A Hét, 2005. július-december (3. új évfolyam, 27-52. szám)

2005-08-18 / 33. szám

EGRY GÁBOR A guru és a hívek ■ Történelmi előadásra mentem hétfőn. Önmagában ez nem lenne meglepő, ám nem kis lelki erő kellett ahhoz, hogy tisz­teletemet tegyem Raffey Ernő (EMI által szervezett) produkcióján. De a hétfő este üres volt, nem történt semmi, s arra gon­doltam, legalább egyszer jól fogok szóra­kozni. Történelmi előadásra indultam, de egészen máshova érkeztem. Egy igazi, frusztrációkat feloldó kollektív pszicholó­giai tréning közepébe. Persze csak amo­lyan vidékibe, kissé esetlenül komponált­­ba. Ahol például a guru előtt a múzeum volt igazgatója, mindenki Ádi bácsija, le­­lőhetetlenül beszél vagy 25 percet, mert nem múlhat el a nap úgy, hogy ne prezen­tálná ő is saját nagyszerűségét. S ha már ott van, és éppen Nagyboldogasszony ün­nepét ülik a katolikusok, hát elénekelted a közönséggel a Boldogasszony Anyánkat is - váratlan zenei aláfestés egy történelmi előadáshoz. Hangolódjunk rá, mi is követ­kezik. Nyilván a ráhangolást szolgálja az is, amikor Teleki Pál fotóját lobogtatva di­cséri a szervezőket, akik szövetségük jel­szavának a „mártír miniszterelnök” szava­it választották „Merjünk magyarok lenni!” (Még most sem tudom, vajon milyen tit­kos dolgot kell még felvállalnom a magyar­ságomhoz, ami annyira veszélyes, hogy bátorság kell hozzá?) És persze megtudhattuk tőle azt is, hogy ma este a történelmi fehér foltokat kell eloszlatni. Mert az agymosás már a mi jó székelyeink közt (az igazibbnál is igazibb magyarok közt!) is hatásos - pa­naszolja. Lám, legutóbb is mit merészelt egy nagy tudású jogász, miközben az egész zsúfolásig telt terem a Trianonért felelős gaz liberálisok vérét akarta inni! Mentegette Linder Bélát! (Ha nem tud­ja az olvasó, nevezett kicsoda, ne ideges­kedjen. Ennyit ér az egész probléma.) De végre Ádi bácsi is mondandója végére ér (igaz, előtte még „bemutat” há­rom A4-es méretű fénymásolatot megle­hetősen közepes fametszetekről, melyek természetesen a magyar tragédiát örökí­tik meg igazán méltó módon), és követ­kezhet a guru. Illetve következhetne, mert a jelenlevők már nevének említésére is ak­kora tapsban törnek ki, mint egykor a pártgyűléseken, a megyei párttitkár szó­lásra emelkedésekor. És az igazmondó ember nem is okoz csalódást, s ha eddig volt valami halvány remény, hogy törté­nelmi előadást hallunk, hamar semmivé foszlik. Néhány földszagú személyes törté­nettel kezd, demonstrálva együvé tarto­zását a hallgatósággal, no meg azt is, hogy úgy gondolja, a székely, éljen bár évtize­dek óta városon, alapvetően mégis csak paraszt, aki legszívesebben kakaskukoré­kolásra ébred egy trágyaillatú hajnalon. Aztán, rutinosan, mintha csak en passant tenné, belekezd történetébe. A Történet­be. Elmondja mi is történt 1918 ősze és napjaink között. Döbbenetes, amit mond. Nem törté­nelem ez, hanem valóban egy pszicholó­giai tréninghez megírt szöveg. Sikerül úgy vázolnia az eseményeket, hogy azokban csak a magyarság és szomszédai jutnak szerephez. Nincsenek nagyhatalmak, nin­csenek nemzetközi viszonyok. Nem volt belgrádi katonai konvenció, Vix- és Cle­­menceau-jegyzék, nem ülésezett a béke­­konferencia, a revízió pedig egyenesen el­lenséges nagyhatalmak közepette elért magyar siker. Az általa berendezett szín­padon csak az önmagukra építő magya­rok és gonosz ellenségeik vannak. Csak rajtunk múlik, hogy mi történik, üzeni hálás hallgatóságának. És persze azokon az okkult erőkön, amelyek nemzetünk vesztére törnek Akik olyan embereket helyeztek az ország élé­re, mint Károlyi Mihály, aki az előadás szerint 19 napig utazott Szatmárnémeti­ből Budapestre, 1919 márciusában (na ja, a MÁV-val már akkor sem volt minden rendben), s ez alőtt a szociáldemokraták­nak sikerült összefeküdniük a kommu­nistákkal. (Hogy eközben Károlyi miként vehette át Pesten a békekonferencia jegy­zékét a kelet-magyarországi semleges öve­zet megállapításáról, az mostantól rejtély számomra.) Igaz, ezek a kommunisták legalább megpróbáltak fegyverrel vissza­szerezni valamit, na de ugyanakkor a régi intézmények felszámolása miatt veszély­be került még az ország léte is! Hiszen a szomszédok alig várták, hogy megszáll­janak minden talpalatnyi földet! (A csuda tudja, hogy akkor a később ezt majdnem elérő románok miért akartak mindenáron magyar kormányt alakítani Budapesten. Annyi románt, mint Nagyváradon, ott is találtak volna.) De amikor már úgy tűnt, hogy vég­képp nincs tovább, akkor, „mintha a semmiből jönne” (R. E. saját szavai), fel­tűnt egy igazi férfi. Horthy Miklós. Aki­nek kormányai aztán sikeresen, önerőből felbomlasztották a békerendszert. Tevé­kenységük ma is modellként szolgálhat. Meglátni a lehetőséget, szövetségest ke­resni, és akcióba lépni, pusztán ennyi a siker receptje. Hiszen megmutatták ne­künk, Trianon nem örök, ha összeomlott egyszer, össze fog omlani még egyszer. Persze vannak ezek a magyar kommunis­ták, akik nem nemzetiek Akik nem él­nek a lehetőségekkel(Bezzeg a szomszéd kommunisták, azok igen! Ja, hogy köz­ben tevékenységük az emberi- és polgári jogok elleni bűncselekmény? Végre egy­szer már mi követhetnénk el ezeket má­sok ellen!) Aztán belekezd a rendszerváltás utá­ni lehetőségek ecsetelésébe. Felsorolja, hogy mikor lehetett volna valamit elérni a szomszédoktól Kedélyesen meséli, hogy honvédelmi államtitkár korában (!) java­solta az akkori miniszterelnöknek ugyan ne törődjön már azzal, mit mondanak Washingtonban, legalább egyetlen kis fa­lut foglaljunk vissza a szerbektől! A tör­ténelem kedvéért sajnálkozik azon, hogy Magyarország nem fenyegette meg a fris­sen megalakult Szlovákiát fegyveres tá­madással, hogy legalább egy kis autonó­miát kizsaroljon tőlük Én már legszíve­sebben elbújnék, de a hallgatóság egyre elragadtatottabb. Még az sem tűnt fel ne­kik, hogy az első elszalasztott lehetőség­ként a guru 1989 decemberét említette. Keményen megrótta az akkori magyar kormányt amiért hírszerzési információk­kal segítette a román hadsereget a Secu­ritate alakulatai elleni harcban. Ahelyett, hogy hagyta volna, lőjék egymást minél tovább. Itt, Sepsiszentgyörgy utcáin is, a jelenlevők életével játszva. Mert hát mit nekünk az a pár ezer halott! (És külön­ben is, Ádi bácsi milyen szép beszédeket tartana az emlékművüknél itt, Magyar­­országon!) A dörgő tapsot követően aztán jöhet a tréning második része. A jelenlévők kér­dezhetnek, előadhatják teóriáikat arról, hogy már nem tarthat sokáig, de legalább­is örökké, ez a nyomorúság, hogy Triano­nért a nemzetietlenek és a nem magyarok a felelősek, hogy a békeszerződést egykor feltételekhez kötötték, és azokat Románia nem teljesítette, és persze arról, hogy itt minket elnyomnak A guru mindent meg­erősít, mindennel egyetért, mindenkit se­gít abban, hogy legalább egy percre fel­oldja frusztrációit. Én meg hazafelé indulok Súlyosan nehezedik rám az elnyomás. Hiszen lám, egy igazi revizionista és irredenta gyűlésről jövök Románia közepén. És se­hol egy rendőr, sehol egy csendőr. Csak a bejárat fölött kókadozik egy árva triko­lór. Piros-sárga-kék ■ Kolozs, Szilágy, Beszterce-Naszód, Fehér és Szeben megye napilapja Erdély központi véleményformáló lapja A legtöbb értesülés, a legidőszerűbb eligazítás, a legkülönbözőbb vélemények, a legpihentetőbb szórakoztatás a leggyorsabban - hetente hatszor. SZABADSÁG - szerelmem! Egy-kettő kell nekem!... Megrendelhető a fenti öt megye postahivatalaiban és postásainál minden előző hónap első három hetében, továbbá Kolozsváron az Apex Kft. (tel.: 0264-596-213) és az Apex Ab Com Kft. (0264-439-120), vidéken a Krónika (0264-420-320),Zilahon és Zsibón pedig a Damco cég (0260-612867) lapkézbesítőinél is minden hónap végéig. 2005. augusztus 18. DIURNUS NAPLÓJA Diurnus naplója a­­www.klubhalo.hu-n olvasható. A naplót nyomtatásban, a szerzővel egyetértésben A Hét szemlézi és közli. Szegényjó B. András miért kiabál mindig Augusztus 12. Szegényjó B. Andrásnak nem a politikai indulataival van baj. Azok olyanok, amilyenek Ezer oka van annak, hogy ki mire s merre dühöng. Okosak és bu­ták minden táborban vannak Félek azonban, szegényjó B. András ma már tudja, hogy a tehetségével van baj. Akármit sőz ki, agyonsózza, borsozza, paprikázza, hogy legalább vala­micske íze legyen. Emlékezzenek rá legalább annyira, mint a bolhacsípésre. Persze, ha kicsit leleményesebb, műveltebb és elegánsabb, ha van némi fo­galma a magyar irodalom közírói hagyományairól ha kicsit jobb ízlésű és piát is tehetséges­­, talán nem csikorgatná a fogát szüntelenül a kirakatban, nem rázná az öklét minden publikus utcasarkon, és nem untatna politikai kintorná­­jára. Még soha senkit sem hatott meg. Még soha senkit sem gondolkodtatott meg. Még soha nem volt egyetlen eredeti megfigyelése, tűnődése, csak kiabál, ordít szomorúan. Valószínűleg szenved. Rádöbbenhetett, hogy más szakmára született. Ne­tán remek nótaénekes, állatidomár, háztömb gondnok lehetett volna, netán fel­ügyelő bizottsági elnök, cica­festő, piros fazék a hóember hólabda­ fején, kari­katúra, BRFK-ellenőr, újságárus. De egyszer, rossz pillanatában azt hitte, ő harcos politikai prédikátorként hivatott a legtöbbre. Akkor még nem sejtette, amit ma már talán igen, hogy aki állandóan dühös, azt már az utcagyerekek sem veszik komolyan. Szegény jó B. András olyan újságíró, akinek egyetlen hangszere az üstdob. Néha talán már szeretne brácsa­ zengést is hallatni - de erre az üstdob képtelen. Ütővel verővel működik csak - finom hangja nincsen. Pedig lehet, hogy B. András néha már nagyon szeretne halk lenni. III. Kollégám olvasta a kéziratot, és azt mondta: ez Bencsik András. Na­gyon meghökkentem, Bencsik? Eszembe se jutott. Aki hallgat róla, annak is van nagypapája Augusztus 13. Schmidt Mária (Népszabadság, Fórum) sipító kirohanást rendezett Orbán hír­hedt erdélyi szavainak védelmében. Valahogy úgy, mintha csak annak lenne köze a múlthoz, aki nem tagadja, hogy politikailag is ered valahonnan. Persze a Fidesznek nehéz. Egyszerre liberál(is), antiklerikál(is), mélykon­­zervatív, keresztény (inkább katolikus) nemzeti felmenőt kell mutatnia. Egysze­rűbb kussolni. És kunbélázni. Mert aki hallgat a nagypapáról annak se ideológiai, se érzelmi-erkölcsi öregapja nincs. A baloldal legjobbjai viszont nem hajlandók megtagadni a szolidaritást, az együttküzdést az elesettekkel, történészei elemzően vállalják ellentmondásos, tragikus örökségüket is, azt is, amit imádnak, s amit utálnak benne. Kritikusak felmenőikhez is, disztingválnak, okulnak, s keresik azt, ami jó szándékú volt, és folytatható. A jobboldali kórus szólistájaként pedig Schmidt Mária a maiak fejére olvas­sa mindazt, ami jól virít a jobboldali plakátokon. Maholnap Hiller Béla és Gyurcsány Mátyás az MSZP. Pedig jaj, annak is van nagypapája, aki megtagadja. A jobboldal sok áramá­ról is könnyű kimutatni, kire üt. Becstelenség kiválogatni szélsőséges alakjait, szélsőséges fordulatok idejéből - s az unokák fejéhez vágni, akik egész más jövő­képet, stílust hordoznak. A nagy francia forradalom nem a nyaktilóra szorítkozik, ha fáj is az 1794-ben kivégzett remek forradalmár költő, André Chenier halála. S ama „Korday Sa­rolta” helyében Marat urat sem szúrtam volna le a kádban. De Schmidt Mária módszere ügyes. Logikája szerint a mai, agresszív jobb­oldalinak semmi köze a két világháború közötti jobboldalisághoz, akkor sem, ha gondolatmenete, érzelmi kottája, szókincse, célzásrendszere sokszor kísérte­tiesen ismerős. Nem szólni semmit a nagy, nemzetvesztő, jobboldali vétkekről - csak mert Orbán Viktor a Fideszt nem deklarálta ama pártok-mozgalmak utódjának sem, amelyek kelléktárából (akarva?, inkább akaratlan) lépten-nyomon merít bölcsed perfid eljárás. A mai jobboldalnak tehát semmi köze még Gömböshöz sem. Csak a szocialistáknak - Kun Bélához. A mai baloldal igaz, nem szeplőtelen fogantatással született. Nem is szűz­nemzéssel Ebben, elismerem, gyökeresen különbözik a jobboldal kemény mag­­vától, melynek papája is, mamája is, láthatjuk: szűz is, meddő is. ■ III

Next