A Hon, 1868. február (6. évfolyam, 26-50. szám)

1868-02-14 / 37. szám

nek házasságot is ígért, de egyszersmind azt is el­­árulá hogy óvakodjék G. E. asszonytól, ki boszá­­val van e­ltelve ellene. Ismételjük, hogy a bárót közeljévői is igen te­hetősnek képzelték,mit részint közelebbi s ...­­ épít­kezései és jószágv­ételei, részint nem mindig való dicsekvései idéztek elő. Csak a pénz emberei tudták, hogy nagy épitkezé­seire mindegyre hite­lez, hogy a banknál kölcsön iránt lépéseket tesz, s hogy egyik bizalmas üzérének H­­­r se­h m­a­n Izsák­nak sokkal adós. Ily állapotban voltak a bírónak szív- és pénz­ügyei, midőn az 1862-ik év dec. 10-én, est­e 9 óra tájt, a báró, saját szállásától mintegy 10 lé­pésnyire halva találtatott. A hulla a háziak által beszállittatott, de bár az erőszakos halál nyomainak látszaniok kellett, ugyanazok által azon hir terjedt el, hogy a báró szél­­hüdés következtében halt meg, mi roppant testes­sége mellett, mely a két mázsát meghaladta, nem is látszik valószínűtlennek. Megjegyzendő még, hogy a holttest természet ellenes fekvésben és fel­tett füveggel találtatott. A báró halálhíre gyorsan terjedvén, üzéréhez Hirschmanhoz is eljutott, ki azonnal a helyszínére sietett s kettőt jelentett ki különösnek : — hogy a báró rögtön meghalhatott, holott ő csak előbb épen kisérte haza ; s — hogy a holttest a kapun innen találtatott, holott ő egészen a kapuig kisérte. De ezen megjegyzések akkor elhangzottak s vizsgálat az­nap teljességgel nem követett. Másnap az orvosok megjelenvén a halottas ház­nál, már egyszerű megtekintésre is azonnal észre­vették, hogy itt a legborzasztóbb gyilkoság tör­tént, a báró fején tíznél több halálos seb lévén ütve. Kraszna megye schmerlingi adminisztrátora azon­nal két, nem rég Biharból jött tisztviselőt rendel ki nyomozásra, kik által Hirschman is ki­hallgattatott, de a gyanú tőle, mint közönségesen nemcsak becsületesnek, hane­m a végletig lágyszí­vűnek ismert egyéntől távol lévén, meg sem hitel­­tetett. Azonban a vallatás nyomán a báró pénzügyei is szóba jövén, Hirschman több rendbeli adósság levelet és v­étót mutatott fel, melyek nevezetes összegeket tartalmaztak több mint 20,000 írtig. Ekkor és csak ekkor jut eszökbe az örökösök­nek, hogy a nyomozás folytatására királyi biztos kérjenek Komlósy Antal személyében és vpl. valótlan ürügy alatt, hogy Kraszna megye törvény­széke ez ügyben érdekelt, mit egyedít, azzal indo­koltak, hogy későn fogott a nyomozáshoz. És a törvénytelen egy egész megyei törvényszéket compromitáló kérelem megadatván : Komlóssy úr kiszállott, s első ténye volt, hogy H i­r s h­m­a­n Izsákot, a báró bizalmas üzérét, ki majdnem 80­,000 finyi vagyonnal biró közhitelű kereskedő vala, befogatja, majd hosszas faggatás és sanyar­gatás után, Nagyváradra egyesbe viteti, sőt erő­­szakoltsága annyira ment, hogy alperes ügyvédét Sz. D t, midőn Pestre a helytartóság és korlátnok­­sághoz ezen erőszak ellen panaszolni ment utána Írván, letartóztatta, úgy hogy szabadulását csak an­nak köszönheti, mert a kir. helytartó ur által már ki volt hallgatva Ezenkivül mindenki üldözés tárgya lett, ki Hirschmanról kedvező véleményt mert nyilvánítani és miután a város és megye intelli­­gentiájának nagy része, sőt mondhatni mindaz, ki Hirschmant közelebbről ismerte ily véleményt nyil­vánítván kezességre akarták kivenni . Komlósy A. ur a szintén Biharmegyéből került adminisz­trátorral Nábráczky úrral egyetértve a som­lyai casinót bezáratta és az e felett folyt vitában B. E. a legelső rendű birtokosok egyike M . . . ky úrral vitába ereszkedvén, midőn ez sértései foly­tán párbajra hivta, a lovagiság kötelmeit a zsar­noki hatalom biztositó fedele alatt keresvén B. E.-t tíz napi elzárásra ítéltette. Komlósy Antal ur összes nyomozásai nem annyira a való kiderítésére, s a tettesek min­den irányú nyomozására, mint inkább ara voltak intézve hogy Hirschman követelései­nek érvénytelenségét bizonyítsa s a vérbünt is reá süsse. Ez azonban a több mint 1000 évnyi operátum által sem sikerült , de sikerült Hirsch­m­a­n­t több, mint 4 évi vizsgálati börtönbe juttat­ni ; sikerült ennek üzletét megsemmisítve, szeren­csétlen nejét a halál és öt gyermekét a nyomor karjaiba vetni. És sikerült elvétve a város társa­dalmi élete megzavarása mellett a netaláni tette­seknek időt szerezni a bünnyomok lehető elbaráz­­dolására, sőt talán örök elfedésére.­­ És mindezt felbérelt tanuk által, kiknek egyikét a bünrészességgel vádolt alperesek egyikével 48 órára bezárták s ezen embertársa megrontására vállalkozott nyomorult puszta vallomására. Komlóssy nyomozása után, ugyancsak Kraszna megye törvényszéke megkérdezése nélkül és mellőztével, Szathmármegye törvényszéke biza­­ott meg a nyomozással, mely viszont huzamos­yomozódás után, Hirschman Izsákotsal Utólagos bűntársait „adatok hiányában“ felmentette. Alperes azonban ügyét fellebbezte, s tudtunkra, most Hirschman a 4 évnél hosszabb vizsgálati fogság kiállása daczára, újra, vizsgálati fogságba vettetett, s a harmadik nyomozó biztosság e na­pokban száll ki. Reméljük, hogy e valóban üldözés színét viselő eljárás elvégre meg fog szüntettetni. A törvénynek, sőt a végzetnek sincs többé any­­nyi hatalma, hogy e szerencsétlen zsidónak elra­bolt négy évét, bánatában elhalt nejét visszaadja , de joggal várhatjuk, hogy az igazság szava végre érvényre jutand ; a nyomozás nemcsak egy hosz­szan üldözött csalá­d nyomorának tovább fűzését hanem a való minden irányban nyomozását tüzendi czéljául, s a valódi tettest felfedezve, ha mint hiszszük, Hirschman Izsák ártatlannak bizonyul, innek legalább megtámadott becsülete és tönkre ment vagyona helyreállításával szerzend kárpótlást, pótolhatlan és helyre nem hozhatlan szenvedéseiért. A sajtónak egyik legnemesebb hivatása a tör­vénykezés és hivatalos eljárás nyomait figyelem­mel kisérni , visszaéléseit közrejuttatni, a közvéle­mény ítélőszéke elé állítani, s ennek,ha kell, a tör­vényhozás útján is elégtételt szerezni. Mi e szerencsétlen bűnügyi áldozat ügyét figye­lemmel fogjuk kísérni, s szerkesztő úr engedelmé­­vel, a további fejleményeket becses lapja hasábjain közleni el nem mulasztjuk. — ly. Vörös könyv. A luxemburgi és német kérdésre vonatkozó okmányok. (Folyt.) Wimpffen gr. jelenti (33. sz.) Benstnak, hogy Bismarck gr. azon tudósítást, miszerint Napo­leon császár a hatalmaknak biztosítását Luxem­burgért elfogadja, azon szavakkal üdvözölte, hogy ily körülmények közt a békét meglehe­tősen biztosítottnak tekinti Bismarck gr. előle­gesen fel nem állított alapú conferencia mellett nyilatkozik, ő elismeri a közbenjárás elvét és el fogja fogadni annak eredményét is, de nem akar­ja a vár kiürítésének concessioját Francziaor­­szág iránt gyakorolni, hanem a luxemburgi nég iránt a nagyhatalmak egy conferentiájában, az azok által biztosított semlegesítés alapján. Apponyi gr. Londonból táviratozza, hogy ott a conferencia tervezetet nem veszik kedvezően, legalább az előleges alapokat óhajtja megálla­­pittatni, és be akarja várni a javaslat rész­leteit. Beust azt válaszolá Apponyi grófnak, hogy a conferencia halaszthatlan, ha a fegyverkezési kérdés elmellőzése kívántatik. Apponyi gr. le­gyen rajta, hogy Anglia a conferentiát alappal és a nélkül fogadja el. Indítványozza, hogy a három hatalom mindegyike : Ausztria, Anglia és Oroszország intézzenek távirati meghivást Parisba, Berlinbe és Hangába, anélkül, hogy időlegesen megállapítnák ennek szövegét. A követeket csak arra kellene utasítani, hogy egyidejűleg tegyenek eleget e megbízatásuk­nak. Apponyi gr. Beusthoz : Az angol kormány elfogadja a conferentiát minden fenntartás nél­kül. Az együttes vagy külön meghívás ellen nincs Stanley lordnak szava, de előbbre teszi a király-nagyhg kezdeményezését. Revel­tara gr. azt jelenti Beustnak, hogy az orosz czár arra kérte a németalföldi királyt, hogy hívja egybe a conferentiát. Brunnow b. már fel van hatalmazva, hogy a conferentiában részt vegyen. Egy franczia nyelven irt sürgönyben (38 sz.) Apponyi gr. tudatja Beusttal Stanley lorddal folytatott értekezését. Ez utóbbinak kevés remé­nye van, hogy a dolo­g jó eredménynyel járjon. Egy másik sürgönyben Apponyi gr. Stanley lordnak a biztosíték átvétele iránti aggodalmait közli. Ily nemű lépés Angliában igen népszerűt­len. Elegendőnek tartja kinyilatkoztatni , hogy Luxemburg semlegességét tiszteletben fogják tartani. Erre Beust báró (40. sz.) Apponyi grófot fel­hatalmazza a conferencziában való részvételre, és az illető utasításokat adja neki. A 41. sz. o. a conferenczia megnyitásának siettetését sürgeti. Máj. 21-kén megelégedését fejezi a conferenczia tárgyalásainak folyama felett. A 43. sz. okmban Beust dr. a porosz délnémet szövetségi szerződés iránt nyilatkozik. A Wimpf­­fen grófhoz Berlinbe intézett sürgöny szövege következő : Az 1866. aug. óta titkon tartott porosz-délné­met szövetségi szerződés közzététele nem történ­hetett meg anélkül, hogy az összes politikai vi­lágban mély benyomást ne tegyen. Mi azon­ban minket illet, a mi érzetünk nem volt a meg­lepetése, sem nem erősbödött bennünk azon saj­nálati érzet, melyet előbbi németországi szerző­désszerű állásunknak vesztesége a múlt nyár eseményei után, kellett hogy keltsen. Mi ismer­jük és elfogadjuk azon politikai helyzetet, mely­nek következményei szemeink előtt fejlődnek. Azon nem változik semmi, a­mióta nyilvánva­lóvá lett, hogy Poroszország azon szövetséges­társakat, melyek előbb mindkét hataloméi vol­tak, formálisan egymagának biztosítja , még mie­lőtt kiengesztelődését velünk megszentesí­­tette. És oly kevéssé változik azon óhajunk,­­ hogy az uj viszonyban érdekeink megóvása mellett békésen és jó egyetértésben kívánunk­­ élni Poroszországgal.­­ Általában véve nem könnyű oly szövetsége­ket, melyek a védelmi kötelezettségen túllépnek, s a béke kezességének mondani. Mi azonban ré­­i­szünkről készek vagyunk elhinni és mindenesetre idvesen fogjuk magunkat meggyőzetni arról, hogy alapjában valóban csak az idegen táma­dás elleni közös védelem czéljából keletkeztek az említett szerződések. A berlini kabinet tehát nem várhat sajátképi felszólalást. Csakhogy mi más részről teljes tudatát lírjuk annak, hogy ily feljogosításnak nem vagyunk híjával és nem szeretnék azon látszatot kelteni, mintha mi nem látnék a­zon ellentmondást, mely a prágai béke IV. czikkelye és a Poroszországnak Bajoror­szággal, Würtenberggel, Badennel és Hessennel kötött dacz- és védszövetsége közt tagadhatla­­nul fenáll. Másodrendű államoknak, nevezetesen egy gyöngébb államnak egy erősebbel, nem bizonyos czélra, hanem minden háborúesetre állandóan kötött szövetsége kétségenkivül a gyöngébbnek hátrányára majdnem teljesen kivárja a függet­len nemzetközi léteit, és így tehát a prágai bé­kében, miután a berlini szövetkezések megelőz­ték, azon határozat joggal nem foglalhatott he­lyet, mely szerint egy délnémet államegyesülés népjogi függetlenséggel fenn fog állani. A fentebbi megjegyzések azon álláspontot jel­zik, melyen mi a porosz-délnémet szövetségi szerződések ellenében állunk. Nem teszünk óvást és nem vonunk következéseket az ügyek állásá­ból, de nem engedhetjük meg, hogy összhangzás van a Poroszországgal volt békeszerződésünk feltételei, és az említett szövetségi viszonyok ál­tal létrejött állapot között. Nincs okunk elhall­gatni nézetünket, de szándékunk sincs meddő vitatkozásokat kezdeni, melyek hátrányára vol­nának őszinte óhajunknak a Poroszország iránti barátságos viszonyt illetőleg. E nézetek szellemét kövesse excellentiád, valahányszor alkalma le­­end e tárgyról bizalmasan szólani. Nem lesz el­lenemre az sem, na excitiád e rendeletet felolva­sás utján az illetőkkel tudatja. — Fogadja sat. A 44. sz. Beust bárónak egy tisztán hivatalos irata a párisi, londoni és sz.-pétervári követek­­hez, melyben a Wimpfien grófhoz intézett és az éjszak - schleswigi ügyre vonatkozó sürgöny (45. sz.) mutattatik be az emlitett diploma­táknak. Jellemző a 46. számú sürgöny. Beust báró Traut­mansdorff grófnak Münchenben. „Bécs, 1867 apr. 6. Egy bizalmas értekezlet alkalmával a bajor követ udvarának nézetei és óhajairól a német kérdésben oly magyará­zatokat szolgáltatott, melyeket haladéktalanul excellentiád én ősére adni kötelességemnek tar­tom. Münchenben azt hiszik, hogy nem lehet soká megállapodni az egyes német államoknak Poroszországgal való szövetkezési szerződései­nél. Szorosabb szövetség helyreállítását óhajt­ják és újra arra gondolnak, hogy előbb a dél­német államok létesítsenek önmaguk közt egy lehetőleg szoros és erős szövetséget, s azután a két federatio a nemzeti érdekek megőrzésére új szövetséget alkosson. Ez új német szövetség azu­tán Ausztriával népjogi szövetségre é­pjen, s így volna fellelhető Németország kárpótlása azon garantiáért, mely a régibb szövetségi szer­ződésekben foglaltatott, de a m. év eseményei folytán értékét és jelentőségét veszté. E nyilat­kozatok azt árulják el, hogy Hohenlohe hg.­biztosságot akar magának szerezni, váljon ily Programm létesítéséhez Ausztria beleegyezésé­vel s igy megnyugvással foghat e hozzá. Lehe­tetlen volt elrejtenem csodálkozásomat a felett, hogy újra Ausztria felé néznek Németország­ban, hol alapfeltételéül tűzték ki a jövő német újjáalakulásnak, hogy Ausztria minden szövet­ségből ki legyen zárva. Különben néhány álta­lános nézetre szorítkoztam, miután Bray gróf e pillanatban úgysem várhatott tőlem bárminemű kötelező választ. A Porosz és Délnémetország közti viszonyról nem nyilatkozhattam és nem akartam nyilatkozni, nehogy abból­­az augusz­tusi szövetkezések által már­is megszorított prá­gai béke rendelkezésein túl felelősség háromol­­jék a császári kabinetre. A Berlinben, Bécsben ez irányban teendő megfontolásokra semminemű befolyást nem akarunk gyakorolni. Egyszerű, de első rangú érdekkérdésnek kellett azonban je­leznem Ausztria szövetkezését egy Poroszország által vezérlett új német szövetséggel. Határoza­tainkat sem szenvedélyek, sem történelmi vissza­emlékezések, — legyenek bár azok az 1866-ik évé, vagy az elmúlt évezredé­­ nem fogják ve­zérelni, de első­sorban biztosságát, és második­ban előnyeit fogják szem előtt tartani az osz­trák birodalomn­k. A császári állam többé egy­kori német szövetséges társainak javára sem bo­­­csátkozhatik oly viszonyokba, melyek a legtel­jesebb viszonszolgálat nélkül rónának vállalra kötelezettségeket és terheket. Ha a német kor­mányok szavai és tettei Ausztria iránt barátsá­got tanúsítanak, az minálunk mi­dig élénk visz­­hangra fog találni és előmozdíthatja a jelenlegi viszonyok jobbra fordulását. De nekünk igen szilárd biztosítékra van szükségünk oly irányza­tok ellenében, melyek nem annyira barátságo­sak, mint veszedelmesek, és nem lehet tőlünk szolgálatokat kívánni, melyek nem volnának tel­jesen kárpótol­va hasonértékű viszontszolgálatok által. Nem hallgattam el Bray­er. előtt, hogy ily biztosítékok és viszontszolgálatokat azon állás­pont folytán, melyre a délnémet államok Porosz­­országgal szemközt,állottak, nekünk nem Mün­­chenből, de csak Berlinből ajánlhatnak. Azért minekünk főleg Poroszország felé kell fordul­nunk, ha valaha szóba jön azon kérdés, vájjon hihetünk e egy mindkét részre hasznos, komoly és őszinte szövetségben Németország között és köztünk, s feláldozhatjuk-e annak kedvéért je­len szabadságunkat. Excitád ezekből meg fogja érteni, hogy eddigi hangját most sem kell legke­­vésbbé is változtatnia. Hohenlohe­rggel folyta­tandó beszélgetéseibe beleszőhet hasonló meg­jegyzéseket, mint a fönebbiek, mi mellett külön­ben ne mulass­a el változatlan jó kivánatainkat Bajorország és dynastiájának java iránt kife­jt­zni. Ezen óhajok őszinték, ha azonban Hohen­lohe­rg netán hajlandóságot mutat arra, hogy ismét a közbenjárói szerepet vállalja el Ausztria és Poroszország közt, exetládat most nem hivha­tóm fel arra, hogy a kir. minisztert ebben felbá­torítsa. Fogadja stb. stb. Taufkirchen grófnak Bécsbe és Berlinbe uta­zásáról, melyről Beust ezt írja 1867. ápril 1­9-én Wimpfen grófhoz intézett levelében (46. sz.) „Taufkirchen gróf nem úgy mutatta már be magát nálam, mint kormányának megbízottja, hanem egyszersmind úgy is, mint Poroszország fontos indítványainak áthozója. Hogy Berlinben megjelent, ennek okául azt mondá, hogy Hohen­lohe­rg tisztában kíván lenni a luxemburgi kér­dés eshetőségére nézve, hogy a béke érdekeit megoltalmazandónak tartja Poroszországgal egyetértésben, s ezen érdekben név szerint arra nézve is tenni kísérletet, váljon nem sikerülhet­ne-e Bajorország befolyásának elősegíteni a kö­zeledést Ausztra és Poroszország között. Azt mondja, hogy Bismark grófnál nagy horderejű si­kert aratott. Azon helyzetbe tétetett ugyanis, hogy a két hatalom közötti szövetségszerződés mellett dolgozzék, mely szövetség az összes né­met államokra kiterjeszkednék. A béke fentar­­tását biztosítaná egy ilyen szövetség. Berlinben átlátják, hogy Ausztriának joga van az elválla­­landott kötelezettségek fejében kárpótlásokat követelni, s készek e részben odáig menni, a meddig a tehetség határai engedik. Azonban —a fájdalom — épen a­mit ezen utolsó pontra néz­ve mondott Taufkirchen, nyilatkozatainak nem legvilágosabb részét képezé. Beszélt német bir­tokainkról való kezességről. Értésül adta, hogy nem német tartományainkra nézve is, — ha az idő úgy hozza magával, kaphatnánk minden ál­talunk kívánható biztosítást, bárminemű veszély ellenében. Megemlíti Oroszországot, mint a szö­vetség harmadik tagját, s azon véleményt fe­jező ki, miszerint e három hatalom szövetségé­nek megújításában ezen biztosság magától benn foglaltatik. Végre arra példázott, — mint az már előbb is megtörtént Münchenből,— hogy Porosz­­ország és Ausztria közötti barátságos szövetke­zés a délnémet államoknak nagyobb önállóságot tenne lehetségessé s hogy Ausztriának az észak­­német s délnémet banoldali népjogi szövetkezése átmenetet képezhetne állandó szorosabb szerző­dési viszonylatokhoz, melyek mind Ausztriára, mind a német nemzetre nézve előnyösen pótol­hatnák az előbbi államszövetséget Úgy hiszem, ezekben visszaadom a Taufskirchen gr. által tett ajánlatok lényegét, s egyáltalában nem gyengítettem azokat. Werther b. nyilatkozatai s egy bizalmas sürgöny, melyet nekem felolvasott, bebizonyitok előttem, miszerint Bismark gróf csakugyan felhatalmazta a bajor kormány kül­döttjét ily nyilatkozatokat tenni Bécsben. Wer­ther b. támogatta Tauffkirchen gr. törekvéseit, mindazáltal szükségesnek tartom megjegyezni, miszerint az előbbik nyilatkozásai nem voltak kötelező jelleműek, s hogy e szerint mi, ha a tett szövetkezési javaslatokra hallgatunk, az minden­kor csak annak koc­káztatásával történhetik, hogy azok Berlinben nincsenek előre helyben­hagyva. Most szerencsém lesz excláddal közölni az én feleleteim lényegét. Midőn több érdekeltnek fontos tárgyak felett kell alkudozni, egyszer-másszor csak használ­hat, ha a szerepeket gondolatunkban összecse­réljük, hogy elfogulatlan és méltányos ítéletet hozhassunk. Ez volt első gondolatom, Tauffkir­chen gróffal szemben. „Engedje meg gróf úr — mondám — hogy olyan combinat­iót gondoljak ki, a melyben ön nem Berlinből Bécsbe, hanem megford­­va az osztrák fővárosból a porosz fővárosba küldetnék szövetségi szerződést ajánlani. Tegye fel ön azt az esetet, hogy Ausztria jogot tartott volna fen magá­nak a krími háború után egy moldvai várban őr­séget tarthatni, mely az orosz határtól akkora tá­­volságban lenne,a­milyen távol Luxemburg a fran­czia határtól fekszik.Tegye fel továbbá,hogy mint­ha a csász­ kormány Gácsországban oly rendsza­bályokat tett volna, a­melyek által oly nagy in­gerültséget idézett volna elő Oroszországban, a­milyent Francziaországban okozott Poroszország a Nicolsburgi békeelőzetek óta elkövetett lépé­sei által. Oroszország veszedelmesnek fogná ta­lálni szomszédságunkat Moldvaországban, há­borúra volna kilátás s önnek Bajorország nevében s a mi nevünkben szövetségi aján­latokat kellene Berlinben tennie. — Ha én ott azt igyekeznék bebizonyítani, hogy Ausz­tria tulajdonképen mégis német érdekeket kép­visel Oroszország ellenében, hogy a bécsi udvar időszerűnek tartja az Ausztria és Poroszország közti szövetséget, hogy kész Poroszország né­met birtokaiért kezességet vállalni s hogy Po­roszországnak Ausztriával szövetkezve Posen miatt sem igen volna oka aggódnia, — hiszi-e ön, hogy Berlinben elégségeseknek fognák ta­lálni ezen indokokat arra, hogy velünk Oroszor­szág ellen szövetkezzék Poroszország?“ Ezen hasonlat által azonban koránt sem akarom ma­gamtól elhárítani a felhívást hogy világo­san nyilatkozzam a ma valósággal fenforgó eset fölött.­­ Sőt ellenkezőleg nem tartózkodom a Taufskirchen gr. által tett javaslatok legő­szintébb taglalásába bocsátkozni , amit tenni már a­zon érzelmeknél fogva is kötelességemnek tartok, mer­ek mindanyiszor ébrednek bennünk, ahányszor a Németországgal természetes solida­­ritásra gondolunk. „Ön Ausztria és Poroszország szövetségétől a veszélyben forgó béke föntartását reméli, mondom Tauffkirchen grófhoz. — De milyen állapotban fogna Ausztria, a mely je­lenleg legkevésbbé sincs fenyegetve az uj béke­korszakba belépni? Meg kellene azt fizetnie Fran­cziaország ellenségeskedése által, mely kétsze­resen veszélyes volna, m­it követne egyúttal Németországban a Poroszország jóakaratától va­ló majdnem feltétlen függés. Mi nem kétkedünk a jó­akaratban, de tagadhatni-e, hogy a viszo­nyok néha sokkal erősebbek, mint az őket ve­zérlő férfiak szándéka, és hogy Ausztriának, szemben a német egységi törekvésekkel és az Olaszországgal való, még mindig nem lehetetlen összeütközéssel szilárdabb biztosítékokra van szüksége, ha Francziaország gyűlöletét magára vonja, mint azon ígéret, hogy birtokában — leg­alább nem idő előtt — nem fog zavartatni. De még az sem bizonyos, folytatom, hogy az aján­lott szövetség jelentősége valóban a béke fen­­tartása volna. Megtanultuk hat­almunkat és az attól való félelmet nem túlbecsülni, és azért leg­­elébb a legközelebbi időre azon kilátás, hogy Ausztria részt vegyen a háborúban, Francziaor­­szágot nem tartóztatná vissza, a háborút meré­szelni, ha egyszer a szükséges anyagi és erkölcsi eszközt elő akarná teremteni, hogy Porosz- és Németország ellen megindítsa. Ellenben a coali­ţie szó most Francziaországba vetve sokkal ke­vésbé volna képes a felébredt szenvedélyeket lecsillapítani, mint inkább azokat a leghevesebb kitörésre fakasztani. Sőt egy új éjszaki coalitio ellenében sem érzené magát Francziaország tel­jesen elszigetelve. Olaszország számára még sok ígérni­valója van, s az ellenséges országokban levő forradalmak részére még több, és sokkal inkább érzi e valódi, vagy képzelt szövetségek hatalmát, hogysem késnek a háborút elébe tenni a nemz­ti büszkeséget sértő és a dynas­­tiára nézve veszélyes visszavonulásnak. De gon­doljunk a háború különféle, lehető kimenete­lére. Megengedi Ön, ho­g nem nagyon ör­vendetes sors volna Poroszországgal egyetemben legyőzetni, s kényszerülve lenni a Rajna mellett, a havasok alatt, az adriai tengernél a győzőnek törvényeit fogadni el. De mellőzzük ez esetet, mint valószínűtlent, s gondoljuk Francziaorszá­­got legyőzve,­­ meg­­gedhetjük-e, hogy azután kezünkbe nyomják a prágai békeszerződést, s megköszönjék annak sikeres megvédését? Távol legyen tőlem újra előidézni a Dánia feletti kö­zös győzelem emlékét, de belátja ön, hogy a le­hető esetek e legkedezőbbjénél is előre biztosí­tani kellene magunkat.“ Taufkirchen gróf kije­lentette, hogy nincs előkészülve, hogy mindezen kérdésekre megfelelhessen, vagy hogy az elébe tárt aggályokat és ellenvetéseket megerőtlenít­­hesse Csak sajnálatát fejezte ki, hogy Ausztria TÁRCZA. Egy műemlék Mátyás király budai könyvtárából. I. A „Hon“ 19-dik számában Mátyás királynak Brüsselben a burgundi kihalt herczegek régi könyv árában találtató misekönyve iránt Eger­ből Mártonffy Károly úr által tett kérdés nem csak bibliophili­s művészeti fontossággal, de ma­gyar hazánkra nézve archaeologiai s történelmi sőt politikai nagy érdekességgel is bir. Minthogy a kérdés a „Hon“ hasábjaiban hoz­zám intéztetett, Kubinyi Ágoston múzeum igaz­gató úrnak megje­lzése pedig, hogy özvegy gróf Batthyány Lajosné ő mél­tsága a kitűnő szépségű czimlapnak művészi másolatát már elkészitteté és azt szives volt a nemzeti múzeumnak ajándé­kozni, nem csak magára a vastag mise könyvre de különösen a képre nézve némi felvilágosítást szükségessé tesz, ugyan ez után, a nagy becsű könyvről, már a lemásolt lap „megérthetése vé­gett“ is, némely tájékozó észrevételeimet a mű­vészet s történelem érdekében hazámfiainak fi­gyelmébe ajánlani. Előzményül mondhatom, hogy nem egyszer volt alk­almám Mátyás király emn­tett ereklyéjét hazánkfiai és leányai kedves társaságában meg­tekinteni s mindig leginkább urhölgyeink a hon szereti­­ vágyával érdekelték magokat a becses­­fiúereklye és a magyar történelem ezen exiliumi ékeért. A honfiúi tisztelet értelmével emléke­­okra kik a Hunyadi Mátyás nevére nem­ ''Jáncsiságból, hanem a régi művészet iránti érdekből, leginkább pedig a haza mult nagysága s az igazságos király vitézsége s tudo­mányok pártfogása emlékén csüggő kegyeletből Brüsselben a budai könyvremeket megtekintet­ték. E kegyeletből le­másoltató gróf Batthiány Lajosné az egyik kép apót a muzeum számára. Mig a martyr nemeslelkű özvegye gyászfájdal­mában is a mult idők egy becses emlékének megőrzésére fordítá figyelmét, a nemzet képvise­lőinek többsége nem tartá hazafias kegyeletnek a nemzeti má­rtyrok nevének emlékét az ország törvényeiben egy czikkecskével megőrizni. A nagy in folio misekönyvnek első lapjai nem kezdődnek czimlappal“ ; a kép melyről a cs kir. Central Commission a IV dik kötetben szól, nem az első lap, hanem az első kép. A könyv első lapjai a misekönyvekben találtatni szokott ka­lendáriumot tartalmazzák. És minden lap két nagy B. E. goth betűvel kezdődik. Misekönyvi archaeolog­ához nem értvén nem akarok oly véle­ményt koc­káztatni, hogy tán Budensis Ecclesiá­­ra is érthető a két talányos betű. A misekönyvnek első képe, ha nem is a könyv­nek egész első fele, úgy látszik, Budán készült. A második képlapról ezt bajos állítani. A könyv második felében találtató két képlapról maga a festő is mondja, hogy Flórenczben készíttetett. Az első kép az Isten egyházának oltárát by­­zanczi renaissanse stylben ábrázolja. Homlokza­tán a magyarországi czímer van, benne a köze­pén „a Hunyadiak hollója az aranygyűrűvel.“ A kép homlokszegleteiben a királynénak leány­­korábani arczképei foglaltatnak. Az egyik alatt e felírás áll „In prima facie virginis ostendet puella facie pulcra.“ A másik kép alatt pedig „Invisibile palpabitur­e?“ Ezen mellképek felett kis fénykör látszik,­­­­gy szenteknek is vétethetnének. De a szenteknek ugyan e könyvben más fénykört adott a festő, s nem függesztett nyakaikba semmi nyakéket. A két női szegletképen nyakláncz caméeval vagy médaillonnal látható. S minthogy a két kép a királyné képéhez hasonlít, alig lehetne másnak tartani. A kép egyik szélén van Mátyás király koszo­rúzott képe a másik szélén átellenében nejéé, Beatrixé. E képek felett úgy az egyik, mint a másik oldalon féldombormű medaillonokban szinte a király és királyné ábrái tűnnek fel. Má­tyás arczképe előtt egy piczike tájkép, talán Vi­­segrád, azontúl pedig a Gellérthegytől kezdve Budavárának s városnak szinte kicsi ábrája lát­szik a mainál sokkal szélesebb Dunán úszó szám­talan hajókkal mintegy tar­uságot adva a keres­kedelemnek akkor virágzó állapotjáról. Valamennyi lapon minden pont után a kezdő nagy betű virágot tartalmaz s a szélek színes s aranyozott arabeszkekkel ékesitvék, Imitt amott egy virágon vagy koronán a gyűrűs holló áll. A vastag könyvet, mely a legnagyobb góth betűs bibliák vastagságával vetekedhetik, nő alig bir­ja felemelni. Többen írhatták és több festő dol­gozhatott rajta. Az első képen a művész nevét feljegyezte. Az Actavantes Sándor valószínűn Budán festette. Magát következőleg beírta „Ac­tavantes de Actavantibus de Florentia hoc opus illuminavit 1485.“ A könyv második részében ta­láltató első képen már nem mondatik „de Flo­­rentia“ hanem „actum Florentiae 1487. Ez an­­nálfogva két évvel későbben készült mint a két első. Ehhez a festő nevét fel nem jegyezte. Nincs is a magyar czimereken kivül semmi mi hazánk­ra vonatkoznék. — Angyalok, keresztek, szen­tek é­s uj testamentomi jelenetek, egy szóval bibliai de nem magyar históriai ábrák. Azért térjünk vissza az első képlapra, miután a máso­­­dik is akként mint a harmadik és negyedik a­­ magyarországi czimereken kivül művészi becs­esei ugyan de nem históriaival bir. A lap közepében ifjú arczokat láthatni. A nők mellei magyar vállba vannak fűzve; a férfiúi ábrák Mátyás arczvonásaihoz hasonlítanak és némileg a nőábrák is. Lehetnek ezek Mátyásnak ifjúkori képei, de lehetnek fia Corvin Jánosé is. Minthogy az egyik ifjú ábrája előtt maga a már korosabb Mátyás király áll, jogosítva vagyunk feltenni, hogy az ifjú ábrája nem Mátyásé, ha­nem fi­áé. Vagy azt kellene-e feltenni, hogy a fiatal pár Mátyás király maga és első neje Po­­diebrad Katalin ? Ha pedig az ábrát Corvin Já­nosénak véljük elismerhetni, akkor születése évét bajos 1470 re tenni, mert akkor a kép el­készülésekor az iiú még csak 15 éves lett volna az ábra pedig már idősebb ifjúra mutat, e mel­lett az a kérdés támad : ki az ifjú mellett álló hölgy? Corvin János eljegyzése Galeazzo Bian­­cával csak 1487-ben történt, jegyese tehát nem lehetett, minthogy az első kép már 1485 ben és csak a harmadik 1487-ben készült el, a fiatal hölgy pedig az első képen áll, s nem a másodi­kon sem a harmadikon. A művészileg készült misekönyv több lapján a nagy kezdő goth betűkben is Mátyás és máso­dik neje Beatrix mellképe van lefestve. Az arcz­­vonások nagy hűséggel valamennyi ábrán elő­tüntetnek, s azért Mátyás arczképét igen eltalál­nak kell annálfogva is hinnünk, minthogy a mű igen jeles festőre mutat, s különben is Mátyás­nak arczélei igen jellemzetesek. Majd valamennyi lap végén gyönyörű arany arabeszkek vannak, s a színek egyátalán­ meg­tartották zománczát, s tisztaságát. De a tudatlan­ság vandál kezei a több lap alján találtató ma­gyarországi czimert, melyben a Hunyadi ház gytt­­­rűs hollója is foglaltatik más czimerekkel bera­gasztották. Tizennyolcz éve, hogy a könyvet leg-­l először megnéztem, akkor egy pár helyen a ma­gyar czimerre ráenyvezett burgundherczegi czi­­mer le volt hámozva úgy, hogy a remekül fes­tett magyar czimert a hollóval igen jól lehetett látni. Azóta valamelyik ostoba őr ismét erősen ráragasztotta a burgundi czimert, úgy hogy két­ségessé válik, ha lehetend­ e még valaha a mű­vészileg készült s ragaszszal beraázolt magyar czimert látni, mert egyik lapon valamely kéz próbálta a burgundi czimert újra lehámozni, de a magyar czimer elő nem tűnt, be van mázolva. Más helyen lefeszítettem magam, de a magyar czimer nem volt többé látható. Lud­wigh: Horváth Mihály kisebb történelmi munkái. (Négy nagy kötet- Kiadja Ráth Mór. Ára 1-1 ft 60 kr). I. (y. y.) A mult év könyvkiadványai közt két­ségkívül első helyet foglalnak el „Horváth Mi­hály kisebb történelmi munkái.“ Nem csak azon köztiszteletnél ingva, melyben azok írója része­sül, egyrészt magas tehetsége, másrészt nemes hazafiassága folytán , hanem azért is, mert a történettudomány — mint a nagy államélet út­mutató mestere — italában mindenütt, de külö­nösen nálunk, a tudományos irodalom legfonto­sabb részét képezi. A költő, ki végig tekintett az óriási küzdel­meken, melyekből nemzetünk múltja áll, fölsó­­hajtott : „Isten csodája, hogy még áll hazánk !” A történetíró igen természetesen magyarázza meg e csodát, elénk tárva azon történeti fejlődés

Next