A Hét, 2002. január-szeptember (32. [33.] évfolyam, 1-36. szám)

2002-03-28 / 12. szám

Fűzi László bád­sérg, érték, történetem eg! Szeptember 1­1-e óta különösen sokat emlegetik azt, amit Fukuyama mondott a történelem végéről, majdhogynem tetemre­­hívást rendeznek az általa leírtak-elmondottak fölött. Mintha felejtődne, hogy amit mondott, azt nem egyedül mondta, s hogy az, amit mondott, nem állítás volt, hanem különböző - egyáltalán nem biztosnak mondott - jelen­ségek összerakási kísérlete. Hasonló össze­­rakási-értelmezési kísérletnek látom az általa leírtakat a nagy szétbomlásról vagy éppen a bizalom elvének fokozatos erősödéséről. A jelenség is új: a társadalomtudós, a szocioló­gus már magukat a tényeket is csak számos értelmezési kísérlet után rögzíti, hogy aztán egymással szembenálló, vitatkozó jelensége­ket rakjon össze belőlük, megmutatva, ez is következhet belőlük, vagy az is. A bizony­talanság, ahogy a megtörtént dolgokba is be­lopja magát... Fukuyama főbb következtetéseit - számos barátommal, szellemi társammal szemben - nagyobbrészt elfogadtam, azt is mondhatom, hogy könyvei, mondatai nekem­ segítettek a változó világ jelenségeinek megértésében. Segítettek megérteni-értelmezni a világ változásait, ennek kapcsán nem a politikai változásokra gondolok, különösen nem a nálunk 1989-hez kötődő nagy politikai­társadalmi változásra, hanem az életérzés változására, arra, hogy mintha megváltozott volna magához az élethez, vagy a történelem­hez való viszonyulásunk.­­Az 1989 előtti magyar világ egyik legnagyobb bűnének azt tartom, hogy ezeket a változásokat a maguk megszületésének időszakában nem engedte felszínre kerülni, mintegy lefedve tartotta őket, az így formálódó megkésettség következményeinek sem nézett még utána senki.) Számos küzdelme, viaskodása van a mi életünknek is, de ezeknek a küzdelmeknek a tétje egy pillanatra sem hasonlítható össze a szüleink, nagyszüleink világának küzdel­meivel, a tét ott szinte naponta az élet egé­széhez, a világ megéléséhez és az­ élet napról napra való továbbviteléhez kapcsolódott. Azóta (legalábbis számomra, azóta) az élet cselekvésre kényszerítő kérdései helyére számos álkérdés került. Interjút olvasok egy fiatal íróval, tíz-húsz évvel ezelőtt íródott versekről beszél, érződik róluk, mondja, hogy ezeknek a verseknek valódi tétjük volt, tehát érzi ő is, s a magam személyes tapasztalatánál szélesebb körben is érezhető az, amiről beszéltem. Azóta (azóta?, nyilván sokkal régebbi idők óta) mintha a közös - a vala­mikori közösségeket összetartó - tudás is eltűnt volna, erről a közös tudásról Nádas Péter írt szép esszét. A falu mélységes hallgatása kapcsán, de a közösségi és az individuális társadalom különbözőségéről mondja: „...individuális tudattal megáldva az emberek egy kicsit mindig többet kénysze­rülnek mondani, mint amennyit tudnak, premodern közegben viszont egyénenként jóval kevesebbet mondanak, mint amennyit mindenki tud”. Ez az individuális, önmagát túlbeszélő, ugyanakkor a korábbi támpon­tokat elveszítő, s a fogyasztásban az egyen­lőség látszatát megteremtő világ keltette fel a történelem végének hangulatát. Maga a Fukuyama által leírt vízió — koráb­ban is így gondoltam ezt, az én „vitám” Fu­­kuyamával ehhez kapcsolódott - pár dologgal azért nem számolt. Ezek közül az egyik az volt, hogy a világ még ma is változatokban létezik, s hiába „kerítette” körül az általa leírtakat földrajzi és szociológiai vonatkozás­ban is lényegében a liberális kapitalizmus és a volt szocializmus országaira, arról mégsem szabad elfeledkezni, hogy ez a világ ezer szállal kapcsolódik más világokhoz. S nem lehet, soha sem lehet figyelmen kívül hagyni az emberi ösztönöket sem. Az ember - félve írom le - sajnos erőszakra is született, történelme bizonyítja, hogy nem tud meg­lenni erőszak nélkül, a hosszú, békés idő­szakokra ezért következtek háborúk és pusztítások, az építkezések után a pusztu­lások. Azt, hogy mi történt 2001. szeptember 11-én, könnyebb megmondani, mint azt, amiért történt, de az okok között a leírtak is ott lehetnek. Ami történt: a „történelem végének” embert szolgáló eszközeit az ember ellen fordították, s felrémlett annak veszélye, hogy a „történelem végének” állapotát védő hadiarzenál is szembefordíthatóvá válik azokkal, akiket védeni akartak velük. S ami történt: a „történelem végének” állapotában élő ember ismét visszalépett a történelembe, az elveszített támpontok helyére újabb támpontok kerültek, az ember létét ismét a történelemhez kapcsoló célok töltik ki. Sándor Iván idézi Vilém Flussert és Hayden White-ot. „Az ember csak a törté­nelemben képes célokat követni”, mondta Vilém Flusser. „Ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogy elbeszélhető” - mondta Hayden White. „Szilárd instabilitások a megközelítésekben is. Kizárólag a történelem mítoszának szétesésében vannak találkozási pontok” - teszi hozzá az általa idézettekhez Sándor Iván. Azóta mintha a történelem újra elbeszélhetővé vált volna, s lehet, hogy az elbeszélhetőség mítosza is megteremtődik majd, azzal kapcsolatban azonban, hogy az ember így akart visszatérni a történelméhez, kétségeim vannak. S azzal is, hogy vissza akart térni. Ahhoz, hogy erről egyáltalán beszélni tudjunk, azt is tudnunk kellene, hogy az ember, egy ember vagy több ember akarata miképpen mutatkozott meg, vagy megmutat­kozott-e a történelemben. Erről azonban jóformán semmit nem tudunk... kettő , akkor megint Kundera. Kunderát azért olvasom, mert úgy érzem, hogy a mi létállapotunkról beszél. Kilépett ebből a térségből - kilépett, mert kényszerítették rá, s kilépett, mert csábította a világirodalom, ennek ellenére gondolkodásában érződik a közép-európai - közép-európai?, kelet-közép­­európai? - tapasztalat. Amikor Kunderát olvasom, úgy érzem magam, mint amikor Krakkóba megyek: a mi világunk eredete és az ottani világ eredete közös. Pár éve arról írtam, hogy Kundera Halhatatlanság című regénye mintha Németh László Irgalom című regényére felelne. Mintha, és mégis biztosnak érzem ezt. Most az ÉS-ben megjelent Magánszótárát olvasom. Már az is feltűnő, hogy Kundera visszalép a biztos állításoktól a magánvilágba. (Mintha egyébként is növekedne a magánszótárak száma. Az egyéni tapasztalatok vajon mikor állnak össze ismét kollektív tapasztalattá?) Még feltűnőbb az, amit ír. Miután megtapasztalta az 1989 utáni Prága világát, egy barátja kérdése kapcsán azon tűnődik, hogy egy új Balzac mit írhatna erről a világról. „A csehek talán haszonnal, okulva, érdeklődéssel forgatnának regényeket hazájuk visszakapitalizálódásáról, mondja, nagyszabású, gazdag regényciklust sok szereplővel, sok leírással Balzac modorában. De nincs az a valamire való regényíró, aki megírna egy ilyen regényt. Nevetséges lenne újraírni az Emberi színjá­tékot. A Történelem (az emberiségé) lehet annyira ízléstelen, hogy ismételje magát, egy művészet történetében ez végzetes. A művészet nem azért van, hogy türelmes nagy tükör módján nyilvántartsa a Történelem ismétlődését. A művészet nem a Történelem menetét kísérő dalárda. Azért van, hogy tulajdon történetét megteremtse. Európából semmiképp sem ismétlődő Történelme marad fenn egykor, hiszen ez önmagában sem­milyen értéket nem képvisel. Ha valami továbbélhet belőle, csakis művészeteinek története.” Kemény szavak, kemények, mint az a világ, amelyik körülvesz bennünket. Egyetér­teni jóformán csak azzal tudok az idézet­tekbel, hogy az Emberi színjátékot valóban nem lehet újraírni, ehhez még azt is hozzá­tenném, hogy, a társadalom­ vagy az ún. korábrázoló művészet lehetőségei is erősen behatároltak, ebben a vonatkozásban tényleg csak megemlítem, hogy az ún. korábrázoló irodalom Magyarországon majdhogynem elhalt. Igaznak érzem azt is, hogy a művészet nem a Történelem menetét kísérő dalárda, de az idézettek kapcsán a többi momentumban nem tudok egyetérteni Kunderával. Vegyük sorra, úgy ahogy írta: nem hiszem, hogy a Történelem, bármennyire is ízléstelen, tudja ismételni magát. Láttuk, Fukuyama kapcsán is láttuk a történelem által felvetett kérdéseket, azt is tudjuk, s saját bőrünkön is érezzük, hova is kell belépnünk, milyen hátrányokat kell behoznunk, ezt a nyugati országok tizenkilencedik századi történetének megismétlésével nem tudjuk megtenni. Maga a kor teszi fel másként a kérdéseket, így válhat érthetővé, hogy itt már valami másra van szükség, nem arra, ami Nyugaton egy vagy több évszázaddal ezelőtt lezajlott. Nem a térség hivatásáról akarok beszélni, nem hiszem, hogy ilyen lenne, csak azt mondom, hogy a kor kihívásaiban benne rejlő tartalmak beleépülhetnek a válaszokba is, a kihívás pedig nem egyszerűen a kapitalizmus „gründolását” rejti magában. A felszín számtalan hasonlóságot mutathat, akárhány­szor is mondjuk el, hogy új Mikszáthra lenne szükségünk, lám, Balzac helyett mi Mikszáthoz fordulnánk, úgy gondolom, hogy Mikszáth modorában sem jutna senki semmire, s nemcsak azért, mert a művészet nem akarja, vagy nem tudja ismételni magát, hanem inkább azért, mert a Történelem sem ismétli meg azt, ami egyszer már megtörtént. Mindezt leginkább azonban azért mondom, mert az értékeket nem lehet egymással szemben kijátszani: a magam életének örömét vagy bánatát miképpen lehetne összevetni mások életének örömével és bánatával? Persze, s itt visszatérek Kunderához, lehetne és kellene jobban - szebben élni, mint ahogyan élünk, s ezt nyilván azok is így gondolják, akik nálunknál jobban - de nem biztos, hogy szebben élnek, sejtünk valami „fősodort” is, a képzelt történetiséghez való viszonyítást azonban nem tehetjük meg az emberi értékek mércéjévé, így azt sem mondhatjuk, amit Kundera mondott, hogy a körülöttünk lévő világ semmilyen értéket nem képvisel. Ahol bárhol, ha kapcsolatban van az élettel - emberi tartalmak jelennek (Folytatása a 4. oldalon)

Next