A Hon, 1869. szeptember (7. évfolyam, 200-224. szám)

1869-09-17 / 213. szám

213. szám. VII. évfolyam. kiadás: Pest, 1869. Péntek, szept. 17. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra «....».díj 6 hónapra .... . . 12 „ Az esti kiadás különküldéséért felülfizetés havonkint...................................... . 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik­­, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij: 1 hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . SO . Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 6 hasábos petit sorért . . 25 kr. alano-mvatalaba küldendő. fogadtatnak el. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől Előfizetési felhívás a következő lapokra: HON '/, évre ft kr 12 — '/, évre 1 hóra ft kr ft kr 6 — 2 — Az esti kiadás postán külön küldéséért felülfizetés . . 1 go — 80 — 30 l Fr. Lloyd ÜSTÖKÖS I Buda­pesten 10 — 5 — 1 70 postán 11 — 5 60 1 90 3 — 2 — 1 60­­ — 40 Az előfizetési dij az illető lap crime alatt Pestre as ...A'Jienaeum“ kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) Intézendő: PEST, SZEPTEMBER 16. Út a jobb felé. .. (Sz.) Mint a fráziskészitők mondani szokták: „az idők méhe viselős;“ azt a szélcsendet, melyet a delegációk néma já­téka alig szakított meg, eleven, és jóté­kony tevékenység fogná fölváltani. A kormány személyzetében oly válto­zások fognának történni, melyek az ólom­lábak, vagy inkább lovagvértezet vaskap­csait feloldanák.­ Örvendenénk, ha a hírek valósulná­nak, örülnénk, ha a miniszterelnök önma­ga is belátta volna, mennyire cob­urnu­­sokban és ritter-csizmákban mozog sok koronája kormánya, s jelen összeállításá­ban nehezen lesz arra való, hogy azon belügyi kérdéseket, melyek a miniszteri programm szerint a 48-as liberális törvé­nyeknek lennének folytatásai és betető­zése, megoldja. Hanem a legnagyobb őszinteséggel megvalljuk, azt szeretnék, hogy ne csak „in membris,“ hanem in capite is legyen némi változás; a „caput“ alatt itt termé­szetesen a miniszterelnök úr felfogását értvén. Nem sértő dolgot, köztudomású és ered­ményeiben már ismert elveket akarunk érinteni, és ezt egyszerűen és őszintén e következő kifejezésben hisszük feltalálni, hogy — — Magyarországon a 48-ki törvények és események után klerikális hajlamú közjogainkra nézve bátor­talan aristocraticus ten­­dentiájú kormány többé nem lehet tartós, nem élet­képes, a legkevésbbé pe­dig népszerű. Értsük meg egymást. Mi legkevésbbé sem vagyunk papfalók, még kevésbbé el­lenes főnemességünknek, melynek kebelé­ből most mint régen e hazának annyi ne­mes érzelmű és nagy fia került ki. A titulusokra oly kevés súlyt fektetünk, hogy nem bánjuk, ha mind kékvérű her­­czegek és grófok állanak is a trón zsámo­lyán, föltéve, hogy azok teljes lelkükből igyekeznek a nemzetet egy testté és lé­lekké önteni, s a szabadelvűség ösvényén előre vezetni. Természetes, hogy ép oly kevéssé ütköznénk meg, ha egyetlen mi­niszterünk sem tudna elavult pergamen­­tekre és családfákra hivatkozni. De ha például — mint most — a kul­tuszminisztert félénkül látjuk tapogatódzni szemben az ultramontán tendentiájú főpap­ság egy részével, sőt meghajolni nem egy kérdésben ennek képzelt hatalmi nagysá­ga előtt : nem lehet, hogy a nemzet köz­műveltségi ügyeire nézve határozott és áldásos működést várjunk tőle. Exempla illustrant, bár tudjuk, hogy ugyancsak exempla sünt odiosa. Itt van például a községi iskolák sorsa. Épen a legközelebbi napok szembeötlő tanúságot tesznek arra nézve, hogy a bi­zalom kormányunk iránt még azon vidé­keken is hiányzik, melyek századok óta a magyar liberalizmus zászlóit legelöl hor­dozták. A községi iskoláktól még a Tisza mentén is irtóznak, irtóznak még oly he­lyeken is, hol a tehetség jó felekezeti is­kolák fentartására hiányzik. Részünkről első és fő dolognak azt tart­juk, hogy jó és czélszerű köziskoláink le­gyenek. Abban, hogy valahol jó feleke­zeti iskolát állítanak vagy tartanak fenn, sem antiliberalizmust, sem veszedelmet e hazára nézve nem látunk, sőt helyesnek találjuk, h­a azon állampénztárra, mely évenként 200.000 forintot nyújthat közne­velési ügyekre, egyszerre nem hárul az egész közoktatás ügye. De szerencsétlenségnek tartjuk azt , hogy a féltékenység ott is megvan, hol a hitfelekezet iskoláját kellő helyzetben s a törvényhozás kívánalmai szerint fentar­­tani nem bírja. S csapásnak tartjuk álta­lában, hogy Magyarországon a Protestan­tismus autonom jogaira még mindig félté­keny lehet. De vájjon nem természetes-e, hogy azok, kik századokon át nyomva s a teljes val­­lásegyenlőség sánczaiban még máig sin­csenek , féltékenyek oly kormánynyal szemben, mely csak a gyöngébbekkel szemben tud erős lenn; melynek unifica­­tióit a hajdani uralkodó vallás főpásztorai vissza merik dobni; mely a szentszékeket fentartja s a polgári házasságot nem meri fentartani, míg a zárdák fentartása mel­lett félhivatalos lapjaiban kardot von ? Íme igy szüli egyik illiberalismus a má­sikat ; a tehetlenség eként teremti meg­­— a reactiót. Liberális kormány libe­rálissá teszi a nemzetet; olyan, mely nem tud az el­múlt idők nyűgeiből sza­badulni, fentartja a nem­zet ellentállási politiká­­j­át. Ugyanazt mondhatjuk a Magyarország közjogait illető bátortalanságról is. Most olvassuk például a horvátországi bán beiktatási beszédét. És itt épen mint a magyar félhivatalos lapok hasábjain, vagy miniszterelnökünk országgyűlési beszédeiben, hangsúlyozva vannak azon roppant nehézségek, melyek­kel a Horvátország által is forrón óhaj­tott határőrvidéki kérdés megoldásának küzdenie kell. De hát kivel, ő felsége a király akarja a megoldást, akarnia kell ezt, mert hiszen az ország integritását eskü­je által biztositá, a magyar országgyűlés s a horvát szintén óhajtja még pedig is mi­nél gyorsabban, s most, mig békés időket élünk. A határőri nép maga ott, a­hol proclamáltatott, jubilálta a felszaba­dítást. Kitől félünk hát? Velünk az isten, s a törvényhozói hatalom s az állam­i koron­ás feje. S mindez egynéhány reactionaries tiszt hatalma és befolyása előtt reszkes­sen, vagy ingadozzék? Oly hatalom előtt, mely ott per abusum tette magát uralgó­­vá s hatalmát a nép sanyargatásával s az állam kárára gyakorolta ? ... Mi azt hisz­­szük, itt nem engedékenységre, hanem ha­tározott föllépésre és erélyre van szükség. (x. y.) Katonai dolgok. Az 1866-os háború után az osztrák hadseregben általános reform kezdődött — a hadsereg ruházatá­ra nézve. Természetes, hogy a czélszerű­­­ségre legkevesebb tekintet sem volt, mint ez már bevett szokás az osztrák hadseregben. Csak egy példát idézünk. A 66 előtti sapka nem védett az eső, nem a nap szúró sugarai elől. Behozattak tehát egészen új szabású sapkák, melyek némi védelmet nyújtanak eső és zivatar ellen, de a nap ellen legkevesebbet sem. A hadsereg felsze­relési bizottmánya tehát, melyet némilg észre térített a hadi gyakorlatok alkalmával kapott napszúrás folytáni halálozások nagy száma — uj formát s uj sapkát akar feltalálni, mely vé­delmet nyújtana a napsugár ellen is. — Megje­gyezzük, hogy a franczia, porosz és olasz stb. hadseregnél különös gond van erre fordítva a katonaság ruházatánál.­­ — Mint tudjuk, a honvédség kard­­b­o­j­t­j­á­n, egyfelől a fejedelem nevének kez­dő­betűit, másfelől a kétfejű sast viseli. A kine­vezett honvédtisztek között akadtak számosan, kik a kétfejű sas iránt nem éreztek különös ro­­konszenvet, s kezdték lefejteni a kardbojtról. A magyar honvédelmi miniszté­rium azonban, mely árgusszemeivel ezt észre­vette, nem mulaszthatta el figyelmeztetni a tiszt­urakat, hogy ama kardbojt szabályellenes, s csak vegyenek és viseljenek olyant, a melyiken rajta van a kétfejű sas. A K .­h­n­b. reformjai közé tartozik az is, hogy az ezredekhez bizonyos számú számvevő tiszteket (főhadnagyi, hadnagyi ranggal) alkal­maztatott, a katonai kezelést illetőleg. Még ma­guk az osztrák katonai közlönyök is bevallják, hogy ezen intézkedés tökéletes pénzpazarlás, mert ama tiszturak csak úgy ásítoznak a dologta­­lanság és unalomtól.­­ A „Wiener Ztg.“ dementit tesz közzé azon hírre vonatkozólag, hogy a katonai intendatu­­rák oly sokba kerülnének, s a többi közt el­mondja, hogy maga a főfelügyelő (tehát Albrecht főherczeg) tábornagyi fizetését egészen a had­seregnek, s a segélyt igénybe vevő tisztekre fordí­ja ; sőt az ilynemű adakozások által még magánpénztára is nagy mérvben van igénybe véve. Mi e dementit nem fogadhatjuk különös meg­nyugvással. Mert a nyíltan bevallott nagy mér­vű adakozások által előtérbe nyomul egy oly eszköz, mely csak a hadsereg demoralisatiójára vezethet. Erről lévén szó, megemlítjük, hogy különféle alkalmakkor roppant összegek pazaroltatnak el a hadsereg közt „ajándékkép.“ A császár és király születésnapja egyedül pél TARCZA. A kőszívű ember fiai. Regény hat kötetben Jókai Mórtól. Hatodik kötet. (Folytatás.) A nem mutatott levél. Ödön nagyon jól sejtette azt, hogy igen fáj­dalmas boldogságot szerzett meg számára az, a­ki őt családjához haza hozta. Az az élet egy mindennapos haldoklás volt. Ödön, mint féltéve magában, rögtön haza ér­­kezte után tudata levélben a teljhatalmú főve­zérrel, hogy hol van ? rendelkezzék vele. Itt be fogja várni parancsát. És már most addig az ideig örüljünk egy­másnak ! Mikor minden csók egy bucsuvétel, mikor minden ölelés közé oda tolakodik egy hideg árny, mely azt susogja: „talán holnap?“ Aranka egy elkárhozott angyal kínjait szen­vedi. — Ne maradj itt. Suttogja férjének. Eredj, menekülj. Rejtsd el magadat. Mit nekem a te büszkeséged, a te nagyságod ? légy nekem megalázott, légy kicsiny, de maradj enyim. Fuss, a­mig futhatsz. Becsületszavadat adtad nekik ? Ha százszor megszeged, százszor imádni foglak! Menj külföldre, én utánad megyek. Ha nem akarod, itthon maradok és leszek gyászoló özvegyed. Viselem gyászruhámat, csak élve ma­radj. Ne hagyj iszonyú örökséget két gyerme­kedre. A vérkeresztelőbe ne söröszd meg két fiadat! — Menjünk koldulni együtt. Végig a vi­lágon. Mi kell nekem egyéb, mint te és két gyermekem ? Mi közöm én nekem a ti családi nagy nevetekhez. Dobd el a nevedet. Én sze­retni foglak, akármi neved lesz. Nekem ott lesz a hazám, a­hol te fogsz lenni. Menjünk el Ame­rikába. Legyek ott melletted szolgáló, napszá­mos, cseléd. — Vagy hát ölj meg engem elébb, és légy akkor római. Ödön nem hajtott szavára. Bevárja sorsát. Az ifjú nő izgalmát rettenetes volt naponkint látni. Minden ajtónyitásra fölrezzent, minden idegen hang az előszo­bákban fölriasztó, nem férjét idézik-e már? És éjszaka, mikor mindenki aludt, ő ébren számlálta az órákat, s végig-végig járt a szobákon, az éji lámpával kezében, kérdezős­ködve mindenkitől, nem hallottak-e valami neszt? Nem zörget-e valaki a kapun ? Nem hal­lanak-e fegyvercsörgést odakivül ? Jenő minden éjjel találkozott a kisértő alakkal, a mint fehér hálóköntösét összevonva keblén, tornáczról-tornáczra suhant, mereven fölnyilt szemeivel éber álmokat látva, mint egy őrült, mint egy holdkóros. Gyakran lecsillapitá aggodalmait s biztatva rávette, hogy térjen há­lószobájába vissza. Hiszen csend van. Nyugszik minden. Nem hallatszik semmi. És aztán mindennap, mikor a posta érkezett, mily mohó aggodalommal esett a család az ér­kezett leveleknek. Kinek jött levele ? Mi a tar­talma ? Érkezik-e válasz Ödön levelére ? Nap nap után múlt és még nem jött semmi felelet. Egy délután, midőn ismét megérkezett a kö­rösszigeti kastélyba a posta, a hozott levelek közt volt egy, melyen a czim németül volt fölirva: „Herrn Eugen von Baradlay.“ Eugen­­ Jenő. A levelet átadták Jenőnek. Jenő felbontotta, elolvasta azt és aztán keb­lébe téve. Az egész család jelen volt. Anyja kérdezé tőle, honnan jött e levél. S mi van benne írva? Jenő azt felelte rá: — El kell innen mennem. Anyja azt kérdezé: — Hová és miért ? Jenő arra elszánta magát és előállt vele. — Én nem nézhetem ezt így tovább. A Ba­radlay ház összeomlik, s rászakad családunk fe­jeire. El van veszítve minden és ti nem tudtok többé segíteni. Számitástok roszul ütött ki. Erő­feszítések kárunkra vált. Elveitek le vannak tiporva. Én nem nézhetem ezt a kint tovább. Egyik bátyámról nem tudok semmit, másik bá­tyám napról napra várja a befogatását. Anyám­nak egész nap egy szavát nem hallani. Ángyom az őrüléshez közel. Engemet ez az élet megöl. Ti elvégeztétek , nem tehettek többet magatok­ért semmit. Most következem én. Majd én tenni fogok. — Mit? Kérdező anyja hidegen. — Azt én tudom. — De nekem is jogom van megtudni. Mert családom tagja e házért nem tehet semmit, ami­re én azt nem mondom : „jól van.“ — Majd megtudod azt, ha megtörtént. — S ha akkor azt mondom rá : „nem jól van ?“ — Akkor már nem fogod azt megmásíthatni. Akkor előre tiltani fogom. •— Hasztalan. Parancsodra nem hallgatok többé. Férfi vagyok. Tetteimmel szabad. — De fin­­a vagy és testvér. Szólt közbe Ödön.­­ Jenő bánatosan tekinte bátyjára.­­ — Azt már megtudod késő­bb. Monda, halk­­ sóhajjal. Anyja megfogta Jenő kezét s azt kérdé tőle. —• Te családunk megmentésére gondolsz ? — Gondolok és teszek. — Kitaláltam gondolatodat ? — Nem hagyom azt. —Én olvasok a telkedben. Hiszen csecsemő korodtól fogva tanulmányoztalak. Könyv voltál, melynek minden fejezetét tanultam. Te e percz­­ben arra gondolsz, hogy elhagyj bennünket s visszatérj régi összeköttetéseidet megnjitani, előbbi befolyásodat a mi ellenségeinknél visz­­szanyerni. Jenő keserűen vágott közbe. — És aztán bátyám elkobzott vagyonát ma­gamnak megszerezni, ugye ? Anyja megsajnálta e szóért. — Nem,fiam. Én nem keményszivűséggel vá­doltalak. Inkább azzal, hogy nagyon is szeretsz bennünket, hogy áldozatot akarsz hozni meg­mentésünkért, áldozatot, mely keserűbb magá­nál az elveszésnél. — Talán keserű lesz, de majd hozzászo­kunk. — Mihez ? — Én nem mondtam. Te tudod. * — Tudom. Te visszatérsz Plankenhorstékhoz! Jenő bánatosan mosolygott. — Ezt olvastad a Szivemben ? — Nőül akarod venni azt a leányt, hogy azon család mindent tehető befolyásával megsza­badítsd testvéreidet! — Úgy hiszed ? — Azt a leányt, ki az én gyűlöletemet hozza móringul házadhoz ; kit elátkozott hazád; kivel megver az Isten! Aranka odaveté magát napa keblére. — Anyám , ne mond ezt róla, hátha szere­ti őt! Ödön visszavezette nejét ülő helyéhez. — Ne szólj közbe szerelmem. Tárgyakról van szó, a­miknek fogalma hiányzik a te an­gyaltiszta "lelkedben. Ha arról volna szó, hogy valaki közülünk mezítláb, szőrkötéllel nyakán menjen bűnbocsánatot kérni vezekelve, azt mondanám, meglehet, egy királyon is megtör­tént már ez; ha arról volna szó, hogy valaki közülünk a templomban, a nép előtt visszaes­küdje mindazt, a­mit eddig vallott,­ azt monda­nám, meglehet, egy kölcsön is megtörtént már­­ ez. De hogy életet, boldogságot vásároljanak­­ meg azon az áron, hogy egy oly nőnek esküdje­nek szerelmet, ki mindazon csapásnak, mely ha­zánkat érte, sugalmazó ördöge volt; ki szította a gyűlöletet nemzet és nemzet között; ki árulko­dó, kém és rágalmazó volt; ki lázitotta a pol­gárt a trón ellen s bakónak adta a fellázitottat; ki pokoli tanácsokat sorral fúria keblében, mi­ket hogy meghallgattak, két ország fogja meg­siratni és soha ki nem gyógyul belőle; hogy ezt a maeradot, mint menyasszonyt hozza be apái házába, azt nem teheti egy Baradlay. S ha te­heti, találni fog egy másikra, ki ezen az áron élni nem akar. Az anya sírva borult Ödön fia nyakába. Az ő büszke lelkének hangjai voltak ezek. Jenő nem szólt rá semmit, csak szomorún mo­solygott és távozni készült. Aranka oly szánalommal tekinte rá. — Te is elitélsz-e ? suttogá hozzá Jenő, tá­­voztában. — Tedd, a mit szived parancsol. ■— sohajtá az ifjú nő. — Az égre! azt teszem. De anyja útját állta meg. Letérdepelt előtte, úgy állta útját, hául az országnak nem kevesebb, mint egy fél milliójába kerül. Ez ajándék gyanánt osztatik szét a hadseregben. Így szoktak tenni a praetoriánus hadseregek­kel. De egy hadseregnek, mely az általános had­kötelezettség alapján áll, ily eszközökre nincs szüksége a „hűség“ és „ragaszkodás“ emelése végett. A népek pedig gondolkozhatnak a fölött,hogy mi minden történik — a háta megett az alkot­mányos aerában. A béke-ko­ngressusról. 1. Lausanne, szept. 13. (Hs.) Míg Európa többi része a jelen bajaival vív élet-halál harczot, a kis Svajcz s a még ki­sebb Vaud canton a jövő kérdéseivel foglalatos­kodik. Ezelőtt 9 évvel tartott Vaud egy adócon­­gressust, melynek eredménye a következő pon­tokba volt egybefoglalva: 1) Az oktroyk eltörlen­­dők. 2) Eltöltendők a fogyasztási adók az első szükségekre. 3) Minden harminc­ad. 4) Monopol. 5) Hadi tized. 6) A költözési és vál­ozási adók. 7) Megtartandó az adó az örökösödési activum­­ra, fokozatosan az oldalágakra. Ugyan e congressus pályázati hirdetménye hozta létre Proudhon„Theorie de l'impot,“ Leon Walras„Theorie critique de l‘impot“ és Girardin „conferences sur l‘impot“czimű­ műveit és ez ko­­szorúzta meg Clémence Auguste Royer kisasz­­szony „Theorie l‘impot ou la Dime sociale“ czi­­mű művét. A­ki átnézi e pontokat és elolvassa az idézett műveket, el fogja ismerni, hogy ily congressusok nincsenek eredmény nélkül. Most egy még nehezebb és ideálisabb kérdés: „a béke“ tárgya a lausannei congressusnak.Ez a harmadik békecongressus. A két első úgyszólván eredménytelen volt, de ennek oka nagy részben a vélemények elágazása volt, s főleg a franczia és muszka communisták. De ezek most kiléptek és így több összhangra és eredményre van ki­látás. A holnap megnyitandó congressus programja a következő: 1. „Európa szövetséges államszer­vezeti alapelveinek vizsgálata.“ 2. „A béke liga elveinek a lengyel és keleti kérdés, mily meg­oldása felel meg?“ 3. „Mely eszközök alkalma­sak a polgárok és állam közt minden nemzet­­gazdasági és társadalmi ellentétet megszüntet­ni­?“ 4. „A „Les Etats unis de l‘Europe“ czímű májusban megszűnt lap helyreállítása és a liga­­ szervezetének megvizsgálása. Láthatja az olvasó, hogy „az állam és polgá­rok­ közti nemzetgazdasági ellentét“ általános-­­­ságában van foglalva a társadalmi s főleg a­­ munkakérdés, s talán ez általánosság fog meg-­­ menteni a szakadástól. A lap számára aláírások vannak indítva, és erre fordíttatik a látogató­jegy (1 ft)után bejövő pénz is,azonkívül adakozások is elfogadtatnak. A szervezési bizottmány a Hotel des Alpesban működik, a gyűlések a Casinoban lesznek. Garibaldi üdvözlő levelét úgy hiszem ismerik olvasóink. Hugo Victort egy távirat sze­­­­rint 16-ára várjuk. Jó még Laurier Páriából, és­­ Lavertuson Bordeauxból. Most sokkal nagyobb­­ érdekeltség mutatkozik az ügy iránt, mint eddig­­ volt. A gyorsírók mindennap bulletineket fognak­­ kiállítani, a svájczi városokban mindenütt fal­ragaszok hívják a közönséget a „béke és sza­badság“ congressusára. U. I. Újabb hír szerint Hugo Victor, és Ferry ma este érkeznek meg. A tizenhárom vértanú emlék­szobra. Az aradi vértanuk szobrának ügye, úgy lát­szik, el van halasztva ad graecas kalendas. Az aradi polgármesternek nyilatkozata és óhaja szerint alig válnék a terv testté még 1—2 évti­zed múlva is. A polgármester úr szerint a szo­bor létesítéséhez kétszázezer forint szükséges. Jelenleg a vértanúk szobrán kívül országos ada­kozások legalább 15 szoborra vannak folyamat­ban,és ezek között 5—6 nagyobb szerűre tetemes összegeket szándékoznak gyűjteni, sőt majdnem naponkint új meg új terv merül fel, mintha egy­szerre akarnók évtizedek sőt századok mulasztá­sait helyre pótolni; és e körülmények, ha a ta­pasztalatokból szabad következtetnünk , nem kedveznek annak, hogy reményünk lehessen az aradi szoborra 200 ezer forintot 20 év alatt is összegyűjteni. Az ügy ok nélküli halasztása sérti a nemzet érzületét és a hazafias adakozók intenzióit. — 200.000 forint a szoborra nem szükséges. Ez legfeljebb azon esetben igényeltetnék,ha egyedül úgy gondolnánk a nemzeti kegyeletnek kifeje­zést adhatni, ha egy óriás csoportozatban mind a 13 tábornok egy egy monumentális nagyságú szobor által lenne megörökítve, a­mely esetben a 200 ezer írtnál jóval több is alig volna elég­séges összeg. De nézetünk szerint ez nem szük­séges, sőt nem is lenne helyes, nem tapintatos. A 49-dik katastrophának leggyászosabb epi­­sódja: az aradi vértanuk halála, praegnans tra­gikummal jelezi ama végzetes napokat. A haza ennyi jelesének vesztén kívül különösen azért bir oly nagy fontossággal az 1849-diki évnek október 6-ika. A művésznek a haza vesztesége feletti nemzeti gyászt a maga igaz, magasztos nagyszerűségében helyesebben kell kifejezni, mint a 13 vitéz vezér csoportosítása által. Nem zárja ez ki természetesen azt,hogy a dicsően ki­múltak emlékét a szobrász talán élethű relief képekkel fel ne tüntesse. Nem annyira a kimúltaknak, mint nagy fér­fiaknak akarunk országos jelentőségű monumen­tális szobrokat emelni, mint még inkább, e felett is megható kifejezését óhajtjuk azon kegyelet­nek, a­melylyel a nemzet a szabadságharcz ál­dozata iránt viseltetik. Valamint október 6-dika a gyászban legkiválóbb volt, úgy az ezen nap áldozatai emlékének emelt szobor a vezérek ke­­gyeletes megörökítésén felül a nemzet nagy napjainak összes veszteségei feletti gyász meg­ható tolmácsa lesz. Azt mondtuk, hogy nem volna tapinta­tos a 13 tábornoknak egy-egy monumentális alapját éretbe önteni. Ezt úgy értjük. Országos jelentőségű nagyszerű szobrokat a szó szoros értelmében nagy férfiaknak szokás emelni és ez esetben a szobor általánosítja és intenzívebbé teszi azon kegyeletet,a­melylyel a nemzet nagy­jai iránt valóban viseltetik, különben czélját té­veszti a mű. A 13 hős tábornok közül talán csak az egy Damjanics az,a­ki a forradalom alatt kivá­lóan lényeges befolyást gyakorolt. A többi között talán egy sincs,a­ki egyéniségi hatalmával akár a szabadságharcz alatt, akár az előtt a nemzet életére döntő, vagy legalább lényeges befolyást gyakorolt volna. 48—49-diki napok legkiválóbb alakjai: Kossuth, Petőfi, Bem, és azon tábornok, kinek genialitása oly kevés ha­rmoniában volt hazafiuságával; Battyányi és ezen korszaknak több más kimagasló alakjait hasztalan keressük Haynaunak október 6-diki áldozatai között. E nap nagyszerű jelentőségű tehát sok jelesünk dicső kimúltában is, de nem annyira minden el­hunytnak nagyszerű egyéniségében keresendő, mint inkább abban, hogy a nemzet legszomo­­rubb korszakát annyi jeles tábornok elhunytának napja oly timposantan megható gyászos nagy­szerűségben jelzi. Legyen a szobor valódi, igaz, nagyszerű kife­jezése a nemzet kiolt­atlan kegyeletének. Hogy ezt elérjük, nézetünk szerint nincs szükségünk óriás csoportozatra, a­melyre a szükséges pénzt (circa fél milliót) előteremteni a mostani nemze­déknek nem is igen lehet reménye. De még ke­vesebb szükségünk van arra, hogy azon ürügy alatt, mintha kiválóan nagyszerűt akarnánk lé­tesíteni, ne létesítsük a kivihetőt sem és megelé­geljük, hogy a szabadságharczra a Henczy szo­bor emlékeztessen. — Az eddig összegyűlt mint­egy 32.000 frtot magunk sem tartjuk soknak, de 60—70 ezer forinton bizonyosan nagyszerű szobrot lehet emelni. — Küldjön a bizottmány

Next