A Hét, 1995 (26. évfolyam, 1-48. szám)

1995-12-22 / 45-48. szám

­ Noha a közeli vég jelei m­ár sokasodtak, Méliusz József viselkedése azt az illúziót keltette, hogy az nem elkerülhetetlen. Közömbösnek látszott, kikezdhetetlennek a szenvedéstől és éveinek súlyától - és csak most jövünk rá, hogy senkit sem akart terhelni benső gondjaival és nyugtalanságaival. Diszkréciója egy átszellemült felsőbbrendűség része volt, fogékonyságban és mások lenézésének képtelenségében öltött testet, bárkivel, aki megnyerte bizalmát, kész volt megosztani mérhetetlen élettapasztalatát, bárki rászorulón kész volt segíteni, a háttérben maradva. Rendkívüli tartása és az utolsó pillanatig megőrzött ápoltsága is, nyaklálának fantáziacsokra, szíve fölött a kifogástalan díszzsebkendő­­ mind a találkozás örömét volt hivatott érzékeltetni a látogatóval, s a párbeszédet emelkedett szertartássá avatta. A beszélgetés vele mentes volt a pletykás könnyedségtől, az alkalomszerűség fárasztó közhelyességétől, az eszmecserébe a lehető legtermészetesebb módon elegyített izgalmas hivatkozásokat az európai szellemi élet jeles személyiségeivel. Zürichi egyetemi hallgató korában a tudós teológus Karl Barth előadásaira járt, s nyilvánvalóan hatása alá került mentora mély gondolkodásának és nyílt antitotalitárius magatartásának. Thomas Mann svájci száműzetésének első szakaszában vendége volt Küsnachtban. Később Párizsban szoros barátságot köt Brassaival, a fotóművésszel, és az ő révén megismeri Picassót. Úgyszintén beavatottja volt a berlini és bécsi értelmiségi és művészi köröknek, a budapestiekről nem is beszélve. Mindezek természetesen áthatottak Méliusz József több mint hatvan évet átölelő termékeny költői, próza-, dráma- és esszéírói alkotásának szövetét. Mégha a román olvasó számára eredeti szövegei hozzáférhetetlenek is, a fordítások olyan író művét tárják fel, aki mélyen átélte ennek az országnak a korábbi vagy jelen történetét, kifino­­multan értelmezi lakosainak lelkületét, örök szerelmese sajátos tájainak és emlékműveinek. Az Aréna különleges érzékenységű versei, a Város a ködben freskója, a Sors és jelkép emlékező epikája, a Tranzit kávéh­áz múltidézései és­­elemzései egy eredeti alkotó szem­léletének igazolásai, aki hajlékonyan alkalmazkodni tud a legmodernebb, Proust vagy Joyce, Rilke vagy Kafka meghonosította kifejezési módoza­tokhoz. A román valóságban gyökerező könyvei a szellemi nagykorúsodásra való törekvés támogatásának erőteljes érzésével töltenek el, túl a primitív ellenségeskedésen és az etnikai gátakon, túl a szellemi korlátoltságon és a középszerű opportunizmuson és konzervativizmuson. Nem takarékoskodott az erejével és az érveivel, hogy kifejezésre juttassa vonzódását a román irodalom igazi értékei iránt, ismételten megkísérelte megtalálni a legillőbb magyar nyelvű megfeleltetéseket Urmuz vagy Arghezi, Geo Bogza vagy Geo Dumitrescu műveihez. Ritkán hallani a megértő és testvérien tiszteletteljes megbecsülés rokonszenvezőbb kifejezéseit, mint a Méliuszéi voltak kortársai, Stancu, Jebeleanu, Bogza, Tudor Teodorescu-Branişte vagy a nála Fiatalabb Marin Preda iránt. Mind­­előtte keltek át a Styx vizén, és most minden bizonnyal ott várják őt az igaz ítéletek birodalmában. Nekünk, akiknek méltósággal titkolnunk kell könnyeinket, marad az a feladat, hogy illően, érdeme szerint gondoskodjunk utókora első mérföldköveinek kijelöléséről. Méliusz József 1­­909-1995, Geo Serban és Gálfalvi Zsolt gyászbeszéde Méliusz József ravatala mellett hangzott el 1995. december 5-én, a bukaresti Bellu temető kápolnájában. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke a hóvihar miatt csak másnap hajnalban érkezett meg és adta át szerkesztőségünknek az elmondásra szánt szöveget. A Magyar írószövetség és a ma­gyarországi írótársadalom nevében veszek végső búcsút Méliusz Józseftől, első szavam mégis a barát vallomása legyen, hiszen fiatal irodalomtör­ténészként ismerhettem meg őt több mint negyedszázada, hogy azután rendre találkozzunk Bukarestben és Budapesten, többnyire nem hivatalos irodalmi összejöveteleken, hanem baráti asztalnál, ahol a beszéd szabad röptét nem fékezi a politika és a protokoll. Sokat tanultam tőle, hiszen élete és sorsa maga volt a személyes emlékekben, tapasztalatokban alakot öltő e századi közép-európai törté­nelem. Méliusz József megjárta ennek a túlságosan is viharos és véres év­századnak a pokoli köreit: gyermekként élte át a régió térképének átalakítását, fiatal férfiként a második világháborút, majd az önkényuralom sötét éveit, midőn az erdélyi magyarság legtöbb szellemi vezetőjével együtt ártatlanul őt is bebörtönözték, gyötrelmes tapaszta­latokat szerzett a huszadik század két uralmi pestise, a fasizmus és a kommunizmus természete felől, és még idős korában is el kellett szenvednie a zsarnokságot, amely nem tűrte el a szabad beszédet, és őt is arra kény­szerítette, hogy metaforikus nyelven adjon számot egyéni és közösségi sorsának drámai buktatóiról. Mindig szabadságra vágyott, és mindig azért kellett küzdenie, hogy legalább töredékesen megszerezze ezt a szabadságot, amely különben az alkotó ember lételeme. A közép-európai irodalmaknak és velük Méliusz József munkásságának talán legnagyobb szellemi eredménye - valóságos csodája -, az, hogy ezt a szabadságot miként tudta megteremteni az elnyo­matás, a cenzúra, az elhallgattatás, az üldöztetés ellenére a művek világában, az emlékek és érzelmek rendőrileg nem ellenőrizhető birodalmában, a nosztal­gia és az irónia Janus-arcú kettőssé­gében, a mondatok hajlításában, a jelzők messzevilágító utalásaiban. Magában a nyelvben, az alkotó munká­ban, a műhelyben és a gondolkodásban és emellett az irodalmi létformában, a barátságok intimitásában, midőn a töredékesen elsuttogott szavak fölött, a párnákkal és háttérzenével elnémított lehallgató készüléket kijátszva kéz­mozdulatok, összevillanó szemek és kimondás nélkül maradó, mégis találkozó gondolatok építették meg a szabadság és a szolidaritás kis szigeteit. A huszadik század történelmében kétségkívül van valami szánalmas, e történelem miatt az emberiség és maga a létezés is kissé szégyellheti magát. Hiszen a földkerekség­­nagy része fölött olyan ideológiák uralkodtak, amelyek sohasem bírták ki a józan értelem próbáját, és olyan emberek küldtek halálba, gázkamrába, kényszermunka­táborba, börtönbe milliókat, akiket egy felületes orvosi vizsgálatnak is ki kellett volna zárnia az emberi társada­lomból. Az emberi nem becsületét az írástudóknak kellett, nem először a történelem során, megmenteniük: költők, elbeszélők, esszéírók voltak a történelem reményeinek letéteménye­sei, ha ilyen remény egyáltalán létezik. Méliusz József is közéjük tartozott, egyike volt az igazaknak, akik számot adnak arról, hogy az emberi lénynek, a közép-európai polgárnak, a magyarnak és a románnak mit kellett elviselnie, és miben kellett megtalálnia a túlélés erejét. Származhatott ez az erő egy gyerekkori temesvári emlékből, egy őszi párizsi utca halovány képéből, egy könyvből, egy szerelemből, amely súlyossága miatt az érzékek világából alámerült a személyiség titkos mélyré­tegeibe. Méliusz József tanúságot tett a huszadik század közép-európai törté­nelméről, megörökítette a pokolbeli köröket, és vallomást tett a túlélés erő­forrásairól és reményeiről. Ezek a tanúságtételek és vallomások most velünk maradnak a gyászszer­tartás végeztével, nagyobb közösségek: a romániai magyarság és az egész magyarság, a magyar irodalom és az európai irodalom jogos örökségeként. Barátunk, Méliusz József, nyugodjál békében, és barátnénk, Anna, vigasz­talódjál, hiszen Jóska szeretetében mindig veled maradunk. Pomogáts Béla tanúja 14 7 A HÉT 1995. december 22. * '' : *”•' ~ .................................................................................................. Írástudótól búcsúzunk­­ állandó szellemi készenlétben élő, végletesen érzékeny, lényeg­látó és gondolat­gerjesztő embertől, tehát, akinek alkotásában és sorsában egyaránt e század szörnyeteg ellentmondásai, feszültségei munkáltak, sűrűsödnek. Ez a mű és ez a sors a történelem és a humá­num ütközés-láncolatának kifejezője. Méliusz József rendhagyó, felkavaró, katarktikus erejű életművében a huszadik század félelmetes disszonanciái kiáltanak, könyörögnek emberségért, követelnek értelmet, harmóniát. „Üvöltöttem én is: szerethető világot adjatok nekem!” - fogalmazza meg önmagát jelképező hősével együtt létének vezérmotívumát. A „szerethető világ” igényét az ember nem adhatja fel, noha a történelem durván és könyörtelenül tudatosítja utópia voltát. Méliusz Józsefet sem mondatták le a tragédiák, a szenvedések, a börtönévek, az elvesztett illúziók erről az igényről Mindenfajta embertelen­séggel, totalitarizmussal, barbársággal, előítélettel, türelmetlenséggel szembefor­dulva mondta-írta-üvöltötte a maga tragikusan küzdelmes sorsának a vallomását. Ez a vallomás - megszen­vedett hitelességével - erősítés, biztatás, érvelés az emberség és a felelősségtudat értelméért. Életműve kiemelkedő és megrázó fejezete századunk magyar irodalmának s egyben annak az európai és különösen közép-európai szellemi­ségnek, amelynek meghatározó jegye a totalitarizmus, az agresszív nacionaliz­mus, az erőszak, a gyűlöletkeltés, az intolerancia minden nyílt és burkolt formájának következetes elvetése. Torz hatalmi alakulatok ellenfeleként, üldözöttjeként élt és alkotott nyugtalanul és nyugtalanítóan. Életműve együtt sugározza az állandó kétely, a kritikai vizsgálódás és az értékek tiszteletének, megőrzésének szellemét és mindezek foglalataként a ragaszkodást az élet, a szellem, az ember méltóságához, becsületérzéséhez. A világ ritkán mosolygott rá. Talán azokban a percekben csak, amikor szövetségeseivel, barátaival találkozhatott itthon és Európa különböző tájain, amikor érezhette a fiatalok tiszteletét, vonzódását, akiknek írásait és sorsát féltő aggodalommal, kiapadhatatlan érdeklő­déssel és cselekvő felelősséggel kísérte figyelemmel, teremtő nemzedékek útját egyengetve. És életének igaz öröme és elégtétele volt, hogy a pokol bugyraiból szabadulva, első feleségének meggyil­kolása és fia tragédiája után, négy évtizeden át mindenben hozzá találó társ, Anna ölelte körül a „szerethető világ” ígéreteként. A Romániai Magyar PEN Klub nevében búcsúzom Méliusz Józseftől s természetesen A Hét nevében is, amelynek megjelenése óta rangot adott írásaival, a Korunk, fiatalsága folyó­iratának tisztelgő főhajtását közvetítve és irodalmunk műhelyeinek, a Látónak és a Helikonnak a búcsúszavait is társítva a közös gyászhoz. Méliusz József ravatalánál a bénító fájdalom ellen, vigasztalásként, a kevés bizonyosságba fogózkodva szeretném idézni életműve és élete alapvető mondandóját: legyen szó akár a népek, nemzetek közti viszonyról, akár a szellemi élet értékeinek sokféleségéről - a sajátosságoknak, a különbözőségeknek nem a konfliktusok, hanem a hasznos kiegészülés tényezőivé kell válniuk. A történelem szorításában darabokra tört elégiákból most egésszé teljesedett életmű e törekvés jegyében működhet tovább mibennünk.

Next