A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)

2004-03-25 / 12. szám

V­alami bűzlik Dániában. No, a helyzet nem ennyire ko­moly, de tény, hogy a ma­gyar (a hazai és határon túli) történe­lemtudomány, a kollektív emlékezet, a történeti tudat, a múltról folytatott értelmiségi diskurzusok körül valami nincs rendben. Áttételesen a magyar politikai-eszmei hagyományokkal, a nemzeti azonosságtudattal. Ezzel nem mondtunk sok újat, de az el­múlt néhány évben, s főleg az utóbbi hónapokban fellángoló taták arra utalnak, hogy bizonyos kérdésekben az eltérő álláspontok küzdelme fel­erősödött, s nagyobb a véleményszó­ródás, mint valaha. A kollektív emlé­kezet zavarairól sokat hallhattunk már, rendszeresen megfogalmazódik egyik-másik farmon, hogy rengeteg csontváz lapul a szekrényben, s hogy például a német önvizsgálathoz ké­pest mennyire le vagyunk maradva, mennyire nem akarunk szembenézni a mi 20. századunkkal. Hiszen nem tudunk, és nem is akarunk elszámol­ni a magyar antiszemitizmus, a zsi­dóüldözés és holocaust borzalmával, ugyanakkor mély kispolgári nosztal­giát táplálunk olyan korszakok és re­­zsimek iránt (Horthy és Kádár), me­lyek nem igazán adnak okot erre. Ennek ellenére a közbeszédet, a kü­lönböző értelmiségi disputákat rend­kívüli módon foglalkoztatja a közel­múlt történelme, de inkább beszélhetünk a régi panelek újjáéle­déséről, mintsem a teljes kibeszélés - tükörbenézés­i igényéről. Az elmúlt években sorra lángoltak fel a külön­böző szobor­ügyek (pl. Károlyi Mi­hály, Tisza István, Wass Albert, Te­leki Pál, aradi szoborcsoport), továbbá ott van a Terror Háza, a ho­locaust-emlékmúzeum ügye. A holo­caust állandó témát ad a médiának, főleg az írott sajtónak: a különböző jobboldali publicisták megszólalásai, a Kertész Nobel-díja körüli herce­hurcák, az újjáéledt és burjánzó anti­szemitizmus. A magyar történelem­ről ismét jelentős számú játékfilm készül — erősen patetikusak vagy pa­ródiák­­, melyek újabb vitákat ered­ményeztek (pl. Koltay Gábor filmjei, a Hídember, A mogyorók bejövetele, Magyar vándor). És lehetne még hosszasan sorolni. Igen érdekes je­lenség viszont, hogy milyen szerepet kap ebben az egészben a történész szakma, hiszen eredeti önmeghatáro­zása szerint ez az a tudomány, amely objektivitása, részrehajlás nélküli ku­tatásai révén képes - és hivatott - a kérdéses ügyekben a végső verdiktet megmondani. Nos, keményen mun­kálkodik, jól illusztrálja ezt, hogy a Teleki-szobor vitájának kirobbanása­kor a Rubicon nevű folyóirat hihetet­len gyorsasággal külön Teleki-szám­mal jelentkezett. Mégis úgy tűnik, hogy csak kullog az események után, másrészt pedig sok mindent megfo­galmaz, csak nem a végső szót. Gyáni Gábor új könyve a Poszt­modern kánon pontosan ennek a jelenségnek, a történetírás szerep­vesztésének, mozdulatlanságának, rugalmatlanságának az okait keresi. Gyáni­­ szűkebb diszciplínáját te­kintve társadalomtörténész - 1998 óta foglalkozik intenzíven a histori­ográfia ideográfiájával, eszméivel, ideológiai hátterével, számtalan publikációja és több könyve szüle­tett a témában. A jelen kötetben szereplő írásai talán a témában szü­letett legjobb, legkiérleltebb mun­kái, s feltétlenül meg kell jegyezni, hogy ezek külön kötetbe való újbóli kiadását a Nemzeti Tankönyvkiadó vállalta, az Európai iskola sorozat részeként. Ebben a sorozatban je­lent meg Ormos Máriának is egy kötete, mely szintén e tudomány törekvéseinek megújítását szorgal­mazza, tehát a kiadó láthatóan fel kívánja karolni ezeket a törekvése­ket. Gyáni eddig elsősorban arra törekedett, hogy a modern történe­lemtudománnyal szemben külföld­ön megfogalmazott kritikákat meg­honosítsa Magyarországon. Azon kevés szakmabeli közül való, akik következetesen végiggondolták a Frank Ankersmit, David Carr, Michel Foucault, Alasdair MacIn­tyre, Paul Ricoeur, Hayden White - csak néhány kiragadott név­­ által felvetett teoretikus, dekonstruktív aspektusokat, s ennél fogva köteles­ségének érzi, hogy ezekre a fontos problémákra felhívja kollégái figyel­mét. Inkább kevesebb, mint több eredménnyel, ugyanis a szakma vagy tartózkodik ezektől, vagy he­vesen tiltakozik a „posztmodern szkepszis” ellen. Gunst Péter, A magyar történetírás történetét megíró történész fogalmazott úgy Gyánival szemben egy vitájuk alkalmával, hogy ha neki le kell mondania a végső, biztos valóság megragadha­­tóságának lehetőségéről, akkor úgy érzi, hogy az egész tudományos pá­lyafutása, kutatásai semmit sem ér­nek. Gunst szempontja érthető, ha tudjuk, hogy a modern történetírás arra a pozitivista ismeretelméleti alapállásra helyezkedett, mely sze­rint a múlt valóságát képesek va­gyunk megragadni, úgy, ahogyan az „valójában megtörtént”. De mi sem bizonyítja jobban, hogy Gyáni egy­re „hangosabb” tevékenységével fel­kavarta az állóvizet, mint az, hogy a Magyar Televízió fontosnak tartot­ta hogy külön műsort készítsen a kérdésről (M2, Záróra, 2004. már­cius 18.). De miért nem képes a magyar történetírás döntő többsége legalább belegondolni a felvetésekbe? Gyáni szerint az ok: a történelemtudomány a 19. században bekövetkezett pro­­fesszionalizációjakor szinte öntudat­lanul olyan eszmék - nevezzük kánonnak, episztémének, akár para­digmának - rabja és egyben teremtő­je, hordozója lett, melyek az ilyen tí­pusú kérdésfelvetéseket ab ovo kizárják. Másrészt az irodalomtudo­mány, a szociológia, az antropológia, a filozófia felől komoly kihívások ér­keztek a történelemtudomány irá­nyába (pontosan azt kritizálva, hogy a történetírást restség, a teória iránti nemtörődömség jellemzi), illetve a rendszerváltással beköszöntött véle­ményszabadság a múlt értelmezésé­nek szabadságát is magával hozta, azaz kérdésessé váltak a korábbi megszabott történelmi kánonok, és megkérdőjeleződött a történelemtu­domány múltértelmezési monopóliu­ma. Politikusok értékelnek korszako­kat, történelmi figurákat, széles körben terjednek az „áltudományos” nézetek (elsősorban a magyar őstör­ténet kapcsán). Az így kereszttűzbe került tudomány tehetetlen: ha felad­ja ismeretelméleti axiómáit, akkor fé­lő, hogy a politika szolgálólánya lesz, vagy a professzió elveszíti legitimitá­sát, a különböző apokrif narratívák­kal szemben, esetleg a fikcionalitás vádját akasztják rá. Csakhogy Gyáni szerint pontosan azzal kerül veszély­be „a történetírás korábban megszer­zett intellektuális rangja és tekinté­lye” (27. old.), ha mindezzel nem néz szembe. Alá kell vetnie magát egy kí­méletlen, önértelmező, reflexív analí­zisnek, felül kell vizsgálnia prekon­cepcióit, szorgalmaznia kell a temati­kai és módszertani megújulást, és legfőképp le kell számolnia a 19. szá­zadban született és máig megkérdő­­jelezhetetlennek hitt axiómáival, ön­legitimációs argumentumaival. Vagy legalább is zárójelbe kell tenni azo­kat, hogy ne legyenek maguktól érte­­tődőek, „természettől adottak”. A kötetbe gyűjtött esszék­­ vég­re a történetírásban is helyet követel magának ez a személyesebb hang­­ütésű, nem a totalitásra törő „mű­faj”, szöveg­­ jól lettek összeszer­kesztve, határozott vonalvezetés köti össze őket. A Bevezetéssel együtt az első három tanulmány az ún. „metatörténetírással” foglalkozik, azaz végigmegy azokon a teoretikus kérdéseken, melyek a történelemtu­domány módszerei, tevékenysége, funkciója kapcsán az elmúlt évtize­dekben megfogalmazódtak. Ebben a tekintetben a nemzetközi szakiro­dalom fenegyereke Hayden White, akinek erőteljes, megkerülhetetlen állításai most is főszerepet kapnak Gyáni elemzésében, de kiegészítve számos más szemponttal Ricoeurtől Bahtyinig. Gyáni álláspontja látha­tóan kikristályosodott az utóbbi idő­ben, szellemisége White-hoz áll a legközelebb, azaz határozottan fel­vállalja az ismeretelméleti szkep­szist, tagadja, hogy a tények önma­gukban léteznének, a történet magából a múlt szövevényéből lenne kihámozható. Sok tekintetben túl is lép White-on, megkérdőjelezve a tények bármiszerű előzetes létezését. Ebből kiindulva Gyáni úgy látja, hogy le kell számolni a történelem­­tudomány objektivitásába vetett hit­tel, tudomásul kell venni, hogy ez a társadalomtudomány is a jelen értel­miségi diskurzusainak része, és szá­mos interpretáció él egymás mellett, melyek egymásra utaló tudatalatti és tudatos intertextualitásuk révén megteremtik a múltidézés kánonja­it. Ebben a tekintetben viszont problematikusnak érzem a címvá­lasztást. Hiszen a „posztmodern ká­non” azt sugallja, hogy létezik egy új, a régit meghaladó­­ ergo jobb­­ kánon. Márpedig a posztmodern pontosan a régi önmagára irányuló reflexiója, nem teremt új paradig­mát, ahogy maga a szerző fogalmaz: „posztmodern történetírás ugyanis a szó eredeti értelmében nincs” (8. old.). A posztmodern nem valami újat teremteni akaró izmus, hanem a modern totalitásra törekvő gondol­kodásformák bírálata, szterepszis. igény és gondolkodói igényesség. Tehát sokkal jobban megfelelt volna az esszékötet címének az első tanul­mány címe: A posztmodern esete a történetírással. Gyáni sorra veszi a modern tör­ténelemtudományban megbúvó, nagyrészt tudattalanul működő to­poszokat: megélt tapasztalat versus történetírói kutatás, valós, fiktív, imaginárius, nézőpontválasztás, be­szédhelyzet, stb. Kimutatja, hogy a korábban feltételezett erős cezúrák igencsak elmosódnak, ha közelebb­ről megvizsgáljuk őket. Igaz, egy a modern tudományfelfogásban szoci­alizálódott történész ennek láttán, Gunst Péterhez hasonlóan kétségbe esik, hiszen azzal szembesül, hogy csak egymással versengő - gyakorla­tilag összemérhetetlen - vélemé­nyek. Akkor mitől tudomány a tör­ténetírás, mi legitimálja egyáltalán fenntartását, ha egy évekig kutató szakember állításai ismeretelméleti­­leg azonos szinten vannak Béla bá­csi kocsmai anekdotáival. Szintén komoly gond a dolog politikai vetü­­lete, hiszen hogyan védekezhetünk a historizáló, „hamis” történeti érvek­kel manipuláló ordas eszmékkel szemben. A kérdések egyértelmű megválaszolása legalább annyira le­hetetlen, mint annak a megválaszo­lása, hogy mi az irodalom célja vagy funkciója. Egy biztos: a nehézség el­lenére senki nem kérdőjelezi meg az irodalom fontosságát - bár az is le­het, hogy ez is csak egy kánon része. Gyáni szerint a posztmodern leg­főbb jellemzője a gondolkodás me­részsége, tabu- és dogmaellenessége, s ez fontosabb, mint a megszülető végeredmény, mert: „urai vagyunk-e még ez esetben az ábrázolás végett használt nyelvnek? A válasz, a fenti­ek nyomán, számomra inkább a nem, mint az igen.” (59. old.) A nacionalizmus és a történetírói diskurzus átvezetés az elméleti kér­dések boncolgatása és a modern ma­gyar történetírás igazságjátszmáinak konkrét elemzése között. Rámutat arra, hogy a professzionális történe­lemtudomány kialakulásának kor­szakában melyek voltak azok a ve­zéreszmék, amelyek áthatották a „nemzetépítő” elitek mentalitását, s így szükségszerűen a történetírást is: az állam és a nemzet, a kettő szoros kapcsolata, a kontinuitásuk. Tehát a tudomány egyike lett „a törvénytisz­telő polgár előállításában tevőlegesen közreműködő reprezentációs gya­korlatnak” (61. old.). A mindennapi életben a káosszal szemben a valóst, az igazat, a folyamatosságot, a meg­nyugtató magyarázatot nyújtja. Eközben természetesen kemény harcot kell vívnia az alternatív narratívákkal, hogy az értelmezés szűk és szigorú kánonját megteremt­ve, megszerezze a múltról való gon­dolkodás monopóliumát. Azt hang­súlyozva, hogy így, valóban így történt, s nem történhetett másképp. A Felejtés — nemzetállam-építés és A történelem mint szolgáltatás kimu­tatja, hogyan idomult - mert a törté­netírás lényegénél fogva ennek a be­szédmódnak a szolgálója és elemzője egyben - a politikai diskurzus válto­zásaihoz. Hogyan változtatták meg a „nemzet” fogalmát a magyar szellem­­történészek, a népiesség képviselői, illetve hogyan változott a Rákosi- és a Kádár-diktatúra idején. Miképpen teremtette meg a történelemtudo­mány - ha nem is mindig olyan szol­gaian, mint a kommunista diktatúra idején - a ,,használható történelmet”. Gyáni szerint ebből a folyamatos, célirányos - hangsúlyozni kell még egyszer: nem mindig tudatos - tevé­kenységből szigetként emelkedik ki Szűcs Jenő munkássága, mely mind elméleti megalapozottságában, mind szemléletmódjában, módszerességé­ben azóta sem talált követőre Ma­gyarországon. Az utolsó tanulmány külön fog­lalkozik az 1989 óta eltelt periódus értelmezési kísérleteivel, kimutatva, hogy számos ponton újjáéledtek a régi, két világháború közötti pane­lek. Gyáni érdeme, hogy az elmúlt évek legjelentősebb vitájára, a Hor­­thy-rendszer versus Kádár-rezsim politikai legitimitás játszmára adek­­vátnak tűnő magyarázatot talált: a Freudtól kölcsönzött „fedőemlék” kifejezést. Azaz miközben a politi­kai paletta mindkét oldalán erőteljes törekvés van a hagyományok felmu­tatására, a kontinuitás igazolására - egyáltalán beszélhetünk-e kontinui­tásról egy olyan országban, ahol de­mokratikus intézményrendszer csak tizennégy éve működik - az „emlé­kezés” mindkét oldalon kényesen kikerüli a vészkorszakokat (pl. a ma­gyarországi zsidóüldözés vagy a kora Kádár-kor terrorja), s csak más, kedvezőbb emlékű korszakokat hangsúlyoz (pl. a Bethlen-korszak vagy a késő Kádár-kor). Visszatérve a recenzió elején megfogalmazottakhoz: mi az ered­ménye annak, ha a történelemtudo­mány aláveti magát a Gyáni által ja­vasolt önvizsgálatnak? Talán nem veszélyezteti az, hogy tudattalan módon egyik-másik politikai irány­zatnak termeljen „használható múl­tat”. Paradox módon azáltal, hogy a politikai diskurzushoz való kötöttsé­gét tudomásul veszi, jobban távolsá­got tud tőlük tartani. Vállalja, hogy véleményt mond, interpretál, de mégis alaposabban, megfontoltab­ban teszi ezt, mint a sumér-magyar rokonság képviselői, s a legfonto­sabb: tabuk nélkül. Azaz saját topo­szait, mítoszait is sajátos ellenőrzés alatt tartva. Vállalja, hogy bele-bele hallgat az alternatív értelmezésekbe is. Vállalja a történeti diszkontinui­tást, a világ és a múlt kaotikus voltát, lemondva a nagy nemzeti összeboru­­lás, az egy dallamra járó nemzeti múlt iránti vágyról. Valahogy úgy, ahogy a francia történészek Pierre Nora köré csoportosuló része teszi, vizsgálja az imagináriust, a nemzeti mitológiát, a francia kulturális emlé­kezet színeváltozásait, miközben egy percig sem gondolja azt, hogy ezzel a munkával egy új, jobb, igazabb le­írását adja a valóságnak, sokkal inkább felvállalják, hogy tevékenysé­gük teremtő-alkotó munka, óhatat­lanul újabb mitológiát szül. De nem tisztességesebb ez így? ■ M.LÁSZLÓ FERENC A posztmodern esete a történetírással Gyáni Gábor: Posztmodern kánon Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. a kritika

Next