A Hon, 1865. szeptember (3. évfolyam, 200-224. szám)

1865-09-19 / 214. szám

214 ik sz. Kedd, September 19. Kiadóhivatal: Pest, Fermeziek terén, 7. sz. földszint Előfizetési díj: Pesten Küldve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra..............................1 írt 75 kr. 3 hónapra..................................5 írt 25 kr. 6 hónapra..................................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti­, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-dik szám 1-as emelet. Szerkesztő lakása : Ország ut 18 dik szám. 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Harmadik évfolyam Beiktatási dij : 7 hasábos ilyféle pénit sora .... 1 kr. Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések t­ö­b­b­sz­ö­r­i beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. 1H8&~ Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesz­tőjéhez küldendő. gazdasági- , ipar- ke­­es érdelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása : Szervita-tér, gr. Teleky-ház. E lap szellemi részét illető minden közle­mény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak »1. PEST, SEPTEMBER 1$. Politikai Szemle. (II.) Az „Ind. beige“ sept. 17-diki szá­ma taglalását közli azon körsürgönynek, melyet Russell lord a gasteini egyez­ményre vonatkozólag Angolország kül­képviseletihez intézett. Russell lord a töb­bi közt ezt mondja : Az 1852-ki szerző­dés (mely a dán monarchia épségét biz­tosította) a gasteini szerződésből ki van zárva. Jogosan lehetett várni, hogy ha a szerződések megsemmisittetnek, a népki­­vonatok Németországban és a herczegsé­­gekben, a Német szövetség többségének véleménye elismertetnek; de a fejedel­mek közti ünnepélyes ellenőrzésre, a világos, kétségtelen rész­akaratra ala­pított régi vagy uj jogok mind láb­bal tiportattak, csak az erőszak tekin­télyének tanácsát vették tekintetbe és ismerték el, az erőszakoskodás és hódí­­tás egyedüli alapokká tétették. Russel lord élénken sajnálja a közjog elveinek és a nép jogosult kívánatának ezen nyil­vános megvetését. A „Patrie“ úgy tudja, hogy mind a franczia, mind az angol kabinet köriratai, melyek tartalmát már most ismerjük, nem sokára közöltetni fognak. Ma úgy hallatszik, hogy Oroszország is egy köriratban fejezi ki roszaló véle­ményét a gasteini egyezmény miatt. A „Debatte“ e tárgyban ezt írja: „A gastei­ni egyezmény ügyében kibocsátott kör­iratok száma valóban ismét szaporodott; az orosz kabinet is késztve érezte magát, hogy neheztelését ezen, többé nem szo­katlan uton fejezze ki, miután oly okok­nál fogva, melyek előtte legjobban is­meretesek, nem tekintette czélszerűnek egyenesen az érdeklettekhez fordulni. Mégis valami nem ugyan fenyegetőnek, de tisztelet­ parancsolónak kell lennie a német nagyhatalmak egyetértésében, — végzi a „Debatte“ — ha Francziaország, ha Angolország, s ha Oroszország nem merik az egyesült hatalmakat egyenesen fenyegetni.“ Közöltük volt lapunk sept. 15-diki számában a „Köln. Zig“ leleplezését azon állítólagos lépésekről , melyek a bécsi kabinet részéről történtek volna Olaszország elismerése végett. A ham­burgi „Börsen Halle“ ismeretes bécsi levelezője most megczáfolja a „Köln. Zig“-ot, s az egész dolgot így adja elő, még pedig oly személyek biztosítása után, kik az egész ügy folyamát ismerik. Ausztria részéről soha sem történt az iráni kezdeményezés , a­ki az ellenkezőt állítja, vagy nem tudja vagy meghami­­sítja a tényeket. Az igaz, hogy a diplo­mata pengette az Ausztria és Olaszország közti közeledést, de ezt oly felületesen tette, hogy még előkészítő lépésnek sem lehetett tekinteni a hivatalos tárgyalásra. E tárgy Drouyn de Lhuys és Metternich herczeg között folytatott beszélgetés köz­ben érintetett, még pedig nem a her­­czegségi kérdés miatt Ausztria és Porosz­­ország közötti feszült viszonylatok alkal­mával, hanem az eshetőleges porosz-olasz kereskedelmi szerződés vitatásakor. An­nak érintésére okot szolgáltattak a fran­czia miniszter észrevételei azon zsibbasztó befolyásról, melyet Ausztria az Olaszor­szág és a német vámegylet közti szerződés létrejövésére, több jelentékeny német ál­lamra való hatásánál fogva gyakorol. Ausztriának Olaszországhozi eshetőleges közeledését Francziaország pendítette meg először. Metternich herczeg a javaslatot nem tartotta visszautasítandónak, sőt tud­tára adta bizalmasan a bécsi kabinetnek. Itt sem rettentek vissza tőle, de hogy ez eszmé­ből valami lehessen, a külügyminiszter azt döntő helyre terjesztette elő, hol azonban az nem részesült kedvező fogadtatásban, minek következtében Mensdorff gróf irt Metternich herczegnek, hogy a dolgot hagyja annyiba. Metternich herczeg a felszólításnak eleget tett, következőleg nem igaz, hogy franczia részről közvetítő javaslat érkezett volna Florenczbe , s Lamarmora tábornok azt visszautasította. XVII-ik törvényezikket, azon meggyő­ződését mondja ki, hogy törvény szerint nem restaurálhatunk, felhozván ezen állí­tásának bizonyítékául azon körülményt is, miszerint a 848-ik évi XVII-dik tör­vényesük a szabad királyi városokban a tisztikart megválasztatja. Csupán ezen kérdéshez és egyedül a törvén­y szempontjából kívánok ré­szemről hozzászólni . Andrássy Gyula és Jókai Mór barátaimnak hagyván fel, hogy az ő czikkeikre tett észrevételekre feleljenek. Mielőtt azonban ezt is tenném, nem hallgathatom el örömömet a felett , hogy már hetekkel ezelőtt kimondott állításo­mat, miszerint az ország közvéleménye a megyék visszaállítását követeli, melyet némely lapok alaptalannak lenni állítot­tak, mások pedig a „Pesti Naplóival együtt agyonhallgatni igyekeztek, emez utóbb nevezett tekintélyes közlöny ma igaznak lenni elismeri, nem azon meg­győződésemet, hogy ha épen tisztelt ba­rátom Kemény Zsigmond egyfelől tudá, mi a közvélemény, és másfelől annak óhaj­tását törvény és politikaszerűleg teljesít­hetőnek nem tartá, igen sajnos, hogy mindnyájunk által ismert erős dialecticá­­jával, a szerinte tévesben járó közvéle­mény felvilágosításán eleitől fogva nem törekedett. De lássuk most, miként áll az 1848-ik évi törvények szerint a megyei tisztujítá­­sok kérdése? S idén valamely nem egészen tiszta, nem eléggé részletes törvény valódi értel­mének meghatározásáról van szó, három fő szempont van,mely szerint elindulnunk kell: Minő helyzetben voltak azok, kiket a törvény közvetlen érdekel, annak hozatá­­sa keretében? Minő volt a törvényhozásnak, mely azokat alkotta, általános szelleme? — miként vétetett az alkalmazásba köz­vetlenül megalkotása után, alkotói köz­vetlen befolyása alatt ? A jelen esetben már, a megyei hivata­lokra nézve mind a három szempont sze­rint azt kell mondanom, hogy nem a ki­nevezettek meghagyásának és uj kineve­zés utján pótlásának, de választás által helyettesítésnek van helye; mert: Midőn az 1848-dik évi XVII-dik törv. czikk alkottatott, választott tisztviselők voltak a megyékben, tehát csak a tör­vényszerű hivatással bírók mandátumá­nak meghosszabbításáról, nem pedig ki­nevezett hivatalnokok meghagyásáról volt szó; mert hogy nem az volt a törvényho­zás szelleme, hogy megfosztassanak a vá­lasztási jogtól ama törvényhatóságok a melyek azzal addig birtak, de ellenkezőleg az, hogy felruháztassanak azzal az olya­nok is, a melyek attól addig megfosztva valának, épen a tisztelt barátom által is idézett XXIII-dik törv. czikk igazolja, mely a szabad királyi városokban — melyekben addig a hivatalok nem tisztuji­­tás utján töltessenek be , a választások tartását azonnal a végleges rendezést be nem várva, is elrendeli, mi tisztán mutatja hogy nem választott tisztviselőket megtűrni a törvényhatóságokban még ideiglenesen is egyáltalában nem akart az 1848-dik évi törvényhozás, mert 1848-ban a XVII-dik törvényczikket az élet mindenütt úgy ma­gyarázta, hogy a hivatalok betöltése a fő­ispánokkal előleges értekezlet és lehetőleg egyetértés után, de a bizottmány válasz­tása utján történt. Szóval, nem lehet az 1848-dik évi törvé­nyek értelméből, tisztelt barátom minden idézetei és okoskodásai daczára is, a pro­­visorium hivatalnokai hivatalban mara­dására, a hiányzóknak a főispán általi kinevezésére, nem a hivatalok választás útján betöltésének törvénytelen voltára következtetni; sőt épen a XVII-dik és XXVII dik törvényczikkek összevetése és megfontolása is azt mutatja, hogy kineve­zett hivatalnok nem lehet, az 1848-dik évi törvény értelmében, a törvényhatóságokban. Azonban a megyei tisztviselők, a me­gyék kérdésén, úgy látom, országgyűlé­sig már túl vagyunk, mert alig hiszek elég önmegtagadást a kormányban arra, hogy Andrássy Gyula barátom bár igen bölcs tanácsát megfogadva, csak most ki­adott rendeletét visszavegye. Oly eljárás lenne ez, mely által sok­szor igen nagy bajokat lehetne a kormá­nyoknak elkerülniük, de melyet — gyen­geséget látva abban, holott olykor épen erőt mutatna — követni nem szoktak, de a szabad királyi városok és az 1848-dik évi XXIV dik törv. czikk által e tekin­tetben azokkal egyformásitott városok rendezésére nem történt még semmi lé­pés, ezekre nézve a törvény tisztán el­rendeli a vál­asztást, itt félreértés nem le­hetséges; fordítsa tehát a kormány már valahára ezekre is figyelmét­, engedje leg­alább azoknak tenni azt amit a törvény rendel. Ezeknél a politikai jogokon, a magá­nosok anyagi érdekein kívül legtöbb he­lyen nagy közvagyonról is van szó, me­lyet minden keresztülható ellenőrködés nélkül a provisorium hivatalnokai kezei­ben tudni a beállott változás után még hónapokkal is valóban nem nagyon meg­nyugtató az illetőkre nézve, és nehezen fogja növelni a bizalmat a kormány iránt, mely pedig azt oly nagy mértékben követeli és melynek arra ha czélt érni akar, oly nagy szüksége is van. Tisza Kálmán: A megyei értekezletek. Hazafias buzgalommal szólaltunk fel, tolmácsoltuk nézetünket meggyőződésün­kön alapuló őszinteséggel, szolgáltunk ta­nác­csal mindaddig, m­ig hihettük, hogy meghallgattatunk. Gróf Andrássy Gyula, a legfontosabb napi kérdésről szólván, to­vább ment: reményű, hogy a kormány még most is vissza fog talán térni a javasl­atra. Ámde az­nap, melyen a „Napló“ so­rait közli, több megyei esemény is köz­tudomásra jutott; nem lehet tehát csodál­koznunk, ha senki sem osztotta reményét. Midőn a kormányt a kitűzött irányban következetesen haladni látjuk, azt hiszem, meddő erőlködés is volna, ily kecsegtető, de semmin nem alapuló érzelmet fentartani akarni. Gyakorlatiabb azon érzelmet ápolni, fentartani, mely velünk született, bennünk létezik, és igen biztos alappal bír: az alkotmányos intézményekhez va­ló hű ragaszkodást. Napjainkban ritkán vezethet ez kies vidékbe, de tévútra — soha. A főispánok által összehívott értekezlete­ken nem a szebb jövő iránt táplált remény, de alkotmányos intézményeink iránti hű­ségünk a biztos kalauz. Egyesek sok min­dent tehetnek saját szokájukra, de egy megye értelmiségének sokkal elővigyá­­zóbbnak, az alkotmányos formákhoz na­gyobb ragaszkodással kell lenni, semhogy hivatást érezzen nyilatkozatának és taná­csának morális súlyával támogatni, a tudvalevő utasítással ellátott főispánok kivételes, nem alkotmányszerű intézkedé­seit. Midőn az eddigi tapasztalat azt mutat­ja, hogy a megyei értekezletek nem ezen eljárást követvén, a főispán által felhasz­nálni engedték magukat, — ha nem is egyébre, mint személyek irányában nyil­vánuló közbizalom vagy bizalmatlanság tolmácsolására, mégis egy alkotmányos szempontból nem correct eljáráshoz, a tisztviselők kineveztetéséhez, morális se­gedelmet n­yújtottak. Nem habozunk kimondani nyíltan, hogy ezen eljárást alkotmányos szem­pontból helyeselni nem lehet, felfogni bajos. Ez egyszer a főispánnak kellemes szol­gálatot tett az igaz, szerzett közbizalomban álló tisztviselőket, mégis csak az a jutal­ma, hogy egyéb befolyást nem gyako­rolhat. Talán a közel­jövő más téren is tárt fel számára alkalmat, jó szolgálatté­telre, miért is ismételem, nem rég megirt szavaimat: óvjuk meg azon éles érzéket, melylyel rendesen, minden alkotmányos kérdés megítélésénél eddig birtunk; a ma­gyar alkotmányos ember többnyire tud­ja, mihez járulhat, mitől tartózkodjék. Keglevich Béla, Geszt, September 16. A „Pesti Napló“ sept. 12 diki számá­­ban Andrássy Gyula grófnak és Jókai Mórnak felelve ama lapoknak igen tisz­telt szerkesztője, főleg a tisztujitás kérdé­sét tárgyalja és idézvén az 1848-dik évi Pest, sept. 18. Hogy ez a kormány egy erős Ausztriát akar alkotni, erős Magyarországgal, azt el kell neki hinnünk. Hogy ennek a kormánynak nagyon sok ellensége van, azt fel kell ismernünk. Épen azért van sok ellensége, mert erős Ausztriát akar alkotni erős Magyar­­országgal. Ellensége neki ezért Ausztrián belül mindazon önérdek, melynek szándékával a mankót kiveszi hóna alól, s saját lábán járni kényszeríti. Ellensége a bécsi pénzpiacz, mely az­­ eddigi kormányok pénzzavaraiból folyto­­­­nos hazárdjátékot űzhetett. Ellensége a bureaucratia, mely az or­szágok autonom kormányzatával sinecu­ráit veszélyeztetve érzi. Ellensége a centralizáló tábor, mely az egyes részek megerősödésében terveinek lehetetlenné válását látja. Ellensége a gyáripar polgári aristo­­cratiája,mely a szabadkereskedelmi politi­kától retteg, s belföldi piaczát félti. Ellensége a bécsi journalistika, mely a sajtószabadságnak Magyarországra is ki­­terjesztése által, közönségének egy részét veszti. És ellensége végre mind az a hatal­mas és gazdag és nagybefolyású elem, melyet a kormány helyéről kiszorított s mely most is él, és titokban működik; szemben most is egymással összefügg, tervez, intézkedik , vezéreket és aláren­delteket számlál, rendeleteket oszt, végre­hajtat s készül a földalatti harczhoz. De még ez mind kevés. Ez még csak a belső ellenség. Hanem ellensége azután ennek a kor­mánynak, mely egy erős Ausztriát akar erős Magyarországgal, a külföldi diplo­­matiának egy igen nagy része is. Az a része a külföldi diplomatának, mely nem tűrhet maga előtt egy erős Magyarországgal egyesült erős Ausztriát, — valamint hogy nem tűrne könnyen egy erős Magyarországot — Ausztria nélkül. Az a része a külföldi diplomatának, melynek szüksége van egy mindenkihez ragaszkodni kénytelen s minden mellőz­­tetést eltűrő Ausztriára, — egy, a maga határait szüntelen védő, a másét sohasem fenyegető Ausztriára, egy a saját bel­­ügyeivel mindig elfoglalt, a máséba nem avatkozható Ausztriára, — egy az ostrom­­állapotok alól soha fel nem szabadulható s a szabadság eszméivel az európai abso­­lutismust meg nem renditő Ausztriára, — egy mindig fegyverben álló, de sohasem harczoló Ausztriára, — egy nagyhatalmi jövedelemmel biró , de nagyhatalmiig soha sem rendezett pénzügyi Ausztriára, — egy kereskedelmileg kizsákmányolható s minden ipareszközökben concurrensei mögött maradó Ausztriára. Igen­is­­ az ilyen Ausztria „európai szükség“ a külföldi diplomatia bizonyos nagy részére nézve. Hogy ezek mind nem fogják csende­sen elnézni Belcredi intézkedéseit, az na­gyon valószínű. És mindezeknek ellenében, ennyi ellen­séggel szemben, mit állíthat fel csatarend­be a mostani kormány ? Igaz, hogy ő is állíthat fel valamit: — a magyar nemzet tömegét. Hanem a tömegnek tömegben kell ma­radnia ! Nem elég a kormánynak pártot szereznie Magyarországon. Itt minden pártot birnia kell, hogy tábora együtt maradjon. Ha ezt megnyerheti, akkor talán győze­lemmel jöhet ki ez ujjáalakítási harcz­­ból, mely annyi régi elemet kénytelen megsemmisiteni, s annyi uj elemet előte­remteni. A magyar nemzet, ha egy eszmében minden erejével egyesülhet, nem csak és­szel, nem csak karral, nem csak forró, hiú indulatokkal, de még vagyonnal is nyomhat valamit. Épen azért igen aggasztónak találjuk, midőn a kormány oly jelszavakat vet a magyar nemzet közé, melyek, ha a susce­­ptibilitásnak a legkisebb foka van meg bennünk, képesek az országot egy hónap alatt „fehér rózsa” és „piros rózsa“ pár­tokra osztani. Ilyen jelszó épen a provisorium átala­kítása. Ebben oly elére van állítva a leg­kényesebb alkotmányos fogalom, hogy a legnagyobb lemondásra és türelemre van szüksége a nemzetnek, nehogy ez intéz­kedés következménye a leggyógyíthatla­­nabb pártraszakadás legyen. Mi, t. i. nehány pesti journalista, s a velünk érintkező befolyásos hazafiak, hi­szen ám megtehetjük azt a concessiót, hogy ezt nem tekintjük politikai jogkér­désnek, hanem csak alkalmi személyes ügynek, s óvjuk a ránk hallgató közönsé­get, nehogy a múlt provisoriumról az új­ra is átvigye gyűlöletét. Ezt megtehetjük. De meddig állhatunk mi arról jót, hogy a közönség szavunk után fog járni ? A kormányt mi possibilissé óhajtjuk tenni, ámde ha a kormány soha jóaka­­ratú előterjesztéseinket figyelembe nem veszi, hanem mindig csak azt kívánja, hogy mi a bevégzett tényeket fogadjuk el adott positióknak, és azt mi mindannyi­szor teljesítjük , annak nem az lesz a vé­ge,­hogy mi a kormányt possibilissé tes­­­szük, hanem az, hogy a kormány tesz bennünket impossibilisekké, s egyszer azt mondja ránk a közönség, hogy hiszen ti nem vagytok a közvélemény tükrei, ha­nem meghamisítói, s a kormány nyert a mi jámbor közreműködésünkkel — egy veszedelmes illusiót, — semmit mást. Pedig ennyi ellenséggel szemben csak­ugyan szükséges, hogy valódi nemzeti összakaratot állíthasson homloksorba. J. M. Ma, sept. 18-án nagy számmal gyűl­tek össze az 186%-iki képviselő testület tagjai,­­ Tóth Lőrincz urat az elnöki szék elfoglalására felkérvén megnyilt az esz­mecsere. Egy tag indítványa, mely főleg ünnepélyes tisztelgésre és hivatalok be­töltésére vonatkozott, elejtetett, mig ellen­ben Havas Ignácz ur, roszalását fejez­vén ki a névtelen meghivások felett, in­dítványa, melynek értelmében a jelen ér­tekezlet csakis magány természeténél fog­va igen alkalmas lehet az eszmecserére, de mint az 18­6%-iki képviselő testület, semmiféle oly hivatalos jellegű végzés ho­zatalára feljogosítva nem lehet, a­melyet ezen körből valamely hatóság vagy hiva­talos személyhez küldöttség vagy felirat alapjában meneszteni kellene,— egyhan­gúlag elfogadtatván, az elnök által köztet­szés közt végzésileg kimondatott, misze­rint a mai gyülekezet legforróbb óhajtása, hogy Pest város közönsége mentül elébb alkotmányos jogainak teljes gyakorlatát visszanyerhesse. A bécsi lapok szemléje. (f). Az „Oesterr. Ztg.“, miután egy egész sor elferdítés mellett, minden lehe­tő és nem lehető roszat elmond az erdélyi 1791-ki országgyűlési rendezésről, végül igy okoskodik : „A szász és román nemzet a legkedve­zőbb esetben is alig nyer 60 szavazatot a székely-magyar többség ellen, mely 60 követe mellett még 160 regalistával is birand. Mit tehet a szász román kisebb­ség ily nagy többség ellenében ? (Az „Oesterr. Zig“ azt hiszi, vagy leg­alább azt akarja olvasóival elhitetni, hogy Erdélyben minden szász és minden ro­mán, az érsektől kezdve az utolsó kecs­kepásztorig, egytől egyig dühös centra­lista és reichsrathista. Szerinte a két nem­zetnek egyedüli üdve és boldogsága, ha 26 emberét 10 frt napidij mellett Bécsbe küldheti, ha ott ezekkel újabb adókat ve­zethet, s újabb kölcsönök terhét vállalhat­ja fel. Mintha minden román boldogtalan lenne a földön, ha legfőbb törvényszékét Bécsből Erdély földére hoznák vis­­­sza ; — ha kivennék a kormány ke­zéből a jogot, hogy a főhatóságok ügy­kezelési nyelvét egészen kénye-kedve szerint határozhassa el ! — Ezen lap sze­rint a román és szász folyvást oly ország* gyűlést akar tartani, melybe a magyarok be sem mehetnek; pedig eléggé tapasztal­hatta a két nemzet, hogy a szebeni gyű­lés egyátalában semmit sem vívott ki, a mit tisztább és szabadelvűbb alakban már az 1848-ki törvények meg nem adtak vol­na, ellenben mindé pazarul oda aján­dékozott, a mivel csak az ország bírt, s egy glédába állitá magát a legkisebb s legjelentékenyebb osztrák tartományok­kal. Igaz, hogy Erdélyt (a szászok egy ré­szének machinatioja ellen is) nem vitték be a szűkebb Reichsrathba is , de anyagilag az ország ezen körülménynek is csak hátrá­nyait szenvedi. Mert ez által törvény, erőben maradt náluk, minden, a­mit a bel-, iskolai, egyházi, sajtó stb. ügyekben Bach úr octrogált, és nem részesültek még azon nehány, bár gyarló reformban sem, me­lyet a bécsi szükebb reichsrath e tekin­tetben keserves ki nők között, mégis ki­csikarhatott Schmerling úrtól, ilyen pél­dául az 1862. sajtótörvény és a szemé­lyes szabadság és házijog fölötti törvé­nyek.) — „Idejárás — folytatja az „Oesterr. Ztg“ — azon ügyes elnökösködési mes­terség, melyről Kemény Ferencz báró, példabeszédileg ismeretes. A szászok nem feledték el, mint elnökölt a báró ur, 1841.

Next