A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)
1866-10-10 / 233. szám
2013-ik sz. Szerda, October 10. Előfizetési díj : líitán küldve vagy Budapesten házhoz hordva egy hónapra ........................ i frt 75 kr. 5 hónapra ....... 0 frt 25 kr. 5 hnnapi*............................ 10 frt 60 kr.e előfizetés az év folytán minden hónapban nekikezdhető , s ennek bármely t pán történik is, mindenkor a hó első napjától 69. számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentestv, háremhekaldetai. Üdzerkesztési iroda: 8’ereneEtek tere 7-ik szám 1-aő emelet 8æeFka*sstS tekána . Országus 18-ik szám 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek tér és 7. sz. földszint Negyedik ésforjai 1868. Beiktatási díj , 1 hasábor ilyféle petit sora ... 7 bélyegdij minden beigtatásért ... 80 terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mailért kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. — yíyik-tőri S hasábos betű-sorok . . 21. kr. Aa feleütetési díj » (ap kiadd Mvafcsüóktws küldesd«. (Farentatab Vire 7, u. földtesist. kős-S lap 'is..*«rr.i résnői illető minden ’tty h ShvrkeaKtesághe.* intesande. Bórmentodofi levelek nRnh * sírért írt,z-t *81 fog* áltatnak el. Előfizetési felhívás IV. *14 éves folyamára. October- decemberi 3 hóra 5 forint 25 krajczár. A „HON“ szerb, és kiadó hivatala PEST, OCTOBER 9. Kantfird S 7 Ami a, im* AJTJfcA ro.s aut w *jm*lw** (U). Táviratozva volt, néhány nappal ezelőtt, hogy az orosz lapok mennyire kikelnek Groluchowski grófnak Gácsország helytartójává kineveztetése miatt. Különösen nagy figyelmet ébresztett az orosz félhivatalos kőnyomatú lap, a „Russ. Corres”.a kikelése a bécsi kormány említett intézkedése ellen. A félhivatalos lap hangja elárulja, hogy minő érzület uralkodik e pillanatban Sz. Pétervárott Ausztria irányában. A „Russ. Corresp.“ igy ír : „Goluchowski grófnak Gácsország helytartójává neveztetését, mint bizonyost közük. Ezen magában is nagyon fontos tény kivételes jelentőséget nyer azon uj politika által, melyet az osztrák kormány követni szándékozik — azon tartományban. Itt (Sz.-Pétervárott) azt állítják, hogy az osztrák kormány nem csak a lengyel nyelvet akarja uralkodóvá tenni, hanem egyszersmind minden iskolát lengyelekre bizni s a nem egyesült görög hitű papság ellen számos rendszabályt akar előkészíteni. A czél igen világos : a gácsországi nagyszámú orosz népséget polonizálni akarják. E tény természetesen nagy mozgalmat fog előidézni Oroszországban. Ez megfogható leendett azon esetben, ha az osztrák kormány egy uralkodó elem befolyását akarta volna erősítni a monarchia egységének érdekében , de minthogy ilyen nem létezik, a politikai egység elvének sincs jogosultsága. Eddigelé azt láttuk, hogy a kormány most a németekre, majd a magyarokra támaszkodik , de ép oly megfoghatatlan, mint meglepő, amidőn most a lengyel elemre látjuk támaszkodni. Gácsország orosz népsége kiengesztelhettek de tökéletesen jogosult gyűlöltséggel viseltetik a lengyelek iránt, kik mindig elnyomóik voltak. E népség mindig azt kívánta, hogy bizonyos határvonalt húzzanak közte és a lengyelek között, mert mindig öntudattal birt nemzetisége iránti legszilárdabb gyámora volt a kormánynak mindaddig, mig ez megengedte nemzetisége szabad fejlődését. Mi czélja van Ausztriának azzal, hogy lengyel jármot nyom e népségre ? Élets halál-harczot akar-e előidézni a két elem között? Mi nem fogjuk föl, hogy ebből mi haszna lehetne, és még kevésbbé értjük, hogy az osztrák kormány miért idézi elő jó lelkiismerettel olyan népség elégületlenségét, melynek támogatására mindig számolhatott. A gácsországi események jó leckéül szolgálnak Európának. „A ruthen elem — mondják a lengyelek — hajlamot érez irántunk ; ha nem léteznék az orosz kormány, Litvánia és Kis-Oroszország nem sokára karjaink közé vetnék magukat.“ De mi történik Gácsországban ? Ugyanazon rutheneket látjuk ott, ugyanazon Fehér- és Kis-Oroszországból származott népséget, a lengyelekkel szemben, s állandó harczban elnyomóik és nemzetiségük ellenségeivel. Hol van ott a lengyelek vonzereje, ahol orosz kormány nem létezik, s következőleg semmi befolyást sem gyakorolhat a két nép közti viszonyokra? A lengyelek érve haszontalan. Ez komoly lecke a lengyel barátoknak Európában. Fogják-e végre a lengyelek hazug dicsekvéseit illetőleg méltányolni, ha ezek azt állítják, hogy nyugati tartományaink népségének tömege kész velük a közös ügyben kezet fogni?“ így ír az orosz közlöny. Ha e czikk magában is elég tanulságos, még érdekesebbé válik a krakói „Czas“ replikája által. Az idézett lap ezt mondja : „Ausztria ép úgy számíthat ruthenjeire mint lengyeleire. Mindketten ugyanazon ellenszenvvel viseltetnek a czarismus iránt.“ A „Czas“ ezen észrevétele kiveszi a bécsi „Zukunft“ot, mely — saját véleménye szerint — szláv érdeket képvisel, sodrából, s kifakadva ezeket mondja egész szemrehányással : „A nélkül, hogy reeriminatiokba bocsátkoznánk a „Czas“nak a ruthenekre vonatkozó elébb is egészen másként hangzott nyilatkozatait illetőleg, csak arra akarjuk a„Czast“ figyelmeztetni: miként fentebbi nyilatkozatát jól meg fogjuk jegyezni azért, hogy azt a „Czas“ ellen idézzük, mihelyt a ruthenek moszkovita érzelmeit illetőleg visszaesnek az insinuatiókba. Ugyanezen lap azt írja, miként Stackelberg gróf orosz követ, mihelyt köztudomású lett a bécsi kabinet azon czélja, hogy Goluchowszkyt nevezi ki Grácsország helytartójául, ezen kinevezés ellen panaszt emelt kormánya nevében. A bécsi kabinet azonban, Francziaországra támaszkodva, kijelentette , hogy ezen óvást nem veheti tekintetbe, s azon biztosítást fejezte ki, hogy a birodalom érdekében teljesíti a gácsországi lengyelek kivonatait, s tökéletesen bízik lojalitásukban. Az egyetlen miniszter, ki az orosz ellenvetés méltánylását ajánlotta, Mensdorff gróf volt ; miután véleményét meg nem hallgatták, elhatározta, hogy kilép a kabinetből. A „Franz Corres“ némi értesítést közöl azon első benyomásról, melyet a franczia új külügyminiszter az idegen diplomatiára tett. De Moustier marquis, határozottan békés szellemben s bizonyos conservativ felfogással nyilatkozott az európai helyzetről, mi itt ott meglepetést okozott. Látszólagos előszeretettel tért vissza a Lavalette-féle köriratra , mintha meg akarná cáfolni azon hírt, mely szerint ez okmány reá adrogáltatott volna kollegája által. A miniszter semmi kétséget sem hagy fel az iránt , hogy Francziaország el van határozva: a parázsban elfojtani a Keleten élesztett tüzet. Több oldalról öszhangzólag dicsérik az új miniszter nyílt, határozott, szabatos beszédét. (A keleti ügyekben a franczia kormány által vett álláspontot illetőleg lásd az oct. 7-ki párisi sürgönyt alább „Táviratok“ rovatunk alatt). Az „A. Alig. Ztg“ párisi levelezője nem jövendöl hosszú életet III. Napóleon császárnak. „A császár egészségére, mint biztosabban hallatszik, nem számíthatni föltétlenül. Most az a fődolog , hogy a csácsár halála a régime megszakítását ne idézze elő, sőt az imperialismust vagy caesarismust zavartalanul, megtámadtatás nélkül tovább lehessen folytatni ; továbbá, hogy szakadás vagy erőszakoskodás ne legyen várható a régensség kebelében, s a francziáknak alkalmuk ne legyen a női kormány ellen kifogást tenni. Ezen czél elérésére a császár közelebbi tette leend : Napoleon herczegnek kormányzó társul fölvétele. A császár még életében akarja az örökösödést biztositni s még maga akarja beigtatni a későbbi régensséget. Napoleon herczeg, mint császárjára vagy al császár, egyszersmind régenstára leendene a császárné mellett.“ így hallja mindezeket az „A. Alig. Ztg“ párisi levelezője í tásában, az körülbelöl oly nevetségessé tenné magát, mint a ki például mivelt közben azt kezdené vitatni, hogy a föld gömbölyű s a nap körül kering. Azt sem kell mutogatni, hogy a sajtó annál tökéletesebben teljesítheti üdvös hivatását, minél nyomosabban, hatályosabban hangzik szava; szava pedig annál nyomosabb és hathatósabb, minél öszhangzóbban nyilatkozik, s minél nagyobb tiszteletben állnak képviselői. Hiába tagadnák tény, hogy a hírlapíró — mint hírlapíró — nálunk még nem részesül azon elismerésben, melyet a közvélemény tolmácsa méltán igényelhet, s némely salon-uracs még ki tudja minő tájékozottságot vagy túlemelkedést hisz tanúsítani, ha őt fitymálva „ scribler “-nek czímezi. Másfelől azt sem tagadhatni, hogy e csekély méltánylásnak némi részben maguk az írók is okai. Némelyek oly vastag tapintatlanságot, vagy botrányos készületlenséget mutattak, mások annyira megfeledkeztek az irodalmi nyelv tisztességéről, míg mások oly cynismussal cserélgették „meggyőződéseiket“, vagy nemes foglalkozásukat oly nemtelen üzérkedéssé aljasították, s a sajtó átalában oly gyakran leplezgetett jóakaró hallgatással egyes írók részéről fölmerült viszszaéléseket, hogy a közönség tisztelete a sajtó képviselői iránt, s ennek folytán maga a sajtó tekintélye is, kénytelen volt megcsökkenni. E sajnos jelenség fő okát azonban mégis leginkább ingadozó s félkész viszonyainkban kell keresnünk, melyek közt a sajtó nem fejthette ki természetes és teljes működését. Midőn közjogunk, sőt épen sajtótörvényünk is föl van függesztve, a sajtó, kivált a politikai, bajosan mozoghat. S a mi sajtónknak annál nehezebb volt állása, minthogy a hírlapirodalom Közép-Európában épen akkor indult nagyobb lendületnek , midőn hatását minálunk az elnyomás felülről s a fásultság alulról hogy úgy mondjam legdühösebben zsibbasztotta : 1849 után. Hírlapirodalmunk régibb fényes bajnokai nagyobbára viszszavonulván, helyöket újak, nagyobbára gyöngébbek és roszabbak foglalták el, tapasztalatlanok és hívatlanok, özönével, alig iskolavégzettek, sőt iskolázatlanok, s boldog boldogtalan bitorul megragadta a birlapirói tollat. A sok burján hála istennek nem volt képes megölni a hasznos növényeket, sőt lassan kint maga kezdett ezek elöl pusztulni, s átalában megelégedéssel mondhatjuk, hogy a magyar sajtó e nehéz időkben is megtette hazafiai kötelességét , de becsülete a közönség előtt — az imént érintett körülményeknél fogva — nem lehetett arányban, teljesített szolgálataival. Szükséges tehát, hogy mind a hírlapirodalom, mind a hírlapírók tekintete növekedjék. Hogy a sajtó kezelőinek tisztelete növekedjék, saját érdekük is kívánja, hogy növekedjék az összes sajtó üdvös hatása, kívánja a közjó. E kettős czél előmozdítása legelsősorban természetesen magukat a sajtó képviselőit, a hírlapírókat illeti. Erre pedig legbiztosabb eszköznek látszik, ha egymást védve, de ellenőrizve is, folyvást résen álló quarrévá alakulnak, azaz egyletet alkotnak. Ilyen egylet alakításáról már évek előtt értekeztem néhány irótársammal, s 1863- ban, midőn bizonyos utczai jelenet az irói köröket különösen fölháborította , nyílt levelet intéztem Kemény Zsigmond báróhoz, kérve őt, karolja föl az ügyet. A császári sajtóhatóság akkor még nem engedte e levél közlését magyar lapokban, s az Fálk Miksa szívességéből csak németre fordítva jelenhetett meg a „Wanderer“-ben. A levél az akkori körülmények benyomása alatt, és futólag van ugyan írva , de a hírlapírói egylet szükségét ép azon indokokkal mutogatja, melyek mai nap is állanak : engedje meg tehát a tisztelt olvasó, de különösen az íróközön-ség, hogy azt ítélete alá bocsássam. A nyílt levél így szólt : „Az időben, midőn szerencsém volt ön szerkesztése alatt a P. Napló munkatársának lennem — ha nem csalódom, még 1856-ban — emlékezni fog ön, hogy többször beszélgettünk arról, mily üdvös volna mind a fontosabb vagy általánosabb kérdések, mind pedig azok tekintetében, melyek különösebben az irói osztályt érdeklik, ha a sajtó, kivált a napi sajtó kezelői, a hírlapírók nem zárkóznának el külön külön szerkesztőségeikben, hanem e szerkesztőségeket közvetlen közlekedésbe hozva egymással, némi állandó tanácskozmányt képeznének, mely a felmerülő kérdéseket s tényeket figyelemmel kisérvén és megvitatván, egyesek netáni indítványait meghallgatván, a mennyiben szükségesnek látná s lehetséges volna, a fölvett tárgyban egy bizonyos véleményt állapitana meg s e vélemény egyhangú kifejezésére vállalkoznék. „Vannak kérdések és ügyek, melyekre nézve — a különben fenálló véleménykülönbség mellett is — mindnyájan megegyezünk abban, hogy egyetértőleg és egyszerre kellene a közönséget tájékoztatni ; vannak indítványok, melyeket, ha egy lapban megjelentek, valamennyi lapnak föl kellene karolni. Most azonban a közegyetértéssel pártolt ügyek sem jutnak azon határozott alakban a közönség elé, mely alak mintegy kezeskednek , hogy a nyilatkozványt a közmegegyezés ereje támogatja. Most a leghelyebb indítványok, figyelmeztetések is gyakran elhangzanak, mert csak egy lap mondja el s a többi nem viszhangoztatja. Ám egy kis példa. Egy lap nemrégiben . . . özvegyét az irói segélyegylet figyelmébe ajánlotta, de az irói segélyegylet nem tudta meg a dolgot, mert választmányi tagjai azon lapban véletlenül észre nem vették a figyelmeztetést, más lapok pedig nem említették a dolgot, s végül is magán megkeresés kellett, hogy a segélyegylet az ügyről értesüljön s benne határozhasson. „Nézzünk egy más oldalt. Tollharczok, kivált ha nem elvek körül forognak, könnyen fajulnak személyeskedésekké s okoznak ízetlenséget mind a vitázóknak, mind a közönségnek. Most az oly vitát a többi lap némán kíséri, legritkább eset, hogy valamelyik hozzászóljon. Pedig mily üdvös volna gyakran, ha az idetlen vitának a napi sajtó egyhangú vétója véget vetne ! mily szükséges volna általában egy kis fegyelmet létesíteni a napi irodalomban ! Ez is a szerkesztőségi areopag feladata lenne. A hírlapírói tanácskozmány az elfajulandó polémiáknak a legtöbb esetben elejét venné vagy hamarabb végét szakítaná, még mielőtt a felek egymás iránt elkeserednének s a közönség a handabandát kénytelen volna megutálni ; a garázdát pedig, ki a tanácskozmányban megállapított határozatra nem hajtana, egyhangú kárhoztatásával s együttes visszalökése által elitélné s igy nemcsak hitelét a közönség előtt megsemmisitné, hanem az irói osztályra hárulható minden szeny vagy csak árnyék látszatát is eltávolitaná. „Hát az irodalom terén s az irodalom örve alatt elkövetett visszaélések nem kivánják-e — épen az irodalmi foglalkozás hitele s az írói osztály becsülete érdekében — a folytonos szemmel tartást s legszigorúbb rászalást ? Íme az előfizetés utján kiadandó, de ki nem adott munkák légiója. Lapjaink e tekintetben is hanyagabbul teljesitik kötelességüket, mint kellene ; de mindenesetre kellően fogják teljesíteni, mihelyt biztos jelszó után indulhatnak s a collegák támogatása felől biztosítva léphetnek föl. „A czél tehát : hirlapirók szabad associatioja*) s ennek alapján a sajtónak egyes kérdésekben aolidáris eljárása. „E czért pedig azon egyszerű eszközzel érhetni el, hogy az egyes szerkesztőségek akár összes tagjaik, akár képviselőik által beteckint majd egyiknél, majd másiknál, találkoznak s a közösen teendő lépéseket megállapítják. „Ez által fokozódnék a nyilvánosság, fokozódnék a sajtó hatása s fokozódnék a társadalmi szellem összetartása is,“ stb A hírlapírói egylet műkörét jelenleg tán pontosabban és részletesebben fogalmazhatnám, mint ahogy a föntebbi levélben vázoltam. E részletezést egy második czikkben kia.ill.m meg. Greguss Ágost. sem mondanak többé egy osztrák birodalom európai szükségéről. Az osztrák birodalom 1804 től 1840-ig negyvennégy évet élt, az interregnumbelinek végét nem tudjuk mikorra tehetjük, mert tényleg legalább a Bach és Schmerling patent, provisoriumok korszaka még reánk nem alkonyodott, és mégis hol van azon államférfi Ausztria egykori dicsőítői közt, ki akár az 1804-diki, akár a Szadova előtt Ausztriát feltámasztani merné, ha feltámasztani tudná is ? És hol van a szükséges Ausztria sok régi szövetségese? Nem látjuk-e inkább előjeleit egy bajor hegemóniának délen is, midőn Francziaország Ausztriát megmenekültnek mondja olaszországi és germán gondjaitól, nem különben erőinek meddő versenyzésekbeni elfecsérlésétől, és azt a poroszként keleti Európába utasítja ; nem adja-e a bajorhoni délhegemóniára előzetes megegyezését ? Nem kell szemet hunyni bizonyos tények előtt, és végre is több érdeke van Európának egy, bár mesterségesen összevissza kuszált és elnyomorgatott, de mindamellett élő és öntudatos ezredévi birodalmat fentartani, mint egy ábrándos új bureau-birodalom ködképeiben a keleti válság expediensét keresni. Láttuk, hogy a beolvasztási politika kiolvasztotta Lombardiát és Velenczét, és a nagy osztrák és német birodalmi politika magának Ausztriának német tartományaiban egy véd nélküli német Velenczének alapját és útját előkészítette. Trahunt quemque fata sua. Magyarországot akarván elnyelni, Bécsben nem is gyanították, hogy az elnyelési vágy ragadós, és hogy III-ik Frigyes kedves mondatát „jobb megelőzni, mint megelőztetni“, egy utóda úgy fogná fordítani : „jobb elnyelni, mint elnyeletül.“ És nemde ez gondolatjok keleti szomszédainknak is ? L u dw ig h. Hírlapírók egylete, l. A ki a haladás mai fokán bizonyítgatni iparkodnék, mily fontos szerepe van az úgynevezett hatodik nagyhatalmasság, a közvélemény szavának, az időszaki sajtónak, a politikai és társadalmi élet, a tudomány és művészet, s átalában az emberi fejlődés minden tényezője előmozdi Magyarország a jelen európai helyzetben. V. Brüssel, oct. 3. Nem régen múlt, hogy egy erős, egységes Ausztria divatszóvá sőt politikai elégéres hitezikké vált, mert miután Magyarország a hivatalos nyelv szerint az orosz czár lábainál feküdt, a történelembe vésett rémjelenetekben nyilatkozott az egységes birodalom ereje, s mert egy költő, fel nem találhatván Ausztriát, elénekelte, hogy a hadseregben van Ausztria. Keresték s magasztalták Ausztriát mint Arndt kereste szép dalában Némethont,mig amazt az osztrák reglementben és német vezényletben, emezt pedig Szadovánál feltalálták. De a reglement dácsára sem teremthettek osztrák nemzetet, az egységes birodalom csak bureau birodalom maradt. Nem régen múlt, hogy az angol kormány mit sem gondolva a magyar -lympathiákkal unalomig hirdette, mennyire van Európának szüksége egy erős Austriára. Igaz régi kerékvágású útból szedett phrasis volt az, és lord Palmerston is igen jól tudta, hogy a muszka beruhozás előidéztével épen az angol rég, arékvágású politikát és Ausztria erejét ingatta meg gyökerében. És mit látunk most? Az angol kormány épen nem busul Ausztria vereségén, és az „erős Ausztria“ tanának apostolai mit *) Mire azen eredélyt könnyű lesz kieszközölni, A nHm Vret Mozgalmak Keleten. A „Nordd. Alig. Ztg.“ a keleti válságról következő czikket közöl : A görög szabadságháború óta Németországon főkép a görögöket tartották a török uralom ellen alakult ellenzék leghatározottabb képviselőinek ; a bolgárok, szerbek és oláhok hősies előharczosairól inkább csak regeszerli, mint töténeti tudomással hirt a világ. Csak a momenegroiak kétségbe esett harcsai juttatták a könség eszébe, hogy a nem görög népfajok is kelletlenül hordják az igát, melyet az izlám közel négyszáz év óta rájuk vetett. Törökországban a felkelések nem új és meglepő események, sőt ellenkezőleg bízvást elmondhatni, hogy az európai török birodalom létezése óta talán egy nap sem múlt, melyen a porta legalább egy ponton fegyverrel nem lett volna kénytelen felsőségét védeni. Ezen abnormis állapot alapoka épen azon módban rejlik, mely által az ozmánok magukat a nekiek oly akaratlanul engedelmeskedő népfajok uraivá tették. A törökök mint hódítók helyezték magukat a Palaeologok örökébe ; birtokezimök nem volt más, mint tűz és kard. Más hóditók traditióival ellenkezőleg azonban, sem akaratjok, sem képességek nem volt vagy a meghódított népekbe beolvadni,vagy ezeket magukba olvasztani. Vallásban és fajban a török zsarnokok és a volt görög birodalom leigázott népei közt mindig mély hézag maradt, melynek annál inkább kelle tágulnia, minthogy a török uralom idő folytában részint külbefolyások, részint az izlám tespeteg elve miatt mindinkább elgyöngült, s minthogy a törökök által legyőzött népségek ez alatt időt nyertek erejöket összeszedni és a külföld felviruló életével közvetlen érintkezésbe lépni. A török tartományokban létező heterogén népelemek egybeolvasztásának lehetetlensége épen legfőbb indoka a keleti kérdésnek. A hódítók és meghódítottak közötti antagonisms Keleten utóbb 1 szükségkép nagy mérvű összeütközésekre vezetett. A porta lényeges támaszt talált ugyan uralmának ama körülményben, hogy az általa meghódított népségek nem egy fajhoz, sőt nem is egy hitfelekezethez tartoznak, következőleg egyakaratú közrehatástól részekről annál kevésbé lehete tartani, minthogy vas kézzel lévén távol tartva a polgárosodás elhaladásától, nem való módjuk érdekeik helyes felismerésére jutni. A bar ez azonban végre is szükségkép elkerülhetlenné lön, még pedig legelőször is azon az oldalon, hol egy népfaj meglehetős tömörültségben áll a szemközt az uralkodó jövevényekkel. S ez csakugyan így is történt a török birodalom déli részeiben. Míg az éjszaki tartományok különféle alkatrészekből egymás közé szórt keresztény népségek nem birának egységes cselekvésre egyesülni, addig a déli tartományokban, hol csak görögök és törökök állanak szemközt egymással, a görögök ellenállhatlan erővel kelenek fel, s utóbb oda vivék a dolgot, hogy valamennyi keresztény hatalmak (?) ellenkező akaratának daczára jegeszedési pontot kelle alkotni az újra feléledt görög nemzeti eszme számára. Ámde a jelenkori diplomata mestersége szerencsétlen gyermekét a szűkkeblűség