A Hon, 1866. április (4. évfolyam, 75-98. szám)

1866-04-20 / 90. szám

90 ik sz. Péntek, ápril 20. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén, 7. sz. földszint. E 15 f i ic t és i díj: Postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra........................ 1 frt 76 kr. 3 hónapra............................... 5 frt 25 kr.­­5 hónapra . ..................... 10 frt 50 kr. Az s­zöknetés az ár folytán minden hónapban megkezdhet"!, a ennek bármely napján történik ia,mindenke." a hó első­ napjától fog azámuttatni m­inden pén­zjárulék bérmentesitve kéretik beküldetni. Sierkesztési iroda : Fen­nezk­k tere­l­ik azám 1-ac em !-Sierkesitó lakása : Orazág ut 18-ik szám 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Negyedik évfolyam Beiktatási díj : 7 haaábuí il y föle petit sora . 7 tr. Sdlyegdlj minden beigt itásért 80 kr. I terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. Nyilt-föri S­haafbca petít-aorért . 25 kr! WUT" Az előfizetési dij a lap kü­­.dő hivata­lához küldendő (Ferencziek tere 7. sz földszint.) E lap szellemi részét illető minden köl­­tömény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kesektől fogadtatnak el PEST, A PIR I L 1 S Í9. Politikai Szemle. (U)­ A távirda egész tartalmát közli az apr. 15-ki porosz f­eletnek, melynek lé­nyegével már tegna­p megismé­­teltük az olvasót. A „Provinzial Corresp.“ (a porosz ka­binet félhivatalos közlönye) azt mondja, hogy ezen felelettel egyelőre be van fe­jezve az írásbeli harc­. Ausztria csak az által nyújthat új békezálogot, ha első tényleges lépés által bi­zonyít­­ja be biztosításait. Ausztria alig hajtandja végre a Német-szövetségre hi­vatkozását, mivel ez, előre láthatólag, tel­jesen eredménytelen fogna lenni (?) A Né­met-szövetség befolyást gyakorí­lhatna a viszály kiegyenlítésére, őszinte b­e­­bocsátkozása által a szövetségi indítvány­ba. Egyelőre, úgy látszik, mintha föl le­hetne tenni, hogy egyes középállami po­­litikusoknak, ennek megakadályozására kifejtett törekvést­i sikertelenek fognak maradni , sőt inkább kitűnik, mintha a kormányok többsége hozzájárulna az in­dítványnak külön bizottságban leendő megvitatásához. Azon állítás, mintha a porosz kormány nem venné egész komo­lyan indítványát, legvilágosabb és legha­tályosabb c­áfolatra találand további ma­gatartása és minden oldalon leendő föl­lépése által. A „Provinzial Corresp.“ eme közlemé­­ny­éből kettő tűnik ki : egyik az, mintha a berlini kabinetnek elhatározott szándé­­ka volna többet nem vitázni írásban a bécsi kabinettel ; másik az, mintha most szövetségi reform indítvány­ával akarná darab ideig foglalkoztatni a német[[kor­­mányokat. Mit lesz most teendő a bécsi kabinet? Tegnap megjegyeztük azon félhivatalos fonásból merített nyilatkozatot, mely sze­rint Ausztria mindaddig folytatni szándéko­zik az alkudozást,míg ez becsületével ösz­szeférhet. Az alkudozás folytatására még eddig van is ok és alkalom. Bajorország ko­moly­an közbenjáróskodik Ausztria és Po­roszország között. Egy sürgönyt intézett Bécsbe és Berlinbe, melyben azt kéri, hogy a két kabinet meghatározott időben egyszerre kezdjen a lefegyverkezéshez, illetőleg szüntessék meg hadkészületeiket. Ezenkivül Bismarck grófnak egy újabb egyezmény-tervét is emlegetik, melyet a porosz király már elfogadott volna. Ezen terv második kiadása a gasteini egyez­ménynek. Ezen terv szerint Ausztria Poroszországra ruházná schleswigi feje­delmi jogát 15 (mások szerint 20) mil­lió tallérért, egyszersmind Poroszország venné át Holstein kormányzását. Kiel-, Rendsbug- és Altonában kis osztrák hely­őrségek maradnának, természetesen csak addig, míg Holstein árára nézve egyet­­érthetnek. Hogy ezen terv minő fogadta­tásban fog a bécsi kabinetnél részesülni ? Berlinben nem tudják. Egyébiránt az még miniszteri tanács elé sem került, s így nem egyhamar fog Bécsben közöltetni. Ha folytatni fogják az alkudozást, min­denesetre kiváncsiak lehetünk a végered­ményre, kivált a bécsi kabinetnek Rus­sell lordhoz intézett sürgönye után, mely­ben határozottan kijelenti Ausztria, hogy a herczegségeknek engedi a jogot, a sor­suk felett szavazás útján leendő szabad rendelkezés iránt. Ezen nagy figyelmet érdemlő osztrák sürgöny tartalmát most közli a würtembergi „Staatsanzeiger“. (Lásd alább a táviratokat). A Russell lordhoz intézett sürgöny által a világ elé­­ tárt osztrák politika, ezen hódolat az új­ ó­kori jognak, mindenesetre nevezetes lé-­­­pés a bécsi kabinet részéről, s valóban , különös volna, ha Ausztria most, kimon­­­­dott elveitől eltérőleg, Poroszországgal­­ egyezkednék a herczegségek rovására. * Már ez okból is méltán kétkedhetni az­­ állítólag­ újra megkezdendő alkudozások­­ komolysága fölött, miután az föl nem te­­hető, hogy Ausztria eltérne ünnepélye-­­­sen nyilvánított politikájától, s átadná a­­ herczegségeket Poroszországnak. Egyébiránt vannak tudósítások, melyek , szerint a bécsi kabinet szilárdan el volna­­ határozva a Russell lordhoz intézett sür-­­ göny értelmében járni el. A „Bank und ■ Handl. Zeitungénak ezt írják Bécsből: , „Hír szerint , tekintettel az eshetősé-­­­gekre, már hét jelentékeny határozat történt. Ha végleg megtagadná Porosz-­­ ország feleletében a megrendelt kato­nai intézkedések megszüntetését, Bécs­ben a szövetség intervenciójának esetét bekövetkezettnek tekintenék, a szövet­ségi alkotmány 11-ik czikkelyének értel­mében. Ha egyszersmind Poroszország a herczegségi kérdésnek oly alapon leendő megoldásához ragaszkodnék, mely a bé­csi felfogás szerint minden egyetértés le­hetőségét kizárja , Ausztria azonnal a szö­vetség kezébe tenné le a megoldás tovább folytatását, s abban a szövetség határo­zatai szerint venne részt. Egyébiránt két­ségtelenül áll, miként tekintetbe vették a Poroszországgal a diplomác­iai összekötte­tés rögtöni megszakítását, ha a porosz készületek megszüntetése el nem rendel­tetnék.“ Az idő elérkezett, amely határozhat a „Bank u. Hand. Ztg“ idézett közlemé­nyének alapossága vagy alaptalansága fölött. Páriában az a hír hallatszik, hogy Be­nedetti, berlini franczia követ, táviratilag jelentette az olasz-porosz szerződés meg­­erősíttetését Drcuyn de Lhuys külügyi miniszternek. A „Köln. Zig“ pár’si leve­lezője is, mint hirt közli, hogy azt a mult pénteken aláirták. Pest, 1866, ápril 19. Minden kornak s időszaknak megvan­nak bizonyos divatos jelszavai vagy mon­datai, melyek értelme — noha az tagad­­hatlanul az események s eszmék termé­szetéből veszi eredetét— mégis nem egy­szer fonákul s következetlenül alkalmaz­­tatik. Alig némultak el­­egy kissé az­­ újabb alkotmányos ébredés alkalmával oly gyakran használt „ad hoc“ és „opportu­­nus“ szavak, s feltűnt alajhatáron, a „független“ szótól kisérve s mintegy harezra felhiva, a „pressio“ kitétel rém­képe, mely szócska mint valamely lidércz úgy támadott itt, hogy kevéssel azután ismét amott bukkanjon felszínre, s a kü­lönféle viszonyokra alkalmazva majd véd­­ervül, s majd ismét támadó vagy tagadó eszközül használtassák fel. Pedig mi tagadás benne , bizonyos pressio alatt mindnyájan állunk, — még azok is, a kik a konokságot független­ségnek szeretik elnevezni s fitogtatni. Vagy, ki tudná tagadni bizonyos általá­nosan elfogadott igazságok s alapelvek ama pressióját, mely hat végre azokra is, a kik a „Czepf“ védelme alá adva magu­kat, azt hivék, sőt hiszik még most is, hogy elveik s megszokott kerékvágásuk, a csalhatlanság előjogával s mindenható­ságával bírnak mind örökké; vagy azt is „pressionak“ akarják elnevezni, midőn valaki engedve a kor igényeinek vagy mások igazaknak elismert érveinek — változtat eddig felállított tételein, vagy eddig táplált meggyőződését az idő­s esz­mék tartózhatom folyamával arányba hozza? vagy az is „pressio“, midőn va­laki saját egyéni meggyőződését a haza közös javának s nyugalmának s a több­ség véleményének alárendeli ? vagy a mi érvnek engedett „the iron duke,a mikor hosszas harcz után megalkudva végre a közvélemény s hazája belnyugalmának követelményeivel, a katholikusok eman­­cipátióját illető törvényjavaslatot, mely ellen azelőtt annyit küzdött, végre maga vitta ki? — Pedig ha jól tudom, Wel­lington az aristocraţia egyik mintaképe, kiről még most is mint a legendák vala­mely hőséről, úgy emlékszik meg. Vagy nem üdvös „pressio“ volt e az, midőn ugyanazon „iron duke“ a reformbill érdekében az angol felőház reactiona­­rius pártját , tömeges felsőházi tagok kinevezése által fenyegetőzött semmivé tenni, a mire a felsőház bölcs belá­tástól s hazaszeretettől vezérelten en­gedvén, magáévá tette az alsó ház véle­ményét ? s végre III. György, a királyi jogok e megtörhetlen előharczása, minek engedett, mikor nem egyszer kénytelen volt saját meggyőződése ellenére a köz­véleménynek engedni, s oly férfiakra ru­házni az ország kormányzatát, a­kik elle­nében egyéni ellenszenvvel viseltetett ? — s várjon Anglia ezek következtében akár nagyságra, akár hatalomra, akár monar­chikus érzelemre, akár szabadság és jó­létre nézve alább szállt-e ? — annak meg­ítélését azokra bízom, a kik a közvéle­ménynyel szemben daczolni, erénynek s dicsőségnek tartják. A felső ház tegnap lefolyt szavazásá­nak eredményét ürömmel üdvözlöm ré­szemről, — mert e négy szavazatnyi több­ség, bár­mi módon alakult legyen is az, sok bonyodalomnak vette elejét. Nem egyes törvényjavaslatról, hanm hazánk alaptörvényeinek megvédéséről s valósí­tásáról volt és van most szó, a­mely harcz lefolyása közben s­zükségképen nem egy esetben elnémul az egyéni meggyő­ződés, helyt engedve azon általános érzü­letnek, mely kell hogy ily­­esetek­ alkal­mával mindnyájunk keblét lelkesítse. Sokan azt tartják, hogy a­ jelenben le­folyt felső házi vita nem volt egyéb,mint ügyes jelenetezésűe azon pártnak, mely iszonyodva mindennemű általuk elneve­zett pressiotól, léterének, döntő erejének s befolyásának bizonyos s csal­atlan je­leit akará adni, hogy m­ajdan ez erőt kellő pillanatban mérlegbe vetve, érvényt sze­rezhessen saját meggyőződésének s el­veinek. Lett légyen bárminemű is ama vita s szavazás titkon lefolyt jelenetezése ; lett légyen azon „pressio“ bárminő is, mely a szavazás ilynemű eredményét létre hozta, az nem változtat meggyőződésemen, mely e szavakat mondatja el velem: adja az ég hogy a felső ház független tagjainak men­nél gyakrabban legyen jövőben alkal­muk oly határzatokat hozhatni létre, me­lyek által mindannyiszor be fogják bizo­nyítani, hogy nem egy szűk kv.itt véle­mény-árnyalathoz szegzetten s lánczol­­tan, hanem hazánk jelen állásának látha­tárán végig tekintve ítélik meg saját állá­sukat s tendőiket, Magyarország sorsá­nak jövendő alakultatását s mind azt, a mi ez után, mint erőt s egységet kölcsönző, üdvös és dicső lehet. B. Podmaniczky Frigyes. ~~2— Nem leszünk Epimetheusok. Válasz Légh barátomnak. III. A nemzetiségi ügy nálunk nem ter­ritóriumokhoz kötött , és igy nem faji kérdés ; nem osztályoktól eredő és igy nem socialis kérdés, hanem nyelvkülönb­ségi érdekből származó, és igy közmive­­lődési kérdés. Honnan van hazánkban ennyiféle s ily tömeges nyelvkülönbségi érdek ? s hogy használták fel ez érdekeket a különböző századok kormányférfiai politica-chemiai reagenseiül? Azt Te oly jól tudod, mint én: elkezdve I­ só István király azon jel­mondatán, hogy „az egynyelvű ország nem lehet boldog“ egész a „Gleichberech­tigung der Nationalitäten“ emlékezetes devise-ig, mely czím alatt Schwarzenberg herczeg árulta egy ideig a centralisatio „starker Tobak“-ját Magyarország min­den ajkú népeinek. Egy részét a különajkú honfiaknak már itt találták őseink, a rokonfaju hun és avar autochton maradványokon kívül nagyszámú szláv és román-dák néptörzse­ket találtak itt; azoknak nem ültek nya­kukra, hanem csak helyet szorítottak ma­guknak közöttük ; és ha történetesen egy egy csoport magyar később szlávok és ro­mánok között megtelepedett, nem az lett belőle, hogy az ott uralkodó nemzeti su­prem­atiával szomszédait denationálta vol­na, hanem magyar népünknek bámulatos nyelvtanulási fogékonysága miatt, rövid idő múlva, saját maga is szomszédai nyel­vét vette fel, a­mire számtalan példát mu­tat a két testvér haza , s ez azt bizonyít­ja, hogy nálunk nyelvkülönbség miatt gyűlölködés, hatalmaskodás nem igen le­hetett. Később új bevándorlások, telepítések és foglalások történtek. I. László és IV. Béla a rokonajkú kunokat, Kálmán a szá­szokat hozta be, ugyanő társította Horvát­országot, foglalta a tengermelléket, I. Li­­pót vég­re behozta a szerbeket. Azonkívül is a szomszéd országok viszontagságai sok bevándorló idegent hoztak hazánkba. A települőket a királyok és országgyűlések sok nevezetes szabadalommal, kiváltság­gal látták el, s azokat a törvényhozás min­denkor respectálta is. így alakultak más országok népei is; az angol népben is angolszász, normann és celta vér foly, és nyelve azoknak ke­verékéből tömörült ; valamint hogy kez­dettől fogva őseinknek is módjukban lett volna a magyar, szláv, és román nyelvek­­­ből valami olyan közös általános nyelvet vegyíteni, melyet elvégre mindenki elfo­gadjon sajátjának ; hanem,az már egyszer nem így történt, s­ős állambölcseink más­­ expedienst találtak ki a nyelvkülönbségek­­ kiegyenlítésére. Behozták diplomátiai nyelvnek a latint. Latin nyelv lett a tudományok nyelve, azt tanították minden iskolában, minden ajkú tanulónak ; azon folyt a törvényke­zés, igazságszolgáltatás, azon értették meg egymást a törvényhozók, és az lett a ró­mai catholicus szertartások lithurgiai nyel­ve is, s így nem ejtett különbséget a kü­lön ajkúak között. Később az intelligentia még a közéletre nézve is talált fel ex­pedient , elfogadva a társalgási nyelvű a németet, a­midőn­ aztán a magyar, szláv és román nyelvkülönbségnek nem maradt egyéb tere, a falusi köznép egy­más közötti értekezéseinél. Nyolczszáz évig eltartott ez a tudo­mány. Akkor észrevették apáink, hogy pejor medicina morbo­ classicus műveltségünk­ben elmaradunk az európa­i műveltségtől, s a­ magyar nyelvet diplomatiai nyelvvé emelték a hazában, és az irodalom orszá­gos pártolása által nyelvünk mivelésére is hathatós intézkedéseket tettek. És ez igen helyesen történt, csak hogy jó lett volna, ha a határozatot a­ megelőző vola néhány évtizeddel a népnevelésnek országos erővel elintézett ügye; ha a ma­gyar nyelv, midőn diplomatiai nyelvvé emeltetett, előbb már az országosan sub­­ventionált falusi tanodákban, országosan díjazott oktatók által tanítatott volna, hogy azt, a­ki meg akarta tanulni, meg is tanulhatta volna, a­mint hogy azt meg is tanulták volna a nem magyar ajkúak, és meg is tanulnák most is, ha módjuk vol­na benne, mint olyan tantárgyat, a­mire legközelebb szükségük van. Ez országos intézkedés az intelligentia, az irodalom által erélyesen támogatatott, a magyar nyelvet tudósaink megtisztíták a bevett idegen szavaktól, s rövid időn irodalomképessé tették s diplomatiai nyelv­nek is hamar érvényre jutott az, miután törvényhozásra, s törvényszolgáltatásra csak a nemesi osztálynak volt befolyása; az pedig, mint birtokos osztály, egyúttal a neveltebb, tanultabb osztályt is kép­viselte. Ekkor következett az 1848-ik év. Ha Te, kedves barátom, azt hiszed, hog­y a Pandora szelenczéjét felnyitottuk, úgy én meg azt hiszem, hogy az nem az idén de 1848-ban történt. A midőn kimondtuk azt a nagy szót,js hogy „Magyarország minden fia törvény előtt egyenlő!“ Ezt pe­dig ki kellett mondani. A­mig ötszáz­ezer nemes között for­gott csak a nyelvkülönbség kérdése, jelen­téktelen volt az ; de a­midőn kimondatott, hogy tizenöt millió lakosa e hazának egyenlő polgárjoggal bírjon ezentúl, egy­út­tal kimondatott az is, hogy az országnak gondoskodnia kell arról, hogy tizenöt mil­liónyi külön ajkú nép egymással testvéri szövetségben és érdek­közösségben talál­ja meg együtt maradásának indokait. Pandora szelenczéjének fölnyitásával minden roszat és minden bajt kiszabadí­tott a világra Epimetheus , de hozzáteszi a mythosz, hogy egy nagy ló maradt mégis a szelencze fenekén, mely mind­azon roszát ellensúlyozza ; ez az egy nagy jó : a remény. És én azt hiszem, hogy a midőn a nép felszabadításával egy előidézhetlen köte­lességet teljesített nemzetünk, igaz, ,hogy az új korszak minden nagy baját fejére zúdította vele, de a Pandora szelenczéjé­­ben, számára is ott maradt a minden bajt ellensúlyozó azon remény , hogy egy nép, mely szabadságát megnyerte, e szabad­ságában mindazt vissza fogja nyerni, a­mit egyébben elvesztett. Jókai Mór, így az alsóház nem csak panaszló fél, hanem vizsgáló bíró is. A minisztériumról szóló törvény 32. §-sa rendeli, hogy a mi­nisztérium felelősségre­ vonható minden oly tettért vagy rendelkezésért, mely az ország függetlenségét megsérti. Tehát vi­lágos, hogy ha ma kineveznék a minisz­tériumot, kénytelen volna ez, saját meg­győződése ellen is, szigorúan megtartani az 1848-iki törényeket, s igy,kellene mű­ködnék a kiegyezkedésnek.­­ (Az „Oesterr. Ztg“ az 1848-iki tör­vények ellen gyakran élj[azon[ argumen­­tummal, hogy e tör­vények igen jók, s azok fönállása mellett a fele­lős kormány kény­telen tisztán alkotmányos szellemben mű­ködni , különben elég rá a képviselőház többségének váluma, hogy irgalmatlanul vád alá helyeztessék. Ve­gyük meg érdem­lett dicséretnek, ha az osztrák­­lap ily el­ismeréssel nyilatkozik törvényeink jeles­sége fölött. Az idézett lap elszörnyüködik, ha látja, miszerint az 1848-ki­s törvények­ben a miniszteri felelősség is­ valósággá van téve. Eddig az „Oesterr. org“ a miniszteri felelősség alatt csak azt értette, hogy ha egyik vagy másik miniszter tönkre tette az országot, maga pedig mint a piacra felhízott, akkor aztán vonuljon vissza szép csendesen a magányba, és élvezze kövér pensioját.) — Az „Ost. D. Post“-ot­ a külügyi bo­nyodalmak­ kérdése annyira elfoglalja, hogy mint bagatelláról beszél a magyar ország­gyűlésről. „Ki gondolj most s vele — írja — mit beszélnek Pesten az­ or­szágházban? Ellenben, azt hiszi, hogy a­hány szem van Európában, m­ind a Reichs­­rathra volna függesztve, s onnan értesül­nének, mi fog történni a nagy világban. Innen is látszik — folytatja tovább, hogy a pesti Landtag bármennyire kiterjesztett illetőséggel bírjon, nem egyéb, mint a lo­­kalparlament.“ (Lehet, csak­­hogy ezen „ lok­al-pa­ra­ment“ egy igen nagy darab ország köz­véleményét fejezi ki. 1869-ben nem léte­zett ezen localpar­lament, s az elbizakto­­dott excellentiás urak csak sejtették, mint vélekedik a közvélemény, s ime Magyar­­ország puszta hallgatása is pi­ly befo­lyással volt a történetekre. Azt hisszük, hogy Európában most is lesz még elég ember, a­ki figyelni fog ezen lokálparla­­m­ent magatartására, és számításaiban re­­flectálni fog úgy Magyarország elégedett­ségére, mint netán elégedetlenségére is. Óhajtjuk és reméljük, hogy a világ az előbb említett állapotban találjon mind­nyájunkat.) Az „Ost. D. Post“ a magyar főrendek házáról írja: „Az óconservativek erős vá­ra mindig a mágnások táblája volt, a­honnan uralkodtak az egész ország fö­lött. De úgy látszik, hogy ezen híres vár falai is kezdenek már elkorhadni, s tör­ténhetik, hogy a főrendiház többsége a képviselőház feliratát elfogadja, ha mind­járt csak azon kikötéssel is, hogy ez ál­tal az egyetértés meg ne zavartassék. Szécsen gróf, a­ki szellemdús politikus, de soha sem tudja megítélni, mit­ követel a közvélemény, egész szónoki tehetségét kifejté a Parlamentarismus ellen, s úgy látszik, hogy a püspököket és főispáno­kat ezen kormányformának káros volta felől kapacitálta is. Azonban a magyar hierarchiát és bureaucratiát a haladó d­em a mágnások tábláján is túlszárnyalta. Le­het, hogy a felsőház nem fog nagyon buzgólkodni a Parlamentarismus mellett, de annyi áll, hogy a ház többé nem en­gedi magát eszközül fölhasználtatni az óconservativek javára. És ha már a fel­­sőház is megtagadja a kormánytól szol­gálatát, kivel akarnak még tovább ope­rálni?“ (f). Az „Oesterr. Zrg“-nak a magyar miniszteri rendszer ellen azon kifogása van, hogy az 1848-diki törvényekben a felelősség eszméje igen szigorúan van megál­lapít­va. „Még eddig nem volt elmondva — írja az idézett lap — hogy a magyar minisz­tériumról szóló törvénynek nagy hibája, hogy a politikai szenvedélyeknek nagy tért enged. A többség egyszerű voluma elég arra, hogy a minisztérium vád alá vettessék, s erre a főrendek háza tartozik a bíróságot kinevezni. De a határozat, melyben valakinek vád áthelyezése el­rendeltetik, már bírói functiót képez, s országgyűlési tudósítás. A főrendek ápril 19-iki ülése. Az ülés 12 óra után megnyittatván, felolvastatott az előbbi három nap ülé­seiről szóló jegyzőkönyv, melynek két kifejezése megmásittatván, a jegyző­könyv kiigazítva elfogadtatott. Zichy Otto gr. indítványozta, hogy a terem adassék át a megyének rendes h­asználatára, s a főrendek tanácskozásai tétessenek át a nemzeti muzeum termébe. Szögyény László főispán a főren­dek naplójának s iratainak azon alak­ban nyomatását indítványozza — hasz­­nálási czélszerűbbség alapján — mint

Next