A Hét, 2005. július-december (3. új évfolyam, 27-52. szám)

2005-07-21 / 29. szám

ANGYALOK A KONDÉRBAN ■ Olvasom az új A Hó III. évfolyamának 27. számában (2005. július 7.) Láng Zsolt Kirohanó és Parászka Boróka Benneálló vitáját. Az előbbi ezt írja: „Szerinted ebben a Sütő-vitában tényleg hallgatott a hazai iro­dalom? Szerinted, amit tíz évvel ezelőtt leírtak, az csak akkor »beszédes«, ha újra leírják. Nem elég, ha újra elolvassák? Szerinted, ha valaki radi­kálisan mást csinál, akkor annak nem elég radikálisan mást csinálnia, hanem minduntalan ki kell rohannia a szobájából, és nem­ radikális fo­galmakkal el kell magyaráznia, hogy radikalitása milyen viszonyban áll a radikalitással viszonyban nem álló nem-radikalitással? Szerinted a kí­vülállás mondatszerkezetével nem lehet állást foglalni?” Az utóbbi vi­szont ezt: „Nincs szoba, ahová te, vagy bárki más elvonulhat, nincs tá­volmaradás, nincs függetlenség, nincs kívülállás, nincs le- és felmondás, mert ugyan kié a pont, ahonnan eldönthető, mi van kívül? Mi mind radikálisan benne állunk Nyakig.” Régóta gondolkodom kívülállás és benneállás problémáján.­­Ezt a benneállást már a számítógép sem szereti. Igaz, ő a Parászka helyett is Parászkát ajánl...) A Krónika 2002. szeptember 7-8-iki számának megjelenése óta dokumentummal is igazolhatom ezt a fejtörést. Ekkor látott napvilágot a Miért nem vagyok jobboldali? cimű írásom a Szempont mellékletben, amelyet az alábbi bekezdéssel zártam: „...nem tartom magam baloldalinak még ha állásfoglalásaimból olykor talán úgy tűnik is, hogy az vagyok Értelmiségnek tartom magam, aki egyik oldalon sincs elkötelezve, s aki amennyire lehet, függetlenül gondolja, amit gondol. Akinek nem az a dolga, hogy a sebeit nyalogassa, hanem hogy elemez­zen, felmutassa az erényeket és a hiányosságokat.” Néhány barátom már akkor kételkedett a függetlenség lehetőségében, illetve a Parászka Boróka érveihez hasonlókkal győzködött annak lehetetlenségéről Még féltettek is: aki független, azt nem védi meg senki, ha baj van. Én viszont, akármennyit gondolkodom, ma sem mondanék mást. Legfeljebb úgy árnyalhatnám a fentieket, hogy aki független, nem sem­leges is ugyanakkor nem tartozik sehová, de értékel. Csak éppen nem úgy értékel, hogy az olvasónak az legyen az érzése, véleményét tollba mond­ta valaki. Jómagam így gondolom el a függetlenséget, s nem tudom, mi­ért ne lehetne ez igaz? Senki független nem gondolja magáról, hogy ő a Holdon él, kívül minden ponton, minden vonatkozástól érintetlenül. Szerintem Láng Zsolt sem gondolja ezt, sőt. Már az idézet is bizonyság rá, hogy nem így gondolja, de bizonyság rá Károlyi Csaba Egy nagy kondér káposztás hús című interjúja is az Élet és Irodalom 2000/21-es számából: „Romániai magyar író, majd 90-től úgynevezett erdélyi ma­gyar író kezdtem lenni, valahogy viszonyulnom kellett ehhez a dolog­hoz. És akkor nem viszonyultam hozzá. Ez volt a viszonyulásom.” Tudja, hogy tartoznia kell valahová, és nem tartozik. Nem „azért sem”, hanem egyszerűen: nem. Az én szabadságom, függetlenségem vagy amit akartok­­ egészen más. Dühösebb, keserűbb, harcosabb, kevésbé játékos, tehát sérüléke­­nyebb. Éppen ezért csodálom a Láng Zsoltét, hiszen elérni sohasem fogom. Andrei Pleşu Az angyalok című tanulmánya II. részének címe: Be­­ledermedés a kettéosztásba Ebben olvashatjuk „A közelség - és egyidejű­leg a köztes tér- válságának jellemző tünete a kettéosztásba beledermedő szellem. Ha valaki nem úgy gondolkodik hogy rendre „megközelíti” tárgyát, az előbb-utóbb pólusokat létesít, amelyek felbomlasztják a köz­tes tereket. A két pólus között megszűnik a jelentés „mezeje”, az átme­net földje. Az erkölcs beledermed a Jó és a Rossz, a logika az Igaz és a Hamis, a hit a bűnös ember-rejtőzködő Isten kettősségébe és így tovább. Ennélfogva az egész európai gondolkodás felett ott lebeg a gyilkos rit­musú monotónia veszélye: tárgy és alany, anyag és szellem, immanens és transzcendens, reális és ideális - valami elkeserítő ketyegés, álmosí­­tó, mindent egybemosó váltakozás.” (Horváth Andor fordítása) Pleşu azzal fejezi be ezt a paragrafust, hogy az egyik mód a kétosztatúság meg­bontására, a közelség megteremtésére: az angyalok tudománya. Róluk a későbbiekben megtudjuk, „az Istenhez és az emberhez egyidejűleg van­nak közel." Szeretnék közel lenni a pólusokhoz, de nem kötelezni el magam egyik mellett sem. Szeretném látni őket, és látni csak megfelelő távolság­ból lehet. Szeretnék úton lenni, mindig közben valamik között. Szeretnék hinni az angyalokban. No meg a kondérban. Demény Péter KÉT ÁLLÍTÁS ■ Kedves Boróka! Kíváncsian, aztán egyre szomorúbban olvastam Hérakleitosz lábnyoma című, Láng Zsoltnak címzett írásodé Hét július 7-i számában. Azért egyre szomorúbban, mert a Láng Zsolt számomra igencsak izgalmas kérdését („véleményed szerint az »intézmény« nem »sütői« fogalom?) mintha meg sem hallanád. Vagy ennyire nem tudnál mit kezdeni vele? Talán ebből adódik, hogy két ."Számomra legalábbis­­ hajmeresztő ál­lítást teszel az írásodban. Erre a két állításodra hívnám fel a figyelmedet, remélve, hogy talán mégsem osztod a saját véleményedet. 1. Intézmények vannak, személyek nincsenek. Intézmények nélkül nincsenek személyek, csak mackónadrág van., forum nélkül nincs Ci­ceró.” - mondod. Ha így volna, nagy baj lenne. Szerintem nincs így. A „vitazáró”. Si­keres kudarc­ímű írásodban valami hasonló körvonalazódik, amikor azt várod, hogy a Látó, az Irodalmi Jelen, a Korunk és a Magyar Irodalom­tudományi Tanszék megszólaljon. Szerintem te magad lepődnél meg a legjobban, ha egyszer kapnál egy kollektív hozzászólást a vitához mond­juk Magyar Tanszék aláírással. Vagy elég volna, ha az intézményveze­tő írná alá? Ha csak intézményekben gondolkodsz, nem hallod a személyt, nem hallod az árnyalatokat. Az érveket, a mondatokat nem hallod, csak azt látod, a cég egyenruhája alapján, hogy a beszélő kinek a „képvisele­tében” beszél Ha odafigyelsz egy kicsit, ez éppen ugyanaz a viszonyulás­mód, ahogy Magyarországon sokáig gondolkodtak az erdélyi iroda­lomról Rég nem számított már, miről szól a mű, az volt a fontos, kinek a nevében beszél Milyen ,intézményes funkciót” tölt be - állítólag - a beszéde. Innen ered a régi rögeszmém: a legkevésbé transzszilvanista műveket is lehet transzszilvanistaként olvasni, hiszen, mondja a jóhisze­műen tájékozatlan olvasó, ha kisebbségi író, aki beszél, minden bi­zonnyal a kisebbség nevében beszél, nemdebár? A kisebbségről és arról, mit jelent a nevében beszélni, pedig már mindent tudni vél a jóhisze­mű olvasó, ezt a tudást már-már reménytelen megváltoztatni. Ezek után kéretik újraolvasni a Láng Zsolt kérdőmondatát. 2. Nem számít, mit írt le valaki tíz évvel ezelőtt, csak a jelenbeli „hoz­zászólás” számít. A tíz évvel ezelőtti írás, hiába szól ugyanarról nem hoz­zászólás. „Egy kísérlet maradt: folyamatos jelenben írni.” - mondod. Halkan kérdem: mi akkor a relevanciája A Hét hasábjain folyó vi­tának, amely ötven évvel ezelőtt leírt szövegekről szól? Félre ne érts: én magam épp az ellenkezőjét állítom. Azt, hogy A Hétben zajló vita releváns. Elsősorban morális és történeti ügyekben. Abból a szempontból viszont biztosan nem releváns, hogy ki jó író és ki az, aki nem. Ez valószínűleg a számomra­ is szimpatikus „Bottoni módszertan szerint haladva” fog majd körvonalazódni, ami azt is jelen­ti: szakszerű, ráérős megközelítéssel figyelve korábbi szövegekre, tíz év­vel korábbiakra, most íródókra. Ehhez kívánok neked időt, türelmet és meggyőzőbb érveléseket. Balázs Imre József E­XI­NI­D w­ww.exi­ndex.hu tetthely. kritika. médiaművészet. téma, nem téma, interjú. szabad kéz k­ortárs képzőművészeti folyóirat 2005. július 21. 19 III/29

Next