A Hon, 1865. szeptember (3. évfolyam, 200-224. szám)
1865-09-19 / 214. szám
214 ik sz. Kedd, September 19. Kiadóhivatal: Pest, Fermeziek terén, 7. sz. földszint Előfizetési díj: Pesten Küldve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra..............................1 írt 75 kr. 3 hónapra..................................5 írt 25 kr. 6 hónapra..................................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-dik szám 1-as emelet. Szerkesztő lakása : Ország ut 18 dik szám. 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Harmadik évfolyam Beiktatási dij : 7 hasábos ilyféle pénit sora .... 1 kr. Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. 1H8&~ Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesztőjéhez küldendő. gazdasági- , ipar- kees érdelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása : Szervita-tér, gr. Teleky-ház. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak »1. PEST, SEPTEMBER 1$. Politikai Szemle. (II.) Az „Ind. beige“ sept. 17-diki száma taglalását közli azon körsürgönynek, melyet Russell lord a gasteini egyezményre vonatkozólag Angolország külképviseletihez intézett. Russell lord a többi közt ezt mondja : Az 1852-ki szerződés (mely a dán monarchia épségét biztosította) a gasteini szerződésből ki van zárva. Jogosan lehetett várni, hogy ha a szerződések megsemmisittetnek, a népkivonatok Németországban és a herczegségekben, a Német szövetség többségének véleménye elismertetnek; de a fejedelmek közti ünnepélyes ellenőrzésre, a világos, kétségtelen részakaratra alapított régi vagy uj jogok mind lábbal tiportattak, csak az erőszak tekintélyének tanácsát vették tekintetbe és ismerték el, az erőszakoskodás és hódítás egyedüli alapokká tétették. Russel lord élénken sajnálja a közjog elveinek és a nép jogosult kívánatának ezen nyilvános megvetését. A „Patrie“ úgy tudja, hogy mind a franczia, mind az angol kabinet köriratai, melyek tartalmát már most ismerjük, nem sokára közöltetni fognak. Ma úgy hallatszik, hogy Oroszország is egy köriratban fejezi ki roszaló véleményét a gasteini egyezmény miatt. A „Debatte“ e tárgyban ezt írja: „A gasteini egyezmény ügyében kibocsátott köriratok száma valóban ismét szaporodott; az orosz kabinet is késztve érezte magát, hogy neheztelését ezen, többé nem szokatlan uton fejezze ki, miután oly okoknál fogva, melyek előtte legjobban ismeretesek, nem tekintette czélszerűnek egyenesen az érdeklettekhez fordulni. Mégis valami nem ugyan fenyegetőnek, de tisztelet parancsolónak kell lennie a német nagyhatalmak egyetértésében, — végzi a „Debatte“ — ha Francziaország, ha Angolország, s ha Oroszország nem merik az egyesült hatalmakat egyenesen fenyegetni.“ Közöltük volt lapunk sept. 15-diki számában a „Köln. Zig“ leleplezését azon állítólagos lépésekről , melyek a bécsi kabinet részéről történtek volna Olaszország elismerése végett. A hamburgi „Börsen Halle“ ismeretes bécsi levelezője most megczáfolja a „Köln. Zig“-ot, s az egész dolgot így adja elő, még pedig oly személyek biztosítása után, kik az egész ügy folyamát ismerik. Ausztria részéről soha sem történt az iráni kezdeményezés , aki az ellenkezőt állítja, vagy nem tudja vagy meghamisítja a tényeket. Az igaz, hogy a diplomata pengette az Ausztria és Olaszország közti közeledést, de ezt oly felületesen tette, hogy még előkészítő lépésnek sem lehetett tekinteni a hivatalos tárgyalásra. E tárgy Drouyn de Lhuys és Metternich herczeg között folytatott beszélgetés közben érintetett, még pedig nem a herczegségi kérdés miatt Ausztria és Poroszország közötti feszült viszonylatok alkalmával, hanem az eshetőleges porosz-olasz kereskedelmi szerződés vitatásakor. Annak érintésére okot szolgáltattak a franczia miniszter észrevételei azon zsibbasztó befolyásról, melyet Ausztria az Olaszország és a német vámegylet közti szerződés létrejövésére, több jelentékeny német államra való hatásánál fogva gyakorol. Ausztriának Olaszországhozi eshetőleges közeledését Francziaország pendítette meg először. Metternich herczeg a javaslatot nem tartotta visszautasítandónak, sőt tudtára adta bizalmasan a bécsi kabinetnek. Itt sem rettentek vissza tőle, de hogy ez eszméből valami lehessen, a külügyminiszter azt döntő helyre terjesztette elő, hol azonban az nem részesült kedvező fogadtatásban, minek következtében Mensdorff gróf irt Metternich herczegnek, hogy a dolgot hagyja annyiba. Metternich herczeg a felszólításnak eleget tett, következőleg nem igaz, hogy franczia részről közvetítő javaslat érkezett volna Florenczbe , s Lamarmora tábornok azt visszautasította. XVII-ik törvényezikket, azon meggyőződését mondja ki, hogy törvény szerint nem restaurálhatunk, felhozván ezen állításának bizonyítékául azon körülményt is, miszerint a 848-ik évi XVII-dik törvényesük a szabad királyi városokban a tisztikart megválasztatja. Csupán ezen kérdéshez és egyedül a törvény szempontjából kívánok részemről hozzászólni . Andrássy Gyula és Jókai Mór barátaimnak hagyván fel, hogy az ő czikkeikre tett észrevételekre feleljenek. Mielőtt azonban ezt is tenném, nem hallgathatom el örömömet a felett , hogy már hetekkel ezelőtt kimondott állításomat, miszerint az ország közvéleménye a megyék visszaállítását követeli, melyet némely lapok alaptalannak lenni állítottak, mások pedig a „Pesti Naplóival együtt agyonhallgatni igyekeztek, emez utóbb nevezett tekintélyes közlöny ma igaznak lenni elismeri, nem azon meggyőződésemet, hogy ha épen tisztelt barátom Kemény Zsigmond egyfelől tudá, mi a közvélemény, és másfelől annak óhajtását törvény és politikaszerűleg teljesíthetőnek nem tartá, igen sajnos, hogy mindnyájunk által ismert erős dialecticájával, a szerinte tévesben járó közvélemény felvilágosításán eleitől fogva nem törekedett. De lássuk most, miként áll az 1848-ik évi törvények szerint a megyei tisztujítások kérdése? S idén valamely nem egészen tiszta, nem eléggé részletes törvény valódi értelmének meghatározásáról van szó, három fő szempont van,mely szerint elindulnunk kell: Minő helyzetben voltak azok, kiket a törvény közvetlen érdekel, annak hozatása keretében? Minő volt a törvényhozásnak, mely azokat alkotta, általános szelleme? — miként vétetett az alkalmazásba közvetlenül megalkotása után, alkotói közvetlen befolyása alatt ? A jelen esetben már, a megyei hivatalokra nézve mind a három szempont szerint azt kell mondanom, hogy nem a kinevezettek meghagyásának és uj kinevezés utján pótlásának, de választás által helyettesítésnek van helye; mert: Midőn az 1848-dik évi XVII-dik törv. czikk alkottatott, választott tisztviselők voltak a megyékben, tehát csak a törvényszerű hivatással bírók mandátumának meghosszabbításáról, nem pedig kinevezett hivatalnokok meghagyásáról volt szó; mert hogy nem az volt a törvényhozás szelleme, hogy megfosztassanak a választási jogtól ama törvényhatóságok a melyek azzal addig birtak, de ellenkezőleg az, hogy felruháztassanak azzal az olyanok is, a melyek attól addig megfosztva valának, épen a tisztelt barátom által is idézett XXIII-dik törv. czikk igazolja, mely a szabad királyi városokban — melyekben addig a hivatalok nem tisztujitás utján töltessenek be , a választások tartását azonnal a végleges rendezést be nem várva, is elrendeli, mi tisztán mutatja hogy nem választott tisztviselőket megtűrni a törvényhatóságokban még ideiglenesen is egyáltalában nem akart az 1848-dik évi törvényhozás, mert 1848-ban a XVII-dik törvényczikket az élet mindenütt úgy magyarázta, hogy a hivatalok betöltése a főispánokkal előleges értekezlet és lehetőleg egyetértés után, de a bizottmány választása utján történt. Szóval, nem lehet az 1848-dik évi törvények értelméből, tisztelt barátom minden idézetei és okoskodásai daczára is, a provisorium hivatalnokai hivatalban maradására, a hiányzóknak a főispán általi kinevezésére, nem a hivatalok választás útján betöltésének törvénytelen voltára következtetni; sőt épen a XVII-dik és XXVII dik törvényczikkek összevetése és megfontolása is azt mutatja, hogy kinevezett hivatalnok nem lehet, az 1848-dik évi törvény értelmében, a törvényhatóságokban. Azonban a megyei tisztviselők, a megyék kérdésén, úgy látom, országgyűlésig már túl vagyunk, mert alig hiszek elég önmegtagadást a kormányban arra, hogy Andrássy Gyula barátom bár igen bölcs tanácsát megfogadva, csak most kiadott rendeletét visszavegye. Oly eljárás lenne ez, mely által sokszor igen nagy bajokat lehetne a kormányoknak elkerülniük, de melyet — gyengeséget látva abban, holott olykor épen erőt mutatna — követni nem szoktak, de a szabad királyi városok és az 1848-dik évi XXIV dik törv. czikk által e tekintetben azokkal egyformásitott városok rendezésére nem történt még semmi lépés, ezekre nézve a törvény tisztán elrendeli a választást, itt félreértés nem lehetséges; fordítsa tehát a kormány már valahára ezekre is figyelmét, engedje legalább azoknak tenni azt amit a törvény rendel. Ezeknél a politikai jogokon, a magánosok anyagi érdekein kívül legtöbb helyen nagy közvagyonról is van szó, melyet minden keresztülható ellenőrködés nélkül a provisorium hivatalnokai kezeiben tudni a beállott változás után még hónapokkal is valóban nem nagyon megnyugtató az illetőkre nézve, és nehezen fogja növelni a bizalmat a kormány iránt, mely pedig azt oly nagy mértékben követeli és melynek arra ha czélt érni akar, oly nagy szüksége is van. Tisza Kálmán: A megyei értekezletek. Hazafias buzgalommal szólaltunk fel, tolmácsoltuk nézetünket meggyőződésünkön alapuló őszinteséggel, szolgáltunk tanáccsal mindaddig, mig hihettük, hogy meghallgattatunk. Gróf Andrássy Gyula, a legfontosabb napi kérdésről szólván, tovább ment: reményű, hogy a kormány még most is vissza fog talán térni a javaslatra. Ámde aznap, melyen a „Napló“ sorait közli, több megyei esemény is köztudomásra jutott; nem lehet tehát csodálkoznunk, ha senki sem osztotta reményét. Midőn a kormányt a kitűzött irányban következetesen haladni látjuk, azt hiszem, meddő erőlködés is volna, ily kecsegtető, de semmin nem alapuló érzelmet fentartani akarni. Gyakorlatiabb azon érzelmet ápolni, fentartani, mely velünk született, bennünk létezik, és igen biztos alappal bír: az alkotmányos intézményekhez való hű ragaszkodást. Napjainkban ritkán vezethet ez kies vidékbe, de tévútra — soha. A főispánok által összehívott értekezleteken nem a szebb jövő iránt táplált remény, de alkotmányos intézményeink iránti hűségünk a biztos kalauz. Egyesek sok mindent tehetnek saját szokájukra, de egy megye értelmiségének sokkal elővigyázóbbnak, az alkotmányos formákhoz nagyobb ragaszkodással kell lenni, semhogy hivatást érezzen nyilatkozatának és tanácsának morális súlyával támogatni, a tudvalevő utasítással ellátott főispánok kivételes, nem alkotmányszerű intézkedéseit. Midőn az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a megyei értekezletek nem ezen eljárást követvén, a főispán által felhasználni engedték magukat, — ha nem is egyébre, mint személyek irányában nyilvánuló közbizalom vagy bizalmatlanság tolmácsolására, mégis egy alkotmányos szempontból nem correct eljáráshoz, a tisztviselők kineveztetéséhez, morális segedelmet nyújtottak. Nem habozunk kimondani nyíltan, hogy ezen eljárást alkotmányos szempontból helyeselni nem lehet, felfogni bajos. Ez egyszer a főispánnak kellemes szolgálatot tett az igaz, szerzett közbizalomban álló tisztviselőket, mégis csak az a jutalma, hogy egyéb befolyást nem gyakorolhat. Talán a közeljövő más téren is tárt fel számára alkalmat, jó szolgálattételre, miért is ismételem, nem rég megirt szavaimat: óvjuk meg azon éles érzéket, melylyel rendesen, minden alkotmányos kérdés megítélésénél eddig birtunk; a magyar alkotmányos ember többnyire tudja, mihez járulhat, mitől tartózkodjék. Keglevich Béla, Geszt, September 16. A „Pesti Napló“ sept. 12 diki számában Andrássy Gyula grófnak és Jókai Mórnak felelve ama lapoknak igen tisztelt szerkesztője, főleg a tisztujitás kérdését tárgyalja és idézvén az 1848-dik évi Pest, sept. 18. Hogy ez a kormány egy erős Ausztriát akar alkotni, erős Magyarországgal, azt el kell neki hinnünk. Hogy ennek a kormánynak nagyon sok ellensége van, azt fel kell ismernünk. Épen azért van sok ellensége, mert erős Ausztriát akar alkotni erős Magyarországgal. Ellensége neki ezért Ausztrián belül mindazon önérdek, melynek szándékával a mankót kiveszi hóna alól, s saját lábán járni kényszeríti. Ellensége a bécsi pénzpiacz, mely az eddigi kormányok pénzzavaraiból folytonos hazárdjátékot űzhetett. Ellensége a bureaucratia, mely az országok autonom kormányzatával sinecuráit veszélyeztetve érzi. Ellensége a centralizáló tábor, mely az egyes részek megerősödésében terveinek lehetetlenné válását látja. Ellensége a gyáripar polgári aristocratiája,mely a szabadkereskedelmi politikától retteg, s belföldi piaczát félti. Ellensége a bécsi journalistika, mely a sajtószabadságnak Magyarországra is kiterjesztése által, közönségének egy részét veszti. És ellensége végre mind az a hatalmas és gazdag és nagybefolyású elem, melyet a kormány helyéről kiszorított s mely most is él, és titokban működik; szemben most is egymással összefügg, tervez, intézkedik , vezéreket és alárendelteket számlál, rendeleteket oszt, végrehajtat s készül a földalatti harczhoz. De még ez mind kevés. Ez még csak a belső ellenség. Hanem ellensége azután ennek a kormánynak, mely egy erős Ausztriát akar erős Magyarországgal, a külföldi diplomatiának egy igen nagy része is. Az a része a külföldi diplomatának, mely nem tűrhet maga előtt egy erős Magyarországgal egyesült erős Ausztriát, — valamint hogy nem tűrne könnyen egy erős Magyarországot — Ausztria nélkül. Az a része a külföldi diplomatának, melynek szüksége van egy mindenkihez ragaszkodni kénytelen s minden mellőztetést eltűrő Ausztriára, — egy, a maga határait szüntelen védő, a másét sohasem fenyegető Ausztriára, egy a saját belügyeivel mindig elfoglalt, a máséba nem avatkozható Ausztriára, — egy az ostromállapotok alól soha fel nem szabadulható s a szabadság eszméivel az európai absolutismust meg nem renditő Ausztriára, — egy mindig fegyverben álló, de sohasem harczoló Ausztriára, — egy nagyhatalmi jövedelemmel biró , de nagyhatalmiig soha sem rendezett pénzügyi Ausztriára, — egy kereskedelmileg kizsákmányolható s minden ipareszközökben concurrensei mögött maradó Ausztriára. Igenis az ilyen Ausztria „európai szükség“ a külföldi diplomatia bizonyos nagy részére nézve. Hogy ezek mind nem fogják csendesen elnézni Belcredi intézkedéseit, az nagyon valószínű. És mindezeknek ellenében, ennyi ellenséggel szemben, mit állíthat fel csatarendbe a mostani kormány ? Igaz, hogy ő is állíthat fel valamit: — a magyar nemzet tömegét. Hanem a tömegnek tömegben kell maradnia ! Nem elég a kormánynak pártot szereznie Magyarországon. Itt minden pártot birnia kell, hogy tábora együtt maradjon. Ha ezt megnyerheti, akkor talán győzelemmel jöhet ki ez ujjáalakítási harczból, mely annyi régi elemet kénytelen megsemmisiteni, s annyi uj elemet előteremteni. A magyar nemzet, ha egy eszmében minden erejével egyesülhet, nem csak ésszel, nem csak karral, nem csak forró, hiú indulatokkal, de még vagyonnal is nyomhat valamit. Épen azért igen aggasztónak találjuk, midőn a kormány oly jelszavakat vet a magyar nemzet közé, melyek, ha a susceptibilitásnak a legkisebb foka van meg bennünk, képesek az országot egy hónap alatt „fehér rózsa” és „piros rózsa“ pártokra osztani. Ilyen jelszó épen a provisorium átalakítása. Ebben oly elére van állítva a legkényesebb alkotmányos fogalom, hogy a legnagyobb lemondásra és türelemre van szüksége a nemzetnek, nehogy ez intézkedés következménye a leggyógyíthatlanabb pártraszakadás legyen. Mi, t. i. nehány pesti journalista, s a velünk érintkező befolyásos hazafiak, hiszen ám megtehetjük azt a concessiót, hogy ezt nem tekintjük politikai jogkérdésnek, hanem csak alkalmi személyes ügynek, s óvjuk a ránk hallgató közönséget, nehogy a múlt provisoriumról az újra is átvigye gyűlöletét. Ezt megtehetjük. De meddig állhatunk mi arról jót, hogy a közönség szavunk után fog járni ? A kormányt mi possibilissé óhajtjuk tenni, ámde ha a kormány soha jóakaratú előterjesztéseinket figyelembe nem veszi, hanem mindig csak azt kívánja, hogy mi a bevégzett tényeket fogadjuk el adott positióknak, és azt mi mindannyiszor teljesítjük , annak nem az lesz a vége,hogy mi a kormányt possibilissé tesszük, hanem az, hogy a kormány tesz bennünket impossibilisekké, s egyszer azt mondja ránk a közönség, hogy hiszen ti nem vagytok a közvélemény tükrei, hanem meghamisítói, s a kormány nyert a mi jámbor közreműködésünkkel — egy veszedelmes illusiót, — semmit mást. Pedig ennyi ellenséggel szemben csakugyan szükséges, hogy valódi nemzeti összakaratot állíthasson homloksorba. J. M. Ma, sept. 18-án nagy számmal gyűltek össze az 186%-iki képviselő testület tagjai, Tóth Lőrincz urat az elnöki szék elfoglalására felkérvén megnyilt az eszmecsere. Egy tag indítványa, mely főleg ünnepélyes tisztelgésre és hivatalok betöltésére vonatkozott, elejtetett, mig ellenben Havas Ignácz ur, roszalását fejezvén ki a névtelen meghivások felett, indítványa, melynek értelmében a jelen értekezlet csakis magány természeténél fogva igen alkalmas lehet az eszmecserére, de mint az 186%-iki képviselő testület, semmiféle oly hivatalos jellegű végzés hozatalára feljogosítva nem lehet, amelyet ezen körből valamely hatóság vagy hivatalos személyhez küldöttség vagy felirat alapjában meneszteni kellene,— egyhangúlag elfogadtatván, az elnök által köztetszés közt végzésileg kimondatott, miszerint a mai gyülekezet legforróbb óhajtása, hogy Pest város közönsége mentül elébb alkotmányos jogainak teljes gyakorlatát visszanyerhesse. A bécsi lapok szemléje. (f). Az „Oesterr. Ztg.“, miután egy egész sor elferdítés mellett, minden lehető és nem lehető roszat elmond az erdélyi 1791-ki országgyűlési rendezésről, végül igy okoskodik : „A szász és román nemzet a legkedvezőbb esetben is alig nyer 60 szavazatot a székely-magyar többség ellen, mely 60 követe mellett még 160 regalistával is birand. Mit tehet a szász román kisebbség ily nagy többség ellenében ? (Az „Oesterr. Zig“ azt hiszi, vagy legalább azt akarja olvasóival elhitetni, hogy Erdélyben minden szász és minden román, az érsektől kezdve az utolsó kecskepásztorig, egytől egyig dühös centralista és reichsrathista. Szerinte a két nemzetnek egyedüli üdve és boldogsága, ha 26 emberét 10 frt napidij mellett Bécsbe küldheti, ha ott ezekkel újabb adókat vezethet, s újabb kölcsönök terhét vállalhatja fel. Mintha minden román boldogtalan lenne a földön, ha legfőbb törvényszékét Bécsből Erdély földére hoznák vissza ; — ha kivennék a kormány kezéből a jogot, hogy a főhatóságok ügykezelési nyelvét egészen kénye-kedve szerint határozhassa el ! — Ezen lap szerint a román és szász folyvást oly ország* gyűlést akar tartani, melybe a magyarok be sem mehetnek; pedig eléggé tapasztalhatta a két nemzet, hogy a szebeni gyűlés egyátalában semmit sem vívott ki, a mit tisztább és szabadelvűbb alakban már az 1848-ki törvények meg nem adtak volna, ellenben mindé pazarul oda ajándékozott, a mivel csak az ország bírt, s egy glédába állitá magát a legkisebb s legjelentékenyebb osztrák tartományokkal. Igaz, hogy Erdélyt (a szászok egy részének machinatioja ellen is) nem vitték be a szűkebb Reichsrathba is , de anyagilag az ország ezen körülménynek is csak hátrányait szenvedi. Mert ez által törvény, erőben maradt náluk, minden, amit a bel-, iskolai, egyházi, sajtó stb. ügyekben Bach úr octrogált, és nem részesültek még azon nehány, bár gyarló reformban sem, melyet a bécsi szükebb reichsrath e tekintetben keserves ki nők között, mégis kicsikarhatott Schmerling úrtól, ilyen például az 1862. sajtótörvény és a személyes szabadság és házijog fölötti törvények.) — „Idejárás — folytatja az „Oesterr. Ztg“ — azon ügyes elnökösködési mesterség, melyről Kemény Ferencz báró, példabeszédileg ismeretes. A szászok nem feledték el, mint elnökölt a báró ur, 1841.