A Hon, 1863. június (1. évfolyam, 124-146. szám)

1863-06-03 / 125. szám

PfiST, JUNIUS *. Politikai szemle. P­e­s­t, jun. 2. (II.) A „Memorial dipl.“, Drouin de Lhuys és Rechberg gróf közlönye, ismét egy érdekes czikket közöl legújabb (har­madik) számában, a lengyel ügyben foly­tatott diplomatiai alkudozások jelen ál­lásáról. A nevezett lap először is közli az osztrák javaslatok szövegét, mely így hangzik: 1) Oroszország császára teljes és átalános amnestiát ad; 2) Lengyelor­szág nemzeti képviseletet kap, melynek közösen kidolgozandó hatásköre azonban nem terjed túl a gácsországi tartományi gyűlésén; 3) a lengyelek feles számban (dans une large mesure) vehetnek részt a közhivatalokban, egyszersmind biz­­tosittatik az ország közigazgatási au­tonómiája ; 4) a lelkiismereti szabad­ság teljes és tökéletes (pleine et en­­tiére) leend; azon törvényes megszo­rítások , melyek e tekintetben fenálla­­nak, s melyeknek különösen a kath. cul­­tus és clerus vannak alávetve, eltörültet­­nek; 5) a lengyel nyelv hivatalos nyel­vül ismertetik el a királyságban, s mint ilyen alkalmaztatik , a közigazgatás-, igazságszolgáltatás- és közoktatásban; 6.) Oroszország szabályos és törvényes ujon­­czozási rendszert engedményez Lengyel­­országnak. Miután a „Mém. dipl.“ ezt közölte, előadja egy vezérczikkben, hogy a bécsi kormány válaszolt a máj. 13-ki franczia sürgönyre (melyben tudomás szerint Drouin de Lhuys az osztrák-angol javaslat alapján készített franczia javaslatot Ausz­tria elé terjesztette.) Az osztrák sürgöny megerősíti, h­o­g­y elvileg szilárd az egyetértés három főpontr­a nézve, Ausztria és a nyugati hatalmak között. Ezen három pont alatt pedig értetik: nem csupán az idézett programmnak, hanem a franczia- angol- osztráknak egy része. Vo­natkozik az: a fegyverszünetre, a jövő lengyel nemzeti képviselet hatáskörére, és az európai szen­tesítésre, a végleges egyez­­ményt illetőleg. Drouin de Lhuys, Sándor czár aggo­dalmait megszüntetendő , azon eszmét szőtte be máj. 13-ki sürgönyébe , hogy orosz czár ő felsége bocsátna ki egy nyilatkozványt, melyben megígértetik , hogy az orosz hadcsapatok védelmi állás­­ban maradnak az alkudozások tartama alatt, azon feltétel alatt, ha a lengye­lek kikerülik a támadást. Úgy látszik azonban, hogy némileg határozatlan az osztrák felelet ezen fogár­­dos pontra nézve, mert Debrauz igy ír: „Ausztria kijelenti, anélkül hogy nyilat­koznék azon mód iránt, melyet Sándor czár a legalkalmasabbnak vél: hogy kész támogatni Sz.-Pétervárott minden oly combinatiót, melynek czélja: kiegyez­tetése az emberiség érdekeinek a minden oroszok urának méltóságával, és a vér­ontás kikerülése.“ Talán ezen határozat­lanság okozta, hogy a „Mém. dipl.“ csak elv­i­nek, s nem minden egyes részletben megállapítottnak mondja az egyetértést. A második pontra, a nemzeti képvi­seletre vonatkozólag írja, hogy Ausz­tria tartózkodása, a császári állam parla­menti rendszerének Lengyelországra al­kalmazását illetőleg, megmagyaráztatik azon nehézség által, mely szerint Gácsor­­szágnak képviselete van saját tartományi országgyűlésén kívül a Reichsrathban is. A lengyel országgyűlés azonban min­den esetre megszavazná a költségvetést és a lengyelországi királyság törvényeit, s erre nézve támpontul szolgálna a bécsi zár-okmány 1-fő czikkelye. A hatalmak eljárását illetőleg pedig ezekről tudósít a „Mém. dipl.“ A bécsi szerződést aláíró összes" hatalmak c­o­n­­ferentiája, nem congressusa hivatnék össze. Ez által ki lenne zárva más európai kérdésnek szőnyegre hoza­tala. Valamint a bécsi zárokmányt utóla­gosan terjesztették az európai hatalmak jóváhagyása alá: így lehetne tenni a Lengyelországot illető egyezmén­nyel. Az közöltetnék diplomatiai uton azon hatalmak­kal, melyek az ápr. 10-ki három jegyzéket támogatták Sz. Pétervárott, s azok felszó­­litatnának a conferentia munkálatához való csatlakozásra, így létre jöhetne az európai szentesítés. Végül még némely felvilágositást közöl a „Mém. dipl.“ A conferentia kezdeményezése Franczia­ország érdeme. Angolország diplomatiai után szerette volna folytatni az alkudozást, később azonban Russel lord csatlakozott a fran­czia tervhez. Az „Ind. beige.“ is hallott valamit ezen­ újabb megállapodásról. E lap ver­ziója következő. A három hatalom egyet­ért, még­pedig Ausztria javaslatának alapján.­­ A megállapítandó javaslat elébe terjesztetik, a többi négy ha­talomnak is , melyek a bécsi zárok­mányt írták, s csak azután küldik el a pontozatot, nem azonos jegyzékek mel­lett, Szent-Pétervárra, miután azt mind­nyájan aláírták. Ha az orosz kormány azt elfogadja , azonnal intézkedéseket tesznek a fegyverszünet és a con­­gressus (a „Mém. dipl.“ szerint confe­rentia) összeülése iránt , a­mely­ben csak a hét hatalom venne részt Oroszországgal, s ki lenne kerülve azon baj, hogy Ausztria együtt üljön Olaszor­szággal. A tanácskozás végleges eredmé­nye az összes aláírók biztosítása alá he­lyeztetnék, mind Orosz- mind Lengyelor­szág irányában. Ám ezek azon tudósítások, melyeket ma az alkudozások állását illetőleg fel kellett idéznünk. Nem mondjuk, hogy nagy súlyt fektetünk az idézett közlemé­nyekre. Figyelmet mégis érdemelnek an­­­nyiban, a­mennyiben újabb adatul szol­gálnak a diplomatia tehetlenségének illu­­strálására. Követválasztási mozgalmak Erdélyben. Küküllőmegye. A „Korunkénak D.­­Sz.-Mártonból, máj. 28-káról írják: „A mai napon Küküllő megyének, az ad­minisztrátor úr szerint rendkívüli bizottmányi ülése tartatván, az minden élőbeszéd nélkül, a tagok névsorának felolvasásával nyittatott meg. Követte ezt az erdélyi országgyűlést julius 1-ére egybehívó kir. rendelet. Mire Moldován Basil egy bálafeliratot indítványozott ő Felségéhez felküldetni, azon atyai kegyelméért, mely sze­rint ezen országgyűlés egy behívása által legke­­gyelmesebben gondoskodni méltóztatott ezen ország sérelmeinek orvosolhatásáról, s a nemze­tiségek különböző érdekeinek kiegyenlítéséről. Gróf Bethlen Farkas nem szólhat addig az érin­tett kegyelmes kir. rendelethez, míg három kér­désére az administrátortól feleletet nem nyer. Az első kérdés: Hogy esik az, hogy nehány meg nem jelent bizottmányi tagok helyét, pót­tagok nem pótolják ? 2-or: Mi az oka annak, hogy az ő felsége által teljes amnesziát kapott bizottmá­nyi tagok ez alkalommal meg nem hivattak ? 3-or Hogy történhetik az, hogy a múlt bizottmány ál­tal megválasztott és felesketett szolgabírák és jegyzők még e mai napig is állomásaikat el nem foglalták ? Ezen kérdésekre az administrator ur körül-belöl következendőképen felelt meg: 1-ör A nagybirtokosok osztályából hiányzik ugyan két tag, de ezeknek kimaradásukról előre tudó­­s mása nem lévén, másokat helyettük nem hivha­­­­tott meg. 2-or Ha az amnestiát nyert egyének jö­­vőre bárminő állomásra megválasztatnak sem­­­­mi sem fogja többé akadályozni azoknak el­foglalásában, de az amnestia a múltra hatás­sal nem lévén, az ily egyének rendes bizott­mányi tagoknak ezúttal nem tekintethetnek. 3-or Maga is sajnálja ugyan, hogy a megvá­lasztott tisztek még ez ideig alkalmazásba nem jöhettek, de e részben a főkormányszéktől ren­deletet nem kapván, a bizottmányok ezen hatá­rozatát még nem foganatosíthatta. Ezekre rövid heves szóváltás után áttért gróf B. F. a M. B. által indítványozott feliratra, és kijelentette, hogy maga is feliratot óhajtván ő felségéhez kül­deni, egy ilyet már formulázott is, és azt felol­vasván kívánja, hogy ha a többség által elfogad­­tatik, az ő felsége legmagasabb személye eleibe felterjesztessék, ha pedig kisebbségben maradna, az szórul szóra jegyzőkönyvbe igtattassék ; mire Sz. L. kijelentette, hogy ő jól tudja azt, misze­rint a jelen bizottmányba, mely az ő felsége ál­tal kiadott ideiglenes szabályzat ellenére úgy van összealkotva, hogy a magyar elem rovására egy erőltetett majoritás eszközöltetett; ezen felirat, melyet maga is teljesen pártol, kisebbségben fog maradni, de azért megkívánja, mint ez más me­gyékben történt, hogy a minoritás felirata is ö ilge eleibe terjesztessék. Még néhány szónok után administrator úr azon kérdést bocsá­totta szózatolás alá: Akar- e a bizottmány a M. B. indítványa értelmében ő felségé­hez hálafeliratot intézni vagy nem ? Erre gr. B. F. megjegyzi, hogy miután a történt nyilat­kozatokból úgy látja, hogy az egész bizottmány feliret óhajt, úgy kívánja a status questiót felál­­líttatni, hogy : M. B. indítványa értelmében akar-e felírni, vagy a gróf B. F. feliratát fogadja-e el a bizottmány ? melyet az elnök hosszabb vita után is kitűzni teljességgel nem akarván, maradt az elsőbben kitűzött kérdés mellett. Erre azonban azon kisebb része a bizottmánynak, mely a gr. B. F. feliratát pártolta, nem szavazhatott, nem akarván az ő felsége iránti tiszteletlenség bűné­be esni akkor, a midőn épen a legmélyebb hó­dolatot, és legtántoríthatlanabb hűséget tanúsító feliratában egyszersmind azon okokat is felfej­teni óhajtja, melyeknél fogva a M. B. által in­dítványozott feliratba feltétlenül belé nem egyez­hetett, és ezen elnöki eljárás ellen óvatát be is jelentette. Ezek után a központi választó bizottmány minden nehézség nélkül megválasztatván, újra gr. B. F. emelt szót az administratornak azon eljárása ellen, mely szerint a megye ereje olyan utak építésére pazaroltatik, melyek a megye ér­dekeivel egyenes ellenkezésben állanak, és kije­lölte egyszersmind azon vonalakat, melyeknek felépítésére és kijavítására kell a főfigyelmet fordítani. A teljes bizottmány által pártoltatván ezen indítvány, határozattá is jön, azon megjegy­zéssel, hogy administrator úr ellenkező vélemé­nyét adta jegyzőkönyvre, és többeknek azon ké­rése, hogy engedje a megyét saját belső dolgai­nak elintézésében akadálytalanul intézkedhetni, siker nélkül maradván, az ülés eloszlott. Hol­nap jegyzőkönyv-hitelesítés, — feliratok és óvá­sok beadása.“ Ugyancsak a „Korunk“-ban olvassuk : „A szász székek nagy része a köz­ponti bizottmányt szintén megválasztotta. Még pedig a városok külön, és a székek ismét külön, a­nélkül, hogy a városi communitás képviselve lett volna. Ha a románok nincsenek velünk, ma­gyarokkal megelégedve, nézzenek után a szász székek k. bizottmánya névsorainak, s úgy talá­­landják, hogy közülök ir magul ha egyet betesz­nek. Választottak már Beszterczevidék, Seges­vár, Medgyesszék és Brassó városa; de csak is Brassóban és Medgyesen látunk két két románt, a más kettőben egyet sem; Brassóban egy ma­gyar név is megakadt.“ A „H. Z.“ vezérczikket hoz arról, hogy a „magyar propaganda“ Szebenbe is elharapódzott, s a fiatalság magyar szellemű követet akar az országgyűlésre küldeni, követjelöltjükül Strau­­szenburgi Arz Albertet nevezi meg. (Tegnapi számunk ujdonsági rovatában e név tollhiba mi­att roszul volt közölve. S­z­e­r­k.) — A „Gazetta“ 36-ik számában „R.“ alá­írással „se luamu aminte“ czimü czikk a „Ko­lozsvári Közi.“ szerint igy ir : „Mig a m­agyarok a közeledő országgyű­lésre követjelöltjeiket nevezgetik, mint például Marosszék részéről Rhédey István, Hagy Sámuel, mások szerint Dózsa Dániel, Toldalagi Mihály és Botos Kálmán, M.­ Vásárhely városa részére Petri Ádám, Lázár Ádám, Dobolyi Sándort, míg más­: felül a szászok igy­­ kiáltnak : „fegyverkezzünk,­­ mert jön az országgyűlés“ s nemzeti politikájuk­­­­ról ismeretes Schmidt, Ranicher, Maager, Teutsch,­­ Trauschenfels, Schnell, Binder, Lassel, Gull, Löw s mások neveit emlegetik, — mi romá­nok mit teszünk? hol, kit választunk? Vájjon a nemzeti comité a kenyértöréskor tétlen ma­rad-e? S ha úgy volna is, ne feledjük, hogy kö­veteink utasítás nélkül mennek az országgyűlésre. Vannak tanult, tevékeny s nemzeti politikájuk­­ról ismert jellemű egyéneink, vigyázzunk , ne­hogy a szavazatokat 2—3 jelöltre elforgácsol­ván, a kisebbség akarata érvényre jusson. Múlt szerdán Brassóban rögtönözve kihir­­dettettek az országgyűlési adatok s meg is lön alkotva a követeket választó bizottmány; ezek közt van három román is, kiket a szászok vá­lasztottak. Ezután felhívja román testvéreit, hogy a rendszabályokat tanulmányozzák, s különösen a papok utasítsák a népet, ha pedig valaki, ki 8­árt adót fizet — észreveszi, hogy neve nincs be­osztva, azonnal reklamáljon stb. Végre elragad­tatva így kiált fel: „a mi fiaink és unokáink ál­dása és átka állnak előttünk !! válas­szatok egyet a kettő közül!“ Az uniópárt ? Ez, mint a magyar lapok ír­ják, a poklot fogja megmozdítni, hogy többségre jusson, s akkor el fog menni az országgyűlésre s beleegyezend a román nemzet inarticulatiójába, de egyetlen törvényt sem alkotand, sem tárgya­lásra nem veend, hanem mindezeket egy jövő országgyűlésre fogja utasitni, s ők tudják, mihez fogják tartani magukat. Ha pedig kisebbségben marad, mind­ezt egy jegyzőkönyvbe igtatott repraesentatio által megtéve, visszavonulandó Ausztria magatartása. fK.) A diplomatiai alkudozások a lengyel ügyben lassan haladnak. Az Oroszországhoz in­tézendő követelések iránt sem a lényegben, sem a formában nem egyeztek még meg a nyugati hatalmak. Angolország, belátva, hogy Ausztria a fegyverszünetet nem pártolja, megváltoztatta vol­na javaslatát s az „Ind. Belg.“ szerint Russel lord európai kongressust kíván, de ezt sem óhajtja Ausztria. Más verzió szerint Russel el­veszi a gyermek nevét, nem csorbítva a követ­kezményeket, azt kívánván Oroszországtól, hogy a szerződés megkötése napjától egy évig újabb csapatokat ne küldjön a királyságba. A formára nézve is eltérők a vélemények. Angol és Francziaország azt óhajtják, hogy az Oroszországhoz intézendő követelések a helyzet komolyságának megfelelő alakban formuláztas­­sanak. Ausztria nem akar részt venni harcai formában s azt a jogot igényli magának, hogy a nyugati hatalmak közbenjárását tetszése szerinti formában támogassa Sz.-Pétervárott. Ausztria nem akarja, hogy azon valószínű esetben, ha az orosz kormány a követeléseket visszautassa, rá nézve is olyatén kötelezettség álljon be, hogy fegyveres kézzel kelljen érvényesítnie azokat. Ha kitör a háború, Ausztria, úgy látszik, semle­ges akar maradni, s reméli, a nyugati hatalmak­nak nem lesz ellene kifogásuk, miután ezen sem­legesség kedvező lenne a lengyeleknek. Az osztrák kormány magatartásáról írják a „Köln. Zig“-nak Bécsből: „Az alkudozások Ausztria s a nyugati ha­talmak közt talán nem maradnak eredménytele­nek. A Bécsből Párisba és Londonba küldött legközelebbi sürgönyben az osztrák kormány késznek nyilatkozott, hogy a következőket köve­telje Oroszországtól: 1.) A katholikusok telje­sen egyenjogú vallásgyakorlatát; 2.) a császári amnestia valósítását orosz részről; 3.) Lengyel­­ország kormányzatában széles autonómia enge­­délyezését. Azt hitték Bécsben, ez nem elégíten­­di ki a nyugati hatalmakat, miután Angolország még mindig ragaszkodik a fegyverszünet aján­lásához ; annál inkább meglepett a hír, hogy Pá­­risban kedvezőn fogadták Ausztria három pont­ját, s tekintve ez állam külön viszonyát, meg­elégedtek vele. Azt gondolják, Francziaország erélyes és tényleges föllépésre készül a lengyel ügyben s így minden hatalom támogatási ajánla­tát szivesen veszi azon szándékkal, hogy ha a viszonyok eléggé fenyegetőleg alakultak, a nyúj­tott ut után az egész kart is magához vonja. Franczia- és Angolország közt már mes­­­szeható egyezmény léteznék, mindegyik egyre készebbnek mutatkozik a föllépésre Oroszország ellen ; mindazonáltal még dipl. körökben is kétes, melyik a két udvar közöl az ösztönző. Az angol miniszterek néhány nyilatkozata következtetni enged az angol kormány álláspontjára. Gert­­schakoff azt hive, Angolország jelen állapotában (gyapotszükség, amerikai bonyodalom sat.) nem fog annyira rokonszenvezni Lengyelországgal, hogy miatta háborúra keljen, mégis teljesen megnyugtató nyilatkozatot kívánt erre nézve az angol minisztériumtól. Russel lord úgy nyilatko­zott, hogy ez ügyben Angolország még nem ha­tározhat, miután egészen Oroszország magatar­tásától függ, szükséges lesz-e még egyszer síkra szállnia Angolországnak a c­ár ellen. Más alka­lommal azt monda Palmerston : Hálátlan dolog alkudozásba bocsátkozni az oros­szal vagy szer­ződéseket kötni vele, mert minden biztositása, sőt szerződésileg megállapított Ígéretei sem egye­bek ázsiai szószátyárkodásnál (verbiage asiati­­que) s nem biztosabbak a chinaiak és japánok ígéreteinél. Az oroszokkal kötött egyezményekre csak addig lehet számítani, a­meddig a lőpor és golyó nyomatékot ad nekik. Ausztria egyelőre három pontjához ragaszkodva, vonakodik a fegy­verszünetet ajánlani. Meglepett a Drouyn által fogalmazott „Memorial Diplomatique“ ezen pas­­susa: „Bármi történjék, Ausztria nem fog Orosz- és Poroszországgal megegyezni, hogy Orosz- Lengyelország legitim jogai ellen küzdjön. Föl­tűnik egyátalában, hogy „l’Europe“ is, mint a föllebbi lap, a Francziaország és Ausztria közötti szívélyes egyetértést minden fontosabb kérdés­ben magától értendőnek találják, s Drouyn úgy­­látszik, ezen alapra építi terveit. Bécsben ezen solidaritásról semmit sem tudnak. Egy osztrák államférfiu — írja a Kölni lap — úgy nyilatkozott, hogy Ausztriának nyílt és titkos okai vannak, melyek miatt a kongres­­zustól vonakodik. A nyíltakat tudhatja minden­ki ; tart oly kérdések fölmerülésétől, melyeket most a lengyel ügy a térről leszorított, de me­lyeknél kisebbségben maradhatna. A párisi kon­­gressus volt vereségének kiinduló pontja. A tit­kos okok ott rejlenek, hogy Poroszország, elszi­getelt helyzetéből menekülendő, kívánja a kon­gressust s mindent elkövet, hogy Oroszország vesse alá magát ítéletének. Nem csak a német, hanem az európai érdekek terén is vetélytársak Ausztria és Poroszország, s meglehet e vetélyt mindkettő drágán fogja megfizetni. Bécsből írják ugyan a lapnak, hogy ott mit sem tudnak arról­, mintha a bécsi kormány Berlinben és Sz.­Pétervárt kijelentette volna, hogy elvál a nyugatiaktól, mihelyt hadat üzen­nek Oroszországnak. Bizonyos, hogy háború esetén semleges akar maradni Ausztria; tagad­­hatlan mégis, hogy bizonyos hírek szerint az orosz intenzióknak kedvező fordulatot vehet Ausztria politikája. E hírek egyik alapja a kor­mány szigora Gallicziában. Meglehet, a kormány­közegek túlbuzgók, mégis magát a kormányt kell felelőssé tenni, hogy oly tartományban, hol az ostromállapot kihirdetve nincsen, a házi jogot és személyszabadságot­ védő törvények fölfüggesz­tetnek. Az utóbbi napokban a hivatali önkény­­számtalan esete fordult elő Gallicziában. Lengyel mozgalmak. (K.) Hogy az orosz hivatalos hadjelentések részint költöttek, részint ferdítéseken alapulnak, régen tudjuk , ebben a tekintetben némi javulás vehető észre. A hiv. „Dziennik“ ismét diadalt hirdet keret nélkül, de ezúttal legalább eltér attól a mindig eleső egy kozáktól s 14 halottat és 44 sebesültet vall be. Meggondolva, hogy a valódi számot mindenesetre elhallgatja, el lehet kép­zelni a veszteség nagyságát. Varsóból írják, hogy hiteles tudósításokhoz ritkán jutnak ; szemtanuk is csak a győzelmet vagy vereséget mondhatják meg; az elesettek számáról soha sincs tudomásuk. A lengyelek szellemét emeli a tény, hogy foly a harcz s a fölkelés nincsen hanyatlóban, mint az ellenséges lapok állították. Hogy külsegély nélkül győze­lemre biztosan számíthatnak, tudják; de ez eset­ben következik a semleges ellenállás, mely a lengyeleknél még mindig az actio szinét hordja magán. A slawukai ütközet vereséggel végződött ugyan a lengyelek részére, a fölkelésre azonban alig gyakorol befolyást. A főcsata 22-én volt; másnap csak a szétvert fölkelőket konczolták le az oroszok. A fölkelők alig 600-an vol­tak , hiányosan fegyverkezve, vezérök Cie­­chowski előbb orosz tiszt volt. Az oroszok noha kétannyian, 10 rubelnyi napszám ígérete mel­lett három oldalról a felkelőkre hajtották a pa­rasztokat, nők és gyermekek is voltak a parasztok­kal. A felkelők elején nem tudták, mi­tévők le­gyenek a parasztok által födött oroszokkal; mi­dőn a szándékot kitalálták, nem akartak lőni a védtelen nőkre és gyermekekre. Csak midőn az oroszok tüzelni kezdtek, védték magukat, ahogy lehetett. A lengyelek 150 embert vesztettek, köztök a vezér és Stecki százados. Vagy 300 fölkelő Tarnopolnál osztrák területre ment; 235 embert, 179 lovat és 11 társzekeret az osztrák TÁRCZA. A Széchenyieskeddk. *) (Satira.) Oh Széchenyi, oh halhatlan halott, Hány szónok és költő megsiratott; Hány honfiajk sohajtá nevedet, egy ország sirt, egy nemzet temetett! En elmaradtam utoljára sirok, S im­óda helyett rímes prózát írok. Ne botránkozz meg jámbor olvasó, Ez nem szeszély vagy puszta tréfaszó. Nem én hibám, hogy Pegazusom szárnya Megtörve, és szilaj haragnak árnya Lelkembe’ mindent sötéttel borít, S hervasztja a dalok virágait. Nem én hibám, jól tudhatod, hiszen... De esküszöm rá s egyszersmind hiszem: Szivem fájdalma mély, igaz, őszinte, S idő se volt alkalmasabb rá szinte, Mig csak hazánkból egy darabka tart, Megsiratnánk a legnagyobb magyart. Miért, hogyan ? Nem mély és nagy titok, Rá minden uj nap mind megannyi ok : Hírlap beszéli, röpirat tanítja Csak oly talány, melynek kezedbe’ nyitja. Hát még se értesz ? Nyíltabban beszélek, Habár bizony, megvallom, kissé félek. A párbaj immár oly divatba jött, A hirlapirók és költők között, Hogy nem is iró, a ki nem vivott S­eltűr satyrát vagy bírálatot. Szóval,'kegyetlen censorokká lettünk . .. S mindenfelől csak kard villog felettünk, Hanem dologra. Most sirassuk öt, Es nem pedig pár évvel ezelőtt! *1 A .Részvét köpyTé*-böl. Mig a halál — a puszta test enyészte, Mely titeket nagy siralomra készte ? Mi nagy dolog, hogy porhüvelyt cserélt Oly férfiú, ki századoknak élt, Ki mindig él, míg lelkesültök érte ? Őt a halál csupán csak akkor érte. Ha már nem értitek, miket beszélt, Felejtitek, mért küzdött és remélt. Hamisított tant hirdettek felőle, és csúfot űztök minden nap belőle. Imé pedig, s het nem mondok sokat, Hazánkban ez a legújabb divat, Ok hányszor hallom ezt a nagy nevet, Qh Széchenyi hány ember emleget! Én istenem, hát ugyan mit vétettél, Hogy annyi minden zászlójává lettél! lm egy pár urfi, hogyha meghozat Külföldi vérből egy pár jó lovat, Avagy csupán csak egy-két­­ garat, Mindjárt Széchenyi ösvényén halad. Hírlap beszéli, más utána mondja, Kinek pedig kissé nagyobbra gondja — a közczélra egy pár száz forintot ad. (A­mint beszéli, kevésből sokat.) Vidékről írják: oh hazám, ime, Mit áldozott megyénk Széchényié! Mint szélben a baraczkfáról virág: Úgy hull e szó most — nemzetgazdaság. A­ki rész gazda, mind csak erről ír, Ez a nemzet minden sebére ír, Esze szűréből a mennyit kirázhat, Csinál naponként tervet akár százat, Avagy Ígéri, hogy csinálni fog, (Nem költemény, nem oly könnyű dolog,) S kinek kevés hozzá tudománya, Dicsekszik ö Sz­échenyi tanítványa. E közt előáll lármásaim­ csoport, Tücsköt, bogárt kérkedve összehord , A­mi csak érzés, mind azon nevet, Gyűlölve gúnyol minden szellemet, Imádja Mammont, gondja semmi más, Mint kényelem, kéj, jól evés, ivás; Kézzel, beszéddel egyaránt hadar, Hogy semmi sem lesz addig a magyar, Míg nem csaló, hitetlen és hazug, Míg eszmékért csak lelkesedni tud. Ki oly merész, hogy az ilyesmit kétli ? Mindjárt Széchenyi nevével pecsétli. E zaj különben még nem nagy kereszt, Inkább beszélni halljuk néha ezt, De olvasgatni némely hírlapot, Végig betűzni tiz röpiratot, És látni ott Széchenyit száz alakban, Meg-megcsufolva eszme-, tettbe’, hangban. Az egyik, mert hálátlan nemzete, S nem élhet úgy a mint tán kellene, Vagy dicsősége egy batkát sem ér, Ahoz képest, mit tett a nemzetér’, Belé esik hazafi-fájdalomba, S lesz, mint a pokrócz, durva és goromba. Rúg jobbra balra, mint a vad lovak, És közbe-közbe szitkok hangzanak, Mi tenta — tollán és kedélyiben — Mindent, de mindent nemzetére ken, Minden szavával mintha mondaná: Egy ily nemzet, nem méltó ő reá, Mint nem vala a nagy Széchenyire, Nagy honfi miért is élne itt, mire ? És összevonva nagy szemöldökét, Meg-megsiratja martyréletét. A másik ott nem ilyen gyászvitéz, remélni, küzdni, vivni, élni kész, Úgy tűnik föl, mint valamely kométa, Kiáltja folyvást: ő az uj próféta. A tűzre mind, mit eddig irtatok, Én épen semmit meg nem hagyhatok, Híg agyvelőtök mit eddig teremtett, Neux terme nagy eszme és okos tett. Széchenyi már régen elavult, í­ogy újra éljen én iw* Ó csak garádics, én meg a torony, Ki is kiáltom minden ablakon: Figyelj, oh nemzet, rám, az okos szóra, lm én tudom csak, hányat üt az óra. Boszant ugyan, hogy gróf még nem vagyok , a­mennyit ö, annyit nem hathatok; Mert tudni kell, ismerni a magyart, Még sok, nagyon sok, mit a czimre tart. Azonban eljö majd az én korom, Hiszem, remélem, érzem, akarom. Azonban ennyit is beszélni, kérdem, Czim nélkül, igy, nem nagy és ritka érdem ? S beszél tovább, mit úgy, imitt-amott, Széchenyiből csak összelophatott. Fordítja, rontja, hogy szebb, uj legyen. Nagy büszkeséggel mind tovább megyen. S ha jobbra balra szidják, mosolyog. S azt mondja rá, hogy prófétadolog. Van olyan is, ki élelmesebb ember, Ha nagy szerepben játszni épen nem mer; Ő csak tanítvány, ildomos, szerény, Csupán napszámos a jó ügy terén, Mig élt Széchenyi, ellensége volt, Más pártnak élt, ott irt és szónokolt, Hogy hánynak, hányszor, minek kérdni ezt; Meg-megváltozni sapientis est. Azonban ennek már sok éve telt, Széchenyi meghalt és ő örökölt Mindent, de mindent, képét, czimerét, S a­mint bevallja, egész szellemét. Azóta minden mit leír, kimond, Bár lenne az, még kétszer oly bolond, Az mind Széchenyi szentelt hagyománya, O egyedül valódi tanítványa. Jogos firmája néki van csupán, A többi egyről egyig h­arlatán. Csak ő árulja azt a büvitalt, Mely megnfjitja újra a magyart, Nem drága, olcsó, veszteséggel adja, Csak hogy mit elkölt épen visszakapja. De rá kiált három-négy hirtelen: E zagyvalékból senki se vegyen; Ő és Széchenyi, oh minő beszéd, Mi áruljuk Széchenyi szellemét, lm itt r„acrTOí“, j ° kj? olcaóbb, hozzánk jertek, I Felgyógyulást csupán mitőlünk nyertek. Szóval, minden,­ki árul, árverez, Széchenyi már, avagy Széchenyi lesz. Egyik másiktól már sehogy se tér, Rajong, kiált, a­hogy torkán kifér, És az egész Kárpáttól Adriáig, Egy szörnyű Dulcamára-zajjá válik. Elég, talán sok is lesz mind e szó. Ugy­e megértél jámbor olvasó ? Bevégzem hát a végetlen panaszt ; Mit elhagyok — gondold utána azt, Hiszen tudom , megegyezem veled , Ha Széchenyit valóban tiszteled. S mit még kívánok, nem nagy kérelem, Egész lelkedböl kiálts föl velem , Szivünk fájdalma mély, igaz, őszinte, Idő se volt alkalmasabb rá szinte, Mig csak hazánkból egy darabka tart, Megsiratnánk a legnagyobb magyart, Mint most, midőn hamis tan szól felőle, Es csúfot űznek minden nap belőle. Gyulai Pál: Magyar tudományos Akadémia. (K.) A phil. törv. és történet­tu­dományi osztály jan. 1-jén tartott ülésé­ben mindenekelőtt Szalay László titoknak jelenti, hogy a 100 aranyos Nádas­dy - j­u­t­alom­­ra, mely a magyar történet vagy monda köré­ből merített költői műre van kitűzve, 12 dolgo­zót küldetett be. (Az Akadémia hivatalos jelen­tése alább olvasható).) Greguss Ágost, „Az em­ber he­lye a természetben“ czimü embertani ta­nulmányt olvasott föl, melynek éle leginkább azon tudósok ellen van fordítva, kik abstrahálva a szellem létezésétől mindent az anyagból akar­nak kimagyarázni s ezen lélekemelő tan alapján odajutnak, hogy majommá magasító­sitják a te­remtés urát,

Next