A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)
2004-03-25 / 12. szám
Valami bűzlik Dániában. No, a helyzet nem ennyire komoly, de tény, hogy a magyar (a hazai és határon túli) történelemtudomány, a kollektív emlékezet, a történeti tudat, a múltról folytatott értelmiségi diskurzusok körül valami nincs rendben. Áttételesen a magyar politikai-eszmei hagyományokkal, a nemzeti azonosságtudattal. Ezzel nem mondtunk sok újat, de az elmúlt néhány évben, s főleg az utóbbi hónapokban fellángoló taták arra utalnak, hogy bizonyos kérdésekben az eltérő álláspontok küzdelme felerősödött, s nagyobb a véleményszóródás, mint valaha. A kollektív emlékezet zavarairól sokat hallhattunk már, rendszeresen megfogalmazódik egyik-másik farmon, hogy rengeteg csontváz lapul a szekrényben, s hogy például a német önvizsgálathoz képest mennyire le vagyunk maradva, mennyire nem akarunk szembenézni a mi 20. századunkkal. Hiszen nem tudunk, és nem is akarunk elszámolni a magyar antiszemitizmus, a zsidóüldözés és holocaust borzalmával, ugyanakkor mély kispolgári nosztalgiát táplálunk olyan korszakok és rezsimek iránt (Horthy és Kádár), melyek nem igazán adnak okot erre. Ennek ellenére a közbeszédet, a különböző értelmiségi disputákat rendkívüli módon foglalkoztatja a közelmúlt történelme, de inkább beszélhetünk a régi panelek újjáéledéséről, mintsem a teljes kibeszélés - tükörbenézési igényéről. Az elmúlt években sorra lángoltak fel a különböző szoborügyek (pl. Károlyi Mihály, Tisza István, Wass Albert, Teleki Pál, aradi szoborcsoport), továbbá ott van a Terror Háza, a holocaust-emlékmúzeum ügye. A holocaust állandó témát ad a médiának, főleg az írott sajtónak: a különböző jobboldali publicisták megszólalásai, a Kertész Nobel-díja körüli hercehurcák, az újjáéledt és burjánzó antiszemitizmus. A magyar történelemről ismét jelentős számú játékfilm készül — erősen patetikusak vagy paródiák, melyek újabb vitákat eredményeztek (pl. Koltay Gábor filmjei, a Hídember, A mogyorók bejövetele, Magyar vándor). És lehetne még hosszasan sorolni. Igen érdekes jelenség viszont, hogy milyen szerepet kap ebben az egészben a történész szakma, hiszen eredeti önmeghatározása szerint ez az a tudomány, amely objektivitása, részrehajlás nélküli kutatásai révén képes - és hivatott - a kérdéses ügyekben a végső verdiktet megmondani. Nos, keményen munkálkodik, jól illusztrálja ezt, hogy a Teleki-szobor vitájának kirobbanásakor a Rubicon nevű folyóirat hihetetlen gyorsasággal külön Teleki-számmal jelentkezett. Mégis úgy tűnik, hogy csak kullog az események után, másrészt pedig sok mindent megfogalmaz, csak nem a végső szót. Gyáni Gábor új könyve a Posztmodern kánon pontosan ennek a jelenségnek, a történetírás szerepvesztésének, mozdulatlanságának, rugalmatlanságának az okait keresi. Gyáni szűkebb diszciplínáját tekintve társadalomtörténész - 1998 óta foglalkozik intenzíven a historiográfia ideográfiájával, eszméivel, ideológiai hátterével, számtalan publikációja és több könyve született a témában. A jelen kötetben szereplő írásai talán a témában született legjobb, legkiérleltebb munkái, s feltétlenül meg kell jegyezni, hogy ezek külön kötetbe való újbóli kiadását a Nemzeti Tankönyvkiadó vállalta, az Európai iskola sorozat részeként. Ebben a sorozatban jelent meg Ormos Máriának is egy kötete, mely szintén e tudomány törekvéseinek megújítását szorgalmazza, tehát a kiadó láthatóan fel kívánja karolni ezeket a törekvéseket. Gyáni eddig elsősorban arra törekedett, hogy a modern történelemtudománnyal szemben külföldön megfogalmazott kritikákat meghonosítsa Magyarországon. Azon kevés szakmabeli közül való, akik következetesen végiggondolták a Frank Ankersmit, David Carr, Michel Foucault, Alasdair MacIntyre, Paul Ricoeur, Hayden White - csak néhány kiragadott név által felvetett teoretikus, dekonstruktív aspektusokat, s ennél fogva kötelességének érzi, hogy ezekre a fontos problémákra felhívja kollégái figyelmét. Inkább kevesebb, mint több eredménnyel, ugyanis a szakma vagy tartózkodik ezektől, vagy hevesen tiltakozik a „posztmodern szkepszis” ellen. Gunst Péter, A magyar történetírás történetét megíró történész fogalmazott úgy Gyánival szemben egy vitájuk alkalmával, hogy ha neki le kell mondania a végső, biztos valóság megragadhatóságának lehetőségéről, akkor úgy érzi, hogy az egész tudományos pályafutása, kutatásai semmit sem érnek. Gunst szempontja érthető, ha tudjuk, hogy a modern történetírás arra a pozitivista ismeretelméleti alapállásra helyezkedett, mely szerint a múlt valóságát képesek vagyunk megragadni, úgy, ahogyan az „valójában megtörtént”. De mi sem bizonyítja jobban, hogy Gyáni egyre „hangosabb” tevékenységével felkavarta az állóvizet, mint az, hogy a Magyar Televízió fontosnak tartotta hogy külön műsort készítsen a kérdésről (M2, Záróra, 2004. március 18.). De miért nem képes a magyar történetírás döntő többsége legalább belegondolni a felvetésekbe? Gyáni szerint az ok: a történelemtudomány a 19. században bekövetkezett professzionalizációjakor szinte öntudatlanul olyan eszmék - nevezzük kánonnak, episztémének, akár paradigmának - rabja és egyben teremtője, hordozója lett, melyek az ilyen típusú kérdésfelvetéseket ab ovo kizárják. Másrészt az irodalomtudomány, a szociológia, az antropológia, a filozófia felől komoly kihívások érkeztek a történelemtudomány irányába (pontosan azt kritizálva, hogy a történetírást restség, a teória iránti nemtörődömség jellemzi), illetve a rendszerváltással beköszöntött véleményszabadság a múlt értelmezésének szabadságát is magával hozta, azaz kérdésessé váltak a korábbi megszabott történelmi kánonok, és megkérdőjeleződött a történelemtudomány múltértelmezési monopóliuma. Politikusok értékelnek korszakokat, történelmi figurákat, széles körben terjednek az „áltudományos” nézetek (elsősorban a magyar őstörténet kapcsán). Az így kereszttűzbe került tudomány tehetetlen: ha feladja ismeretelméleti axiómáit, akkor félő, hogy a politika szolgálólánya lesz, vagy a professzió elveszíti legitimitását, a különböző apokrif narratívákkal szemben, esetleg a fikcionalitás vádját akasztják rá. Csakhogy Gyáni szerint pontosan azzal kerül veszélybe „a történetírás korábban megszerzett intellektuális rangja és tekintélye” (27. old.), ha mindezzel nem néz szembe. Alá kell vetnie magát egy kíméletlen, önértelmező, reflexív analízisnek, felül kell vizsgálnia prekoncepcióit, szorgalmaznia kell a tematikai és módszertani megújulást, és legfőképp le kell számolnia a 19. században született és máig megkérdőjelezhetetlennek hitt axiómáival, önlegitimációs argumentumaival. Vagy legalább is zárójelbe kell tenni azokat, hogy ne legyenek maguktól értetődőek, „természettől adottak”. A kötetbe gyűjtött esszék végre a történetírásban is helyet követel magának ez a személyesebb hangütésű, nem a totalitásra törő „műfaj”, szöveg jól lettek összeszerkesztve, határozott vonalvezetés köti össze őket. A Bevezetéssel együtt az első három tanulmány az ún. „metatörténetírással” foglalkozik, azaz végigmegy azokon a teoretikus kérdéseken, melyek a történelemtudomány módszerei, tevékenysége, funkciója kapcsán az elmúlt évtizedekben megfogalmazódtak. Ebben a tekintetben a nemzetközi szakirodalom fenegyereke Hayden White, akinek erőteljes, megkerülhetetlen állításai most is főszerepet kapnak Gyáni elemzésében, de kiegészítve számos más szemponttal Ricoeurtől Bahtyinig. Gyáni álláspontja láthatóan kikristályosodott az utóbbi időben, szellemisége White-hoz áll a legközelebb, azaz határozottan felvállalja az ismeretelméleti szkepszist, tagadja, hogy a tények önmagukban léteznének, a történet magából a múlt szövevényéből lenne kihámozható. Sok tekintetben túl is lép White-on, megkérdőjelezve a tények bármiszerű előzetes létezését. Ebből kiindulva Gyáni úgy látja, hogy le kell számolni a történelemtudomány objektivitásába vetett hittel, tudomásul kell venni, hogy ez a társadalomtudomány is a jelen értelmiségi diskurzusainak része, és számos interpretáció él egymás mellett, melyek egymásra utaló tudatalatti és tudatos intertextualitásuk révén megteremtik a múltidézés kánonjait. Ebben a tekintetben viszont problematikusnak érzem a címválasztást. Hiszen a „posztmodern kánon” azt sugallja, hogy létezik egy új, a régit meghaladó ergo jobb kánon. Márpedig a posztmodern pontosan a régi önmagára irányuló reflexiója, nem teremt új paradigmát, ahogy maga a szerző fogalmaz: „posztmodern történetírás ugyanis a szó eredeti értelmében nincs” (8. old.). A posztmodern nem valami újat teremteni akaró izmus, hanem a modern totalitásra törekvő gondolkodásformák bírálata, szterepszis. igény és gondolkodói igényesség. Tehát sokkal jobban megfelelt volna az esszékötet címének az első tanulmány címe: A posztmodern esete a történetírással. Gyáni sorra veszi a modern történelemtudományban megbúvó, nagyrészt tudattalanul működő toposzokat: megélt tapasztalat versus történetírói kutatás, valós, fiktív, imaginárius, nézőpontválasztás, beszédhelyzet, stb. Kimutatja, hogy a korábban feltételezett erős cezúrák igencsak elmosódnak, ha közelebbről megvizsgáljuk őket. Igaz, egy a modern tudományfelfogásban szocializálódott történész ennek láttán, Gunst Péterhez hasonlóan kétségbe esik, hiszen azzal szembesül, hogy csak egymással versengő - gyakorlatilag összemérhetetlen - vélemények. Akkor mitől tudomány a történetírás, mi legitimálja egyáltalán fenntartását, ha egy évekig kutató szakember állításai ismeretelméletileg azonos szinten vannak Béla bácsi kocsmai anekdotáival. Szintén komoly gond a dolog politikai vetülete, hiszen hogyan védekezhetünk a historizáló, „hamis” történeti érvekkel manipuláló ordas eszmékkel szemben. A kérdések egyértelmű megválaszolása legalább annyira lehetetlen, mint annak a megválaszolása, hogy mi az irodalom célja vagy funkciója. Egy biztos: a nehézség ellenére senki nem kérdőjelezi meg az irodalom fontosságát - bár az is lehet, hogy ez is csak egy kánon része. Gyáni szerint a posztmodern legfőbb jellemzője a gondolkodás merészsége, tabu- és dogmaellenessége, s ez fontosabb, mint a megszülető végeredmény, mert: „urai vagyunk-e még ez esetben az ábrázolás végett használt nyelvnek? A válasz, a fentiek nyomán, számomra inkább a nem, mint az igen.” (59. old.) A nacionalizmus és a történetírói diskurzus átvezetés az elméleti kérdések boncolgatása és a modern magyar történetírás igazságjátszmáinak konkrét elemzése között. Rámutat arra, hogy a professzionális történelemtudomány kialakulásának korszakában melyek voltak azok a vezéreszmék, amelyek áthatották a „nemzetépítő” elitek mentalitását, s így szükségszerűen a történetírást is: az állam és a nemzet, a kettő szoros kapcsolata, a kontinuitásuk. Tehát a tudomány egyike lett „a törvénytisztelő polgár előállításában tevőlegesen közreműködő reprezentációs gyakorlatnak” (61. old.). A mindennapi életben a káosszal szemben a valóst, az igazat, a folyamatosságot, a megnyugtató magyarázatot nyújtja. Eközben természetesen kemény harcot kell vívnia az alternatív narratívákkal, hogy az értelmezés szűk és szigorú kánonját megteremtve, megszerezze a múltról való gondolkodás monopóliumát. Azt hangsúlyozva, hogy így, valóban így történt, s nem történhetett másképp. A Felejtés — nemzetállam-építés és A történelem mint szolgáltatás kimutatja, hogyan idomult - mert a történetírás lényegénél fogva ennek a beszédmódnak a szolgálója és elemzője egyben - a politikai diskurzus változásaihoz. Hogyan változtatták meg a „nemzet” fogalmát a magyar szellemtörténészek, a népiesség képviselői, illetve hogyan változott a Rákosi- és a Kádár-diktatúra idején. Miképpen teremtette meg a történelemtudomány - ha nem is mindig olyan szolgaian, mint a kommunista diktatúra idején - a ,,használható történelmet”. Gyáni szerint ebből a folyamatos, célirányos - hangsúlyozni kell még egyszer: nem mindig tudatos - tevékenységből szigetként emelkedik ki Szűcs Jenő munkássága, mely mind elméleti megalapozottságában, mind szemléletmódjában, módszerességében azóta sem talált követőre Magyarországon. Az utolsó tanulmány külön foglalkozik az 1989 óta eltelt periódus értelmezési kísérleteivel, kimutatva, hogy számos ponton újjáéledtek a régi, két világháború közötti panelek. Gyáni érdeme, hogy az elmúlt évek legjelentősebb vitájára, a Horthy-rendszer versus Kádár-rezsim politikai legitimitás játszmára adekvátnak tűnő magyarázatot talált: a Freudtól kölcsönzött „fedőemlék” kifejezést. Azaz miközben a politikai paletta mindkét oldalán erőteljes törekvés van a hagyományok felmutatására, a kontinuitás igazolására - egyáltalán beszélhetünk-e kontinuitásról egy olyan országban, ahol demokratikus intézményrendszer csak tizennégy éve működik - az „emlékezés” mindkét oldalon kényesen kikerüli a vészkorszakokat (pl. a magyarországi zsidóüldözés vagy a kora Kádár-kor terrorja), s csak más, kedvezőbb emlékű korszakokat hangsúlyoz (pl. a Bethlen-korszak vagy a késő Kádár-kor). Visszatérve a recenzió elején megfogalmazottakhoz: mi az eredménye annak, ha a történelemtudomány aláveti magát a Gyáni által javasolt önvizsgálatnak? Talán nem veszélyezteti az, hogy tudattalan módon egyik-másik politikai irányzatnak termeljen „használható múltat”. Paradox módon azáltal, hogy a politikai diskurzushoz való kötöttségét tudomásul veszi, jobban távolságot tud tőlük tartani. Vállalja, hogy véleményt mond, interpretál, de mégis alaposabban, megfontoltabban teszi ezt, mint a sumér-magyar rokonság képviselői, s a legfontosabb: tabuk nélkül. Azaz saját toposzait, mítoszait is sajátos ellenőrzés alatt tartva. Vállalja, hogy bele-bele hallgat az alternatív értelmezésekbe is. Vállalja a történeti diszkontinuitást, a világ és a múlt kaotikus voltát, lemondva a nagy nemzeti összeborulás, az egy dallamra járó nemzeti múlt iránti vágyról. Valahogy úgy, ahogy a francia történészek Pierre Nora köré csoportosuló része teszi, vizsgálja az imagináriust, a nemzeti mitológiát, a francia kulturális emlékezet színeváltozásait, miközben egy percig sem gondolja azt, hogy ezzel a munkával egy új, jobb, igazabb leírását adja a valóságnak, sokkal inkább felvállalják, hogy tevékenységük teremtő-alkotó munka, óhatatlanul újabb mitológiát szül. De nem tisztességesebb ez így? ■ M.LÁSZLÓ FERENC A posztmodern esete a történetírással Gyáni Gábor: Posztmodern kánon Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. a kritika