A Hon, 1866. november (4. évfolyam, 252-276. szám)

1866-11-08 / 257. szám

257-ik sz. Csütörtök, november 8. 1HI **e**fl4 Postán küldve, vagy Buéaÿcsten -Mrtnn haldka 1 hónapra ......................................... frt 76 kr. 5 hónapra .•••*». 6 frt 25 kr. 5 hónapra 10 frt 60 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti?, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni» Blinden panzsirukk fedrmentisitva kérelik békáidésul. Szerkesztési iroda : Pereg«M»k tere 7-Hotzsm 1-sS emelet. Szerkesztő lakása Megyer-nleze 8-dik szám 2-dik emelet. Beiglatási díj: 7 hasábok ilyféle petit sora .... 7 kr. Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. —» Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr Az előfizetési dij a lap kiadó hivatalához küldendő (Ferencziek tere 7. SZ. földszint.) E lap szellemi részét illető ,minden közülemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezekte fogadtatnak el. Rendkívüli előfizetés :A HON‘ nov.decemberi folyamára Előfizetési dij : Két hóra 3 kt 50 kr. A „Hon“ szerk. és kiadó hivatala. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP: clericalisok, a protestáns Poroszország és orthodox Oroszország iránti gyűlölségből, — az orleanisták az orleanista restauratio eshetőleges kilátásai tekintetéből, minden áron háborúba szeretnék keverni a jelenlegi napóleoni kormányi A czél bizonyos. Majd meglátjuk azonban, hogy III. Napoleon és Bismarck gróf kiegyezhetnek-e. Ha igen , akkor kártyavár az egész machinatiodelemnek, s hogy erre aggodalom nélkül nem gondolhatunk, azt meg fogja nekünk engedni a „P. L.“ PEST, NOVEMBER 7. Politikai szemle. (I). A „Norddeutsche Alig. Ztg“, a minő csípős gunynyal szólt Beust bárónak ausztriai miniszterré néreztetéséről, és oly éles bírálattal kiséri az osztrák külképviselőkhöz intézett, köriratát. „Beust osztrák külügyminiszter exclja az osztrák politika külképviselőihez intézett körsürgönynyel jelenti hivatalba lépését , mely sürgöny nem veszt azért érdekességéből, hogy inkább az újonnan kinevezett miniszter személyével, mint az osztrák politikával foglalkozik. Ellenkezőleg : azon átalános viszonyoknál fogva, amelyek között az európai diplomatiai közlekedés szokás szerint mozog, s azon nézeteknél fogva, melyek eddig az osztrák politikát vezették, nagyon meglepő, amidőn Beust úr megbízza Ausztria követeit, miként emeljék ki a klishatalmak minisztereivel tartandó beszélgetéseik alkalmával, hogy ő, Beust úr, nem vitt át a helyzetébe sem előszeretetet, sem haragot.“ Ezt olvashatni szó szerint a sürgönyben, s mi alig mondhatjuk kellemesnek azon osztrák diplomata feladatát, ki ezen utasítás szerint cselekszik, s azon udvar miniszterének, melynél meg van bizva, azon közlést teszi, hogy Beust ur nem resz ember többé. Mert százat lehet feltenni egyre, miként az lesz a válasz ezen nyilatkozatra, hogy meglehetős közönyös dolog, ha Beust ur valami előszeretettel vagy haraggal viseltetik vagy nem viseltetik valaki iránt ; ellenkezőleg az a fődolog, minő szándéklatokkal viseltetik ausztriai császár ő Felsége, kinek szolgálatában áll Beust ur, s kinek parancsait végrehajtandó. Más állása csakugyan nincs Beust urnak, ha csak hirtelen valamiféle palotaforradalom nem történt Bécsben, s Beust ur mindenható úrrá nem lett, kinek előszeretete napfényt áraszt, haragja miatt pedig csüggedve hajtják le fejüket. De ez az eset nem áll, s ha állna is, úgy véljük, hogy ily dolgokat nem szokás elmondani, annál kevésbbé egy idegen előtt és külföldön. Vegyük csak azt az esetet, hogy egy más hatalom minisztere, például egy franczia vagy angol miniszter oly sürgönyt akarna Európához intézni, melyben az van elmondva, mit Beust ur sürgönyében jelent! ha pedig Beust urnak főként előbbi állásánál fogva azt kellett hinnie, hogy neki ilyesmit el kell mondania : az első hibának tartjuk, hogy őt ezen új állomásra helyezték. Hogy pedig azt valóban ki is mondta : ez a második hiba. Mert ha Beust úr egy idegen államot felszólít, hogy ne aggódjék a Beust-féle haragtól, ne kössön reményeket a Beust-féle szeretethez, ő úgy tekinti magát, mint ki politikai múltjával szakított ; ez még sem jelent egyebet, mint ezen rendkívüli tévedést tukmálni az idegen hatalmakra , hogy Beust ur nem az osztrák politika közege, hanem inkább annak súlypontja, a központi nap, mely felé Ausztria gravitál : ez oly felfogás volna pedig, melyet magán Beust uron kívül alig fog valaki osztani. De engedjük meg, hogy a miniszter úr ily véleményt táplál maga felől, engedjük meg, hogy ő az isteni gondviselés oly speciális ügynökéül tekinti magát, kinek rendeltetése Ausztriát regenerálni . — jó, de, mint mondottuk, ily dolgokat nem szoktak elbeszélni, s nem teszik föl másokról, hogy azt elhiszik, még akkor sem, ha ezek, rá emlékezve azon mondásra, miként Beust mint szász minister igen nagy volt hazájának, Ausztria érdekében azon őszinte óhajtást táplálják, hogy megfordítva ne legyen a viszony Beust ur új állásában.“ A „Nord.Alig. Zig“ előtt feltűnik azon hidegség, melylyel Eszterházy Móricz gróf miniszteri tárczájától felmentetett, holott Ausztriában mindig nagy kimélettel szoktak viseltetni a lelépő nagyságok iránt. A grófnak az idézett lap szerint igen nagy befolyást tulajdonítottak legmagasb körökre, s őt mondják az osztrák politika tulajdonképi motorának az 1865-iki nyár óta. Eszterházy grófnak köszönhetné Ausztria Schmerling minisztériuma " megbuktatását, a stagnatiot minden belkérdésben s a Poroszország elleni háborút ; e volt leghatározottabb ellene a magyar minisztérium kineveztetésének, s átalán nyilvános ellensége volt az alkotmányosságnak. A „Norddeutsche Allgem. Zeitung“ azonban sokkal kevésbbé van beavatva a bécsi udvar titkaiba, mintsem véleményt mondhatna ezen állítások alapossága iránt ; ezek némely tekintetben még sem lehetnek alaptalanok, mivel a magyar országgyűlés összehívása s a félhivatalos sajtó reformbaráti okoskodásai feltünőleg összevágnak Eszterházy gróf elbocsáttatásával. A grófnak hivatalban maradt egykori társai képességére és akaraterejére különös világot vet e tény, mivel azt mutatja, miként Ausztriában előfordulhat azon eset , hogy miniszterek akaratuk ellenére elveikkel ellenkező irányt követnek, ha egyes személy elég ügyes, eltérő nézeteinek érvényt szerezni. Csak az új nera következményei szolgáltathatnak az iránt bizonyítványt, váljon ezután is nem egyesek rokon- vagy ellenszenvei döntenek e Ausztria sorsa fölött. A franczia lapok nagy zajt ütnek „La Presse“-nek, a párisi pápai nunciaturától eredő leleplezéseivel, a porosz-orosz szövetséget illetőleg. E célzatos mesterkedésre, igaz, némi alapot szolgáltat az orosz kormány által most rendelt ujonczozás is. A clericális és orleanista lapok bevégzett ténynek tekintik e szövetséget. A Pest? november 5. Az országgyűlés tehát csakugyan ismét össze van híva, és ismét olyannyira sötétben vagyunk az iránt, hogy hajlandó-e és mennyire hajlandó a kormány engedni a nemzet törvényes kívánalmainak, hogy alig lehet az eredmény iránt vérmes reményeket táplálnunk. A „Pesti Napló“ folytonosan oly czikkeket, hoz, melyekben az okokat fejtegetvén, amelyek miatt az általa képviselni mondott párt a vezetést többé meg nem tarthatja, ezáltal azt árulja el, hogy tudomása szerint legalább még most is hiányzik a hajlam teljesíteni azt, mit az ország oly méltán várhatott. Részünkről úgy fogjuk fel a dolgot, hogy e czikkek a baloldal többségre jutásának lehetőségét a felfelé gyakorlati depressio érdekében mutatják fel, és ebben semmi hibát nem látunk, sőt bevalljuk, hogy a Naplónak teljesen igazsága van ha azt mondja, hogy csak az ő pártjának többségében maradásával lehet a kiegyenlítést a 15-ös albizottmány többségének értelmében eszközleni, hogyha ezen párt a többséget, elveszti, nem a kormány iránt engedékenyebb, de a nemzet jogai érdekében követelőbb többség fog alakulni. Még abban is igaza van, hogy az első különbség az 1861-ki felirati és határozati párt között a bizalombani különbségből eredt, csak hogy ma már az egyik rész nagyobb bizalom, a másik nagyobb bizalmatlanság által vezetve, nagy elvi különbség választja el a 65-ös országgyűlés jobb és baloldalát. Elválaszt bennünket az, hogy mi ama javaslat által, melyet a közös viszonyokra nézve a 15-ös albizottmány jobb oldali többsége készített, s amelynek alapján látszanak minden combinatiói téve lenni, hazánk állami függetlenségét veszélyeztetve látjuk. A jelen országgyűlés eddigi folyamán a modor, az erősebb vagy gyöngédebb hang iránt lévén közöttünk a különbség, tudtunk engedni, belenyugodtunk, hogy a szelídebb modorban, hogy gyöngédebb hangon fejeztessenek ki az ország jogos kívánalmai, de most, midőn szerintünk hazánk függetlenségének megóvásáról leend szó, kénytelenek leszünk fölvenni a küzdelmet, ha kisebbség leszünk, és készek leszünk megállni szavunkat, ha — mit a Napló igyekszik elhitetni — a bal oldal felé hajlanék a többség véleménye. Készek leszünk, mert bár amint a dolgok ma állanak, nem biztathatjuk magunkat azzal, hogy a mi nézeteink elfogadtatnának ott, hol még a jobboldal kívánalmai is elvettetnek, de úgy hiszszük, hogy szent kötelességet teljesítünk, midőn az ellen, ami szerintünk hazánk függetlenségét veszélyezteti, küzdeni fogunk, úgy hiszszük hogy mint kisebbség álljunk bár, vagy mint többség , a nemzet többsége méltányolni fogja működésünket, és valamint nem vádolja ma a jobboldalt azért, hogy nem tudta megváltoztatni a kormánykörök nézeteit, épen úgy nem fogja a baloldalt vádolni a siker, az eredmény kimaradásáért. Csak egyéni nézeteim azok természet szerint, melyeket itt elmondok, de nem hiszem, hogy csalódjam, ha azon véleményt fejezem ki, hogy így fogja fel a baloldal helyzetét, és sem mint kisebbség, sem mint többség nem fog a reá váró kötelesség teljesítésétől visszarettenni. Tisza Kálmán, ír A Pesther Lloydnak. A „P. Lloyd“ tegnapi esti száma szokás szerint neki rontván a „Hon“-nak, mely állandó nem tetszését találta megnyerni, azzal vádolja az Irány eszmék jegyű íróját, mintha az ellenkezőt állított volna, mint a mit az 1861-ki második felirat tartalmaz, Magyarországnak a külügyi téren kellő képviseltetése tárgyában. Kérjük az illető cáfolót, hogy olvassa el jobban az ide vonatkozó szakaszát ama föliratnak s megtalálandja benne, hogy Magyarország Rendei és képviselői igenis mindenkor és méltán követelték, hogy a magyar király, mint magyar király is legyen képviselve a külhatalmasságoknál, s a külügyek vezetésébe magyarok is befolyjanak. Ez alatt pedig nem az volt értve, hogy tán minden küludvarnál két követ képviselje az uralkodót, egy mint osztrák császárt, más, mint magyar királyt , hanem egyenesen az, hogy ha a külpolitikában nyugat felé a német tartományok érdekei az irányadók, kelet felé Magyarország érdekei legyenek azok. Lehetetlen azt nem érteni. Ne fogjon ránk a „Lloyd“ absurdumokat, mert a mi kivánatainknak húsa és vére van, s azok nem tegnap született eszmék. A hibás osztrák külpolitika már a mult században osztály alá bocsátotta Szent István király koronájának szövetséges királyságait ; egy netán újabb hibás keleti külpolitikája Ausztriának most már magát a legszorosabb értelemben vett Magyarországot tehetné ki nagy vesze ti a kérdése i. (... .) Őrizkedjünk a „közös ügyek“ törvénytelen és helytelen kifejezésétől , melyet a bécsi publicisták és kormányférfiak erőnek erejével reánk akarnak perrogálni. Nekünk magyaroknak különös okunk van az ilyen kifejezésektöl óvakodni, melyek eleinte ugyan semmi eszmét nem tartalmaznak, de később s talán épen azért, testet akarnak nyerni. Így történt, hogy csak néhány példát idézzek, hogy a hazánk földiratával ismeretlen idegen katonai vezérek által alkalmazott, eleinte ártatlan, őseink által talán megmosolygott „Slavonia“ elnevezés, három, egész 48-ig mindig magyarnak tartott s a magyar megyék jogaival élt valóságos magyar megyét, a szorosan vett Magyarország területéből elszakadott. Így tudjuk, mennyi alaptalan ráfogásokra vezette a Lustkandl-féle közjogtanárokat, a pragmatica sanctio „inseparabiliter az indivisibiliter“-féle kifejezései, így az „ausztriai császári“ czím, melyet 1804-ben a magyar király fölvett, a nélkül, hogy egy osztrák császárság alapításáról csak szó is lett volna, rávezetett az osztrák császárság eszméjére, melyet aztán Bach, habár 3000 millió ft államadósság árán is — megvalósítani s megtestesíteni törekedett ; é s mely törekvés azonban Königgrätzhez s az olasz és német befolyás végképi elvesztéséhez vezetett, nem maradván abból semmi hátra, mint a fatális „közös ügyek" ismét test nélküli eszméje. Egész közjogunk s összes 1848 előtti törvényeink nem csak hogy semmi közös ügyeket, de még valami kapcsolatot sem ismernek közöttünk s ő Felsége egyéb tartományai között. Közjogunk egész 1848-ig jogilag és formailag Magyarországot oly különvált államnak tartá, melyre nézve Ausztria épen oly „külföld“ volt, mint akár Franczia- vagy Angolország. A 48 diki törvényhozásnak volt fentartva , hogy a „birodalmi kapocs“ s az „Ausztriávali viszonyok“ egészen uj s nagyon is indefiniált eszméit s kifejezéseit használja legelőször. Ez ominosus szavak és kifejezések révén csúszott hozzánk a „közügyek“ ismeretlen, jogosulatlan és veszélyes kérdése. Ezen indefiniált viszonyok tisztábahozatalára küldött ki 66-diki hongyűlésünk egy választmányt, melynek 15-ös alválasztmányától két javaslatot birnánk, t. i. a többség és a kisebbség javaslatait. Az ország közvéleménye úgy látszik egyikkel sincs megelégedve. A többségi javaslat gonddal és magas államférfias tehetséggel szerkesztett mű , de meglátszik rajta, hogy maga azon nagy és a nemzet osztatlan tiszteletét és bizalmát bíró szellem is, mely a nemzet jogainak védelme és revindiálása terén méltán minden századok és nemzetek képviselőinek irigységét keltendő föl: a politika vagyis az exigeniták sikamlós terén, nem volt képes a lehetetlent lehetővé tenni ! Magyarország államisága csak esetről esetre való érintkezést tűrhet el, mint ezt ama nagy szellem történelmi súlylyal bíró feliratai oly remekül mutaták ki. Minden kísérlet, mely ez esetről esetre való érintkezést állandósítani, vagy épen közös szerves testület vagy közeg által létesíteni törekednék, Magyaország önállásának és államiságának ásná meg előbb utóbb sírját. Igaz, hogy midőn a 15-ös alválasztmány többsége ezen javaslatot magáévá tette, a független felelős magyar minisztérium eszméje lebegett előtte, melynek kezében ezen javaslat keresztülvitele, Magyarország államiságára nézve kevésbé veszélyesnek tűnhetett föl. De még így is nem ártott volna bevezetésül a következő §t hozni javaslatba : 1. §. A szentistván koronája alatt egyesült magyar birodalom és Ő Felsége többi országait képező osztrák császárság, egymástól független s teljesen önálló, s csak a közös fejedelem személyében egy bekapcsolt két külön állam. A közös fejedelem személye által képezett eme kapocsból származó némely viszonyok rendezése tekintetéből határoztatnak a következők: stb. És ismét a „ külügyek “-ről szóló fejezetnél óhajtandó lett volna e szakasz hozzátétele : §. Ő Felsége a külföldi hatalmasságoknál levő követe által magát ezentúl mindig mint „osztrák császár és magyar király“ fogja képviseltetni s magát minden nemzetközi okmányon egyszersmind mint magyar király is aláirni. A külföldön levő szövetségek megszűnnek ennélfogva ezentúl kizárólag „osztrák követségek“ lenni, valamint a külföld követeinek Ő Felsége udvarában a „magyar királyhoz“ szóló külön megbízással kell ellátva lenniük. A 15-ös alválasztmány kisebbségének javaslata viszont azon hibában szenved, hogy önmagához következetlen. Nem ismerve, nem ismerhetve el úgynevezett közös ügyeket, egyszerűen azt kell róla mondania, hogy az esetről esetre érintkezést elegendőnek tartja azon viszonyok fentartása és elintézésére, melyek a közös fejedelem személyének közösségéből a két egymástól független államra háramlanak. És valóban, ha a közösöknek keresztelt ama két fő-, t. i. a had- és pénzügyet tekintjük , ugyan kérdjük : szükséges volt-e valamely közös orgánumra 1741-ben s a franczia háborúkban, vagy bármikor is arra nézve, hogy a magyar nemzet a fejedelem közösségéből származó kapocs igényelte kötelességének eleget tegyen ? Arra bizony nem volt szükség. És ismét kérdjük: váljon javára volt-e az osztrák birodalomnak, hogy az osztrák miniszterek az utóbbi két évtized alatt kényök kedvük szerint, s minden országgyűlési ellenőrzés nélkül — markolhattak Magyarországnak -- szerintük —a közös erszényébe ? A feleletet Solferinónál és Königgritznél találjuk meg. Bizony megfoghatalanok az aggodalmak, melyeket amott tuban táplálnak, mihelyt azt kívánjuk, hogy valamint mi nem akarunk az ő dolgaikba avatkozni, valamint mi nem kívánunk az ő vagyonuk és vérük felett rendelkezni , úgy szűnjenek meg végre ők is ezt tenni. Ebben rejlenék az igazi és békés kiegyenlítés. Van azonban a kisebbség javaslatában egy passus, mely roppant fontosságú, s mely, csodáljuk, hogy a névleges magyar kormányon ülő államférfiak figyelmét kikérlé , pedig abból nagy tanulságot, s ha az activitás erélyével bírnának, nagy előnyt is meríthettek volna. Ez azon hely, melyben a két birodalom küldötteinek meg nem egyezése esetén, az eldöntés ő Felségére bizatik. Tehát a baloldal is mintegy az alkotmányosság hátrányára, az absolutismusnak látszik kedvezni. *) Igen tanulságos jelenség ez, mely nagyszerű magyarázatát, a magyar nemzet azon összhangzó akaratában találja, mely Magyarország államiságát tekinti a főczélnak, s azon nagy kincsnek, melyért kész feláldozni sokat, s mint a baloldali javaslatból kitetszik, inkább mindent, csak magát e kincset, az ország évezredes államiságát nem, semmiért. És itt ismételve csodálatunkat kell kifejeznünk a felett, hogy a névleges magyar kormány, vagy világosabban szólva : a conservatív párt e körülményt nem tudta, nem akarta felhasználni ! A jelenlegi magyar kormányférfiak csodálkozva, s talán boszankodva is tapasztalják hogy egy évi kormányzat után sem voltak képesek pártot szerezni az országban. Pedig ime, maga a baloldal elárulta ama varázsszót, mely talán a legvadabb tigriseket is szelid bárányokká volna képes átalakítni. *) Annyi bizonyos , hogy az ország államisága oly zászló, mely körül az egész ország csoportosulna. De a magyar kormányférfiak, mint czikkem elején kimutatom, még saját házukban sem önállók, még itthon sem autonóm urak. Pedig az autonómiát még centralista barátaink is készek a maguk módja szerint és a maguk értelmében megadni. Csakhogy nem tudják vagy talán nem akarják tudni , hogy az általuk ke z) Itt kénytelenek vagyunk a kisebbségi javaslat készítőit védelmünk alá venni. Ha arról lenne a kérdés, hogy a törvényhozó testület és a fejedelem mint két alkotmányos factor közötti vitákban legyen a fejedelem akarata az eldöntő , ez az absolutismus körülírása volna ; de a kisebbségi javaslat két minisztérium közötti differenciákt esetében bízza az elhatározást az uralkodóra ; ha a magyar miniszterek véleménye jobb az országra és a trónra nézve, mint az osztrák minisztereké, hát akkor Ő Felsége el fogja bocsátani a két összeütköző minisztérium közül az egyiket, és ez mindig a fejedelmi jogok közé tartozott minden alkotmányos országban. Hogy példát mondjunk : ha a közeljövőben az uralkodónak magyar miniszterei a had-, pénz- és külügyi kérdéseknél azon elvekhez ragaszkodnának, melyek a béke megszilárdítását, az osztrák miniszterek pedig azon elveket sürgetnék, amik a háború újra megindítását czélozzák, akkor bizony a fejedelmet illetné meg a jog : vagy olyan magyar minisztériumot alkotni, melynek szinte a háború kell, vagy olyan német minisztériumot, mely szintén a békén munkálkodik. Ebből nem lehet azt következtetni, hogy négy oly szabadelvű férfi, mint a kisebbségi munkálat készítői, absolut jogokra nyitott volna utat a trónnak a törvényhozás jogkörébe. Szerk. *) Az meglehet. Ha egy nemzet ki van elégítve, akkor a tigrisekből bárányok lesznek. Hanem tisztelettel jegyezzük meg, hogy a kisebbségi javaslat készítői semmi olyan varázsszót nem árultak el a jelen kormányférfiaknak, melynek segélyével egy felelős magyar minisztérium a nemzet és ország kielégítése nélkül fentarthassa magát. Szerke gyesen engedélyezni kívánt autonómia épen gyanús ellentéte annak, amit mi kívánunk, amihez hazánknak joga van. Mi hazánk államiságát akarjuk fentartani, melynek irányában lehetnek egyházak, lehetnek egyes testületek autonómok; de az állam „autonómiája“ önmaga irányában absurd beszéd ; egy más állam irányában pedig képzelve, megszűnnék az állam állam lenni, s tartománynyá törpülne le. (1)A prágai nagy tanácskozások eredménye. Hogy Prágában az adminisztrativ minden ága tanácskozás alá került, bizonyítja a tény, hogy az utóbbi időkben a „Wiener Abendpost“ minden nap hoz egy félhivatalos czikket, melyben a reformokat zsák számra ígérik. A külügyi programmot Beust báró körlevele képezi ; a belügyi tervezeteket Belredi- Majláth urak nyilatkozata vázolja, a tizenötös bizottság munkálatának óvatos megdicsérése által. Tegnap a „Wiener Abendpost,“ a hadügyi reformokat pertradtálta. Ma ugyane lap a pénzügyi kérdésekben igér aranyhegyeket ! Mindezekben van sok szép dolog is , csakhogy ami ma történik, vagy történni fog, ezelőtt már 18 évvel be kellett volna következnie. Ma már többet, lényegesebb és gyökeresebb reformokat követelünk . Amit ma ígérnek, az mind elkésett jó szándék, miknek valósulásával oda jutunk, ahol mások már régen vannak, s ha új megpróbáltatásra kerülne a sor, ki fog tűrni, hogy amire ezen ígért reformok be lesznek hozva, mások egy negyed századdal ismét előbbre lesznek. Az ígért hadügyi reformok, daczára a félhivatalos czikk phrasisainak, lényeges változást nem hoznak létre a hadseregben. Ily szervezet mellett végre sem lesz más az, mint német tisztikar, és besorozott különféle nyelvű közlegénység. A disciplina sokat nyom a latban, de elvégre megmarad a hadseregnek azon baja, hogy más eszmék lelkesítik a tisztikart s más eszmék, vágyak és érdekek azon népet, melyből a közembereket ujonczozzák. Ebben fekszik az eddig be nem gyógyíthatott betegség : a többi csak e betegség kórjeleit képezi, miket hiába kúrálnak, ha a betegség anyagához metszőkéssel nyúlni nem mernek, nem tudnak, vagy nem akarnak. — A sor, a félhivatalos elucubratiókban ma a pénzügyi kérdésekre került. Lariseb gróf mai beszéde legjobban hasonlítható egy eladósodott nagy úr igérkezéseihez, a midőn hitelezőjét szebb és boldogabb idők bekövetkezésével akarja türelemre kapacitálni. Az alázatos hitelező meghallgatja a szép szót, de ha őszintén merne felelni, igy válaszolna : „Kegyelmes uram ! nem ér ez a beszéd semmit. Kegyelmes uramnak gyönyörű szép jószágai vannak , de ha birtokának két harmad részeél van adósítva , úgy tekintse magát, mintha régi állapotához képest, csak egy harmadát bírná annak amit öröklött. Kegyelmes uram azonban ma is oly hatalmas nagy ur akar lenni, mint a minő kezdetben volt, a midőn adósságait még könnyen tűrte. Ha kegyelmes uram nem akar épen csak oly kis uraság módjára élni, a minővé most valóban lett : legközelebb megperdül a dob fényes kastélya előtt, s a csődöt el nem kerülheti.“ Ez a folytonos nagy uralkodás, és nagy hatalmassági dicsvágy az, mely az osztrák pénzügy javulására intézett minden erőködést folyvást meghiúsít. Körülbelől 4000 millió az adósság, s ezen óriási teher Lombard-Velencze elesése után annyival lesújtóbban nehezedik a megmaradt birtokokra. De azért a bécsi kormány még tovább is csak oly hatalmas úr akar maradni Európában, mint eddig volt. A „Wiener Abendpost“ toldozó-foltozó reformokkal biztat mindnyájunkat, csak azt nem ígéri, ami egyedül megvigasztalhatna : tudniillik, hogy oly dolgokban reducálják a háztartás költségeit, amik valóban javulást idézhetnének elő. Mit ér egy pár ezer firkáló Beamtert disponibilitásba küldeni, ha a mellett a „noblesse oblige“ elvénél fogva a luxus kiadásokban versenyezni akarnak oly szomszédokkal, akik nem verték magukat adósságba, a többi között azért is, hogy az alkotmányos szabadságától megfosztott népet évek során át féken tarthassák. Ausztria egy elszegényedett nagybirtokos. Hitelét a börzén mindennap latra vetik, és osztrák értékre szóló 100 forintos adóslevelei 54 forinton, azaz, majdnem fele áron kelnek. Most béke idején is akkor, amidőn a „Wiener Abdpost“ özönével szórja a reform-ígéreteket ! Igen ! mert a hitelt latolgató közönség világosan látja, hogy a szóban forgó reformok csak palliatív gyógyerővel bírnak, s távol sem hatnak azon gyökérig, melyből a vetéseket elfojtó bojtorján tenyészik. Szavaink igazságáról meg fog győződni a ki a „Wiener Abendpost“ pénzügyi reformokat ígérő czikkének kivonatát átolvasandja. Nevezett félhivatalos lap írja : „Rendet hozni az államháztartásba a legnagyobb feladat, melynek megoldása egyaránt áll az összesnek mint az egyeseknek érdekében, s amit a belső consolidate, s a külső hatalmi állás is követel. Két fődologról van szó : szabályozni a papírpénz alakjában létező függő adósságot, s legyőzni ama chronicus bajt, a deficitet. „A papírpénzt az utóbbi szerencsétlen háború hozta létre. (Nem az a kérdés , hanem mért gazdálkodtak úgy, hogy a háború kiütésének perezében már minden más segélyforrás végkép kimerítve volt !■) Ezen háború megsemmisítette az évek folytán történt megerőltetések gyümölcsét, s a midőn már majd czélnál voltunk, megint visszajött az agió. (Bocsánat, a nagyon népszerű hasonlatért: a czigánynak is épen akkor döglött meg a lova, a midőn már szerencsésen megtanította a koplalásra.)