A Hon, 1869. szeptember (7. évfolyam, 200-224. szám)

1869-09-12 / 209. szám

Előfizetési dij: Poetro küldve, vagy Budapesten házhoz hordva vegszeri és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 fil. 3 hónapra . . . . . . . 6 , 6 hónapra .... . 12 „ ha esti kiadás különküldéséért felülfizetés havonkint............................................SOr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik ez, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Bfolytatási dij: 7 hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden beutatásért . . SO „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatásánál lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föL - Nyílt-téri 6 hasábos petit sorért 45 kr IPST" Az előfizetési- és hirdetmény díj a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden küzlemény a szerkesztőséghez intézendő Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás a következő lapokra: HON Az esti kiadás postái küldéséért felülfizetés N. Fr. Vojl ÜSTÖKÖS '/, évre V.évre ibóra ft kr ft kr ft kr 12 —6 — 2 — 00 © ) MIS:, • • — 80— 30 Budapaste* 10 —5 — 1 70 postt.c 11 —5 601 90 3 — 1 50 — — 2 — 1 — — 40 Az előfizetési dij az illető lap czime alatt Pestre na „Athenaeum“ kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) Intézendő: 7———a—W PEST, SZEPTEMBER 11. Leesik a kormány!alakoskodás álarcza. Pest, sept. 11. II. Mesterileg értik Bécsben a két húron való hegedülést. Egyszerre hideget és meleget is fújnak; a német confederationak gyászmisét mondanak és epitaphiumot irnak számára, de magába a sírba csak a szabadságot és Magyarországot akarnák fektetni, hogy hantjaiból egy új nagy Osztrákország feltámadjon. E végett hol Párisban, hol Berlinben kopogtatnak. Tennék azt Sz. Pétervárott is, és okvetlenül reá is fog a sor kerülni, ha lesz újra min osztozkodni; a crimiai csömör óta még nem merik az étvágyat kielégíteni. Amint láttuk az osztrák-magyar egyezkedés könnyű folyama Beust malmára vitte a vizet. Már a német Bund reconstructiója, ha az mindjárt csak osztrák-porosz lenne is, forgott szóban csak fizesse meg Bismark ezen új német szövetség kellő bérét. Ha Bismark a kínált és általa is szóba hozott osztrák szövetség feltételeit elfogadja vala, Francziaország háborúba csalatván nem csak a porosz, hanem egész Németország és Ausztria állott volna vele szembe. A sürgönyökből ki nem lehet olvasni, ha gróf Beust a Bund reconstructiójával beérte volna-e, vagy egy délnémet annexióra vagy Velencze viszszafoglalására tartott-e igényt ? Francziaországból a háborúhírek napról napra fenyegetőbbek lettek, hs Bismark, úgy látszik, soha sem orosz, hanem osztrák szövetséget szorgalmazott. Mi arra mutat, hogy nincsen a berlini és pétervári kabinet közt érdekegység vagy entente cordiale, sőt hogy van köztök is valamely „ne nyúlj hozzám a kérdés. Maga azon tény, hogy Bismark szemeit egy osztrák szövetségre vetette, jobban jelzi a német és orosz keleti politikát, mint azt a bécsi és magyar sugalmazott lapok a közönségnek be akarták mutatni. Gróf Beust igen körültekintőnek mutatkozott, mert kissé nyaktörő játék, ugyanegy időben Párisban a tüzet éleszteni és Berlinben szövetkezni. Érezte a támadható veszély nagyságát,és azt látszott hinni, hogy Poroszkon Ausztriának minden követeléseire reá fogna állani. Ily csalódásában a franczia haderőnek egy rémséges képét adta. „El fogja ön ismerni, mondá Beust Werthernek, hogy nem örvendetes lenne sorsunk, ha Poroszhonnal együtt legyőzetnénk és kényszeríttetnénk a Rajnán, az Alpeseken s az adriai tengeren magunkat a győztes törvényének alávetni. Lássuk , mily áron lenne Ausztria hajlandó ily nyaktörő vállalatba, milyen a porosz szövetség, bocsátkozni. „Tegyük fel, folytatá Beust, hogy ily eshetőség nem valószínű, s hogy Francziaország fogna megveretni, hihető-e, hogy minket a prágai szerződéssel megkínáljanak és nekünk megköszönjék, hogy azt dicsőségesen megvédtük ? Távol van tőlem közös diadalmunkat Dánia felett emlékezetünkbe visszaidézni, hanem ön meg fogja érteni, hogy ezen eshetőségben,mely a legkedvezőbb lenne, „előbb magunkat biztosítani kellene.“ De báró Werther úgy teszen, mintha Beust szavainak tagadó értelmet adna, mire Beust kéri, hogy „ne vegye azt úgy, mintha Ausztria a porosz előterjesztést visszautasítaná, miután a kívánt magyarázatok csak káros eredményt hozhatnának, a jövőt pedig biztosítani kellene, és végre Ausztria nem szünend óhajtani egy közeledésre Porosz és Némethonnak kezeit nyújtani.“ Ez kevéssel a szalzburgi találkozás előtt történt. Ha Bismarck felebbi behízelgéseit Beustnak meghallgatja és megadja a Beust által kívánt biztosítékokat, a salzburgi találkozás aligha el nem maradt volna, hanem Bismarck nem akarta Ausztriát megérteni és Beust egészen Francziaország karjába vetette magát. Tény tehát, hogy azon egy esetben, melyben a bécsi kabinet a berlininek kezét nyújtotta, az osztrák kívánt Poroszhonnak Francziaország elleni szövetségese lenni. És csakis Bismarck kitérése, vagyis inkább visszautasítása után támadt a nagy barátság Napóleonnal, és akkor látta Európa a háború damoclesi kardját mindennap feje felett lebegni. Az osztrák kabinet azon percztől fogva, melyben látta, hogy a Deák-párt az alku hálójába belerohan, kint a háború diplomatiai tüzét fújta, Párisban izgatott, Berlinben a szövetségről alkudozott és végre midőn Bismarck bécsi kollegáját a faképnél hagyta, ez a franczia táborba átment. Ha a háborútól meg lettünk óva, azt sem Napóleonnak, sem Beustnak nem köszönhetjük, hanem egyrészt a franczia közvélemény háború-ellenes áramlatának, melylyel maga a háborúpárt és Napóleon daczolni nem mert; másrészt a porosz kabinet és az egész nemzet higgadt magaviseletének. Ha volt-e és mennyiben a magyar közvéleménynek, és különösen a magyar ellenzék magatartásának Bécsben befolyása, nem merjük állítani, mert az északi német szövetséggel folytatott toll- harczot nem lehetett másnak venni, mint a kitörő háború szokott előzményeinek, de tagadhatlanul volt befolyása a népekre, kiket a háború sújtott volna. A magyar kormányt illetőleg, vagy az áll, mit előbbeni czikkünkben mondtunk, és mit hiszünk is, hogy a bécsi kabinet háborús intenzióiról semmit sem tudott, és Beust diplomatiai működéseibe soha be nem avattatott; vagy akkor, mikor az ország előtt békepolitikát vallott, a bécsi kabinettel egyetértett, és tudva egy öldöklő háború előidézésére segédkezet nyújtott, mit róla fel nem tehetünk; mert aki Ausztriát német-franczia kérdésben akár Németország elleni, akár melletti háborúra, következőleg Némethonbani szövetséges szereplésre segíti, az Magyarország nemzeti függetlenségi és területegységi érdekei ellen működik. Csikkünket oly óhajtással rekesztjük be, hogy Deák-párti társaink Calonnenak „La politique de M. de Beust“ czimű czikkét méltassák figyelmükre, nehogy még tovább is azon lejtés utón haladjanak, melyen a kormányt követik. Ludvigh, TÁRCZA: A kőszívű ember fiai. Regény hat kötetben Jókai Mórtól. Hatodik kötet. (Folytatás.) A tért buja fülepé , sárkereppel vegyes; a lovak jó tanyára találtak. — Nem érez ön valamit ? kérdé Boksa. — Semmit. Felelt Ödön, nem értve a kérdést. — Például: éhséget. — Azt soká el tudom tűrni. — Majd mindjárt lássunk valami után. A víz nem szokott üres lenni. Boksa Gergő leveté csizmáit, felgyürközött s legázolt a vízbe a kerek tér aljában. Néhány pillanat múlva visszatért, tele volt a kalapja rákkal. — Az „r“ nélküli hónapban igen jók. Azután szikából, kákából kerek máglyát csinált egy földbevájt katlan fölött, abba belehajigálta a rákjait s tüzes taplós csóvával rájuk gyujtá a máglyát. Mikor aztán lekaparta róluk a pernyét, a rákok szép pirosak voltak. Meg voltak sülve. Kiszedte őket s odatértté a fűre Ödön elé. Azután maga ment jó példával elő a rák lakomában. Ödön hozzá sem nyúlt, pedig Boksa váltig dicsérte, hogy milyen jó. Mikor aztán készen volt vele, azt mondá Ödönnek: — Ez így nem jól lesz. Nekünk még huszonnégy óráig kell mennünk, míg arra a helyre találunk, ahová önt vinni akarom. Ön tegnap óta nem evett, az után ki fog dőlni. Azt már látom, hogy az útfélen kínálkozó csemegétől irtózik. Én hozzá vagyok szokva. Néha öt napig is elélek nyers csigával, meg súlyommal. De ez bizony nem okos ember gyomrának való. Majd segítek rajta. Két óra járásnyira innen észak felé fekszik Komádi. Én oda leballagok, ön pedig itt marad és megvár. Jót alhatik azalatt, csak a tűzre tegyen, hogy a szúnyogokat elűzze, úgy sem aludt, tudom, sok éjjel. Alkonyatig visszatérek az elemozsinával. Akkor aztán a szép holdvilágnál, baktatunk tovább. Jó lesz úgy ? Ödön ráhagyott mindent. A nagy elbukás óta nem érzett magában akaratot. Boksa tehát hevenyében felkantározott s az északi irányban tovatűnt a nádbozót között. Akkor kezdte csak Ödön érezni az egyedüllét súlyát. Kívül volt a világon. Egyedül egy húsz ölnyi kerületű szigeten. Annak a szigetnek még a növényzete is mind olyan, mely a társadalom számüzöttje, mely rész hírével az emberlakta vidékről a magányba menekült. Itt diszlik a gyilkos Csomorika , a vérbogyós Álkekenyi, a kéklevelű ipérges Ádám, a vizlakó Békakorsócska, a kábító büzü Zizon, a maszlagos Harameg, a fenyegető fekete Zászpa, mint egy rablókból és orgyilkosokból összevert világkerülő harám , mely titokban főzi minden élő halálára összeesküdött terveit. Körül pedig a vízi kietlen körül bezárt egyeteme. A víz szinén fennászó nymphaeák kalapnagyságú körlevelei s tulipános virágai tanúskodnak róla, hogy önnél mélyebb a vízfenék. A siliom sárga virága messziről figyelmeztet, hogy ott mély iszap a talaj. Milyen csodálatos börtön a természet őstanyája! Baradlay Ödön olyan jól be van itt zárva, mintha az ólomtetők rekeszei alatt ismne. S ha eltávozott vezetője vissza nem tér; ha elvész, elfogják vagy elriasztják, Ödönnek itt kell elvesznie. Ez ingoványból a maga erejével soha ki nem talál. De hát mit félt a pusztaságtól ez órákban? A puszta nem sokára megnépesült, a néma csend megelevenült, amint a nap lejebb kezdett szállni. Suhogás hangzott a légben. Vándor kócsagok repültek el feje fölött, fehér tollazatuk csillogott a napban; a bölönbika elkezdett búgni bús hangon a távolban ; a vizi kutya nyivákolt odúja előtt; vad kacsák, lilék hágogása vegyült a béka milliárdok kerepelő kardalába, melybe beleszólt néha a berki csikaszék vonitása. — És semmi harangszó. — Nagyon távol kell lenni ide a legelső helységnek Hanem néha úgy tetszett Ödönnek, mintha a vizi világnak ez idegen zsivaján keresztül egyegy földütő döngés dobbanna keresztül. — Mintha egy ágyúszó hangzanék a távolból. És ismét másik. — és ismét másik. Eszébe villantak vezetője agyrémei. Három napja már, hogy az utolsó csataképes magyar hadsereg letette a fegyvert, s nem harczol többé. Ki ágyúzott ? Talán a két szövetséges fél egymásra ? És tovább fűzte e gondolatot. Addig fűzte, míg egyszer felriadt önálmaitól ? Hát már enynyire vagyunk ? Ilyen könnyű egy embernek megőrülni az egyedüllétben ? Magához tért. A nap egészen lealkonyodott már. Kezdtem érezni, hogy éhes és fázik. A mocsár közepén hideg az est. És Boksa mégsem jön elé. Ha oda talált veszni ? Hátha szándékosan itt hagyta ? Ez embert egykor az ő láttára megbüntették. Testvére verette meg. Most szörnyű boszut állhat értte. Csak itt kell felednie, akit idáig behozott, az ingovány közepén. A nap leszállt már s az ingovány túlsó oldalán széles nagy arczot meresztve, jött fel a hold. A mint Ödön a hold táblájába nézett, egyszer csak egy mozgó emberfőt látott meg benne. Valaki közeledik. Illés próféta hollója volt az, ki mesterének kenyeret hoz. Nem sokára hangsort a mozsárban Boksa Gergő fütyörészés®. Ismerős csatadalt füttyölt. — Csak a dal maradt fenn már. (Folytatása következik.) Mai szánmnkhol an iv melléklet van onatolva. Fél rendszabályok. (Sz.) Rég ismert dolog, hogy Fiume polgárságának nagyobb és hazafiasabb része azon sajátszerű „per mopsz“-féle megoldással, mely e kerületet Horvátországon át akarja összekötni az anyaországgal, nincs megelégedve. Csak az ősz Matkovicsot kell látni, midőn könyer szemekkel és reszkető ajkakkal ezen ügyről beszél, hogy az ember azon mély hazafi fájdalomról meggyőződjék, mely a százados remény fölötti csalódáson kitör a hazafiak kebléből. Nem is csodálkozunk, hogy elkeseredett toasztja a természetvizsgálók vendégségében oly erős densatiot okozott. De nem akarjuk a képnek csak egyik oldalát tekinteni és tekintetni, s nem hallgatjuk el azt sem, hogy egyike a magyar országgyűlésen volt horvát képviselőknek ugyanezen eset alkalmából előttünk akként nyilatkozott, hogy ha Fiume a horvát fennsebbség alól kivétetik, fegyverrel ugyan meghódíthatják a magyarok Horvátországot, de békés után övék neki lesz soha. Lehet, hogy ez csak frázis volt. De a frázis is jó valamire, ha nem arra, hogy az emberek érzelmeit megtudjuk, legalább meggyőződhetünk azok szándékáról. Alább meg fogjuk mondani, mit feleltünk horvát barátunknak, de előbb szóljunk arról, kinek van igazsága? Mint közjogi ügyet nem is lehet kérdés alá venni. Fiume ép úgy nem tartozott Horvátországhoz, mint nem a szlavón megyék, vagy Dalmátia. Tudja azt mindenki, még az is, ki tudni nem akarja. Hanem hát lehetnek politikai motívumok is. Lássuk hát azokat. Első a Horvátországgal fentartandó barátság. E barátság előttünk is igen drága. Jól esik tudnunk, hogy a testvér nemzet, mely századokon át jó és balsorsban együtt küzdött velünk, melynek kebeléből a Zrínyiek emelkedtek ki szeretett hazánk dicsőségére és védelmére, íjra visszavette hitét és bizalmát az anyabon iránt, melyre úgysem lehetett méltó panasza soha. Jól esett nekünk, hogy szemben egy katonai reactio máig meg nem szűnt incselkedéseivel, mely a 40-es években parancsra teremtett vádakkal és gyanúkkal a két testvér népet annyira egymásra ingerlé, a horvát nemzet elvégre hallgatott a múlt és jövő józanan intő szavára, elvégre is velünk szorított kezet, mint legtermészetesebb szövetségesével. Még azt sem vettük rész néven, hogy a barátság a szó valódi értelmében drágává vált nekünk. Ismeretes dolog ugyanis, hogy a mellett hogy a három nagy királyság eddig közjogilag ismeretlen eszméjének némely — csak is az új barátság állandósága reménye által megfejthető — concessiókat tettünk , hogy a magyar nyelv diplomatikai jogait a törvényhozásban érettük megtagadtuk : Horvátország budgetjét az anyaországnak két egész millióval kell gyámolítnia. Ezek valódi áldozatok, melyeket Horvátország csakis a teljes érdekegység mély érzete s későbbi vonzalma, áldozatkészsége, és fiainak régi hires hazaszeretete által viszonzhat. De aztán mondjuk ki azt is egész őszinteséggel, hogy „az áldozat mértéke betölt" s Horvátországnak még aspiratiói sem lehetnek azokon túl, a melyeket az anyaországtól nyert; vagy ha vannak, akkor a barátság nekünk nagyon drága, mert értéktelen. Magyarországnak igenis érdekében áll, hogy Horvátországot, mint teljesen kielégített államrészt megtartsa a magyar koronának; hogy mindazon nemzeti törekvéseknek, melyek a nemzetei területe határain belül boldoggá és autonómiailag függetlenné tehetik, elég legyen téve, de sohasem lehet érdekében, hogy azon álmodozók ábrándjait valósítsa, kik egy Délszláv birodalom eszméjének vagy inkább illusiónak adták át magukat, vagy épen azoknak tegyen jó szolgálatokat, kiknek kezén az orosz rubelek, vagy a régi reactio aranyainak szaga érzik. Horvátországnak mi nem rokonszenvére számítunk. E szó értéke elveszett a politikában. Mi az érdekközösség érzetére fektetjük vele szemben reményeinket, melynek épen oly mély gyökeret kell vernie, bárminő megtámadással szemben, mint egykor a török fenyegető hatalma ellenében, midőn minden egyes támadásnál magyar és horvát vér testvériesen folyt egybe a haza szent göröngyein. És most térjünk át Fiuméra. Fiume, mint mindenki tudja, sohasem volt Horvátországé. A legutóbbi államcselekvény, Mária Terézia ajándékozása 1779-ben, azt egyenesen az anyaországhoz fűzte. És az anyaország vonzalma ezen jövő tengeri kereskedése alapját képező területrészhez, majdnem egy egész századon keresztül épen oly nagy volt, mint ezen kis tengeri város vonzalma az anyaország iránt, melyet semmi ellentörekvés és kényszer el nem nyomhatott a legszomorűbb elnyomatási korszakban sem soha. Éiume érezte, hogy csak az által válhatik nagygyá, ha Magyarország közvetlenül édes magáénak tartja; vasutat, kikötőt teremt neki s áldásának gazdag özönét e kikötőn át zúdítja a világkereskedelem forgalmába. És mi sohasem csillapítottuk, sőt folyton élesztettük e vonzalmat, és örültünk a nemzeti zászlónak, mely legalább az Adriának egy csekély városkájában tudata a világgal, hogy Magyarországnak igényei vannak egykor a tengeren függetlenül megjelenni, hogy Magyarországnak joga van a nemzeti színekkel megismertetni a világforgalom tengerészeit. Fiuméra nézve tehát a magára hagyás, a laisser faire ép oly kedvezőtlen , mint ha Horvátország alá rendelnék. A verseny csak ott lehet üdvös, hol az erők legalább megközelítik egymást;ha a csigabigát angol lóval futtatjuk, magunkat teszszük nevetségessé s a csigát legfölebb eltapodtatjuk. Fiume vetélytársai: Velence, Trieszt. Velenczét négyszázados dicsősége s régi nagyságának utófénye védi némileg; Triesztet az egész birodalom és így Magyarország milliói is tették a/./.i « mi. Fiúménak mindebből semmi sem volt. Nincs mul tja év Magyarország nélkül tiincs jövője. Horvátország, mely saját Imolgitjét sem fedezi, nem képes arra, hgy e kik föváros' fzemtlj. Ezenkivü lehet, hogy a kö cső•És r miszenv sem ej! Viet ék ki ugy s ha F-Ume csak úgy emelkedhetik fel, mint Magyarország elkényeztetett beczéje Lehet, hogy mint ilyen, sokba fog kerüli, de az is lehet, hogy ezt az anyának százszorosán visszaszolgálja. De még ha ez nem lenne is minden ambitiók közül azt tartanók legmegengedhetőbbnek, ha egy nemzet még áldatok árán is meg akarná saját lobogóját ismertetni a nagy világgal íme ezen viszonyok fejtik meg, Ingy azon örömhangok közé, melyekkel Fiume a magyar természetvizsgálókat fogadta, a keserűségnek egy pár szava és hangja is vegyült. Castelar Emil beszéde a köstársaság mellett. *) Fordította: Szilágyi Emil. (Folytatás.) A világ politkai egysége foglalkoztatá az első századot; a stoikusoké a másodikat; az alexandriniai egyesülés a harmadikat; a keresztény dogmák kinyiatkoztatása a negyediket; a germán elem előtérbe lépése az ötödiket; ez utóbbinak a római traditiokkal való összeolvadása a hatodikat; a keleti elemnek az arab kard általi felkényszerítse a hét diket; a fajküdelmek, a chaos, melyből az alakuló külön nemzetiségek lassanként kiváltak a nyolcadikul; a római birodalom bukása, a pápák politikai hatalmának megalapítása s a feudalismus feltűnése a kilenczediket; az egyház rémuralom a tizediket ; a világi s egyházi hatalom egymással való küzdelme s Hildebrandt diadala a tizenegyediket ; a theocratia utolsó, s a világi hatalom első nagy erőfeszítésének keresztes háborúi a tizenketediket; a világi elem felvirágozása ; a theocratia elem uralkodásának letűnése a tizenharmadikat; a fejedelmek győzedelme a theocratias feudalismus fölött a polgárság megalkotásával a tizennegyediket; a könyvnyomtatással, a delesttivel, a lőpor elterjedésével, a portugallok hősies keleti vállalatával s a spanyolok Amerikát felfedező mythosi útjával a földirati viszonyok átalakítása a tizenötödiket; a lelkiismeret szabadság kiküzdése a reformatió által a tizenhetediket; az encyclopaedisták küzdelme minden elavult ellen, és az amerikai s franczia forradalmak a tizennyolcadikat; a democratiának, mely a forradalmak eredménye, egyesítése a szabadsággal, mely a tudományok által jött létre a tizenkilenczediket, a mely is hivatva van az európai államegyesülés mgalaptására, s a jövő ezen világító oszlopával a pótgárisodák betetőzésére. Akarnak Önök valóban egy ily európai államegyesülést ? Én részemről legalább óhalva várom azt, óhajtva várom a pillanatot, melyen bár a nemzetiségek fentartása ellett, az oeconomiai válaszfalak, melyik egyik dílt elválasztják, le fognak omlani; de azt hisik Önök uraim, hogy nyerhetünk valamit az emberi életben, ha elszalasztjuk az alkalmas pillanatot? A népeknek vannak igy alkalmas pillanataik, sezek a forradalmak, de ha nem tudják azokat helyein felhasználni, elvesztenek egy-egy égés* százado , — É-* en arról álmodoztam hogy a ' szeptemberi forradalom által hazám fog az első €■ «ianterieczikkek. A világ tudósait ez idő szerint egy nagy probléma foglalkoztatja. Könyvek, hírlap-ok, röpiratok tele vannak fejtegetésével; beszédek, főolvasások tartatnak felette; gyűléseket, congressusokat rendeznek, ahol ez képezi a vitatkozás főtárgyát. És e problémát még nem sikerült megfejteni senkinek. Legfeljebb arra a megállapodásra jutottak, hogy a XIX. századbeli kérdések között ez a legnehezebb kérdés, a jelen kor perpetuum mobileje és circuli quadraturája. Kell-e mondanunk, hogy e kérdés az államnak az egyháztól elválasztása.