A Hon, 1869. augusztus (7. évfolyam, 175-199. szám)

1869-08-10 / 182. szám

182. szám. VII. évfolyam. Reggeli kiadás Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési dij: Pilat/m kiadve, vagy b­udapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. 3 hónapra . • . . » . . 6 „ 6 hónapra «... . 12 „ Az esti kiadás különküldéseért felülfizetés havonkint..........................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP, Pest,­­869. Kedd, augusztus !() Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij: 7 hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden be gtatisért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 6 hasábos petit sorért . . .25 kr. sor- Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köl­temény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás a következő lapokra : HON A­z esti kiadás posta küldéséért felülfizetés l Fr. Lloyd V. évre 1 / n­ évre 1 hóra­ft kr tt kr ft hr 1? —« — S — » küiíhi . 1 80— eo — 30 Buda* pesten 10 —5 1 70 póstÁn 11 —6 50 l »0 S .. r 1 _1 50 — --i —1 _ — 40 Ae előfizetési dij az. illető lap ceimo alatt Pestre az (,A­liFnafccmu kiadóhivatalába (Barátok nere 7-dik szám) id­ézendők. wmsowammmtm­mm&mmm i­r^acmm PEST, AUGUSZTUS 9. Ghyczy és a „P. Napló“ pénzügyére. I. Pest, aug. 9. (r.) A „Pesti Napló“ sokszor szokta hangoztatni függetlenségét és jobboldali, nem kormánypártiságát. Mi úgy tudjuk, hogy egy független lapban jegy és név nélkül, csak a szerkesztő tollából szok­tak czikkek megjelenni vagy legalább ez­zel tökéletesen egyértelműben veendő köz­lemények. A „Pesti Naplódban tegnap jelent meg egy czikk, név és jegy nélkül, melyben valaki még „személyét“ is védi, azon megtámadások ellen, melyeket Ghy­czy intézett egy czikkíró ellen „ki vagy a pénzügyi minisztérium hivatalnoki sze­mélyzetéhez tartozik, vagy azzal közeli összeköttetésben áll.“ Ez utóbbi passus Ghyczy czikkéből van kiírva, azért, hogy azon egyén caracteristicumát el ne felejt­se az olvasó, ki a „Napló“ban jegy és név nélkül szokott írni és ki e személy­­leírást második czikkében is, hallgatag, helybenhagyd. Adat a „Napló“ függet­­lenségéhez. Miután a személyleirással meglennénk, bocsátkozzunk a tárgyba magába. Ghyczy Kálmán alapos czikkében be­­bizonyitá, hogy Lónyay miniszter azon di­csekvése, miszerint deficit ez évben nem lesz, csak azért bír alappal, mert a bud­ged előirányzatban a jövedelem arányta­lanul kisebbre volt téve, mint a­hogy azt a múlt évhez hasonlítva pénzügyi szá­mí­t­á­s s­z­e­r­i­n­t ez évben várni lehete, és azért, mert adóhátralék, közös ügyi activa és jószágeladásból sok oly jövede­lem volt, mely az előirányzatban, mint ilyen, nem fordul elő, és így a deficit fedezésére nagyon alkalmas. Mit akart Ghyczy elérni ? Azt, hogy megakadályoz­za Lónyay miniszter azon veszélyes játé­kát, mely az egész kormány működésé­vel megegyezőleg oda irányul, hogy az ország előtt a kiegyezés eredményei­ben mentél kápráztatóbban tüntettessék fel, és amaz örök törvény meghazudtolásá­­ra, hogy nemzetgazdasági jóllét csak politikai függetlenséggel lehetséges; hites­sék el a nemzettel, hogy a jogfeladás ál­tal kivívott alap is képes legalább anyagi felvirágzást biztosítani. Ama híres dics­beszéd tendentiája ez vola. Ghyczy a kérlelhetlen számokkal állott elő, és kimutatá, hogy a bevételek mester­séges kevesebb feltüntetése adóhátralék, jószágeladásból 16,335,800 frt a bevételi előirányzatba fel nem vett, bevétele volt a pénzügyminiszternek, a­mely rész­ben mesterséges, részben rendkívüli forrá­soknak lesz köszönhető — ha ugyan még így is lehetséges — a deficit hiánya. Óvás volt ez a nemzet előtt. Figyelmezte­tés arra, hogy mit várhatunk egy oly rend­szertől, mely csak ily segélyforrások által éri el azt, hogy az irtóztató terv da­czára nem lesz­­ deficit és állami bukás. A „Pesti Napló“ fennebb jellemzett egyénisége megtámadja ezt, s azt mondja, hogy mit beszél G. budgets deficitről, mi­kor csak pénztári deficit létezik. A kettő között a különbség — mondja Kis Péter, vagy Nagy Pál vagy hogy nevezzük a„Nap­­ló“ pénzügyérét — a­mi a festett ház és kö­böl épített ház között van. Hasonlatát el­fogadjuk, Lónyay az építész,átadattak ne­ki az ország pénzforrásai — az építési anyagok — hogy készítsen ebből egy ter­vet. Ő a tervbe sok anyagot nem vett szá­mításba, s a tervet jóval kisebbre tette, mint a­mekkorát az anyag követelt, csak azért, mert tudta, hogy az alap mire é­p­í­t (a közös ügy) oly lész, oly költséges, hogy soha házat nem építtene cliense, ha tisztán kimutatná, hogy mily költséges vá­­lalatba akarja sodorni. De egy kis tervet csinál, felmutatja, hogy kevés a bevétel, de tökéletesen elég. Na ha elég, hát Isten neki, csak építsen.S végre a ház felépül, de nem csak a kimutatott se­gélyforrásokból, hanem a ki nem muta­­tottból is, melyek ha nem léteztek volna, a ház hiányos (deficit) lett volna. De Kis Péter uram megmarad állítása mellett, szerinte a budget arra való, hogy a­­ kor­mány a megszavazott költségnél többet ki ne adhasson, ezt meg lehet eleve hatá­rozni, de a bevételeket nem i­s azután : „Mivel pedig a deficitnek vagy feleslegnek egyik fő tényezőj­ét a bevételek képezik : deficit vagy feleslegről a zárszámadás végéig komolyan szólni nem lehet. Ha az államháztartás olyan volat, mint egy gép, p. o. egy jó óra, melynek se elébb, se hát­rább járni nem szabad, s így az volna a m­i­­niszter feladata, hogy annál mi megszavaztatott, egy fil­lérrel se merészeljen többet bevenni, és az engedélyezett­nél kevesebbet kiadni, akkor vol­na a Gr. ur költségvetési deficitjének támasz­pontja , de ugy a­hogy a dolgok a világon most állnak, nincs értelme.“ Általában G. úrnak költségvetési deficitjét azért gondolom tarthatlannak, mert a költségve­tés nem tiltja azt, hogy több ne jöjjön be, mint előiratott, s ha csakugyan a pénzügyminiszter úr nézete szerint annyi folyt be, mennyi a meg­szavazott kiadásokat fedezi, akkor deficitről nem lehet szólni. Ez mégis sok. Ezt alkotmányos or­szágban egy független lap állítja! Vegyük e badarságot rendre. Ha már a budget két fele közül valamelyiket biztosabban lehet eleve meghatározni, az bizonnyára a bevétel. Mert itt nem fordul elő bábom — ha csak nem polgárháború, erre pedig csak nem számít talán Lónyai úr — a jöve­delmi emelkedésnek statistikai aránya van és a rendkívüli bevételekről eleve ren­delkezik az állam, mindez a kiadásban el­lenkezőleg áll. Azonban egész biztos­ságról egyikben sincs szó, de megköze­­lítő pontosságnak mindkettőben kell lenni,mert ez az alkotmányosság egyetlen garanciája. Még szebben vagyunk Kis úr másik tételével, Ghyczy előirányzati defi­citjét tartja azért „tarthatatlannak“ mert a pénzügyminiszter nem tilthatja meg, hogy „több ne jöjjön be, mint előiratott.“ Nem is arról van szó, valamint arról se, hogy ha „be­foly annyi, mennyi a megszavazott deficitet fedezi,akkor deficit­ről nem lehet szólni.“ Hisz Ghyczy egész czikke épen arról szólt, hogy keve­sebb íratott elő, még­pedig szán­dékosságot eláruló aránytalanságban, mint a­mennyi bejött, s ebből magya­rázza ki, hogy nem fitt, hanem lesz — deficit. De mégis elismeri, hogy akkor van G. költségvetési deficitjének támaszpontja ha „az volna a miniszter felada­ta, hogy annál mi megszavazta­tott, egy fillérrel se merészel­jen többet bevenni és az enge­­délyezetnél kevesebbet kiadni.“ A kérdés csak az, hogy alkotmányos or­szágban vagyunk-e vagy nem? Ha al­kotmányos országban vagyunk, akkor a miniszter kötelessége szóról szóra az : ne­ki sem bevenni, sem kiadni többet egy fillérrel se szabad, mint a mi megsza­vaztatott­, és meg kelll szavaztatnia mind­azt, a­mit bevehet, s mert Lónyay keve­sebb kiadást szavaztatott meg, mint a­men­nyi bevételre számíthatott, ezért al­kotmányellenesen járt el. Különben, mint látjuk, hivatalnoka se tanúsít több alkot­mányos érzületet, mert nem akarja, hogy a miniszter csak annyit vegyen be, a­mennyi megszavaztatott. Tehát vegyen tetszése szerint többet vagy kevesebbet. Lónyay az alkotmány­ellenességet csak g­y­a­k­o­r­ólja, hivatalnoka már d­o­g­m­­á­­vá teszi. És a „Napló“ hirdeti.Szép alkotmányos szent háromság! A legkevésbé tudjuk pedig megérteni azt hogy Ghyczy mind előirányzatról beszél, s azt támadja meg; Kis Péter ur pedig folytonosan a tényleges bevéte­leket és kiadásokat emlegeti. Tehát azt nem védi a mit védni kellene, és azt vé­delmezi, a mi megtámadva se volt. Pest, aug. 9. c. Abban a szárazmalomban, melyet delegatiónak is csúfolnak, I. hó 7-én újra a külügyeket darálták. Az őrlés kimerítő procedúráját lapunk jelen száma egész terjedelmében hozza. Az ülés egyik legfontosabb momentu­mát, az úgynevezett romániai invasió ké­pezte. Petrovay Ákos, ki a delegatió mos­tani „fliegende colonne“-jában Pulszky után az első vezérszerepet viszi, arról in­terpellálta a külügyminisztert, hogy hát s miben áll a román ingerkedés Magyaror­szággal? esetleges-e az, vagy tán egy el­lenséges hatalom maneuááirozása? s mit tud arról az elterjedet­t hirről, hogy száz fegyveres székely Romániába betört? Az interpellációra a külügyminiszter nevében b. Orczy Béla igyekezett megfe­lelni, ha ugyan elburkolt szavait felelet­nek vehetni. A rémhír e nyilatkozattal na­gyon alacsony mértékre redukálódott, ha­bár azt his­szük, hogy b. Orczy többet is mondhatott volna, mint a­mennyit mon­dott. Azonban hiába: a dolog kényes, ar­ra felelni a diplomatának csak Pythia­­ként lehet, a kormány felfogása szerint. Minek avatnák bele a canaillet, majd vér­zik az úgyis, ha megnyitják a mészár­széket ! A megnyugtató válaszból mégis kive­­hetjük a következőket: „A baj nem oly nagy, mert kisebb na­gyobb viszályok gyakran elő szoktak for­dulni köztünk és a határos oláhok közt.“ Ebből megtanulhatja mindenki, hogy az oly baj, mely gyakran, rendesen elő szokott fordulni, kevésbbé veszélyes, mint ha csak kivételesen, csak egyszer fordulna elő. És ez megnyugtató, a deák­párti doctrina szerint. A­ki a magas di­plomatában nem járatos, azt hinné, hogy a kivételesen, egyszer előforduló baj, ha még oly akutus is, nem hord annyi ve­szélyt méhében, mint a mely chronikussá válik, a vérbe megy át s csak azzal együtt pusztítható el. De a magas urak ezt job­ban tudják : a nemzetek hosszas gyűlöl­­sége szerintök nem oly veszélyes, mint egy esetleges ellenségeskedés. Úgy látszik, K. Orczy is osztja a bel­ügyminiszter véleményét, hogy hosszas gyakorlat által jogosultságot nyer a tör­vényszegés is s áldássá válik az átok. Megtudjuk a válaszból továbbá, hogy az oláh kormány az egyszerű határvillon­gás alkalmából 780 főnyi fegyveres erőt és 12 ágyút állított a határszélre. A nemzetközi jog szerint előbb ultimá­tumot küld az egyik állam a másikhoz a had azután megüzentetik, a hadüzenő fél követe visszahivatik, s csak azután állít­­tatik ki a határszélre a fegyveres erő. Mi ugyan nem tartunk attól, hogy Ro­mánia 780 emberrel és 12 ágyúval tatár­járást intézhetne zónáinkon, elfoglalhatná tűzhelyeinket és rabszíjra fűzhetne ben­nünket. Azonban azt is különösnek tart­juk, hogy egyszerű határvillongásnál, melynek elintézésére elég egy oláh és egy magyar hivatalnok, fegyveres erő alkal­maztatok. Ezt provocatiónak hívják ná­lunk, és mindenütt. Vegyük már most latba a körülménye­ket. Képzelhető-e józan és­szel, hogy az a szegény Oláhország egy párezer elnyo­­morodott katonájával támadó háborút akar­na indítani az osztrák-magyar monarchia ellen? Bizonyára nem. Valaki biztathatja hátulról. S ez az a kérdés, a­melyre nem hangzik a triposról Pythia válasza. Érzik e viszás helyzetet a tisztán Deák­­párti delegátusok is. Csak Eber Nándor beszédére utalunk ennek bebizonyítására ki a legégetőbb szükségnek állítja a du­­nafejedelemségi consulatusok reorganisa­­tióját, melyek mindent inkább védenek, mint az ott nagy számban található ma­gyar alattvalók érdekeit, mindent inkább képviselnek, mint Magyarország békés, barátságos politikáját. A bécsi félhivatalos lapok ez alkalmat fölhasználják, hogy frontot csináljanak Magyarország ellen. Azt mondják, Ma­gyarország keleti politikát követ, de be­vallják, hogy ők meg németországi politi­kát követnek. Ausztria (!) nem szorítkoz­­hatik szerintök defensív magatartásra, ne­ki támadni is lehessen, ha a prágai béke­kötés megszegetnék. Ezért kell a népne­velésnek, az ipar és kereskedelemnek s az egész monarchia minden egyéb érdeké­nek háttérbe szorulni. És ők azt kívánják tőlünk, hogy e németországi politikájokat mi is osszuk, ontsuk vérünket,ha kívánják, a német nagyhatalmi állásért, s­kkor ők is segítenek bennünket keleti politikánkban. Nem addig van az uraim! Mi igenis, keleti politikát követünk, de ebben meg­elégszünk a defensiv positióval is. Mi nem akarunk hódítani, mi csak meg akarjuk védeni magunkat, de ezt erélyesen. Az önök törekvései azonban messzebb mennek; önök nyíltan bevallják, hogy önöknek a defensív állás nem elég. Önök szerint nincs köztünk a külügyekre nézve paritás. Igen­is, nincs, mert önök csak az esetben ígér­keznek bennünket esetleges önvédelmi harczunkban segíteni, ha mi önöket eset­leges támadó háborújukban segítjük Mi a békét nem adjuk egy kedvező kime­netelű háborúért sem, önök a békét a ké­tes hábomért is koczkára teszik, mihelyt a porosz a Majnát átlépi. És önök még azt sem akarják elismer- TÁRCZA. A kőszívű ember fiai. Regény hat kötetben Jók­ai Mórtól. Ötödik kötet. (Folytatás.) A­mi a bomba stylust illeti, az két század alatt bizony semmit sem javult. Lothringern Károly épen úgy biztatta Abdul­­rahmant, hogy ha Budát fel nem adja, minden várőrségével együtt „keresztül ugratja a kard­ján, mint Görgei Henczit. Válaszul Abdulrahman száz fogoly keresztyén fejét tűzette ki kopja hegyre a bástyafalakon. Henczi válaszxil beleágyaztatott a pesti védtelen népbe. Hiszen tehette, mert hatalma volt rá, — de csak ne mentette volna magát értté. Mondta volna azt, hogy „a mit tettem, megtet­tem : azért, mert a ti örömrivalgástok odaát engemet felháborít; azért, hogy sebet üssek a ti népetek szivén, mely évtizedekig be nem gyó­gyul ; azért mert gyűlöllek benneteket; azért, hogy vérnyomokat támas­szak országotok szent városaiban, a mik fel nem száradnak, a­mig Isten angyalokat nem küld le hozzátok, kik azokat lábnyomaikkal elfedezzék.“ De azzal menteni magát, hogy Pest polgárai a Dunapartról átlőttek Budára! Ha Herostrat azt hagyta volna magáról, hogy ő csak szúnyogokat akart kifüstölni Diana tem­plomából ! Ama várparancsnok maga sem ismerte ember­­feletti nagyságát, a, ki mindennap arczulcsapá­­sokat mert osztogatni egy fellázadt óriásnak, az apocalypsis tű­zokádó csodájának, mely őt bizonyosan össze fogja tépni; ki egy feje felett függő nemzetnek lába alatt heverő legdrágább kincsét, imádott ifjú fővárosát, az ostrom viha­rai alatt össze merte gázolni: még apró ment­ségeket benevolizál tettének! Hiszen ez vagy hős tett volt, vagy gonosz tett. Ha hős tett, nincs szüksége mentségre; ha gonosz tett, nincs számára mentség. Ha babér, hervadhatatlan; ha bélyeg, letök­ít­­hetlen. Nincs azt miért takargatni. Hiszen, hogy ne lett volna néző­közönsége ez olympi játéknak ? Alig ötszáz lépésnyi folyam választja el a pesti partot a budaitól. Itt a par­id re, rí­, fii r, szinpad. Egy harczjáték, melyben igazi vér foly, melyben igazi hősök szerepelnek, s a tűzi pompa: várégés, bombahullás. S hogy lehetne azt képzelni, hogy egy ily harczi drámának néző közönsége néma legyen; fel ne rivallj­on, midőn egy-egy uj ágyút lát meg­jelenni a gellérthegyen, mely a másik perczben már robbanik s perez múlva bomlik a fegyveres had a falon, hová a golyó leesett. A­milyen hosszú a dunapart a Margit sziget­től a Ludoviceumig, oly hosszan lepte el azt a város népe, s oly hosszan zengett végig a harcz alatt a buzdító rivallás. Egyszer aztán azt mondta a várfok: „csitt!“ Richard csakugyan oda szállásolta magát, a­hol a házmester olyan jól fogadta. Örült a kihez vendégül szállt. Mikor május 4-ikén az első ágyuszó megren­­dült, Mihály mester ott hagyta a házmesteri szobát, vigyázzon a házra, a­ki akar, s nyargalt kifelé. A kapuban összeütközött Richarddal, ki hadfőnökéhez sietett. — Hová oly futvást, polgártárs ? Kérdezé Ri­chard a csizmadiát. — Az ostromot nézni. — Vigyázzon magára, mert meglövik a lábát. — Nem jön a golyóbis keresztül a vizen. Biz­­tatá magát Mihály mester. — No azt még nem tudtam. — De én tudom. Annak physicai okai van­nak. Annak az oka a „vis attractionis“, mely a víznél igen nagy. Jártam én iskolába! Két óra múlva aztán Richard megint találko­zott Mihály mesterrel, akkor már tele volt az utcra szaladó néppel . Mihály mester lélekzete is el volt egy kicsit fulladva. Nem húzta magához a nagy víz a golyót. Ki­lencz embert lőttek meg a bámuló nép közül a várfokról. Akkor aztán eltisztult a néző­közönség a par­­terről, hanem ahelyett fölvette magát a páho­lyokba. Most már az ablakokból nézték a harcz­­játékot. Hitték, hogy a golyó nem tör át a falon. És gyönyörködtek. Egyszer aztán a várfok azt mondta : „resz­kess!“ * És elkezdett bombákat, röppentyűket, h­aji­­gálni a szomszéd városra. A tiszta, esti égen, mint hulló meteorok i­let­­tek végig a tűzfarkú bombák, az emberi harag mennydörgését hirdetve szétpukkanásukban. A nép ott állt a kapukban és háromszáztizenhat dördülést számlált meg a feje fölött. Ez még nem volt büntetés, nem boszu, csak intés. A bombák nem gyújtottak. Hanem annyit tudattak a néppel, hogy az égboltozatról való fogalom csak mese: nem firmamen­­t­u­m az : nem takarja az be a halandók fejeit, ártót, ártatlant, — senkit. Még egy nagy ereje volt a gyönge Budavár­nak. Az, hogy megtámadója gyöngébbnek hitte, mint a­milyen. Azt hitte, hogy egy ijesztéssel beveheti azt. S csak aztán vette észre, hogy nem b­om­ba­s­z­t kell ide, hanem bomba. Az első rohamnál huszonnyolcz löveggel tá­madta meg az ostromló a várat, mire a vár ki­­lenczvenkét löveggel felelt. Az ostromló ágyúi csatalövegek voltak, hat és tizenkét fontosok, a várbelieké pedig raklövegek 24 fontosok. Az ostromló hét fontos haubierokat hajigált, s az ostromlott hatvan fontos bombákat szórt vissza értük. Az ostromlónak a spártai anya jelszavá kel­lett kalapja mellé tűzni : „ha rövid a kardod, told meg egy lépéssel!“ Olyan közel kellett mennie ellenfeléhez, hogy apró ágyúival felelhessen neki. És ez apró lövegekkel kényszerűl a „kis svábhegyről“ a IV. körönd védütegeit visszavo­nulni ; a Kálváriahegyről a sánczvédő gyalogsá­got a kaszárnyákba visszaűzte, s tudta a Gel­lérthegyről a föörhelyet, s a nádori raktárt fel­gyújtani és földig égetni. Erre hangzott az a nagy Üdvriadal a pesti Dunapartról. Ezt torolta meg a két órai bombá­zás a várfokról. Ez ellen nem volt segítség. Ez volt az első arczulü­tés. Az ostromló érezte azt, pirult és fogait csikorgatta. Egyetlen egy ostromágyuja sem volt. A másnapi hadi tanácsban ki lett mondva, hogy Budavár nem fészek, hanem erősség, mely szabályszerű megszállást, ostromot, és megvívást követel. Komáromból kell hozatni ostromlövege­ket. Míg azok megérkeznek, évente lehet az os­tromtelepeket építeni, s az építés álczázására mindennap álrohamokat rendezni. Az álroham a legkeményebb próbaköve a ka­tonának. Előre hatolni, csak azért, hogy vissza­vonuljon : harczolni csak azért, hogy sebet adjon, sebet kapjon, háborút viselni, azért hogy teljék az idő. Egy ilyen türelem­ fárasztó napon azt mondá Richárd Mihály mesternek.­­ — Polgártárs. Volna-e kedve kétszáz forintot megérdemelni ? — Érdeme válogatja. Felelt a mester böl­csen. — A szolgálat abból állna, hogy be kellene jutni a várba, s tudósítást hozni ki az ottani állapotokról. Ön azt állította , hogy ottan já­ratos. .— Meg is teszem bizon­nyal, felelt Mi­hály mester. Hanem azért nem kell nekem kétszáz forint, mert én azt megteszem barát­ságból. Richard elfogadta a barátságos kézszoritást. — De hogyan jut ön be, polgártárs ? mert ezt okosan kell ám elintézni. — Igen egyszerű az. Hidegkúti ismerős pa­rasztokkal, pórgányába öltözve, hetivásár alkal­mával becsúszok a várba. Minden szerdán, szom­baton járnak azok oda, tojással, zöldséggel, vaj­jal. Azok közé én is elvegyülök. — Jól van. A fő dolog, a­mit meg kellene tudni,hogy mily­en hangulat van a várőrség közt. — Tessék azt rám bízni. Mindent kitanulok. — Tud-e ön olaszul ? — Soha a nagyapám se. Hanem azért kive­szem én azokbul a mit kell. — Azután még egyet. Attul a bizonyos as­­szonytul, a kit ott fogva tartanak, két szót kel­lene megtudni. Azt, hogy hol és kinél van az a gyermek, ki ő rá volt bízva; a kinek Károly a kereszt­neve, s a kinek a nyakában egy ketté tört rézpénz van ismertető jelül akasztva? — Ahén! Főuram is azt keresi ? A másik részről is tudakozódott azon gyermek után egy vasas tiszt ur. Nem tudom él e még ? — Épen azért keresem én azt a gyermeket, mert az a tiszt meghalt. — Jó, uram. Megtudom. Az a másik tiszt ezer forinttal kínált, ha elmegyek Bajcsikné után Debreczenbe, s megtudom, hol az a fiú Nem tet­tem meg. Főuramnak megteszem ingyen. Föl­keresem Bajcsiknét a kaszamátában. A legközelebbi szerdán beszökött Mihály mes­ter, sváb pórnak öltözve a várba. Vissza is jött szerencsésen. Richard türelmetlenül várta már az érkezőt. Meg is ölelte mikor visszakerült. — Mindenütt voltam. Mindent láttam. Lássuk legelébb az ország dolgát. A várban nem szen­vednek szükséget, mert drágaság nincs. A pol­gárok még nem kívánkoznak ki a várból. A tü­zérek legjobban vásárolnak minden csemegét, azokat jól jutalmazzák. A várkapuk homokzsá­kokkal vannak berakva, a vizi­kaput kivéve, az szabad. A halász­bástyán vadászárkokat húztak a katonák számára. — Milyenek a tüzérek ? — Kevélyek. — Hát a német sorgyalogok ? —’Jó kedvűek. — És a horvátok ? — Haragosak. — És az olaszok ? — Se hideg, se meleg. — Nem mutatják, hogy csüggednének ? vagy hogy szítanának hozzátk? — Nem. (Folyt.)

Next