A Hon, 1864. szeptember (2. évfolyam, 199-223. szám)
1864-09-01 / 199. szám
PEST, AUGUSTUS 31. Politikai szemle. (II.) A Franczia- és Poroszország közti viszonylatokban történt újabb fordulat — melynek jelenségeit már több nap óta figyeljük — egyetlen fontosabb tárgya a külpolitikának. Miután a fordulat az európai államok jelen helyzetére, s így Ausztria belviszonyaira is hatást gyakorolhat, nem szabad azt szem elől tévesztenünk. Az előttünk fekvő, s félhivatalos forrásból eredő bécsi tudósítások szerint aggodalom, sőt levertség nyilatkozik ottani politikai körökben az osztrák-porosz szövetség eddigi eredményei fölött, s a nyugtalanságot még növelik azon eshetőleges kísérletek, melyeket Bismarck ur a német középállamoknál tehet, ezeknek porosz részre vonása végett. A porosz királynak a bajor királynál tett látogatása, s Bismarck urnak a porosz külügyminiszterrel tartott értekezlete oly események,melyeket aligha ki nem bányászhatnak, mégpedig Ausztria érdekeinek hátrányára. Miután Bismarck úr nem kapott alkalmas tért Bécsben, terveinek kivitelére, nem tartják lehetlennek, hogy most az általa hátraszorított középállamokhoz fog fordulni, s főként ezeket igyekszik vám és kereskedelmi érdekben még szorosabban Poroszországhoz csatolni. Mint már megjegyeztük, a porosz lapok maguk bevallják, hogy az Ausztria és Poroszország közti bensőbb szövetség a lehetlenségek sorába tartozik. A vélemény már a félhivatalos lapokban is viszhangzik. A „Publicist“ azt véli,hogy a német nagyhatalmak szövetsége megnyugtathatná Ausztriát a pánszláv, lengyel és magyar törekvés veszélyei iránt, de az Ausztria és Poroszország által közösen végrehajtandó szövetségi reform az álmok országába tartozik. A két nagy állam egyetértése képtelenség a Majna-vonal alapján is. Dél- Németország a leghevesebben ellenzi Ausztria hatalmának terjedését a felső Rajna felé, s azt Poroszország sem engedheti meg, mivel ellenkezik a német érdekekkel, nem is véve tekintetbe azt, hogy Németország felosztása Ausztria és Poroszország között, valószínüleg európai háborút fogna előidézni. Minthogy pedig Ausztria nem akarja egyenesen elősegíteni a porosz államnak a más oldalon kikerekítését — mi mindenesetre a legjobb szöveségi reform volna — , most a szövetségreform fölötti alkudozások hasztalanok volnának a német nagyhatalmak között. Ami a vám és kereskedelmi kérdést illeti, Bécsben még semmi megállapodás a Berlinben tartandó értekezletre nézve. Az utasításokat most készítik az oda küldendő biztos számára. Bécsben mint bizonyost beszélik, miként Bismarck úr határozottan kimondotta volna Rechberg grófnak, hogy ö e kérdésben sem intézkedhetik végleg a porosz országgyűlés és Francziaország akarata nélkül. Míg a viszonylatok e szerint elég kellemetlen alakot öltenek Poroszország és Ausztria között, Párisból azt írják, hogy azok napról napra bensőbbekké válnak Franczia- és Poroszország között. Párisi udvari körökben élczelve mondják, hogy „Metternich herczeg nincs többé megbízva a Tuileriák kabinetjénél, hanem még csak a herczegnő.“ Goltz gróf porosz követ ellenben az udvar házi barátjául van kijelölve a jövő saisonja. Goltz gróf a legjobban van értesülve a franczia politicáról, s talán az egyetlen diplomata, ki valóban ismeri III. Napoleon császár intenzióit. A bécsi békeconferencia ma sem tartott ülést, mivel a dán képviselők még nem készültek el a tőlük kívánt részletes kimutatásokkal. Az ülések — állítólag — holnap vagy holnap után folytattatnának. III. Napoleon császár csak tegnap indult Humbert herczeggel a chalonsi táborba. A bécsi lapok szemléje. Mint találja Ausztriát, Bach báró, a midőn visszajött? A „Presse“ hajdani imádott patronusát Bach bárót, Bécsbe érkeztével igy beneventálja: „Egy idő óta Bach báró, volt belügyminiszter s most nagykövet a római curiánál, osztrák földön időzik. Sajátszerü érzés hathatta át szivét, itt a hol a hova tekintett parancsainak végrehajtóira talált. Akarata ellen is kénytelen most hasonlításokat tenni a múlt és jelen között. A „Presse“ is ezt teszi: „Az évtized, melyben Bach báró a kormány gyeplőjét kezében tartá, gyöngéden szólva, legalább is el van veszve (kivéve, hogy publicistákat nevelt, kik minden felülkerült rendszernek kürtösei.) A földtehermentesitésen kivül más müve nem maradt fel: ezen egyet sem ő kezdte meg. „1849 ben, a midőn a marcz. alkotmány adatott, a belvihar még tombolt; a monarchia nagy országai nyilt felkelésben voltak. A viszonyok súlyosabbak voltak mint 1861-ben. Három négy évig mély levertség uralkodott, a hiányos kormányzás és Lombardia elvesztése folytán. 1849-ben polgárháború dühöngött, s a kormánynak mégis volt bátorsága alkotmányt adni. Bizonyára őszinte szándékkal, s az idők szellemének tekintetbe vételével. Azon alkotmány lehetett hiányos, de az alapelv helyes volt, mert hiszen tíz elveszett év után körülbelül megint ide kellett visszatérni. Schmerling úr, akinek bátorsága volt kilépni akkor, a midőn az alkotmány ingadozott, ma ismét az ügyek élén áll, így akarta a politikai Nemesis. Bach báró természetes terén állott, mig a marcziusi alkotmány (a papiron) föntartatott. A midőn a báró ur az alkotmánynak hátat forditott, nem az általa megtagadott, halhatatlan elv, hanem ő maga lett elveszve. Ezen alkotmányt ő nem rögtönözte, hogy a szenvedélyeket lehűtse. A viszonyok nem is változtak 1849-től 1850-ig,hanem az ő meggyőződése változott meg. (Ellenkezőleg, lényegesen meg kellett változni a viszonyoknak, ha egy miniszter meggyőződésének változása képes, legkisebb akadály nélkül, új rendszert alapítani) „Bach báró nem birt Talleyrand tulajdonaival. (Igaz, mindig világosan megmondta mit akar : hallgatni, fizetni, és németté lenni.) Egész sor következetlenség nehezíté lépteit. De ha „bátorsága“ lett volna az úgynevezett felvilágosodott absolutismust űzni, ha behozza a polgári és vallási jogegyenlőséget, akkor egy újabbkori Richelieu válandott belőle. Hivatalbani utódának csak művét kellett volna tökéletesíteni. 1855-ben köttetett a concordatum, s ő volt egyik legbuzgóbb előmozdítója. A Judenplatzon emelkedő belügyi hivatal palotájában tömjén illat terjedett. Rá nézve ez annyit jelentett, hogy azon feudal és ultramontán elem fel van bomolva, mely államférfim léteiét fenyegeté. Minden eszköz felhasználtatott, hogy a nép a concordatum hasznosságait, ártalmatlanságát, és czélszerűségét megértse. Ausztria néma és mozdulatlan maradt, mert a szó el volt tiltva. A concordatum áll ma is, de Ausztria népeinek szive azt ratificálni soha sem fogja. „A concordatum világpolitikai eszméje abból áll, hogy Ausztria összeköttetésben a római curiával, hatalmas legyen, s befolyását Olaszországban föntartsa. Az állam erkölcsi erőt kívánt az egyháztól kölcsönözni, azonban nem gondolt arra, hogy e törekvés által az olasz kérdés égetővé válhatik. Francziaország megengedé, hogy Piemont kihívólag lépjen fel, a háború kitöréséig. Később észrevette hibáját , s mondá, hogy Ausztria ügye Olaszországban el van veszve, mihelyt Anglia nem lép fel cselekvőleg az Adrián. Azon időben a birodalom elszigetelve volt, s oly ellentétben állt az európai áradattal, hogy segítségre de csak rokonszenvre sem lehetett számítani. „Ma, Bach báró sebeinket még nem találhatja begyógyultaknak. Észreveheti, hogy nagy nemzetiségek, és szélesre terjedő országok elfordulnak az alkotmánytól, mert az absolutismus elkeserítette őket. Pénzügyeinket is oly szomorú állapotban találja, hogy azon a takarékosság rendszere sem segít. Ellenben a remény, hogy Ausztria alkotmányos állammá fejlődik, fölébredt. Tőlünk függ Európa tiszteletét megnyerni és öregbíteni. Még vannak „örökölt bajaink“, de ezeken segítünk. Bach báró hagyományai többé gyökeret nem vernek.“ — A „Vaterland“ polémiája a „Botschafter“-el, a horvát ügyekben. Az előbb nevezett lap írja: Zágrábban az iparmű kiállítás sok embert hoz össze. A tudósítások onnan gyéren jőnek, de egy prágai lap mégis mond valamit: „„a főispánok uj választási rendszabály fölött tanácskoznak, de az oppositió is értekezleteket tart.““ „Ezen rövid közleménynek jelentőséget ad a „Botschafter“ azon megjegyzése, hogy : „a zágrábi iparmű kiállítás az egyesült magyar és szláv oppositiónak különös alkalmat ad tevékenységre, s oly egyének tartózkodnak most Zágrábban, kik régóta lelkei és központjai az ellenállási pártnak.“ „A „Botschafter“ kerülő utat tesz , hogy a horvátok szivéhez férhessen. Előbb Karloviczon átutazik oda. Ez nem eszélyes tőle, mert a karloviczi események miatt keserű panaszok emelkedtek; ezek ugyan pártszenvedélyből származtak, s azért jelentőséget nem tulajdonítanak nekik. Mindamellett Horvátországban másként vélekednek, s az említett panaszok több hívőre találtak, mint érdemlik. Ha a „Botschafter“ ezen panaszok czáfolata nélkül egyszerűen csak azt mondja, hogy a kormány az ellenzék daczára kivitte jelöltjének megválasztását Karloviczon, akkor a bizalmat, azon eszközök irányában, melyek ott felhasználtattak, nem igen fogja megerősíteni Horvátországban. „És másként is nem sok bizalom gerjesztő van a „Botschafter“ czikkében. Sajnálja, hogy a kormány nincs színpadi hatásos jelenetekre elkészülve, s mégis mint politikai Döbler, bokrétáit osztogatva, léphetett fel Karloviczon. Ám tekintse a „Botschafter“ a kormány feladatának a színpadi hatás vadászatát, de a komoly horvát nép felülemelkedve a pártfondorlatokon, meg nem nyeretik még az által, ha egy lap a kormányt ügyes politikai escampteurnek tünteti fel. „Hogy a „Botschafter“ épen nem érti, minő eszközökkel kell hatni a politikailag érett népre, bizonyítja czikkének további tartalma : ismétlése a régi nótának, rágalmazása az ellenfélnek, s licitatio a tömeg kedvezésének megnyerésére. Am ® lap Horvátországban egy cseh-horvát és egy magyar-horvát pártot fedezett fel. Ne vegye tehát rész néven, ha e „pártok“ még egy harmadik pártot is igyekeznek feltalálni. E párt a bureaucratiai germanisatio pártja, s az ellenzék ennek sem tulajdonít több tiszteletre érdemesültséget, mint amennyit a „Botschafter“ a nevezetteknek tulajdonit. Ha azon ellenzéket felségáruló phrasisok pengetésével vádolja, kikhez sorozzák a „Botschafter“ védenczeit? És ha nagyrabecsült egyéniségeket igy lepiszkol, s a népet Dulcamara nyegleségével, Prága és Pest igája alól felszabadítani ígérkezik : utoljára is az ellen nem tud egyebet, minthogy a horvátok keressenek menedéket a Reichsrathban. Hogy a kormány a legközelebbi horvát országgyűlésben alkalmazkodó többséget nyerhet, föltétlenül nem tagadjuk , de hogy a „Botschafter“-nek pártszenvedélyt lehelő czikkeivel a horvát értelmiséget meg nem téríti, kereskedünk.“ — Hibás eljárás volt-e Erdélyben a negyedszeri követválasztást elrendelni, vagy nem. Közlöttük az „Ost. D. Post“ czikkét, melyben a negyedszeri követválasztás elrendelését a kormány tekintélyét koczkáztató lépésnek nevezé. Ezen állításra az „Oesterr. Zíg“ körülbelül ily választ ad : „Nézetünk szerint ■— írja az „Oesterrf Zig“ fővezérczikkezője — a kormány csatavesztése Erdélyben épen nem ily veszélyesnek tűnik fel, sőt épen ez állhatatosság által erősiti meg, kényszeritvén a magyart és székelyt ezen nevetséges szereplés ismétlésére. Különben is helyes és igazolt cselekvény “a népnek uj választásra adni alkalmat, ha a megválasztottak a megbizást elfogadni vonakodnak. Ez annál inkább helyén van, ha oly tárgyak hozatnak napirendre, melyek különösen a székely és magyar birtokosokat érdeklik. (Ez megint a korcsmáltatási jog megváltására vonatkozik.) A nép ne mondhassa, hogy ily kérdés eldöntésére nem bírhatott befolyással, a kormány pedig mondhassa: négyszer is meghívtunk titeket, de mindig olyanokat választottatok, akik nem jöttek el. „Egyébiránt az erdélyi udv. kanczellária épen nem tulajdonít fontosságot a székely-magyar választókerületek eljárásának : íme egyremásra terjeszti elő törvényjavaslatait, tárgyaltatja, sanctionálja, és végrehajtja. Via facti benn van a constitutionalismusban, s bírván a többséget, nem törődik a kisebbséggel. TÁRCZA. Mire megvénülünk. Regény. Irta Jókai Mór. Dezső naplója. Második szakasz. Az athetista és a kegyeskedő. (Folytatás.) — Hivassa ön elő az illetőket. Topándy hátrakiáltott, mögötte álló hajdújának. — Tereld ide a Pirókot, az Esztergályost, a Seprűnyelet, aztán meg a Kakukfüvet meg a Macskalábot, örvendeztesd meg őket, hogy bemennek a mennyországba, kapnak egy sztirt, meg egy pár fejelés csizmát, meg egy kulacsot, amiből soha sem fogy ki a bor. Mind a tekintetes vármegye adja. — Én azonban komolyan fölkérem önt, szólt az ifjú bíró, lábbegyére emelkedve, hogy feleljen előttünk illő mérséklettel. Nem titkolt-e ön el valakit ? — Hogy nem loptam-e el a pokol számára valakit ? Nem, édes öcsém, én lesz az ördög barátságát sem keresem ; fogjon magának embert, ha tud. — Nekem mandátumom van önt megesküdtetni. — Csak tartsa a zsebében azt a mandátumot. Méressen ki nyolczvan forint ára zabot a magtáramból, az a birság , mert én nem esküszöm. — Nem esküszik? — Nem én. Ha parancsolja, káromkodom . — Igen szépen tudok : félóráig elkáromkodom anélkül, hogy ismételném magamat. Ismét a mosolygó esküdt interveniált. — Mondja hát becsületszavára a tekintetes ur, hogy a kiadottakon kivül nincs senki a cselédsége között, a ki meg ne volna keresztelve. — No hát becsületszavamra mondom, hogy nincs a „cselédségem között“ többé egy teremtett pára sem, aki pogány volna. S a mentalis reservata mellett, úgy, ahogy, kissé szürkén, csakugyan kimenekült ezúttal Topándy becsületszava, mert az a czigányleány, akit tíz éves korában sátorozó czigányoktól vett meg két márjáson, meg egy süldő malaczon, most már, hat év után, nem tartozott a cselédsége közé, hanem ott elnökölt az asztalnál, mikor úri vendégek voltak. Az pedig még most is azt a pogány nevet viselte, amit a ponyva alatt kapott a nádas berekben. Most is Cziprának hittük. Ezt tehát csakugyan eltagadta a keresztvíz alól az istentelen. — Van-e még valami panasza ellenem a tekintetes vármegyének ? — Igen is van. Ön nem éri be azzal, hogy környezetét kényszeríti pogányul élni, hanem még arra is vetemedik, hogy másokat, kik ájtatos érzelmeikből nem csinálnak titkot, sőt azokat nyiltan bevallják,e tisztelettételeikben botrányosan megháborita. — Már példának okáért ? ! — Itt átellenben van az udvari fike tekintetes I Sárvölgyi Nepomuk János urnak, a ki igen kegyes ember. — Ellenkezőleg tudom, mindig imádkozik, ami arra mutat, hogy nagyon sok bűnének kell lenni. — Azt megítélni nem önre bízatott. Közönyös világunkban az is érdem, ha valaki a nyilvánosság előtt meri mutatni, hogy még tiszteli a vallást, s a törvény tartozik annak védelmet szerezni. — No hát hogyan botránkoztattam meg e jó urat ? — Sárvölgyi úr nem rég egy szép nagy Szent Nepomukot festetett a háza homlokára, olajfestéssel, rézlapra, kinek alakja előtt ő maga van lefestve, térden állva. — Tudom. Láttam. j — Szent Nepomuk ajkairól ez a mondat folyt alá latin lapidaris betűkkel a térdeplő alak felé : „mi fili, ego te nunquam deseram.“ — Azt is olvasom. — A kép elé vasrostély volt alkalmazva, mely az egész fülkét eltakarta, hogy csúfondáros kezek hozzá ne férhessenek. — Az nagyon okosan volt téve. — Egy viharos éjszaka utáni reggelen azonban közbámulatra eltűnt a latin mondat a képről s helyette az állt ott: „majd elmégy előlem, te vén képmutató !“ — Hát arról én nem tehetek, ha az illető megváltoztatta a nézeteit. — Igenis, hogy csak ön tehet róla- A piktor, a ki a képet készité, kérdőre fogatván, kivallá és hivatalosan constatáltatott, miszerint ön fizetett neki bizonyos összeg pénzt, hogy ez alapfestésen olajban ez utóbbi mondatot írja a képre, s annak a tetejébe fesse azután vízfestékkel a másik mondatot, hogy igy a legelső zápor lemosván a felső festést a képről; a derék, buzgó férfiú saját házában undokul és nevetségesül meg legyen gyalázva. Hiszi ön uram, hogy az ilyen tréfák a törvény keze által meg nem toroltatnak. — Én nem szoktam semmit hinni. (Folytatása következik.) A Bugád de Lassalle és három cseléde gyilkosai elleni per. (Folytatás.) Foix, aug. 23. Ma uj, bár a dráma fejlődéséhez nem sokkal járuló egyén lép fel.Az óriás termetű Audouy* Soha két, ugyanazon bűnnel vádolt egyén élénkebb ellentétet nem képezett, mint Latour és Audouy. Latour épen oly élénk és gazdag képzelettel bírt, mint amennyire korlátozott Audouy; egyik épen oly higgadt és csendes, amily heves és szenvedélyes a másik. A Hercules mindig azt beszéli, mennyire szereti az igazságot és szolgáit, míg Latour a pokolba szeretné űzni valamennyit. A Hercules az államügyész barátjának mondja magát, míg bűntársa nem ismer elég nagy átkot, elég kevély szidalmat a tisztviselő számára Audony karjait, sőt jogát rendelkezésére adja a törvényszéknek, hogy a bűnösöket a bírák elé hurczolja! amit beszél, szelíd hangon mondja; önmegtagadása leirhatlan; annyira terjed, hogy midőn éj közepén elfogták, panasz és minden ellenállás nélkül tette kezét a bilincsekbe, még csak elfogatása okát sem tudakolta. Ma is, az ellene szóló tanukkal szemben nyugodtan így szól: A tanuk, különben tiszteletreméltó emberek, tévednek ; nem haragszom rájuk. Rögeszme befolyása alatt állanak, mely vallomásaikban vezeti őket. Ez a rögeszme abból áll, hogy a gyilkosság utáni napon, reggeli 8 órakor Labastidetől 5 mértföldnyire hallották a bűntényről beszélni. „Tudják már — mondá a Hercules — hogy a labastidei kastélyban bűntényt követtek el; öt egyén van meggyilkolva “ Az elnök nyilt vallomásra ösztönzi s a törvényszék kíméletével kecsegteti. Talán csak eszköze volt a valódi gonosztevőnek? Talán csak lopni akart? Talán a gyilkos csak roppant erejével akart élni a pénz elszállításánál? Minden ily kérdésre csak egy felelete van Audonynak: „Ha ismerném a tettest, fogaimmal hurczolnám a törvényszék elé.“ Megengedi ugyan későbben, hogy a fellebbi nyilatkozatot tette, de nem febr. 26-án, hanem márt. 10 vagy 11-én, midőn már mindenki beszélt a gyilkosságról. Ezzel ellenkezőleg négy egyén határozottan állítja, hogy február 26 ikán szólt a bűntényről. Audouy kedvese korábban azt mondta, hogy február 25 dikén este nála volt, ma ellent mond ez állításának s úgy nyilatkozik, hogy nem látta e napon. Latour most vádlott társának egy nyilatkozatába kapaszkodva, így szól: „Épen most hallom, hogy Audouy azt mondta az elnök úrnak, hogy 25-én nem volt Labastideben, s hozzátéve: Kérdezze meg Latourt, ismer-e, látott-e valaha? Vagy azt hiszi talán, hogy ott valók? Audouy: Ezt nem akartam mondani, csak mivel mindenfelől azt hallom, hogy Latour ott volt, nem akarok azon gyanúba esni, mintha bizalmát bírnám. Latour: Azt hiszi tehát, hogy ott voltam ? Audouy: Hiszen nem erről van szó. Mindenki azt mondja, Latour ott volt, azt kérdem tehát tőle, látott-e engem? Latour: Akkor elhiszi, amit előtte mondanak s utána beszéli, mint a szajkó. Elnök Audouyhoz: Képesnek tartja Latourt ezen bűn elkövetésére ? Audouy: Nem tudom, de bizalmam nincs hozzá. Elnök: Miért nincs ? Audouy: Mert hallottam, hogy már lopott Latour: (Kiáltva) Talán látta ? Audouy: Nem. Latour: Ha így van, foglalkozzék saját ügyeivel s hagyjon békét másnak. Mondja el, mit tud a bűntényről, de ne gyanúsítson ártatlanokat Audouy megijedve: Én istenem, hisz semmi roszat nem tevék. Csak kérdeztem önt, ha látott-e ? Latour : Ha az ellenem szóló tanuknak hisz, abban sem szabad kétkednie, mit ön ellen mondanak s eszerint önmagát is bűnösnek kell vallania Audouy szótlan ül helyén. Ez az okoskodás meghaladja fölfogását. Végre fölkiált: Semmiről sem tudok! Latourt nem ismerem ! Egy tanú azt mondja, hogy Audouyt február 25 én d. u. 3 órakor látta a Labastideba vezető uton. A vádlott szamárvonta taligán ment. Audouy tagadja. Egy másik tanú febr. 26-án látta reggel 3—4 órakor Labastide felöl eltávozni, de nem taligával, csak szamáron. A következő tanú ismét reggel 7-edfél órakor látta taligával és szamárral. Elnök : Bizonyos ön ebben ? Tanú: Annyira, hogy Lucas szomszédom így szólt hozzám : Lám, hogy felviszi dolgát, most már taligát tart magának. Lucas szomszéd nem emlékszik, hogy ilyet mondott volna. Az elnök inti, mondjon igazat, különben bajba keveri magát. Lucas újra állítja, hogy semmit sem látott, semmit sem mondott. Elnök: Egy csendőr felvigyázata alatt hagyom önt reggelig ; gondolja meg a dolgot s szóljon igazat. Tanú: Tegyen velem tetszése szerint,— nem szólhatok egyebet, mint amit mondtam. A tanút őrizet alatt elkísérik. Egy más tanú előtt febr. 26-án így nyilatkozott Audony: Egy kis pénzt gazdálkodtam meg; fölhagyok eddigi foglalkozásommal, s medvéket, ebeket és majmokat fogok vásárolni. Ez jövedelmezőbb. Egy tanú vallomása fölötte terhelő a vádlottra nézve. Audony egy vendéglősnőnél 18 franknyi adósság fejében úti bőröndöt hagyott zálogban három éven keresztül; húsvét hetében eljött és kiváltotta. Elnök: Különös , három éven át nem tudott 18 francot megfizetni s a szent héten elmegy, hogy kiváltsa zálogát. Audouy : Sőt nagyon egyszerű ; egy vásáron 60 frankot szereztem s miután utam azon vidékre vitt, kiváltottam ruháimat. Különben ismertem az asszonyt s tudtam, hogy holmimat biztos helyre tevem. Egy rész hirben álló nőszemély az utosó tanú ; ez állítja, hogy mart. 9-én Audouy véres zubbonyt, nadrágot és inget adott neki mosásra. Foix, aug. 24. Tegnap azon hir szárnyalt, hogy ismét két gyanús egyént fogtak be s e hir ma valósult; a mai ülésben mindazáltal nem emlitették. Ma Latour ismét bohóczkodik; ugy látszik, hizeleg neki, hogy a közkiváncsiság tárgya. Mindenfelé mosolyog s tekintete olyan, mint, ki magával és másokkal nagyon megvan elégedve. Audouy nagyon levert és szomorú. Könyörgő pillantásokat vet az esküdtekre, mi a tegnapi, terhelő vallomások után nagyon megérthető. A tegnapi nőszemély újra állítja, hogy véres ruhát kapott tőle mosásra s hozzáteszi, hogy Audouy 12 sous helyett 20 soust adott neki, a fölösleget jövő számlára nála hagyva. Lucas, a csendőri felügyelet alá helyzett tegnapi tanú megvallja, hogy csakugyan látta Audouyt taligával és szamárral s az említett szavakat csakugyan mondta szomszédjának. Több lényegtelen tanúvallomás után a közvádló volt szót emelendő, midőn Latour fölállva, könyörög, hogy néhány szót mondhasson : „Tegnap kezdé — többször mondta Audouy : Kérdezzék csak Latourt, ott voltam-e ? Ha tegnap ismerem az ellene szólott gyanúokokat, másként felelek. Ha bűnös, fölszólítom, hogy vallja meg Két oknál fogva szólítom föl erre. Először nyilt és töredelmes vallomás a törvényszék kíméletét biztosítja számára. Miért essék új, ártatlan áldozat ? Vagy azt hiszi, nincs elég tanúság ellene itt a földön s az égben, hol a négy meggyilkolt ellene bizonyít ? Vagy egy ötödik vérével akarja terhelni bűnös lelkét ? Audouy azt mondta tegnap : Hála isten, hogy Latourt nem ismerem !“ Valóban, midőn az ellene bizonyító tanukat hallottam, hálát adok istennek, hogy nincs szerencsém ismerni. Medvéiről, farkasairól és oroszlánairól beszél; inkább ez állatok társaságában kívántam volna lenni, mint az övében. Ha voltak czimborái, még egyszer fölhívom, nevezze meg őket ; engem is, ha köztök valók. Azt mondják, áldozatot követel az igazság. Azt is állítják, Latour a bűnös, mert már arcza, tekintete gonosztevőt mutatnak . Latour, kit egyszer már elítéltek lopásért, de esküszöm ártatlanul. Csak Latour vihette véghez e borzasztó bűntettet. Jó, ha az igazságnak áldozat kell, az leszek. Szóljon Audouy, ha nyiltan nem akar ennyi ember előtt, tegye négyszemközt az államügyésszel. Audouy: Ez nagy szerencsétlenség, bármily ártatlan vagyok, szeretném, ha részese volnék a bűntettnek. (Általános csodálkozás) Igen, ha ott lettem volna, megmondhatnám, ki tette, s Latour nem illethetne szemrehányásokkal. Ártatlan vagyok és boldogtalan, hogy semmit sem tudok. Ha most megneveznél valakit s aztán kiderülne, hogy ártatlan, mit mondanának felőlem ? Nemde azt, hogy hazudtam ? Latour: Még egyszer kérdem Audouyt, ismer-e ? Igen vagy nem ? Audouy: Mondtam már, hogy nem ismerem , épen oly kevéssé, mint ő engem. Pedig ő inkább ismerhetne, mert engem előadásaim alkalmával mindenki láthat, míg én senkire sem nézek. * Ezután az államügyész erélyes vádbeszédben Latour elitéltetését kivánja az esküdtektől. E beszédet s a per további folyamát holnap adjuk. (Folytatása következik) *) Előbbi közleményeinkben Andony helyett mindenütt Andony olvasandó-