A Hét, 1992 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1992-10-22 / 42. szám

VT­­ -■ r ‘j. ■ KÁNTOR LAJOS Elvittt a PEN-ben Az alakulás pillanataiban Bécsben, 1­990 ben, majd ugyanott egy évvel ké­sőbb, az 56. nemzetközi PEN-kongresz­­szuson, azt hiszem, valamennyien erdélyi jelenlévők csak csodálkoztunk: valóban velünk történik ez? Igaz, hogy a Romániai Magyar PEN Központ szükségéről és lehetőségéről (meg két háború közti előzményéről) többször is tanácsk­oztunk Kolozsvárt meg Buka­restben, Budapesten, ám az álmok és tervek megvalósulásához még nemigen szoktunk hozzá. Az ünnepi és ünnepé­lyes kezdetek után idén szeptember­ben, a Friedrich Naumann Alapítvány jóvoltából, nagyon is hétköznapi gond­jainkkal traktálhattuk egymást, hat országból jött magyar írók.* Az álta­lánosabb érvényű „Kárpát-medencei * Lásd erre vonatkozóan A Hét ez évi 39. számát. kérdezősködés“ (Konrács György) kere­tein belül a kölcsönös megismerés fel­tételeinek diagnosztizálásában tulaj­donképpen a romániai magyar iroda­lom és sajtó került előtérbe, korántsem az ünneplés igényével. Mert annyi szép elvi kinyilatkoztatás, felelősségvállalás után be kell ismerni: a magyar iroda­lom egysége korántsem kezelhető ma tényként. Alighanem Kiss Gy. Csabá­val kell egyetértenünk, aki a magyar irodalom kölcsönösségéről beszélt, és ha ezt a gondolatot továbbvisszük, ki­terjesztjük a sajtóra (elsősorban az i­­rodalmi, művelődési lapokra), magyar­magyar párbeszédről szólhatunk, ezt igényelhetjük — önmagunktól és egy­mástól. A mai magyar (kulturális) sajtó o­­lyan szerteágazó — talán azt is mond­hatjuk: gazdag —, hogy e párbeszédet végigvinni, áttekinteni igencsak idő-, pénz- és szervezés-igényes. „ Milyen könnyű volt akkor, amikor egy-két központi írószövetségi lap, néhány vi­déki társával, lebonyolította az egész „csere-ügyletet“. A leltározást nemrég még egy szintén „központinak“ mond­ható digesz, a budapesti Látóhatár vál­lalta — megszűnéséig. Ma viszont (és ennek végső soron örvendhetünk) fo­lyóiratok, illetve szerzők az irányzatok (törekvések), egyéni vonzalmak alap­ján szerveződnek, próbálják megnyer­ni az olvasót — és a megjelenéshez egyre nélkülözhetetlenebb alapítványi segítséget. A Romániában élő magyar író tehát válogathat, kihez-kikhez akar igazán tartozni — „rang“ és egyéb ö­­nös érdekek érvényesítése érdekében A műhelyek szerepe, szerencsére, ná­lunk is kezd felértékelődni, s egy­részt a (nevükben, státusukban) „ha­gyományos“ lapok, másrészt az 1990 után indultak (és még fennmaradtak!) próbálják kialakítani a maguk sajá­tos arcélét. Amikor tehát az „ismerjük-e csakugyan egymást?“ kérdést feltesz­­szü­k, és rákérdezünk egymás folyóira­taira is, ne valamiféle egységnek vélt, erdélyiség-szellemet szilárdan képvise­lő „modellt"­ próbáljunk felállítani, ha­nem a műhelyeket és alkotókat­ igye­kezzünk megismerni, megismertetni. Persze, jogosak az önvizsgálatot sürge­tő megjegyzések: a romániai magyar irodalom 1992-es valós helyzete­ már nem felel meg akár a nyolcvanas évek­beli képünknek (egyesek szerint már akkor is: illúzióinknak). Meggyőződé­sem azonban, hogy még mindig van „export­képes“ irodalmi termékünk. Ahogy régebben nem­ volt igaz (és nyil­ván nem volt méltányos) egy-két név­re szorítkozva beszélni a romániai ma­gyar irodalomról, most sem tehető meg ez. Ahhoz azonban, hogy érdemben vál­tozzék a rólunk — egymásról — kia­lakuló kép, változnia kell az irodalom, a sajtó menedzselésének is. Tudom, nem hangzik ez nagyon magasztosan. Kellemesebb volna „tiszta“ irodalom­ról „tisztán“­ véleményt cserélni, nap­jaink szerkesztője azonban nem teheti, hogy megelégedjék a lapcsinálással, szerzők, kéziratok toborozásával. Lega­lább 50%-ban menedzsernek kell len­nünk. (Grendel Lajos, a mostanában indult Kuli­gramm, a Szlovákiában, pon­tosabban Dunaszerdahelyen megjelenő, fiatal szellemű folyóirat szerkesztője ott, Budapesten, a PEN-tanácskozáson HUBAY MIKLÓS Elveszett papírok és illúziók Amikor kézirataim elvesznek, úgy érzem, a vérem folyik el. Hányatott életmódomból következik, hogy egyre többször ér utót efféle halál is. Meg aztán egyre több a papír, ami gyűlik körülöttem. Van mit tarolnia az elmúlásnak. Már életemben. Az elkészült művek és a megírandók aránya ugyanis vészesen átbillent az utóbbiak javára. Talán azért, mert a képzeletem improvizált leleményei majdnem oly heurisztikus örömmel járnak, s persze kevesebb erőfeszítés­sel, mint egy mű végbevitele. A drámáim iránti itthoni közöny ma már fó­­biásan visszarettent attól, hogy kiállják velük; márpedig, ha egyszer meg­születnek, menthetetlenül megint­ kínálgatni kezdeném őket, akárcsak régen („vénleánykodtam pfuj, már vége van“ — Ady) és szenvednék a mellőzé­sük miatt, a panasz is ki-kitörne belőlem. (Már most is: lám, kezdem...) De a soha meg nem írt drámák vaksötét színpadán azért folyik az elő­adás. Mi ez? (Ön)csonkolt tagokba visszajáró fantomfájdalom? Káprázat? Igen, de van bennük rendszer. A teremtő fantázia váratlan felvillanásai. A fizikus ilyesmikből olvashat ki üzenetet az anyag szerkezetére. És nem is csak egyetlen drámakompozíció terében van módom lesni a fényjeleket. Mindig is feleslegesen sok­­volt a drámatervem. („Világokat igazgatok, üveg­golyókkal játszom" — mondta gőggel József Attila.) És egyre több a fej­ben játszott, szimultán parti. Nem kis mulatság ez. Teljes elégtétellel szolgálnak. Néni csupán hat­­­száz szerep keres engem. Cireamdederunt, me... Afféle boldogságban leledzem, mint akkor, amikor a firenzei dombok egy védett hajlatéban laktunk (a San Miniato mögött) és Szent János nap táján éjszakánként megtelt a völgy lassú­ röp­tű, fényüket, ütemesen oltó-gyújtó csöppnyi ufókkal. Mécsbogarak sűrű fel­hői közt­­érhettem haza, egy testmelegével rám boruló világegyetemben. Mintha a csillagok is lejjebb szálltak volna, nagyoknak látszottak, alacso­nyan ültek. Égitestek és világító férgek promiszkuitása. Drámaterveim fényes pillanatai!... Csupán jegyzetekben rögzített pil­lanatok. Mit számít, hogy alig többek az optikai csalódásnál. Nekem mit számít? Felelőtlen és makulátlan öröm ezek közt élnem. Hisz meg nem született művek tökéletességét, senki sem cáfolhatja. Nincs az a kritikus. S­incs az a színigazgató. Intenzív irodalomba születni . . . Antikváriumban bukkantam rá, megvettem Kozocsa Sándor bibliográ­fus füzetét: Az 1942-ik év irodalomtörténeti munkássága. Neveletlen mohósággal a magam nevénél ütöttem föl. Vajon írtak-e rólam — huszonnegyedik évembe léptem akkor — irodalomtörténeti­ becsű tanulmányt. Kozocsa figyelme a folyóiratokra és a komolyabb kulturális hetilapokra terjed ki. Elvétve idéz­­napilapokból, s akkor is csak jelentős kritikusoktól. -Megrendülten veszem ma számba,­­hogy az egy-két évvel vagy egy-két évtizeddel előttem járó, immár nagynevű pályatársak közül hányan figyel­tek föl komolyabb­­méltatás erejéig egy elsődrámás süvölvényre. Benedek Marcell az Új Időkben, Féja Géza a Hídban, Rédey Tivadar a Tükörben, Gogolák Lajos a Jelenkorban, Kézai Béla a Magyar Kultúrában, Keresztury Dezső a Magyar Csillagban, Szérá Béla a Katholikus Szemlében, Thurzó Gábor a Vigíliában, Kenyeres Imre a piármmban, Bóka László az Ország Útjában, Tolnai Gábor az Életben, Máthé Klára a Protestáns Számlában. S Kozocsa gyűjtésén túl emlékszem ebből az évből Kemény Katalin tanul­mányára az Esztétikai Szemlében, amellyel (úgy érezhettem, a Hamvas Béla köre nevében — s ez akkor is nagy­ szó volt) megtisztelt S vehetem hozzá a napilapokban publikált kisebb,­,nagyphft. cikkeket (ezekből az anyám gyűjtött össze Váradon vastag paksamétáj­) , a Népszavából emlékszem az akkoriban már csak álnév alatt publikálni tudó K. Havas Gézáéra és a hangütése miat feledketett. -r­­opcsányi Károlyér­a ... - S mindebben akkor nem volt semmi rendkívüli. A brancs hasonlóan intenzív figyelőre kijárt minden frissen jelentkező f­ának. Sok­ b­ibl. sürgeti, hogy el ne vesszen a gyerek Korpesa bibliográyi,új,iht.k jeles kritikusai elsősorban a bemutatott drá­mai művet fetemézféj*, dicsértél? és fedőlét­. Az új magyar dráma — ennyi autonóm s­zellem figyelmének keresztü­­­­ében — maga is autonóm alkotáskén rajzolódhatott ki. A rendezésről, színészekről írtak ínségesen a szépszámú napilapokban, re­m­ csupái­ kritikát, hanem előzetesként a próbák heteit végigtallózó híra­dásokat, interjúkat, riportokat. Ez a szolgálat a színház körül ez utóbbi negyvenöt évben ugyancsak elvékonyodott, s az a másik pedig — amelyet Kozocsa nálam is számba vett — szinte teljességgel eltűnt. Képzeljük csak el, hogy az elsődrámás — a már nem is elsődrámás — Pozsgai Zsoltról egyetlen év során írt volna Balassa Péter, Szakonyi Ká­roly, Domokos Mátyás, Pomogáts Béla, Bécsy Tamás, Konrád György, Sza­­kolczay Lajos, Mészöly Dezső, Kenyeres Zoltán ... Ennél kisebb intenzitású irodalmi élet nehezen biztosíthatja a drámá­nak — e kétezerötszáz éven át oly nagyra tartott műfajnak — a ritka aloé­ virágzását. Mennybemenetelek , pokolramenetelek A karácsonyi forradalom képeit különszámban közli a tizenharmadik évfolyamát mindig is díszlépésben taposó propaganda újság, az Actualités Roumaines. Temesvárról nincs kép benne. Tömegek a bukaresti utcán, pajzsos rendőr­ falanx, fratehizáló katonák, fal mellett a meggyújtott gyertyák — ma már megannyi sztereotípia, és mégse sztereotípia. A legszebb Sorin Lupsa fényképe. A Központi Bizottság masszív épü­lete előtt Bukarest népe leesett állal bámul az­ égbe.. A ház tetejéről most száll fel a forradalom esetére készenlétben álló helikopter, s ezen a Diktátor. A tömeg­et, Ö pedig - feltehetően­­- a tömeget nézi. A kép ősképe honnan oly ismerős? Renaissance kompozíciókról? Jézus mennybemenetele? Jézus színeváltozása? Mária asszumpciója? Egymásnak mutogatják a földhözragadtak: „ott repül!“ A jelenetet már a XX. századi technikai civilizáció kellékeivel, s nem feledve önkéntelen humorát , Kosztolányi ábrázolta először az Édes Anna zseniális nyitányában. Krisztinaváros népe a Vérmezőről bámul a kis aeroplánján elszálló Kun Béla után. A Népbiztos zsebéből zserbó és gyé­mánt potyog vissza a nép fejére ... 1990. március 1. Időszerűségek a nemzetek egymás iránti gyűlöletéről Kántor Lajosnak, szeretettel A népek és nemzetek egymás közötti gyűlölete? Mi ez? Az első világháború második évében ezt a kérdést baráti körben, vissza­fogott hangon, már föl lehetett vetni. Vajon a Herr Professor, aki a lélek hínárosában biztos kézzel kotorász, mit szól a fajták közötti gyűlölet jelen­ségeihez? Freud zavartan válaszol: „ez egy oly titok, hogy magam se tudom, mit mondjak róla.“ (Freud: Zeitgemässes über Krieg und Tod, 1915.) Közben mintha rágyújtott volna egy halálhozó szivarra... Talán — talán majd egyszer a civilizáció fejlődése némileg változtat ezen — morfondírozik el a Herr Professor. Ámde egy kis nyíltság és köl­csönös őszinteség — kölcsönösen a kormányok és a népeik között — ezt a fejlődést elősegíthetné. A liberális klubok szivarfüstkarikái göndörödnek az efféle Végső Tole­ranciára apelláló bölcsességek fölött. De én most nem tudok hinni a Herz Professornak. S valószínűleg ő se tud hinni saját magának. Még csak egy esztendeje, hogy ő is skandálta a bécsi Ringen, együtt a többi ötvenmillió­val: „Vesszen kutya Szerbia!“ — Miért? Uraim! Miért? A gyűlölet gardróbja „Meztelenül kívánlak, gyűlölet— Mióta olvastam (úgy rémlik: meg­­írásakorrazon frissiben), mióta tehát örökre belém vésődött Horváth Imré­nek ez a sora — jó ötven éve — számtalanszor volt alkalmam babonásan elmondanom ezt magamban. Mert nagyon sokszor találkoztam az ..erkölcs­­bíró, tógájába öltözött gyűlölettel, a viszonzatlan szerelemből támadó gyű­lölettel, mely József köpenyét bűnjelként lengeti, meg azzal az, önemésztő gyűlölettel, amelyik egy jó­ gyónásból (akár Freud díványán) boldogan meg­­könnyebbedik, hogy tisztult lélekkel aztán gyűlölhessen tovább, eszelősen, ártatlanul, fehérben... És azzal a gyűlölettel is, amelyiknek sikerül magát gondoskodó szere­tetnek kendőznie. ben. Das Leben Hebt und hasst — írta Grillparzer Napóleon-versében 1821- Meztelenül kívánlak téged is, szereteti Ne kendőzd magad folyton gyűlöletnek! 1992. október 22. A HÉT 6

Next