A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)

1866-10-10 / 233. szám

2013-ik sz. Szerda, October 10. Előfizetési díj : líi­tán küldve vagy Budapesten házhoz hordva egy hón­apra ........................ i frt 75 kr. 5 hónapra ....... 0 frt 25 kr. 5 hnnapi*............................ 10 frt 60 kr.­­e előfizetés az év folytán minden hónapban nekikezdhető , s ennek bármely t p­án történik is, mindenkor a hó első napjától 69. számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentestv,­ hárem­­hekaldetai. Üdzerkesztési iroda: 8’ereneEtek tere 7-ik szám 1-aő emelet 8æeFka*sstS tekána . Országus 18-ik szám 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek tér és 7. sz. földszint Negyedik ésforjai 1868. Beiktatási díj , 1 hasábor ilyféle petit sora ... 7 bélyegdij minden beigtatásért ... 80 terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mai­lért kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. — yíyik­-tőri S hasábos betű­-sorok­ . . 21. kr. Aa feleütetési díj » (ap kiadd Mvafcsüó­ktws küldesd«. (Farentatab Vire 7, u. földtesist. kős-S lap 'is..­*«rr.i résnői illető minden ’tty h ShvrkeaKtesághe.* intesande. Bórmentod­ofi levelek nRnh * sírért írt­,z-t *81 fog* áltatnak el. Előfizetési felhívás IV. *14 éves folyamára. October- decemberi 3 hóra 5 forint 25 krajczár. A „HON“ szerb, és kiadó hivatala PEST, OCT­OBER 9. Kan­tfird S 7 Ami a, im* AJTJfcA ro.s aut w *jm­*lw** (U). Táviratozva volt, néhány nappal ezelőtt, hogy az orosz lapok mennyire ki­kelnek Groluchowski grófnak Gácsország helytartójává kineveztetése miatt. Külö­nösen nagy figyelmet ébresztett az orosz félhivatalos kőnyomatú lap, a „Russ. Cor­­res”.a kikelése a bécsi kormány említett intézkedése ellen. A félhivatalos lap hangja elárulja, hogy minő érzület ural­kodik e pillanatban Sz. Pétervárott Ausz­tria irányában. A „Russ. Corresp.“ igy ír : „Goluchowski grófnak Gácsország hely­tartójává neveztetését, mint bizonyost köz­ük. Ezen magában is nagyon fontos tény kivételes jelentőséget nyer azon uj politi­ka által, melyet az osztrák korm­ány kö­vetni szándékozik — azon tartományban. Itt (Sz.-Pétervárott) azt állítják, hogy az osztrák kormány nem csak a lengyel nyel­vet akarja uralkodóvá tenni, hanem egy­szersmind minden iskolát lengye­lekre bizni s a nem egyesült görög hitű papság ellen számos rendszabályt akar előkészíteni. A czél igen világos : a gács­­országi nagyszámú orosz népséget polo­ni­z­á­l­n­i akarják. E tény természetesen nagy mozgalmat fog előidézni Oroszországban. Ez megfogható le­­endett azon esetben, ha az osztrák kor­mány egy uralkodó elem befolyását akar­ta volna erősítni a monarchia egységének érdekében , de minthogy ilyen nem léte­zik, a politikai egység elvének sincs jo­gosultsága. Eddigelé azt láttuk, hogy a kormány most a németekre, majd a ma­gyarokra támaszkodik , de ép oly meg­foghatatlan, mint meglepő, a­midőn most a lengyel elemre látjuk támaszkodni. Gácsország orosz népsége kiengesztelhet­tek de tökéletesen jogosult gyűlöltséggel viseltetik a lengyelek iránt, kik mindig elnyomóik voltak. E népség mindig azt kívánta, hogy bizonyos határvonalt húz­zanak közte és a lengyelek között, mert mindig öntudattal birt nemzetisége iránt­i legszilárdabb gyámora volt a kor­mánynak mindaddig, mig ez megen­gedte nemzetisége szabad fejlődését. Mi czélja van Ausztriának azzal, hogy lengyel jármot nyom e népségre ? Élet­­s halál-harczot akar-e előidézni a két elem között? Mi nem fogjuk föl, hogy ebből mi haszna lehetne, és még ke­­vésbbé értjük, hogy az osztrák kormány miért idézi elő jó lelkiismerettel oly­an népség elégületlenségét, melynek támoga­tására mindig számolhatott. A gácsor­­szági események jó lec­kéül szolgálnak Európának. „A ruthen elem — mondják a lengyelek — hajlamot érez irántunk ; ha nem léteznék az orosz kormány, Lit­vánia és Kis-Oroszország nem sokára karjaink közé vetnék magukat.“ De mi történik Gácsországban ? Ugyanazon ru­­theneket látjuk ott, ugyanazon Fehér- és Kis-Oroszországból származott népséget, a lengyelekkel szemben, s állandó harcz­­ban elnyomóik és nemzetiségük ellensé­geivel. Hol van ott a lengyelek vonzereje, a­hol orosz kormány nem létezik, s követ­kezőleg semmi befolyást sem gyakorol­hat a két nép közti viszonyokra? A len­gyelek érve haszontalan. Ez komoly lec­­­ke a lengyel barátoknak Európában. Fog­ják-e végre a lengyelek hazug dicsekvé­seit illetőleg méltányolni, ha ezek azt ál­lítják, hogy nyugati tartományaink nép­ségének tömege kész velük a közös ügy­ben kezet fogni?“ így ír az orosz közlöny. Ha e czikk­­ magában is elég tanulságos, még érdeke­sebbé válik a krakói „Czas“ replikája által. Az idézett lap ezt mondja : „Ausz­tria ép úgy számíthat ruthenjeire mint lengyeleire. Mindketten ugyanazon ellen­szenvvel viseltetnek a czarismus iránt.“ A „Czas“ ezen észrevétele kiveszi a bécsi „Zukunft“ot, mely — saját véle­ménye szerint — szláv érdeket képvisel, sodrából, s kifakadva ezeket mondja egész szemrehányással : „A nélkül, hogy reeri­­minatiokba bocsátkoznánk a „Czas­“nak a ruthenekre vonatkozó e­l­é­b­b i­s egé­szen másként hangzott nyilatkozatait ille­tőleg, csak arra akarjuk a„Czast“ figyel­meztetni: miként fentebbi nyilatkozatát jól meg fogjuk jegyezni azért, hogy azt a „Czas“ ellen idézzük, mihelyt a ruthe­­nek moszkovita érzelmeit illetőleg vissza­esnek az insinuatiókba. Ugyanezen­ lap azt írja, miként Stackel­­berg gróf orosz követ, mihelyt köztudo­mású lett a bécsi kabinet azon czélja, hogy Goluchowszkyt nevezi ki Grácsország hely­tartójául, ezen kinevezés ellen panaszt emelt kormánya nevében. A bécsi kabinet azonban, Francziaországra tá­maszkodva, kijelentette , hogy ezen óvást nem veheti tekintetbe, s azon biz­tosítást fejezte ki, hogy a birodalom érde­kében teljesíti a gácsországi lengyelek kivonatait, s tökéletesen bízik lojalitá­sukban. Az egyetlen miniszter, ki az orosz ellenvetés méltánylását ajánlotta, Mens­­dorff gróf volt ; miután véleményét meg nem hallgatták, elhatározta, hogy kilép a kabinetből. A „Franz­ Corres­“ némi értesítést közöl azon első benyomásról, melyet a franczia új külügyminiszter az idegen diplomatiára tett. De Moustier marquis, határozottan békés szellemben s bizonyos conservativ felfogással nyilatkozott az eu­rópai helyzetről, mi itt ott meglepetést okozott. Látszólagos előszeretettel tért vissza a Lavalette-féle köriratra , mint­ha meg akarná c­áfolni azon hírt, mely szerint ez okmány reá ad­rogál­­tatott volna kollegája által. A minisz­ter semmi kétséget sem hagy fel az iránt , hogy Francziaország el van hatá­rozva: a parázsban elfojtani a Keleten élesztett tüzet. Több oldalról öszhangzólag dicsérik az új mi­niszter nyílt, határozott, szabatos beszé­dét. (A keleti ügyekben a franczia kor­mány által vett álláspontot illetőleg lásd az oct. 7-ki párisi sürgönyt alább „Táv­iratok“ rovatunk alatt). Az „A. Alig. Ztg“ párisi levelezője nem jövendöl hosszú életet III. Napóleon császárnak. „A császár egészségére, mint biztosabban hallatszik, nem számíthatni föltétlenül. Most az a fődolog , hogy a csá­­csár halála a régime megszakítását ne idézze elő, sőt az imperialismust vagy cae­­sarismust zavartalanul, megtámadtatás nélkül tovább lehessen folytatni ; továbbá, hogy szakadás vagy erőszakoskodás ne legyen várható a régensség kebelében, s a francziáknak alkalmuk ne legyen a női kormány ellen kifogást tenni. Ezen czél elérésére a császár közelebbi tette leend : Napoleon herczegnek kormányzó társul fölvétele. A császár még életében akarja az örökösödést biztositni s még maga akarja beigtatni a későbbi régensséget. Napoleon herczeg, mint császárjára vagy al császár, egyszersmind régenstára leen­­dene a császárné mellett.“ így hallj­a mind­ezeket az „A. Alig. Ztg“ párisi leve­lezője í tásában, az körülbelöl oly nevetségessé tenné magát, mint a ki például mivelt köz­ben azt kezdené vitatni, hogy a föld göm­bölyű s a nap körül kering. Azt sem kell mutogatni, hogy a sajtó annál tökéletesebben teljesítheti üdvös hi­vatását, minél nyomosabban, hatályosab­ban hangzik szava; szava pedig annál nyomosabb és hathatósabb, minél ösz­­hangzóbban nyilatkozik, s minél nagyobb tiszteletben állnak képviselői. Hiába tagadnák­­ tény, hogy a hírlap­író — mint hírlapíró — nálunk még nem részesül azon elismerésben, melyet a köz­vélemény tolmácsa méltán igényelhet, s némely salon-uracs még ki tudja minő tájékozottságot vagy túlemelkedést hisz tanúsítani, ha őt fitymálva „ scribler “-nek czímezi. Másfelől azt sem tagadhatni, hogy e csekély méltánylásnak némi részben ma­guk az írók is okai. Némelyek oly vas­tag tapintatlanságot, vagy botrányos ké­­születlenséget mutattak, mások annyira megfeledkeztek az irodalmi nyelv tisztes­ségéről, míg mások oly cynismussal cse­rélgették „meggyőződéseiket“, vagy ne­mes foglalkozásukat oly nemtelen üzér­kedéssé aljasították, s a sajtó átalában oly gyakran leplezgetett jóakaró hallga­tással egyes írók részéről fölmerült visz­­szaéléseket, hogy a közönség tisztelete a sajtó képviselői iránt, s ennek folytán ma­ga a sajtó tekintélye is, kénytelen volt megcsökkenni. E sajnos jelenség fő okát azonban még­is leginkább ingadozó s félkész viszo­nyainkban kell keresnünk, melyek közt a sajtó nem fejthette ki természetes és tel­jes működését. Midőn közjogunk, sőt épen sajtótörvényünk is föl van függesztve, a sajtó, kivált a politikai, bajosan mo­zoghat. S a mi sajtónknak annál nehezebb volt állása, minthogy a hírlapirodalom Kö­­zép-Európában épen akkor indult nagyobb lendületnek , midőn hatását minálunk az elnyomás felülről s a fásultság alulról hogy úgy mondjam legdühösebben zsib­­basztotta : 1849 után. Hírlapirodalmunk régibb fényes bajnokai nagyobbára visz­­szavonulván, helyöket újak, nagyobbára gyöngébbek és roszabbak foglalták el, tapasztalatlanok és hívatlanok, özönével, alig iskolavégzettek, sőt iskolázatlanok, s boldog boldogtalan bitorul megragadta a birlapirói tollat. A sok burján hála isten­nek nem volt képes megölni a hasznos növényeket, sőt lassan kint maga kezdett ezek elöl pusztulni, s átalában megelége­déssel mondhatjuk, hogy a magyar sajtó e nehéz időkben is megtette hazafiai kö­telességét , de becsülete a közönség előtt — az imént érintett körülményeknél fog­va — nem lehetett arányban, teljesített szolgálataival. Szükséges tehát, hogy mind a hírlap­irodalom, mind a hírlapírók tekintete nö­vekedjék. Hogy a sajtó kezelőinek tisztelete nö­vekedjék, saját érdekük is kívánja, hogy növekedjék az összes sajtó üdvös hatása, kívánja a közjó. E kettős czél előmozdí­tása legelső­sorban természetesen magu­kat a sajtó képviselőit, a hírlapírókat illeti. Erre pedig legbiztosabb eszköznek látszik, ha egymást védve, de ellenőriz­ve is, folyvást résen álló quarrévá ala­kulnak, azaz­­ egyletet alkotnak. Ilyen egylet alakításáról már évek előtt értekeztem néhány irótársammal, s 1863- ban, midőn bizonyos utczai jelenet az irói köröket különösen fölháborította , nyílt levelet intéztem Kemény Zsigmond báró­hoz, kérve őt, karolja föl az ügyet. A császári sajtóhatóság akkor még nem en­gedte e levél közlését magyar lapokban, s az Fálk Miksa szívességéből csak né­metre fordítva jelenhetett meg a „Wan­­derer“-ben. A levél az akkori körülmé­nyek benyomása alatt, és futólag van ugyan írva , de a hírlapírói egylet szük­ségét ép azon indokokkal mutogatja, me­lyek mai nap is állanak : engedje meg tehát a tisztelt olvasó, de különösen az íróközön-­ség, hogy azt ítélete alá bocsássam. A nyílt levél így szólt : „Az időben, midőn szerencsém volt ön szer­kesztése alatt a P. Napló munkatársának len­nem — ha nem csalódom, még 1856-ban — em­lékezni fog ön, hogy többször beszélgettünk ar­ról, mily üdvös volna mind a fontosabb vagy ál­talánosabb kérdések, mind pedig azok tekinte­tében, melyek különösebben az irói osztályt ér­deklik, ha a sajtó, kivált a napi sajtó kezelői, a hírlapírók nem zárkóznának el külön külön szer­kesztőségeikben, hanem e szerkesztőségeket köz­vetlen közlekedésbe hozva egymással, némi ál­landó tanácskozmányt képeznének, mely a fel­merülő kérdéseket s tényeket figyelemmel kisér­vén és megvitatván, egyesek netáni indítványait meghallgatván, a mennyiben szükségesnek lát­ná s lehetséges volna, a fölvett tárgyban egy bi­zonyos véleményt állapitana meg s e vélemény egyhangú kifejezésére vállalkoznék. „Vannak kérdések és ügyek, melyekre nézve — a különben fenálló véleménykülönbség mel­lett is — mindnyájan megegyezünk abban, hogy egyetértőleg és egyszerre kellene a közönséget tájékoztatni ; vannak indítványok, melyeket, ha egy lapban megjelentek, valamennyi lapnak föl kellene karolni. Most azonban a közegyetértés­sel pártolt ügyek sem jutnak azon határozott alakban a közönség elé, mely alak mintegy ke­zeskednek , hogy a nyilatkozványt a közmeg­egyezés ereje támogatja. Most a leghelyebb in­dítványok, figyelmeztetések is gyakran elhang­zanak, mert csak egy lap mondja el s a többi nem viszhangoztatja. Ám egy kis példa. Egy lap nem­régiben . . . özvegyét az irói segélyegylet figyelmébe ajánlotta, de az irói segélyegylet nem tudta meg a dolgot, mert választmányi tag­jai azon lapban véletlenül észre nem vették a figyelmeztetést, más lapok pedig nem említették a dolgot, s végül is magán megkeresés kellett, hogy a segélyegylet az ügyről értesüljön s benne határozhasson. „Nézzünk egy más oldalt. Tollharczok, kivált ha nem elvek körül forognak, könnyen fajulnak személyeskedésekké s okoznak ízetlenséget mind a vitázóknak, mind a közönségnek. Most az oly vitát a többi lap némán kíséri, legritkább eset, hogy valamelyik hozzászóljon. Pedig mily üdvös volna gyakran, ha az idetlen vitának a napi saj­tó egyhangú vétója véget vetne ! mily szükséges volna általában egy kis fegyelmet létesíteni a napi irodalomban ! Ez is a szerkesztőségi areo­pag feladata lenne. A hírlapírói tanácskozmány az elfajulandó polémiáknak a legtöbb esetben elejét venné vagy hamarabb végét szakítaná, még mielőtt a felek egymás iránt elkeseredné­nek s a közönség a handabandát kénytelen vol­na megutálni ; a garázdát pedig, ki a tanácskoz­­mányban megállapított határozatra nem hajtana, egyhangú kárhoztatásával s együttes visszalöké­­se által elitélné s igy nemcsak hitelét a közön­ség előtt megsemmisitné, hanem az irói osz­tályra hárulható minden szeny vagy csak árnyék látszatát is eltávolitaná. „Hát az irodalom terén s az irodalom örve alatt elkövetett visszaélések nem kivánják-e — épen az irodalmi foglalkozás hitele s az írói osztály becsülete érdekében — a folytonos szem­mel tartást s legszigorúbb rászalást ? Íme az elő­fizetés utján kiadandó, de ki nem adott munkák légiója. Lapjaink e tekintetben is hanyagabbul teljesitik kötelességüket, mint kellene ; de min­denesetre kellően fogják teljesíteni, mihelyt biz­tos jelszó után indulhatnak s a collegák támoga­tása felől biztosítva léphetnek föl. „A czél tehát : hirlapirók szabad associatioja*) s ennek alapján a sajtónak egyes kérdésekben aolidáris eljárása. „E czért pedig azon egyszerű eszközzel érhet­ni el, hogy az egyes szerkesztőségek akár összes tagjaik, akár képviselőik által beteckint majd egyiknél, majd másiknál, találkoznak s a közö­sen teendő lépéseket megállapítják. „Ez által fokozódnék a nyilvánosság, fokozód­nék a sajtó hatása s fokozódnék a társadalmi szellem összetartása is,“ stb A hírlapírói egylet műkörét jelenleg tán pontosabban és részletesebben fogal­mazhatnám, mint a­hogy a föntebbi levél­ben vázoltam. E részletezést egy második czikkben kia.­ill.m meg. Greguss Ágost. sem mondanak többé egy osztrák biroda­lom európai szükségéről. Az osztrák bi­rodalom 1804 től 1840-ig negyven­négy évet élt, az interregnumbelinek végét nem tudjuk mikorra tehetjük, mert tényleg leg­alább a Bach és Schmerling patent, pro­­visoriumok korszaka még reánk nem al­­konyodott, és mégis hol van azon állam­férfi Ausztria egykori dicsőítői közt, ki akár az 1804-diki, akár a Szadova előt­t Ausztriát feltámasztani merné, ha feltá­masztani tudná is ? És hol van a szüksé­ges Ausztria sok régi szövetségese? Nem látjuk-e inkább előjeleit egy ba­jor hegemóniának délen is, midőn Fran­cziaország Ausztriát megmenekü­ltnek mondja olaszországi és germán gondjai­tól, nem különben erőinek meddő ver­senyzés­ekbeni elfecsérlésétől, és azt a poroszként keleti Európába utasítja ; nem adja-e a bajorhoni délhegemóniára előze­tes megegyezését ? Nem kell szemet huny­ni bizonyos tények előtt, és végre is több érdeke van Európának egy, bár mester­ségesen összevissza kuszált és elnyomor­­gatott, de mindamellett élő és öntudatos ezredévi birodalmat fentartani, mint egy ábrándos új bureau-birodalom ködképei­ben a keleti válság expediensét keresni. Láttuk, hogy a beolvasztási politika kiolvasztotta Lombardiát és Velenczét, és a nagy osztrák és német birodalmi politika magának Ausztriának német tar­tományaiban egy véd nélküli német Ve­­lenczének alapját és útját előkészítette. Trahunt quemque fata sua. Magyarorszá­got akarván elnyelni, Bécsben nem is gyanították, hogy az elnyelési vágy ra­gadós, és hogy III-ik Frigyes kedves mondatát „jobb megelőzni, mint megelőz­­tetni“, egy utóda úgy fogná fordítani : „jobb elnyelni, mint elnyeletül.“ És nem­de ez gondolatjok keleti szomszédaink­nak is ? L u d­w i­g h. Hírlapírók egylete, l. A ki a haladás mai fokán bizonyítgatni iparkodnék, mily fontos szerepe van az úgynevezett hatodik nagyhatalmasság, a közvélemény szavának, az időszaki sajtó­nak, a politikai és társadalmi élet, a tu­domány és művészet, s átalában az em­beri fejlődés minden tényezője előmozdi­ Magyarország a jelen európai helyzetben. V. Brüssel, oct. 3. Nem régen múlt, hogy egy erős, egységes Ausztria divatszóvá sőt politikai elégéres hitezikké vált, mert miután Magyaror­szág a hivatalos nyelv szerint az orosz czár lábainál feküdt, a történelembe vé­sett rémjelenetekben nyilatkozott az egy­séges birodalom ereje, s mert egy költő, fel nem találhatván Ausztriát, elénekelte, hogy a hadseregben van Ausztria. Keres­ték s magasztalták Ausztriát mint Arndt kereste szép dalában Némethont,mig amazt az osztrák reglementben és német vezény­letben, emezt pedig Szadovánál feltalál­ták. De a reglement dácsára sem teremt­hettek osztrák nemzetet, az egységes bi­rodalom csak bureau birodalom maradt. Nem régen múlt, hogy az angol kor­mány mit sem gondolva a magyar -lympa­­thiákkal unalomig hirdette, mennyire van Európának szüksége egy erős Austriára. Igaz régi kerékvágású útból szedett phra­­sis volt az, és lord Palmerston is igen jól tudta, hogy a muszka ber­uhozás előidéz­­tével épen az angol rég, a­rékvágású po­litikát és Ausztria erejét ingatta meg gyökerében. És mit látunk most? Az angol kormány épen nem busul Ausztria vereségén, és az „erős Ausztria“ tanának apostolai mit *) Mire az­en eredélyt könnyű lesz kieszközölni, A nHm V­ret Mozgalmak Keleten. A „Nordd. Alig. Ztg.“ a keleti válságról kö­vetkező czikket közöl : A görög szabadságháború óta Németországon főkép a görögöket tartották a török uralom ellen alakult ellenzék leghatározottabb képvise­lőinek ; a bolgárok, szerbek és oláhok hősies előharczosairól inkább csak regeszerli, mint tö­téneti tudomással hirt a világ. Csak a momene­groiak kétségbe esett harcsai juttatták a kö­­n­­ség eszébe, hogy a nem görög népfajok is kel­letlenül hordják az igát, melyet az izlám közel négyszáz év óta rájuk vetett. Törökországban a felkelések nem új és meg­lepő események, sőt ellenkezőleg bízvást el­mondhatni, hogy az európai török birodalom létezése óta talán egy nap sem múlt, melyen a porta legalább egy ponton fegyverrel nem lett volna kénytelen felsőségét védeni. Ezen abnormis állapot alap­oka épen azon módban rejlik, mely által az ozmánok magukat a nekiek oly akaratlanul engedelmeskedő népfa­jok uraivá tették. A törökök mint hódítók he­lyezték magukat a Palaeologok örökébe ; bir­­tokezimök nem volt más, mint tűz és kard. Más hóditók traditióival ellenkezőleg azonban, sem akaratjok, sem képességek nem volt vagy a meghódított népekbe beolvadni,vagy ezeket ma­gukba olvasztani. Vallásban és fajban a török zsarnokok és a volt görög birodalom leigázott népei közt mindig mély hézag maradt, melynek annál inkább kelle tágulnia, minthogy a török uralom idő folytában részint külbefolyások, ré­szint az izlám tespeteg elve miatt mindinkább elgyöngü­lt, s minthogy a törökök által legyőzött népségek ez alatt időt nyertek erejöket össze­szedni és a külföld felviruló életével közvetlen érintkezésbe lépni. A török tartományokban létező heterogén népelemek egybeolvasztásának lehetetlensége épen legfőbb indoka a keleti kérdésnek. A hódítók és meghódítottak közötti antago­nisms Keleten utóbb 1­ szükségkép nagy mér­vű összeütközésekre vezetett. A porta lényeges támaszt talált ugyan uralmának ama körül­ményben, hogy az általa meghódított népségek nem egy fajhoz, sőt nem is egy hitfelekezethez tartoznak, következőleg egyakaratú közrehatás­tól részekről annál kevésbé lehete tartani, minthogy vas kézzel lévén távol tartva a pol­gárosodás elhaladásától, nem való módjuk ér­dekeik helyes felismerésére jutni. A bar ez azon­ban végre is szükségkép elkerülhetlenné lön, még pedig legelőször is azon az oldalon, hol egy népfaj meglehetős tömörültségben áll a szem­közt az uralkodó jövevényekkel. S ez csakugyan így is történt a török biro­dalom déli részeiben. Míg az éjszaki tartományok különféle alkatrészekből egymás közé szórt keresztény népségek nem birának egységes cse­lekvésre egyesülni, addig a déli tartományok­ban, hol csak görögök és törökök állanak szem­közt egymással, a görögök ellenállhatlan erővel kelenek fel, s utóbb oda vivék a dolgot, hogy valamennyi keresztény hatalmak (?) ellenkező akaratának daczára jegeszedési pontot kelle alkotni az újra feléledt görög nemzeti eszme számára. Ámde a jelenkori diplomata mester­ség­e szerencsétlen gyermekét a szűkkeblűség

Next