnáziumban ismerkedtem meg. Először természete­sen a kötelező iskolai olvasmányokon keresztül, de a klasszikusok írásművé­szete annyira felcsigázta érdeklődése­met, hogy ismereteimet igyekeztem a tananyagban nem szereplő modern ma­gyar írók műveivel is kibővíteni. A vi­lágirodalomhoz szintén magyarul ju­tottam el. A magyar műfordítás ugyan­is már akkor annyira bőséges és alapo­san tájékozott volt, hogy megbízható ablakot tárt a nagy kultúrnemzetek iro­dalmára. — Hogyan jutott arra az elhatározás­ra, hogy a magyar irodalom termékeit átültesse román nyelvre? — 1918-ban érettségiztem, de mire ősszel egyetemre mehettem volna, ki­tört a forradalom, a kolozsvári egyetem nem kezdte meg működését. Végre 1919 tavaszán a szebeni Román Kormányzó­­tanács és a bukaresti kormány közt megállapodás jött létre, melynek értel­mében a fővárosba hozták azokat a fiatalokat, akik egyetemi tanulmányo­kat akartak folytatni. Az első vonattal, áprilisban mintegy százhúszan utaz­tunk Bukarestbe. A bölcsészkarra irat­koztam be. Hogy el tudjam tartani ma­gamat, állást vállaltam az Akadémia könyvtárában. Szerencsés fordulat volt ez életemben. Nemcsak az annyira sze­retett olvasnivalók tengernyi sokasága állt ezentúl rendelkezésemre, hanem hivatalomban tudósokkal, írókkal, kri­tikusokkal is megismerkedhettem. Kö­zülük többen nemcsak arra ösztönöztek, hogy íráskészségemet és magyar nyelv­­ismeretemet felhasználva fordítsak, ha­nem írásaim elhelyezésében is segítet­tek. Irodalmi tevékenységemet azonban nem műfordításokkal, hanem rövid lé­legzetű saját írásokkal kezdtem. Első fordításom, Karinthy Frigyes egyik tu­dományos-fantasztikus novellája, az Orizontul című folyóiratban jelent meg Rádiumul care ucide címmel. Karin­thy volt abban az időben a kedvenc íróm. — Hogyan fogadták a román olvasók a magyar írók műveit a háborút köve­tő években? — Akármilyen furcsán hangzik is, a magyar irodalom bizonyos tekintetben hiánycikk volt akkor nálunk. Abban az időben nálunk még gyenge lábon állt a műfordítás, ezzel szemben az érdeklődés, az igény megnőtt, töb­bek közt a magyar irodalom iránt is. Az olvasóközönség szívesen fogadta for­dításainkat, helyesebben a folyóiratok­nak azt a törekvését, hogy helyet adja­nak a magyar írók alkotásainak. (Ezekben az években kezdte meg Ko­lozsváron Isac Emil és Ion Chinezu, Bukarestben pedig Avram P. Tudor a magyar költők és írók műveinek fordí­tását. Ugyanakkor Magyarországon is erőfeszítéseket tettek a magyar és a román nép kölcsönös megismertetésé­ért: 1922-ben dr. Veress Endre Buda­pesten Vasile Alecsandri egyik elbeszé­lésével indította el a román irodalmat a magyar olvasóközönség körében nép­szerűsítő Román—Magyar Könyvtár cí­mű könyvsorozatot.­ — Úgy tudom, kapcsolatban volt a Nagyváradon megindult hídverő moz­galommal is. Milyen részt vállalt en­nek a munkájából? ■— Még egyetemi hallgató voltam, a­­mikor 1922-ben Barbu Lăzăreanu kéz­iratokat kért tőlem az Adevărul Lite­rar şi Artistic részére. Három éven át dolgoztam a lapnak, s ezalatt fordítá­sokat közöltem Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Mikszáth, Gárdonyi, Ady, Her­­czeg Ferenc, Rákosi Viktor, Tabéry Géza, Sípos Domokos és Nagy Dániel műveiből. Akkoriban indult meg Nagy­váradon a kétnyelvű Aurora című iro­dalmi lap, amelybe ismert román és magyar írók dolgoztak, valamint a Ce­le Trei Crişuri, amely határozottan a zászlajára tűzte a magyar—román kö­zeledés eszméjét. Mindkét lap több íz­ben kért tőlem kéziratot, és a fővárosi lapokból is vett át fordításomat. Ekkor már, Perpessicius felkérésére, az Uni­versul Literarnak is fordítottam, neve­zetesen Ady Endre prózájából, Szabó Dezsőtől, Karinthy Frigyestől és Bene­dek Elektől. Minden alkalommal pár sorban bemutattam az illető írót is, hogy a román közönség meg­ismerje életüket és irodalmi pálya­futásukat. Hasonló ismertetővel vezet­tem be azt a könyvemet is, amely a Lectura-sorozatban jelent meg Un cuib de dientry címmel, és Mikszáth Kálmán három elbeszélését tartalmazta.­­Ezekben az években a Napkelet és a Pásztortűz rendszeresen közölt fordítá­sokat román költők és írók alkotásai­ból, a kolozsvári Magyar Színház pe­dig román szerzők színdarabjait mutat­ta be. A művelődési téren megindult hídverés munkáját gyakori, termékeny hírlapi viták, ankétok segítették, ame­lyekben nemcsak a nézetek polarizá­lódtak, hanem a közvetlen, sőt a távlati teendők is kikristályosodtak. Ezek a viták a kormányzat figyelmét is ráte­relték a magyar—román kultúrközele­­dés kérdésére, s ennek folyományaként jelenhetett meg állami költségen Kris­tóf Györgynek a Jókai-centenárium al­kalmából román nyelven írt könyve. Az Erdélyi Irodalmi Társaság pedig harmincezer lejes állami támogatást kapott egy román költők műveiből ösz­­szeállítandó magyar nyelvű antológia kiadására. Ennek előkészítésére Kristóf György és Bitay Árpád vezetésével in­dult meg, majd Kádár Imre is bekap­csolódott, aki 1927-ben felvette a kap­csolatot a Román Írók Szövetségével is. A könyv Műfordítások román költők­ből címmel 1928-ban jelent meg, és mind magyar, mind román körökben kedvező fogadtatásra talált. Ezek után merült fel, hogy román nyelven is je­lenjen meg az erdélyi magyar irodal­mat bemutató kötet.) — Az irodalomtörténészek az ön Po­vestitori unguri ardeleni című könyvét a magyar törekvések viszonzásaként tartják számon. Kérem, beszéljen a a könyv megszületésének körülményei­ről. — Őszinte vágyam volt, hogy a ro­mán olvasóközönség minél szélesebb körben megismerje a magyar írók al­kotásait. Figyelmemet Emil Bucuţa hív­ta fel a Romániában élő magyar írók műveiből összeállított antológia kiadá­sának szükségességére. Miután a Fun­daţia Culturală Regele Mihai I. bizto­sított a könyv kiadásáról, és Liviu Reb­reanu vállalkozott az előszó megírásá­ra, nekiláttam a válogatásnak és for­dításnak. Levélben kértem kéziratokat Benedek Elektől, Tabéry Gézától és Berde Máriától. Mindnyájan készsége­sen eleget tettek kérésemnek, de köz­tük a legkedvesebb Benedek Elek volt, aki egész kis kötetre való írást küldött egy négyoldalas levél kíséretében, a­­melyet ezzel a közvetlen, meleg meg­szólítással kezdett: „Kedves öcsém!...“ Kilenc magyar író egy-egy jellemzőnek tartott elbeszélését fordítottam le. (A könyv a Cartea Vremii sorozat 22. kiadványaként jelent meg, 132 oldalon. A sorrend a szerzők betűrendje szerint alakult: Benedek Elek, Berde Mária, Gyallay Domokos, Kaczér Illés, Ligeti Ernő, Nagy Dániel, Nyírő József, Sí­pos Domokos, Tabéry Géza. Ioan Lupu valóságos mini-irodalomtörténetet ír, a­­mikor egy-két oldalnyi terjedelemben valamennyiüket bemutatja. A kötet dísze Liviu Rebreanu előszava, amely­ből érdemes a következőket idézni: „A Cartea Vremii tiszta és gondos fordí­tásban gyűjteményt közöl a román ol­vasók részére a jelenkori magyar pró­zaírók műveiből... Az itt megjelenő válogatás azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a magyar irodalmat legjelleg­zetesebb művelői útján mutassa be. A magyar irodalmon belül az erdélyi írók mindig különleges színt képviseltek. Ez a különbözőség napjainkban egyre job­ban hangsúlyozódik. Erdély nemcsak a magyarok számára, hanem nekünk, ro­mánoknak, és a németeknek is egészen sajátos irodalom bölcsőjét jelenti. Az itt született írók mindnyájan közös je­gyet viselnek, amelyet erkölcstudatnak nevezhetnénk. Ezeknek a szerzőknek a művészete sohase szorítkozik csupán a szavak, a hangok vagy a szándékok já­tékára. Az erdélyi író erősebben érzi szülőföldhöz­ kötöttségét, mint a más vi­dékről származó, és művészetét apos­­tolságnak tekinti. Éppen ezért az itt sarjadó irodalom is erősebben tükrözi a nép lelkét összes adományaival, örö­meivel és reménységeivel együtt... Az itt csokorba kötött elbeszélések, bármi­lyen távol esnek is egymástól esztéti­kai értékük tekintetében, elevenen mu­tatják a Romániában élő magyar nép lelki vajúdását. Ez a kilenc író, éppen azért, mert korban, vérmérsékletben, célkitűzéseiben és tehetségében külön­bözik egymástól, a múltat és a jelent személyesíti meg, de ugyanakkor meg­nyitja a kilátást a jövő irányába is. Így tehát ez a gyűjtemény különösen hasz­nos abból a célból, hogy a határaikon belül élő magyarokat megismerjük és megértsük“.) — Liviu Rebreanu is utalt előszavá­ban arra, hogy Erdély román, magyar és német lakóit sajátos rokon lelkiség jellemzi. Mi a véleménye, összetartó erőt jelent ez közös történelmünkben? — Kétségkívül. Mi évszázadokon ke­resztül tapasztaltuk, hogy egymástól csak tanulhatunk és nyerhetünk. Egy­más megismerése és megbecsülése kü­lönleges hazafiság alapjává válik, amely a szülőföld határtalan szeretetében és felvirágoztatásának igényében fejező­dik ki. — Milyen fogdatatásban részesült az antológia? — Nem megy talán dicsekvésszámba, ha azt mondom, olvasóközönségünk és irodalmi kritikánk egyaránt igen ked­vezően fogadta. Mondhatni ellenkezés nélkül mindenütt időszerűnek tartották, hogy a velünk együttlakó magyarok gondolkodását, lelkiségét kifejező iro­dalmat megismerjük. Felejthetetlen él­mény és kellemes érzés számomra, hogy Emil Bucura, a frissen megjelent köte­tet kezében lobogtatva, így üdvözölt: „Íme, a magyar lélek új dalnoka!“ Eb­ből megéreztem, hogy kitűzött célomat sikerült elérnem, kitapintható közel­ségbe hoztam az erdélyi magyarok lel­kiségét a román írók és olvasók számá­ra. Ez jutalomnak elég lett volna. De hozzáadódott még az, hogy noha — népszerű sorozatról lévén szó — a pél­dányszám elég magas kellett hogy le­gyen, a kötet mégis úgy elfogyott, hogy alig tudtam egy példányt megőrizni be­lőle. Hogy pontosan mekkora lehetett, most már nem emlékszem rá, s akkor a könyveken nem tüntették fel. Hízel­gő számomra, hogy a magyar irodalom­­történészek is hídverőként tartanak számon, és jelentős eseménynek tekin­tik a Povestitori unguri ardeleni meg­jelenését. Legalábbis így olvastam En­­gel Károly Hídverők példamutatása cí­mű Korunk-cikkében. — A szellemi hídverés nemes felada­tát azonban csak kölcsönösségi alapon lehet sikeresen végezni. Kikkel állt kö­zelebbi kapcsolatban a magyar értelmi­ségiek közül? — A már említetteken kívül levelez­tem Kádár Imrével, a tudós Bitay Ár­páddal, és meleg barátság fűzött dr. Ve­ress Endréhez, a nemzetközi hírű tör­ténettudóshoz, akivel Bukarestben és Budapesten több ízben találkoztam, sőt budai villájában vendége is voltam. Emlékszem, a Román Akadémián vég­zett munkám közben egy 1847-ben Bu­karestben megjelent magyar ábécés­könyvre bukkantam, és a leletről rög­tön értesítettem Bitay Árpádot. Ő na­gyon megörült a felfedezésnek, és ta­nulmányozta a ritka könyvpéldányt. Tabéry Géza és Kádár Imre állandóan figyelemmel kísérte munkásságomat, és több ízben meleg gratulációkkal ösz­tönzött további munkára. Kádár Imre lapkivágásokat is küldött nekem olyan magyarországi hírlapokból, amelyek beszámolót közöltek megjelent fordítá­saimról. — Úgy tudom, nyugdíjas éveiben sem maradt hűtlen az irodalomhoz. Hogyan folytatja munkásságát? — Az ilyenszerű hídverés, mely a hú­szas években annyira szükséges volt, a­­zoké az időké, amikor egymás jobb megismerése terén mi, románok és ma­gyarok még csak a kezdeti tapasztala­tok területén jártunk. Ma intézménye­sen, komoly eszközökkel segítik elő a két nép szellemi kincseinek kicserélé­sét. Most időmet a könyvészeti kutatá­soknak szentelem. A G. Calinescu iro­dalomtörténeti intézet irányításával ké­szülő Bibliografie a relaţiilor literaturii române cu literaturile străine című nagyszabású könyvészeti gyűjtemény készítésében működöm közre. A gyűjte­mény a román időszaki kiadványokban közölt, más nyelvű irodalmakból szár­mazó írásokat és utalásokat fogja tar­talmazni. A harmadik kötet foglalja majd magába a magyar irodalomból ro­mán nyelvre fordított alkotásokat, va­lamint a jelzett időszakban a magyar írókról románul megjelent tanulmányo­kat és egyéb cikkeket. Ez a harmadik kötet különösen szívügyem, mert olyan fontos anyagot tartalmaz, amely nélkü­lözhetetlen lesz a román—magyar mű­velődési kapcsolatok történetével fog­lalkozók számára. ÁRVAY ÁRPÁD Tellmann József metszete Kelemen Ferenc (Marosvásárhely) újévi üdvözlete A HÉT INTERJÚJA

Next