A Hét, 2000 (31. évfolyam, 1-50. szám)

2000-01-13 / 1. szám

A MAGYAR SAJTÓ a Millennium jegyében ünnepelte az esztendőfordulót. A tudósításokból körvonalazódik a rendez­vénysorozat nyitánya, egyben a szándék is, hogy átfogja az egész magyar nemzetet. A Millennium emlékzászlaját Göncz Árpád elnök vette át elsőként december 21-én. Az újév első napjától kezdődően 2001. augusztus 20-ig bezárólag a magyar állam valamennyi magyar településre eljuttat egy-egy ilyen emlékzászlót. Nemeskürty István millenniumi kormánybiztos sajtóértekezleten jelentette be, hogy két kötetben megjelenik az államalapítás ezeréves ünnepét köszöntő programok és művészi alkotások ez évi jegyzéke Eseménynaptár 2000, valamint Alkotók - alkotások - ünnepek 2000 címmel. Elmondotta, hogy hivatala több mint egy éven át készült az ünnepségsorozatra, gyűjtötte a települések igényeit, javaslatait arra vonatkozóan, hogyan szeretnék megünnepelni a magyar államiság ezer esztendejét, hangsúlyozva, hogy „történelmünk során először hagyjuk, hogy a nép önmaga dönthesse el, mikor és milyen módon ünnepel.” A Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal 754 magyar településsel alakított ki kapcsolatot, 280 helység vállalkozott képzőművészeti alkotás elkészíttetésére, például 56 Szent István-szobor készül, és 337 helység rendezi meg saját ünnepségét. A Millennium a magyar nyelv ünnepe is, ezért a kormánybiztosi hivatal és a Duna Televízió közösen indított útjára színvonalas versmondó mozgalmat. Esztendőforduló után az első helyi jellegű millenniumi napot január 2-án a Komárom-Esztergom megyei Bajót községben rendezték meg, 3-án Budapest került sorra, a Magyar Állami Operaházban elhangzott Szokolay Sándor -Nagy Gáspár Symphonia Hungarorum, valamint Kodály Zoltán Budavári Te Deum című műve. • A rendezvénysorozat Erdélyt is átfogja, elsőnek Gyulafehérvár volt színhelye: a Római Katolikus Érsekség megemlékezett Lászai Jánosról. A boldog emlékezetű pap az 1400-as évek végén innen, Gyulafehérvárról érkezett Rómába, ahol 1523-ban bekövetkezett haláláig a Szent Péter bazilikában magyar zarándokok gyóntatója volt. A Római Magyar Akadémia vezetői már öt évvel ezelőtt elhatározták, hogy Lászai sírlapjának másolatát el kellene juttatni a pap ízelőföldjére, Gyulafehérvárra, ahol fiatal korában kápolnát is alapított. Ebből az ötletből született a határon kívüli magyar millenniumi megemlékezések nyitórendezvénye: a sírlap másolatát a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium helyettes államtitkára, Pál József adta át Jakubinyi György érseknek, hogy ünnepélyes keretek között elhelyezzék az alapítójáról elnevezett Lászai­­kápolnában. RUBICON (Történelmi folyóirat, Bp.) A lapszám legutóbbi számai szemelvényeket közölnek a Nagy képes millenniumi arcképcsarnok című 400 oldalas kötetből, amely Szent Istvántól kezdődően Antall Józsefig a magyar történelem 100 személyiségét mutatja be. Az előhangból: „A grandiózus vállalkozás ezer év viszontagságos történetét tekinti át, s a történelmi személyiségek bemutatásán keresztül kíván képet adni a magyar történelem viharos századairól. A kötet száz történelmi alakot mutat be, akik mindannyian meghatározó szerepet játsztak az ország történetében. A leghíresebb vagy éppen leghírhedtebb személyiségek éppen úgy bemutatásra kerülnek, mint az adott korszakra jellemző típusa­lakok, továbbá a mindeddig méltatlanul háttérbe szorult, ám a szaktudomány által jelentősnek ítélt személyiségek vagy a trianoni határokon túlra szorult magyarság jeles képviselői. A nagy alakú (235 x 328 mm), gazdagon illusztrált, színes album ezredéves évfordulónk alkalmából jelenik meg, s alapvető kézikönyve lehet minden történelem iránt érdeklődőnek.” A Rubicon a kötetből eddig 22 személyiséget mutatott be a magyar történettudomány mai értékítéletei alapján, többek között új megvilágításban ismerjük meg Werbőczy István, Fráter György, Pázmány Péter, Andrássy Gyula, Erzsébet királyné, Tisza István, Jászi Oszkár, Prohászka Ottokár, Horthy Miklós, Bárdossy László, Kádár János alakját. Erdély története a Rubiconban a következő tanulmányok­kal van jelen: Benda Kálmán, Bocskai István, Péter Katalin, Bethlen Gábor, Egyed Ákos: Mikó Imre, Vincze Gábor, Mártin Áron, az albumban továbbá: Oborni Teréz: I. Rákóczi György, Nagy László: II. Rákóczi György, Fónagy Zoltán: Wesselényi Miklós, Egyed Ákos: Gábor Áron. • Márton Áron római katolikus püspöknek szentelt portréjában Vincze Gábor bevezetőül fölvázolja a Csíkszentdomokoson 1986-ban kezdődött életpályát, a publicista és népnevelő, a kisebbségpolitikus, egyháza védel­mezőjének tevékenységét. Külön fejezetet szentel a Román Kommunista Párt és a vele egy húron pendülő Magyar Népi Szövetség egyházellenes politikájának, amely Venczel József és György Lajos után Márton Áron ellen indított hadjáratot, így került sor 1951. július 30-tól kezdődően koncepciós perére a bukaresti katonai bíróságon. Az ítélet: tíz év szigorított börtön és életfogytiglani kényszermunka. A Sztálin halálát követő olvadás nyomán 1955. február 2-án mégis kiengedték börtönéből, de a hívei körében tapasztalható óriási népszerűsége és tekintélye okán 1956 nyarán házi őrizet alá helyezték, és csak 1967-ben engedték végleg szabadon. 1980. szeptember 29-én, életének 84. évében hunyt el. Vincze Gábor befejezésül ezt írja: „Márton Áron egyházpolitikájának fő törekvése az volt, hogy egyháza függetlenségét, Rómához való hűségét minden körülmények közt megőrizze. Ezt - már amennyire egy vallásüldöző diktatúra körülményei lehetővé tették - lényegében sikerült is meg­valósítania. Például Márton Áron sohasem küldte el pásztorleveleit előzetes cenzúrára, és azt sem tűrte, hogy az egyházügyi hatóság szabja meg, hány hallgatót vehetnek fel a teológiára... Halála után több tízezer ember vett tőle búcsút a gyulafehérvári katedrálisban elhelyezett ravatalánál. Mindenik tudta, hogy a kisebbségi sorba kényszerített erdélyi magyarság egyik legnagyobb - Illyés Gyula szavaival: katedrális méretű - személyiségétől vesznek végső búcsút.” OPINIA NAŢIONALĂ (263) Románia, merre? cím alatt dr. Gheorghe Răboacă egyetemi tanár az elmúlt tíz év statisztikai mutatóihoz fűz kommentárt. Változások 1990-től 1998-ig bezárólag: lakosság 23 206 000 - 22 514 000; természetes szaporulat ezer lakosra számítva: 3,0 —1,5; az országból eltá­vozottak száma ezer lakosra számítva: -4,1 -0,6; munka­­nélküliek: 340 ezer - 1 030 000; alkalmazottak száma: 8 140 000- 5 030 000, ebből a magánszektorban 50 000 - több mint 1,5 millió; havi nettó átlagfizetés: 3381 lej - 1 073 870 lej; nyug­díjasok: 3,6 millió - 5,6 millió. Az iskolaköteles gyermekeknek csak 90,7 százaléka tanult a második tagozaton 1990-ben, ez a szám 1996-ra 86,1 százalékra esett vissza. Románia lakossága tehát 1990-től kezdve több mint 700 ezer fővel csökkent, ennek okát a természetes szaporulat visszaesésében, az elhalálozások növekedésében és a kivándorlásban kereshetjük. Úgyszintén 3,3 millióval csökkent az alkalmazottak, ezzel egyenes arányban nőtt a munkanélküliség és a korhatár előtt nyugdíjazottak száma. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az alkalmazottak 33,2 százaléka csökkentett munkaidőben dolgozik, valamint az egyes ágazatok foglalkoztatottságában mutatkozó kedvezőtlen eltolódás: a mezőgazdaság 1989-ben az aktív lakosság 29 százalékát kötötte le, ez a szám 1999-re 36 százalékra nőtt, közben nőtt az amúgy is alacsony termelékenységű szolgáltatási hálózat alkalmazottainak száma is. A munkaerő foglalkoztatása gazdasági hatékonyság nélkül egyet jelent a veszéllyel, hogy Románia egyre kevésbé lesz versenyképes a nemzetközi piacon. Az életszínvonal csökkenésé­hez hozzájárul a lakosság elöregedése, illetve az inaktív réteg növekedése és a munanélküliek számának növekedése. 1990-ben ezer aktív lakosnak 1123, 1998-ban pedig már 1500 inaktív lakost kellett eltartania. 1990-ben 2,24 alkalmazottra jutott egy nyugdíjas, 1998-ban ez az arány már 1-1 lett. Ez idő alatt a bruttó hazai termék (GDP-PIB) a következőkképen alakult: 1990- 100, 1992 - 79,4, 1995 - 89,8, 1997 - 86,9, 1998 - 80,5, 22 (A Társadalmi Dialógus Csoport hetilapja, 52.) Az esztendőforduló alkalmából Ilie Şerbănescu Nincs visszaút cím alatt vonja meg a román gazdaság mérlegét. „Tíz év után a román gazdaság helyzete kétségbeejtő. a bruttó hazai termék mindössze 70 százaléka a tíz év előttinek. A csökkenésnek csak kis hányadáról mondhatjuk, hogy a piac nélküli, öncélú termelés beszüntetése okozta, amit természetesen nem kell visszasírnunk. A nagyobb rész azonban a beruházások drasztikus visszaesésének a következménye. 1989 előtt a GDP évi több mint 30, sőt némelykor 35-40 százalékát fordítottuk beruházásokra, most 16-17 százalékot. Az utóbbi tíz évben a román ipar sajnos csak néhány sörgyárral és üdítőital-töltődével gyarapodott. Egyéb semmi. Márpedig, így nagyon nehéz, ha nem éppenséggel lehetetlen gazdasági növeke­dést elérni. A ballasztot kivetettük a csónakból, így könnyebbé, kormányozhatóbbá vált, de erős motor nélkül így sem válik irányíthatóvá egy bizonyos part felé. Ilyen körülmények között a fogyasztás is csak apadó tendenciát mutathatott. Habár a GDP-ből az 1989 az 1989 előtti 50-55 százalék helyett 75 százalékot emésztett fel, összességében nézve ez a szám még kisebb, mert a tíz év alatt 70 százalékra visszaesett GDP-vel számolunk. Ennél is súlyosabb, hogy az új technológiákat hozó beruházások hiányában nem szerkezetváltás, hanem inkább az ipar leépítése következett be. Nagyon sokan elégedetlenek azzal, amit gazdasági téren, anyagi téren hozott ez a tíz év. E nagyon sokak számára az új korszak kétségtelenül jelentős vívmányai - a szólásszabadság és az utazás szabadsága­­ nem bír különösebb jelentőséggel. Kime­hetünk az utcára, hogy tiltakozzunk munkahelyünk elvesztése és fizetésünk vásárlóerejének drámai csökkenése ellen, de lehet, hogy e szólásszabadság helyett inkább választanánk az egykori stabil állásokat és árakat. Különösen, hogy az utcasarkon azelőtt is mozoghattunk kedvünk szerint. Ami pedig az utazás szabadságát illeti: a mintegy 17 millió felnőtt lakos közül kb. 7 millió vette ki az útlevelét, ebből is csak egy millió próbál élni vele. Vagy nincs pénzük külföldi utazásra, vagy beleütköznek a Nyugat falába, amellyel körbevette magát, hogy védekezzen a Kelet rongyosai és csirkefogói ellen. Némelyek talán visszakívánják a letűnt időket, sőt néhányan Ceauşescu portréjával vonulnak az utcára. Csakhogy Románia számára nincs visszaút. Még ha akarná, akkor sem volna hova visszatérnie. Az idők megváltoztak. Körülöttünk és a világ minden táján kapitalizmus van. Kapitalizmus, amelynek lényege a könyörtelenség. Aki nem alkalmazkodik ehhez, az vesztes lesz. Minden azon múlik, hogy legyünk a nyertesek, nem pedig a vesztesek között. Ennek az a feltétele, hogy minden áron legyünk versenyképesek. Másképp nem tudjuk megállni helyünket a jelenlegi kíméletlen nemzetközi konkurenciában, amely még a saját piacainkról is kiszoríthat bennünket.” HITEL (12) A Dunatáj rovatban Beke György Az Ökumene városa cím alatt Nagyváradra kalauzolja el olvasóit. A város történetének bemutatása után egyházi életének szentel külön fejezetet, ebben fölvázolja Tempfli József római katolikus, Tőkés László református püspök, valamint Kecskeméti Lipót rabbi portréját, majd így összegezi váradi tapasztalatait: „Az ökumené ma világmozgalom, de kisebbségi léthelyzetben. Erdélyben több mint keresztény felekezetek együttműködése különböző hitelvek alapján, közös gyakorlati cselekvésekben. Míg az erdélyi magyar egyházak és a román ortodoxia viszonya­­ Tempfli püspök jellemzése szerint - »hűvös, távolságot tartó«, addig az előbbiek nyomban az 1989-es változások után hatékony szövetséget kötöttek egymással. Anélkül, hogy politizálna, az erdélyi magyar egyházak tanácsa nagyon jelentős társadalmi erőt képvisel, felemeli szavát otthon és külföldön egyaránt a nemzetiségi jogok, az anyanyelv szabad használata, az iskolák szabadsága, a kolozsvári magyar egyetem visszaállítása érdekében. Forradalmas időkben nagyon sok kezdeményezés támad, a közös cselekvés új formáit keresik, némelyek azonban gyorsan kifúlnak. Az erdélyi magyar egyházak ökumenikus szövetsége nem minden városban, vidéken őrizte meg azt a lendületet, amellyel 1989 után e nemes mozgalom - az addigi szinte kizárólagos templomi, felekezeteken belüli tevékenység után - megjelent a társadalmi színtéren, de számolni kell vele mindenütt. Nagyvárad egyenesen példa rá. Régi ismerősöm magyarázta nekem a Varadinum-ünnepség körmene­tében, hogy úgy érzi, mintha sokszázados szétszakítottság után a bihari magyarság most találta volna meg az egységet. Elképzelhető lett volna-e, hogy a városi román hatóságok, amelyeket láthatóan ingerel Szent László király emlékezete, a magyarság szétszakí­­tottsága esetén esztendőkön át eltűrje a magyar Várad megünnep­lését? De hát, éppen úgy, mint a Szent László-templom megmen­tésekor, kilencszáz esztendő szegülne szembe velük, ha csak megkísérelnék! Váradon viszonylag gyorsabban és könnyebben ment végbe - más erdélyi városokhoz hasonlítva - a felekezeti iskolák megalapítása. A katolikus egyház a Szent László Gimná­ziumot támasztotta fel, a református egyház pedig a maga középis­kolája mellett főiskolát is alapított, ezt Sulyok István egykori püspökről nevezték el. Még magyar újságírókat is képeznek a mai Váradon. A »Pece-parti Párizs« most tanul bele egyetemi városi szerepébe, noha működött itt valaha jogakadémia, de ugyan ki emlékszik már arra? Román egyetemet is létesítettek, de az alapítók elfeledkeztek a bihari magyarság igényeiről. Hányszor ismétlődik mostanság ez a feledékenység? Legtöbbször az elfelejtett magyarság emlékezteti a feledékenyeket. Az ökumené erejében egyesült magyarság maga is formálni kívánja a város arculatát.” MŰEMLÉKLAP (Bp., 11.) A Kitekintés oldal „vendégei” ezúttal: Csernáton és Bárót. Sebestyén József, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium Műemléki Főosztályának munkatársa elsőnek a Csernátoni Tájmúzeumot mutatja be. A kézdi­széki Damokos udvarházat 1948-ban államosították, a helyi állami gazdaság használta, mígnem a ‘7­­-es évek elején szerencsés fordulattal a sepsiszentgyörgyi múzeum tulajdonába került, és id. Haszmann Pál helybeli tanítónak alkuma nyílt, hogy itt helyezze el a helyi népéletet bemutató gazdag gyűjteményét. „A megnyitás évétől - írja tovább Sebestyén József -, 1973-tól ez a múzeum egyre bővült, szerteágazó gyűjtő, egyúttal kultúraközvetítő, nevelő tevékenysége révén igen nehéz körülmények között már 1989 elől a szűkebb s tágabb környék egyik fontos kulturális centruma let Egyfajta oázis, amely jó szívvel várta, fogadta, s a helyi hagyomá­nyok rekvizitumaival körülvette a nem kevés bel- és külhoz látogatót, akik maguk között csak mint a »világ közepét« emle­gették Csernátont. A környékbeli diákok a nyaranta megtartó, faragó­ táborokban ismerkedhettek a helyi hagyományokkal értékekkel, a népi mesterségekkel. Az utóbbi években pedig már ezt, a székelység szellemi és kézműves hagyományainak megőrzése, továbbörökítése érdekében vállalt oktató-nevelő tevékenységet egész nyáron működő népfőiskola keretében folytatják a múzeum vezetői. Csernáton jeles szülötteinek,emlékét is őrzi a ház: Bod Péterét, Végh Antalét, Cseh Lajosét és nem utolsósorban a gyűjteményt megalapozó tanítóét, id. Haszmann Pálét, aki kollegáival és a tanítványokkal közösen hatalmas értékmentő munkát végzett. Az ő nyomdokaiba lépett két fia, akik gyűjtő, kézműves, oktató, szervező munkájukkal gyarapítják a múzeum hírnevét. Fennállásának 25. évfordulója óta az intézmény az alapító id. Haszmann Pál nevét viseli. • Néhány­ évvel ezelőtt településkutatási program kezdődött Erdély épített kulturális örökségének felleltározására. A dokumentáló program első helyszíne, volt Erdővidék a régió jellegzetes történeti-néprajzi kistája. Építészeti emlékei jól tükrözik a vidék kulturális hagyományait, gazdálkodási viszonyait. A mezőgazdaság mellett a kézművesség fejlődése, majd a céhrendszer felvirágzása, a cserép- és téglagyártás, a vasgyártás erősen befolyásolta a vidék építészeti arculatának alakulását. Ezt illusztrálja az Erdővidék épített öröksége c. kiállítás, melyet a tudományos ülésszakot követően a baráti református egyházközség tanácstermében nyitott meg a program magyarországi irányítója. A kiállítás először 1998 nyarán Budapesten, majd 1999-ben Tusnádfürdőn, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön volt látható. MAGAZIN ISTORIC (11.) Al. Lăzăreanu, a washingtoni­­ román nagykövetség diplomatája 1947-ben titkos jelentést küldött Ana Pauker külügyminiszternek, két lapszámon át ebből közöl most részleteket Liviu Grigorescu és Marian Ştefan. A jelentés nemcsak a követségi intrikákat, pletykákat tartalmazza, hanem betekintést nyújt házi kémeinek munkamódszerébe is: milyen jelentéktelennek tűnő részletekre is kiterjedt figyelmük, amikor beszámoltak észleléseikről. A Lázáreanu-jelentés első része az Egyesült Államokban élő románok rövid „káderlapját” közli, különös tekintettel Romániával, illetve az új kommunista rendszerrel kapcsolatos vélekedéseikről, ennek alapján mérlegeli, hogy a bukaresti hatóságok hogyan viszonyul­nak nemcsak hozzájuk, hanem itthoni rokonaikhoz is. Peter Neagoe író azt hirdeti magáról, hogy Petru Groza személyes jóbarátja, készül regényt írni romániai színhelyekkel, ezért Lăzăreanu javasolja a bukaresti hatóságoknak, hogy itthoni látogatása esetén fogadják barátsággal, tegyék lehetővé dokumentálódását. Stella Roman, New Yorkban élő operaénekesnő dicséri Romániát, a jelentésíró javasolja, hogy Bukarestben maradt fiát engedjék emigrálni A­nyjához. Lisette Vera filmproducer férje gazdag gyáros, hollywoodi kapcsolataik révén jó szolgálatokat tehetnek Romániának, ehhez azonban szükséges, hogy L. Vera Bukarestben élő nővére útlevelet kapjon Amerikába. A következő fejezet George Enescu és felesége 1947. évi amerikai körútjáról számol be. Enescu turnéjának nagy sikere volt, ami azzal a veszéllyel jár, hogy esetleg végleg kint marad. Mihai Ralea nagykövettel feszült a kapcsolatuk, mert egy évvel előbb Balea Moldvában arra biztatta Tescani lakosságát, hogy ossza szét az itteni nagybirtokot, de nem tudta, hogy ez Enescu tulajdona. Enescu felesége szókimondó, összeférhetetlen természete miatt a zeneszerző tiszteletére tervezett követségi fogadást le kellett mondani. Részletes beszámolók következnek a korabeli Románia nagy üzletembereinek (Malaxa, Ausnit stb.) amerikai kapcsolatairól, majd Lăzăreanu adatokat szolgáltat az amerikai nagyvárosokban élő román közösségekről: a mintegy 140 ezer fős emigráció java része — főképp erdélyi betelepült - Detroitban él, az itteni autógyárakban dolgozik. A szerző panaszolja, hogy mivel az amerikai románok­nak csak elenyésző hányada kapott közszolgálati állást, nem tudnak kapcsolatokat kiépíteni a kormány felé, ahogy a magyarok és szlovákok teszik. A jelentés második fele a román követség kony­hatitkaiba nyújt betekintést. Mihai Ralea nagykövet 16 éve szeretőt tart Marcela Simionescu személyében, akit, akárcsak számos rokonát, őt is magával hozta, állást adott neki a rejtjelosztályon, együtt él vele, mert az asszony nékül Ralea „nem ember”, hipochondriás rohamait egyedül élettársa tudja fékezni. Ralea törvényes felesége ezért nem is akart Washingtonba jönni, egy látogatása alatt a két asszony között kitört féltékenységi jelenet nyomán Marcela Simionescu Mexikóba távozott, csak a nagykövet hosszas könyörgése után tért vissza. Pamfil Ripoşeanu első tanácsos, Ralea helyettese Clayton külügyi államtitkárhelyettessel folytatott tárgyalásain szovjetellenes kijelentéseket tett, ezeket a tolmácsoló Lăzăreanu igyekezett elkenni, de utólag kiderült, hogy Clayton kísérője értett románul, Ripoşeanu többet nem vette igénybe tolmácsa szolgáltatásait. Jacob Rosenthal, a követség pénzügyi tanácsosa nem dolgozik semmit, de nagyon aktív az intrikákban, Lăzăreanu szerint kapcsolatot tart az amerikai titkosszolgálattal. Mircea Meteş követségi titkár jó munkaerő és becsületes, úgy került a követségre, hogy felesége közeli rokona Grozának. Radu Stoichiţă tanácsost Groza közeli barátja javasolta diplomatának, nem dolgozik semmit,, szerelmes a feleségébe, aki egy bukaresti tábornok lánya. Remus Lula kereskedelemi attasé, Groza unokaöccse sokat dolgozik. Ralea élettársáról a helyi sajtó fényképeket akart közölni, de a nagykövet megtiltotta, nehogy az amerikai újságírók utólagos montázsok segítségével kompromit­tálják Romániát..Ralea megkérte Lăzăreanut, ezt az esetet ne közölje Ana Paukerrel. Luca követségi kurírt tetten érték, amint a követség papírkosaraiban kotorászott, Costică Negoiţă sofőr előzőleg Mihai Antonescu külügyminiszter szolgálatában állt, reakciós kijelentésket tesz, Storică, Ana Pauker volt sofőrje viszont jó elvtárs. Barabás István 2000. január 13. A HÉT 2

Next