A Hét, 1989 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1989-10-19 / 43. szám

Egy filmregény foglalkoztat ■ napok óta, cse­lekményláncolatának egyes epi­zódjai váratlanul feletlenek ben­nem, hallom a pergő párbeszé­deket, részese vagyok hősei civakodásának, olykor meg vi­­tatkozhatnékom támad a szer­zővel. Tehát ebben a könyv­ben „van valami“. Méhes György az esztendők hosszú során sokat tett — vál­takozó sikerrel, olykor sietve, néha meg rutinosan — a romá­niai magyar ifjúsági irodalom gyarapodása, a serdülőkorba lé­pők olvasóvá nevelése érdeké­ben. Legutóbbi regényét­ nem tudtam letenni kezemből, jó né­hányszor nevetésre fakasztott, szurkoltam hőseinek, sajnáltam, hogy oly hamar kifogytam ol­vasásából ... Zsuzsa meg Tojás, a két leányunokatestvér regényt ír, a kalandos-boldog vakáció történetét­ fölváltva „alkotnak“, így aztán egy-egy eseményt, ala­kot két különböző megvilágítás­ban látunk. Világos, a szerző­páros nem kíméli egymást. A valóságban kirobbanó konflik­tusok a mű írása közben is foly­tatódnak.­­ árapályként nőnek­­csitulnak. A történet a műfaj gazdag kelléktárát és figuráit fölvonultató iskolaregénnyé ke­rekedik. A két másik unokatest­vér, Gyuri és Picinyke teszi teljessé a négyesfogatot, amely az első rész (Négy kedvenc unoka) fejezeteiben elképesztő­mulattató dolgokat művel. A re­gény­ második részében (Hét kedvenc unoka) szaporodnak a­­ szereplők, jól megrajzolt arcok, új konfliktusok következnek; fő forrásuk a tipikus rossz ta­nuló, a vagánykodó Palack, aki terrorizálja az osztályt. A har­madik rész (Nem vagyok az osz­tály réme!) egy ,,ellenregény“, ennek történetei­t-fejezeteit a „színtiszta igazságért“ harcba lépő Palack mondja magnósza­lagra az íróbácsinak, hogy meg­a Hét kedvenc unoka. A borítót és a rajzokat Keller Emese készí­tette. Ion Creangă Könyvkiadó, Bucureşti, 1989. 112 o. A film szereplői a plakáton VISSZAPILLANTÓ ’VWWVWVVWWVWWWVWVVWVVV 20 éve — kapcsolódott be hazánk az Interkozmosz néven is­mert nemzetközi űrkutatási programba; 30 éve — mutatták be Antoniooi Kaland című filmjét; 55 éve — indult az újvidéki folyóirat a Híd; — jelent meg Áprily Lajos Az aranymosó balladája című verskötete; — közölte Şerban Ţiţeica fizika­­professzor Variaţia rezistenţei in cimp magnetic című úttörő dolgozatát; 60 éve — október 28-án halt meg Osvát Ernő; — alapította Aurel Bărglăzan professzor az első hazai vízgépé­szeti laboratóriumot Timişoarán; — a Napkelet című folyóirat megkezdte Németh László Emberi színjáték című regényének folytatásos közlését; 85 éve — november 2-án született Louis Noel Nobel-díjas francia fizikus; — közölte könyv alakban Sigmund Freud a Mindennapi élet pszichopatológiája című művét; 90 éve — november 4-én született Carlos Pellicer mexikói költő, író; — jelent meg David Hitben A geometria alapjai című munkája; 100 éve — október 29-én halt meg Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij orosz filozófus, irodalom­esztéta, író; 110 éve — mutatták be Vörösmarty Mihály filo­zófiai mesedrámáját, a Csongor és Tündét; 120 éve — novem­ber 2-án született Kilia Ha­şdeu franciául író román költőnő; — létesült a timişoarai papírgyár; 125 éve — alakul át a Sfinta Sor­a kollégium könyvtára Bucureşti-i Központi Könyv­tárrá; 140 éve — jelent meg az első angol nyelvű Who’s who? (Ki kicsoda?); 150 éve — november 5-én született Mihail Gheorghiad Obedenaru, az úttörő antropológiai kutatásokat is végző orvosprofesszor, diplomata; 155 éve — jelent meg Bölöni Fa­rka­s Sándor Utazás Észak-Ameri­kában című, az amerikai demokrácia intézményeit leíró könyve; 220 éve — alapította Oberlin francia emberbarát az első óvodát az el­zászi Bon de la Roche-ban; — dolgozta ki Hell Miksa a föld­rajzi szélességek mérésének módszerét; 230 éve — október 28-án született George- Jacques Danton francia jakobinus forradalmár; 260 éve — jelent meg Turaczki László történel­mi munkája; 310 éve — halt meg José Pellicer de Ossan y Soles-Tavar spanyol irodalomtudós, író, költő. xkAAAAAAAAAAAAAAAA/„SAAAAAAAAAAA/lAAAAAAAAAAAAAAAAAr > AA XAAAAAA AA^ ____________________________________ Szerkeszti KACS« MARIA. cáfolja a szemenszedett hazug­ságokat, az őt befeketítők rá­galmait. Palack, a nagyhangú durva fickó akarva-akaratlan olyan helyzetekbe kerül, ame­lyek hatnak rá, elindítanak ben­ne egy lelki folyamatot. A félárva Palack vallomásai­ból elővillannak a művelődési hátrányban vergődő tanuló vi­selkedésének családi indítékai is. Az író tapintattal kezeli a kérdést, érdeme, hogy beszél róla. A diszkrét társadalmi összefogás a bukdácsoló fiú megsegítésére valóban az egyet­len célravezető út. Ha további néhány fejezetben még más mozzanatokat is beiktatott vol­na, úgy az eltekergő ikrek fel­kutatása, majd a szakadékba zuhanó Tojás megmentése hite­lesebbé tennék Palack megérzé­­seit-felismeréseit, az osztály rémének „megtérését“. A rövid, frappáns fejezetek gördülő egymásutánja, a hely­színek és események dinamikus váltakozása, a szereplők jól kör­vonalazott egyénisége, a szituá­ciók képszerű gazdagsága csak­nem kész forgatókönyvként is értékelhető. Izgalmas-mulatsá­gos filmsorozat fészkelődik Mé­hes György regényében, amely­nek ötletesen illusztrált olvas­mányként megérdemelt sikert jósolunk. BALOGH JÓZSEF A sztárkeresés tekervényei Nicolae Corjosnak a gimnazis­ták életét, lelkivilágát becser­késző, kasszasikernek örvendő filmsorozata után (Szerelmi val­lomás, 1985; Gimnazisták, 1986; Rögtönzés az osztályfőnöki órán, 1987) támadt egy ötlete: mi len­ne, ha az említett filmek fiatal szereplői közül néhányat s egy­úttal pár újabb fiatal szereplőt (a fővárosi Színművészeti Fő­iskola kínálatából) a filmgyár­ba invitálna, de ezúttal a film világának színes történeteiben léptetné fel őket, humoros, éne­kes-táncos revüben? Az ötlet jó, ha nem is új (lásd a film­­történet ide vonatkozó számta­lan példáját), hiszen a kulisszák világa mindig érdekes. Az el­készült film (címe Sztárt kere­sünk) mégsem az, aminek ígér­kezett: túl nagy a rendezői ma­gabiztosság, a bizalom a bomba­ötletben, s túl kevés a lelemény, főleg a forgatókönyvben (Virgil Purcea). A sztori egyszerűségre törekszik, de ezzel be is éri. Az első filmkockákból megtudjuk, hogy van a stúdióiban egy talp­raesett leányzó, valóságos min­denes, még a kaszkadőrcsapat­­nak is megbecsült tagja (Mi­­haela Telea); a viselkedése és megjelenése annyira fiús, hogy még leányneve (Marina) is meg­csonkult, a filmgyár csak Ma­rinnak becézi. Akad egy vállal­kozó kedvű rendező is (Emil Hossu), aki nekifogna a mun­kának, ha meglenne hozzá a fiatal női főszereplője; termé­szetesen a választás Marinára esik, akit az ügybuzgó rendező nagyestélyiben látott mint dub­­lőtt; a lányka viszont nem akar tolakodóan becsöppenni a fő­szereplők közé, ezért nem fedi fel kilétét, habár a rendező köti az ebet a karóhoz; a kiszemelt sztár nélkül nem lesz forga­tás... Csak annyit még: mivel a filmbeli forgatókönyvíró (a szerepben: Mihai Malaimare) a rendezői elképzelést nem tart­ja kielégítőnek („nem elég va­lóságízű“) , visszavonja művét. Marinából nem lesz sztár, in­kább sikeresen felvételizik a kibernetikára, és ... megmarad kaszkadőrnek. Corjos sajnos, nem ura a cse­lekményvezetésnek, a jó alap­ötlet elsikkad az üresjáratok, hi­­teltelenségek, öncélú komédiá­­zások következtében, főleg az utóbbiakban jeleskedik néhány a meghívott vendégek közül, akiknek pedig az lett volna a dolguk, hogy a szereposztás vonzerejét növeljék (Cezara Dafinescu, Vasile Muraru, Se­­bastian Papaiani). Jó arányér­­zékkel és ízléssel alakít Dan Condurache (a durcás sztár), Mitică Popescu (a zsarnok kon­kurens rendező). A fiatalok közül Mihaela Telea játéka ígé­retesnek mondható, főleg a mu­sical műfaja illik hozzá, csak el ne feledkezzenek róla a továb­biakban, mint történt ez Emilia Popescu esetében: ízléses kari­katúrát nyújt Magda Catone (a filmgyári halvérű titkárnő sze­repében) , elismerő szavakat ér­demel Lucian Nuță, Dan Puric, ifj. Florin Piersic játéka. Mind­egyikük igazi reménység, de boldogulásuk erős kezű rende­zőkön, jó forgatókönyvírókon is múlik. NAGY DÁVID leg­muzikalitással varázsolta elénk. Bátran mondhatjuk, hogy ma már aligha akad párja Ion Iván Ronceának a hárfaművé­szek között. PINTÉR LAJOS Zene Évadnyitás az Athenaeumban Több mint háromhónapos nyá­ri szünet után és egy kitűnően sikerült szovjetunióbeli hang­verseny köru­tat követően a George Enescu Filharmónia megkezdte az 1989/90-es évadot. Mindig ünnepi esemény ez a főváros zenei életében, és ez­úttal sem volt híján a megnyi­tókat jellemző ünnepi hangu­latnak. Az Athenaeum szép kon­certterme zsúfolásig megtelt hallgatósággal, amely rokon­­szenvet nyilvánító tapssal fo­gadta a pódiumra felvonuló zenekart, majd az emelvényen megjelenő Mihai Brediceanu igazgató-karmestert. A műsor első számaként Enescu X. Szvitje hangzott el, és a remekmű szépsége — a ze­nekar telt hangzású és melegen árnyalt előadásában — csak fokozta a termet átható ünnepi hangulatot. Ezután Johannes Brahms kettősversenyét hall­hattuk két kiváló fiatal szov­jet művész tolmácsolásában: Le­von Ambarcumjan hegedűmű­vész — akinek kiváló képessé­geit a legutóbbi George Enescu Nemzetközi Zenei Fesztiválon (a Stacsaturján-hegedűverseny vir­tuóz tolmácsolásakor) volt al­kalmunk megismerni — és Alekszandr Knyazev fiatal gor­donkaművész átható zeneiség­gel, művészi hevülettel játszotta a versenyművet. Mindketten a fiatal szovjet zeneművészek él­gárdájához tartoznak. Amtar­­csunjan, aki Igor Bezrodnij ta­nítványa, a zágrábi zeneverse­nyen I., a montreali fesztiválon III. díjat nyert, Knyazov pedig a Csajkovszkij Zenei Fesztivál dí­jazottja. A műsor második ré­szében Brahms IV. szimfóniá­ját játszotta a zenekar Mihai Brediceanu vezényletével. A zenekari hangversenyekkel egyidőben megkezdődött a kamarazene-évad is. Az első je­lentős esemény Ion Iván Ron­­cea estje volt. A nemzetközi hír­névnek örvendő hárfaművész ezúttal olyan válogatott műsor­ral lépett fel, amelynek minden, egyes száma maximális virtuo­zitást igényel. Roncea ezeket nemcsak játszi könnyedséggel, hanem végtelen finomsággal, érzékenységgel, az árnyalások mesés gazdagságával, szirme­ Zoltán Kati képei előtt Valamikor a hetvenes évek derekán városunk egyik tömb­­házlakásának­ kicsiny szobájá­ból indult a művésznő pályá­ja Előbb csak óvatosan ízlel­gette a tanulás, a munka örömét, Mohy Sándor irányította Az Orvosok Téli Szalonján mutat­kozott be, később már egyéni tárlatra is telt erejéből a Filo Galériában, majd az Egyetemi Könyvtár rangos kiállítótermé­ben. Jelenlegi kiállítása a Filo Galériában immár a második. Mony tanítványaként indult tehát, ami egyfajta felelősség­­érzetet plántált el benne. Az évek során egyre inkább kibon­takozik önálló egyénisége, amit mostani kiállítása is bizonyít. A bemutatott anyag sajátosan egyéni tárgy- és világszemlé­letet tükröz, szinkromatikája is sokkal eredetibb már mesteré­nek vásznaihoz hasonlítva. Kompozíciói, portréi, csend­életei, tájképei feltűnő létek­­elemző készséget árulnak el. Úgy érzem, gyermekportréi, va­lamint tájképei a legmeggyőzőb­bek, itt sikerül leginkább kive­títenie érzelmeit, érzés­világát a tárgyhoz kötöttségtől felsza­badulva. Portréin a felület, a vászonra vitt színek tisztasága és a formák olykor stilizált ki­alakítása az esetleges vonáso­kon túl az egyénítést, a művészi sűrítést szolgálja. Vásznainak nagy hányadát zenei élmények ihlették (Cho­­piniana-sorozat). A leegyszerű­sítés felé hajlik, kifinomult művészi eszközei és a színek hatásos összecsengése sajátos hangulatot adnak képeinek. Tájfestményei friss és kifejező alkotások, a szülőföld képei oly­kor balladisztikus hangulatot sugallnak. Korábbi munkáira az élesen elhatárolt színsíkok, bizonyos, kubista stílusjegyek voltak jel­lemzők, mostani kiállításának képei már letisztultabb valóság­os művészetszemléletre valla­nak. Ezeken a vásznakon már áttér egy sajátos térérzékelte­­tésre. Az új perspektíva meg­szabadította a képsíkot a fölös­leges elemektől, formai utalá­soktól, amelyek a kompozíció tisztaságát veszélyeztették. Szí­nei elevenek és pregnánsak, ökonomikusan bánik velük. A képsíkban élesen rajzolódik ki a fehér mező, sárga mező, zöl­des színben játszó hegyvidék. Ezek a puritán, kemény stí­lusjegyek javára válnak művé­szetének, és a művészi érett­ség irányába mutatnak. TAKÁCS GÁBOR Boglyák Krónika Cibinium ’89 Itt van az ősz és vele a Cibi­nium __ Ez a nagyszabású kul­túrműsor egy hétig tart, és ren­geteg érdeklődőt vonz. A megnyitás napján az őszi napsugarakat csillogva verik vissza a gyönyörű mázas edé­nyek: tálak, bokályok és egyéb népművészeti tárgyak. A corun­­diak ismét meglepetést okoz­tak csempékből kirakott kály­hadíszeikkel, a horezuiak fino­man mintázott cserepeinek ez alkalommal is sok csodálója volt. Kár, hogy csak három ho­­rezui menyecske öltözött nép­viseletbe, és emelné a kiállítás színvonalát az is, ha feltüntet­nék a népművész és faluja­ köz­­sége nevét. Nagy sikerrel szerepeltek a fotósok, az idén kizárólag bel­földiek. A szervezés és a fényképek művészi elhelyezése Oh. Lázáro­y, az Orizont fotó­kl­ub vezetőjének ízlését és hoz­ Színház Puki és Éva Alias László Károly és Balázs Éva. Értük érdemes megnézni A bolondok grófja Sfintu Gheor­­ghe-i előadását. (Nem kizáró­lag értük, de legnagyobbrészt mégis). Hogy miért? Mert ők ketten váltják be a plakátról integető ígéretet, miszerint Jó­kai darabja „énekes bohóság“. (Nem egészen értem, mert nem egyszerűen bohózat, mint ahogy az is rejtély előttem, hogy ha már bohóság, románul hogy­hogy „comedie muzicala“, illet­ve, amennyiben zenés vígjáték, az alcímtől a műsorfüzetben közölt rövid ismertetésig milyen alkimista aranycsinálás foly­tán lett „a farsa spumpasá“, ami tudtommal habos bohózatot jelent. Na de hagyjuk ezt!). Puki a komornyik Petőt alakít­ja, aki mindig mindenen ka­cag. Természetesen percenként kitör belőle a nevetés, folyton­­folyvást kacag. De közben a bergsoni rkre hányféle árnya­latát produkálja és a nevetést­­kacagást milyen gépies futko­­sás-megállás röhögtető hatásá­val kombinálja?! Van egy visz­­szatérő tie-je, amikor kabát­­ujjával végigsimit egy széktám­lát: ez a mozdulat többet mond észbeli állapotáról, mint egy elmegyógyász szakorvosi diag­nózisa. És hogy ez a Puki-Pető milyen eszes bolond, az hirte­len meggyógyítása után derül ki: arcizmai s végtagjai csak kénytelen-kelletlen engedelmes­kednek az agyközponttól kapott parancsnak, vissza-visszacsúsz­­nak a beidegzett automatizmus­ba; gazdájuk ilyen szerves já­tékkal tudatosítja bennünk, hogy a komornyik érző-gondolkodó, eleven ember: komikumát az adja, hogy ember létére úgy kacag-mozog-futkos-töröl­­get, mint egy szerkentyű haj­totta robot... Balázs Éva? A bonyodalom vége felé viharzik be (kellő írói-rendezői beha­rangozás után): ő Kalazanczia baronessz, a némaságba mene­kült grófkisasszony furabogár ellenpontja. Deák M. Ria (jel­meztervező) eleve olyan ancúgba bújtatta, melyben a jólét táp­lálta hoodelegancia alig ész­lelhető 1z.résficammal párosul. Ehhez jön a lényeg, a született (és nem középiskolás fokon képzett-önképzett) komika első számú kifejezőeszköze: a gyors beszéd. Mint géppuska torká­ból a golyó, úgy záporozik-ke­­repel belőle a szó, az épp csak artikulált hang, az adekvát kézmozdulattal aláfestett szó­­zuhatag: annyira, hogy adott ponton — igen-igen helyesen! — érthetetlenné sebesedik. (Bel­ga színészek jutnak eszembe, akik évekkel ezelőtt a Stúdió­ban mutatták be, mit jelent ná­luk a hadarásban kulmináló diction; egy ideig hegyeztem a fülem, de aztán ex-franciatanár létemre letettem arról, hogy követni tudjam). Lényeges sze­rep hárul Évára a Kovács Le­vente rendezte előadás felépí­tésében: nyu­tszíni taps jelzi, hogy ő az, aki bohózati magas­latokba röppenti az eladdig ala­csonyabb hőfokon mozgó já­tékot. Pukival együtt különdí­­jat érdemelne... OLÁH TIBOR­ ­ZNIV ráértését dicséri. A kiállítók több nemzedéket képviselnek. Összesen 69-en jelentkeztek 313 munkával. Ebből 54 művész 242 munkáját tartotta a zsűri kiál­lításra érdemesnek, és 24 dí­jat osztottak ki. A nagy­­díjat (kristályserleget) a Tirgu Mures-i Simon Ida kapta teljes kollekciójáért, valamint az el­ső dí­jat a Sárga kendőért. Min­den munkája színes, hatásuk üdítő, szemet-lelket gyönyör­ködtető. Az elsődíjasok közé tartozik még Nicu-Dan Gelep és Gh. Rizeanu. Esemény volt a Cibinium ren­dezvényeinek sorában Ruha István hangversenye. Paganini D-dór hegedűversenyét ját­szotta remekül a művész a zsú­folásig telt teremben. Dumitru Capoianu gitárra és zenekarra komponált koncertjét a fővá­rosi Andrei Constantin gitár­művész előadásában hallgat­tuk. Kellemes este volt a Mad­­rigal-kórus hangversenye is Ma­rin Constantin vezetésével. Az ASTRA könyvtárban Ádám Er­zsébet színművésznő szavaló­estjét hallhatta a közönség. A Bábszínház Mircea Vaida Har­­lekin szíve című darabjával szerepelt. Elmondhatjuk tehát, hogy ér­dekes, változatos volt a Cibi­nium idei műsora, minden vára­kozásnak megfelelt. KALMÁR ZOLTÁN 1989. október 19 A HÉT 8

Next