A Hét, 2005. július-december (3. új évfolyam, 27-52. szám)
2005-08-18 / 33. szám
EGRY GÁBOR A guru és a hívek ■ Történelmi előadásra mentem hétfőn. Önmagában ez nem lenne meglepő, ám nem kis lelki erő kellett ahhoz, hogy tiszteletemet tegyem Raffey Ernő (EMI által szervezett) produkcióján. De a hétfő este üres volt, nem történt semmi, s arra gondoltam, legalább egyszer jól fogok szórakozni. Történelmi előadásra indultam, de egészen máshova érkeztem. Egy igazi, frusztrációkat feloldó kollektív pszichológiai tréning közepébe. Persze csak amolyan vidékibe, kissé esetlenül komponáltba. Ahol például a guru előtt a múzeum volt igazgatója, mindenki Ádi bácsija, lelőhetetlenül beszél vagy 25 percet, mert nem múlhat el a nap úgy, hogy ne prezentálná ő is saját nagyszerűségét. S ha már ott van, és éppen Nagyboldogasszony ünnepét ülik a katolikusok, hát elénekelted a közönséggel a Boldogasszony Anyánkat is - váratlan zenei aláfestés egy történelmi előadáshoz. Hangolódjunk rá, mi is következik. Nyilván a ráhangolást szolgálja az is, amikor Teleki Pál fotóját lobogtatva dicséri a szervezőket, akik szövetségük jelszavának a „mártír miniszterelnök” szavait választották „Merjünk magyarok lenni!” (Még most sem tudom, vajon milyen titkos dolgot kell még felvállalnom a magyarságomhoz, ami annyira veszélyes, hogy bátorság kell hozzá?) És persze megtudhattuk tőle azt is, hogy ma este a történelmi fehér foltokat kell eloszlatni. Mert az agymosás már a mi jó székelyeink közt (az igazibbnál is igazibb magyarok közt!) is hatásos - panaszolja. Lám, legutóbb is mit merészelt egy nagy tudású jogász, miközben az egész zsúfolásig telt terem a Trianonért felelős gaz liberálisok vérét akarta inni! Mentegette Linder Bélát! (Ha nem tudja az olvasó, nevezett kicsoda, ne idegeskedjen. Ennyit ér az egész probléma.) De végre Ádi bácsi is mondandója végére ér (igaz, előtte még „bemutat” három A4-es méretű fénymásolatot meglehetősen közepes fametszetekről, melyek természetesen a magyar tragédiát örökítik meg igazán méltó módon), és következhet a guru. Illetve következhetne, mert a jelenlevők már nevének említésére is akkora tapsban törnek ki, mint egykor a pártgyűléseken, a megyei párttitkár szólásra emelkedésekor. És az igazmondó ember nem is okoz csalódást, s ha eddig volt valami halvány remény, hogy történelmi előadást hallunk, hamar semmivé foszlik. Néhány földszagú személyes történettel kezd, demonstrálva együvé tartozását a hallgatósággal, no meg azt is, hogy úgy gondolja, a székely, éljen bár évtizedek óta városon, alapvetően mégis csak paraszt, aki legszívesebben kakaskukorékolásra ébred egy trágyaillatú hajnalon. Aztán, rutinosan, mintha csak en passant tenné, belekezd történetébe. A Történetbe. Elmondja mi is történt 1918 ősze és napjaink között. Döbbenetes, amit mond. Nem történelem ez, hanem valóban egy pszichológiai tréninghez megírt szöveg. Sikerül úgy vázolnia az eseményeket, hogy azokban csak a magyarság és szomszédai jutnak szerephez. Nincsenek nagyhatalmak, nincsenek nemzetközi viszonyok. Nem volt belgrádi katonai konvenció, Vix- és Clemenceau-jegyzék, nem ülésezett a békekonferencia, a revízió pedig egyenesen ellenséges nagyhatalmak közepette elért magyar siker. Az általa berendezett színpadon csak az önmagukra építő magyarok és gonosz ellenségeik vannak. Csak rajtunk múlik, hogy mi történik, üzeni hálás hallgatóságának. És persze azokon az okkult erőkön, amelyek nemzetünk vesztére törnek Akik olyan embereket helyeztek az ország élére, mint Károlyi Mihály, aki az előadás szerint 19 napig utazott Szatmárnémetiből Budapestre, 1919 márciusában (na ja, a MÁV-val már akkor sem volt minden rendben), s ez alőtt a szociáldemokratáknak sikerült összefeküdniük a kommunistákkal. (Hogy eközben Károlyi miként vehette át Pesten a békekonferencia jegyzékét a kelet-magyarországi semleges övezet megállapításáról, az mostantól rejtély számomra.) Igaz, ezek a kommunisták legalább megpróbáltak fegyverrel visszaszerezni valamit, na de ugyanakkor a régi intézmények felszámolása miatt veszélybe került még az ország léte is! Hiszen a szomszédok alig várták, hogy megszálljanak minden talpalatnyi földet! (A csuda tudja, hogy akkor a később ezt majdnem elérő románok miért akartak mindenáron magyar kormányt alakítani Budapesten. Annyi románt, mint Nagyváradon, ott is találtak volna.) De amikor már úgy tűnt, hogy végképp nincs tovább, akkor, „mintha a semmiből jönne” (R. E. saját szavai), feltűnt egy igazi férfi. Horthy Miklós. Akinek kormányai aztán sikeresen, önerőből felbomlasztották a békerendszert. Tevékenységük ma is modellként szolgálhat. Meglátni a lehetőséget, szövetségest keresni, és akcióba lépni, pusztán ennyi a siker receptje. Hiszen megmutatták nekünk, Trianon nem örök, ha összeomlott egyszer, össze fog omlani még egyszer. Persze vannak ezek a magyar kommunisták, akik nem nemzetiek Akik nem élnek a lehetőségekkel(Bezzeg a szomszéd kommunisták, azok igen! Ja, hogy közben tevékenységük az emberi- és polgári jogok elleni bűncselekmény? Végre egyszer már mi követhetnénk el ezeket mások ellen!) Aztán belekezd a rendszerváltás utáni lehetőségek ecsetelésébe. Felsorolja, hogy mikor lehetett volna valamit elérni a szomszédoktól Kedélyesen meséli, hogy honvédelmi államtitkár korában (!) javasolta az akkori miniszterelnöknek ugyan ne törődjön már azzal, mit mondanak Washingtonban, legalább egyetlen kis falut foglaljunk vissza a szerbektől! A történelem kedvéért sajnálkozik azon, hogy Magyarország nem fenyegette meg a frissen megalakult Szlovákiát fegyveres támadással, hogy legalább egy kis autonómiát kizsaroljon tőlük Én már legszívesebben elbújnék, de a hallgatóság egyre elragadtatottabb. Még az sem tűnt fel nekik, hogy az első elszalasztott lehetőségként a guru 1989 decemberét említette. Keményen megrótta az akkori magyar kormányt amiért hírszerzési információkkal segítette a román hadsereget a Securitate alakulatai elleni harcban. Ahelyett, hogy hagyta volna, lőjék egymást minél tovább. Itt, Sepsiszentgyörgy utcáin is, a jelenlevők életével játszva. Mert hát mit nekünk az a pár ezer halott! (És különben is, Ádi bácsi milyen szép beszédeket tartana az emlékművüknél itt, Magyarországon!) A dörgő tapsot követően aztán jöhet a tréning második része. A jelenlévők kérdezhetnek, előadhatják teóriáikat arról, hogy már nem tarthat sokáig, de legalábbis örökké, ez a nyomorúság, hogy Trianonért a nemzetietlenek és a nem magyarok a felelősek, hogy a békeszerződést egykor feltételekhez kötötték, és azokat Románia nem teljesítette, és persze arról, hogy itt minket elnyomnak A guru mindent megerősít, mindennel egyetért, mindenkit segít abban, hogy legalább egy percre feloldja frusztrációit. Én meg hazafelé indulok Súlyosan nehezedik rám az elnyomás. Hiszen lám, egy igazi revizionista és irredenta gyűlésről jövök Románia közepén. És sehol egy rendőr, sehol egy csendőr. Csak a bejárat fölött kókadozik egy árva trikolór. Piros-sárga-kék ■ Kolozs, Szilágy, Beszterce-Naszód, Fehér és Szeben megye napilapja Erdély központi véleményformáló lapja A legtöbb értesülés, a legidőszerűbb eligazítás, a legkülönbözőbb vélemények, a legpihentetőbb szórakoztatás a leggyorsabban - hetente hatszor. SZABADSÁG - szerelmem! Egy-kettő kell nekem!... Megrendelhető a fenti öt megye postahivatalaiban és postásainál minden előző hónap első három hetében, továbbá Kolozsváron az Apex Kft. (tel.: 0264-596-213) és az Apex Ab Com Kft. (0264-439-120), vidéken a Krónika (0264-420-320),Zilahon és Zsibón pedig a Damco cég (0260-612867) lapkézbesítőinél is minden hónap végéig. 2005. augusztus 18. DIURNUS NAPLÓJA Diurnus naplója awww.klubhalo.hu-n olvasható. A naplót nyomtatásban, a szerzővel egyetértésben A Hét szemlézi és közli. Szegényjó B. András miért kiabál mindig Augusztus 12. Szegényjó B. Andrásnak nem a politikai indulataival van baj. Azok olyanok, amilyenek Ezer oka van annak, hogy ki mire s merre dühöng. Okosak és buták minden táborban vannak Félek azonban, szegényjó B. András ma már tudja, hogy a tehetségével van baj. Akármit sőz ki, agyonsózza, borsozza, paprikázza, hogy legalább valamicske íze legyen. Emlékezzenek rá legalább annyira, mint a bolhacsípésre. Persze, ha kicsit leleményesebb, műveltebb és elegánsabb, ha van némi fogalma a magyar irodalom közírói hagyományairól ha kicsit jobb ízlésű és piát is tehetséges, talán nem csikorgatná a fogát szüntelenül a kirakatban, nem rázná az öklét minden publikus utcasarkon, és nem untatna politikai kintornájára. Még soha senkit sem hatott meg. Még soha senkit sem gondolkodtatott meg. Még soha nem volt egyetlen eredeti megfigyelése, tűnődése, csak kiabál, ordít szomorúan. Valószínűleg szenved. Rádöbbenhetett, hogy más szakmára született. Netán remek nótaénekes, állatidomár, háztömb gondnok lehetett volna, netán felügyelő bizottsági elnök, cicafestő, piros fazék a hóember hólabda fején, karikatúra, BRFK-ellenőr, újságárus. De egyszer, rossz pillanatában azt hitte, ő harcos politikai prédikátorként hivatott a legtöbbre. Akkor még nem sejtette, amit ma már talán igen, hogy aki állandóan dühös, azt már az utcagyerekek sem veszik komolyan. Szegény jó B. András olyan újságíró, akinek egyetlen hangszere az üstdob. Néha talán már szeretne brácsa zengést is hallatni - de erre az üstdob képtelen. Ütővel verővel működik csak - finom hangja nincsen. Pedig lehet, hogy B. András néha már nagyon szeretne halk lenni. III. Kollégám olvasta a kéziratot, és azt mondta: ez Bencsik András. Nagyon meghökkentem, Bencsik? Eszembe se jutott. Aki hallgat róla, annak is van nagypapája Augusztus 13. Schmidt Mária (Népszabadság, Fórum) sipító kirohanást rendezett Orbán hírhedt erdélyi szavainak védelmében. Valahogy úgy, mintha csak annak lenne köze a múlthoz, aki nem tagadja, hogy politikailag is ered valahonnan. Persze a Fidesznek nehéz. Egyszerre liberál(is), antiklerikál(is), mélykonzervatív, keresztény (inkább katolikus) nemzeti felmenőt kell mutatnia. Egyszerűbb kussolni. És kunbélázni. Mert aki hallgat a nagypapáról annak se ideológiai, se érzelmi-erkölcsi öregapja nincs. A baloldal legjobbjai viszont nem hajlandók megtagadni a szolidaritást, az együttküzdést az elesettekkel, történészei elemzően vállalják ellentmondásos, tragikus örökségüket is, azt is, amit imádnak, s amit utálnak benne. Kritikusak felmenőikhez is, disztingválnak, okulnak, s keresik azt, ami jó szándékú volt, és folytatható. A jobboldali kórus szólistájaként pedig Schmidt Mária a maiak fejére olvassa mindazt, ami jól virít a jobboldali plakátokon. Maholnap Hiller Béla és Gyurcsány Mátyás az MSZP. Pedig jaj, annak is van nagypapája, aki megtagadja. A jobboldal sok áramáról is könnyű kimutatni, kire üt. Becstelenség kiválogatni szélsőséges alakjait, szélsőséges fordulatok idejéből - s az unokák fejéhez vágni, akik egész más jövőképet, stílust hordoznak. A nagy francia forradalom nem a nyaktilóra szorítkozik, ha fáj is az 1794-ben kivégzett remek forradalmár költő, André Chenier halála. S ama „Korday Sarolta” helyében Marat urat sem szúrtam volna le a kádban. De Schmidt Mária módszere ügyes. Logikája szerint a mai, agresszív jobboldalinak semmi köze a két világháború közötti jobboldalisághoz, akkor sem, ha gondolatmenete, érzelmi kottája, szókincse, célzásrendszere sokszor kísértetiesen ismerős. Nem szólni semmit a nagy, nemzetvesztő, jobboldali vétkekről - csak mert Orbán Viktor a Fideszt nem deklarálta ama pártok-mozgalmak utódjának sem, amelyek kelléktárából (akarva?, inkább akaratlan) lépten-nyomon merít bölcsed perfid eljárás. A mai jobboldalnak tehát semmi köze még Gömböshöz sem. Csak a szocialistáknak - Kun Bélához. A mai baloldal igaz, nem szeplőtelen fogantatással született. Nem is szűznemzéssel Ebben, elismerem, gyökeresen különbözik a jobboldal kemény magvától, melynek papája is, mamája is, láthatjuk: szűz is, meddő is. ■ III