A Hon, 1869. október (7. évfolyam, 225-251. szám)

1869-10-23 / 244. szám

244. szám "VTL évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra . ...... 2 frt. 3 hónapra . . 6 „ 6 hónapra.......................................12 „ Az esti kiadás különküldéseért felülfizetés havonkint.............................................30 kv. Az elő­fizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1869. Szombat, oct. 23. ■ Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij: ® hasábos ilyféle betű sora ... 7 kr. Bélyegdij minden be­i gtatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl.— Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. yggt*" Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, OCTOBER 22. Pest, oct. 22. A „P. N.“ nagyon kényelmes polémiát folytat. Első­sorban sentimentálissá lesz oly kérdéseknél is, melyekhez a sentimen­­talismus épen nem illik, minő például a pénzügy kérdése. S midőn hiszi, hogy az olvasót már kényekre lágyitotta, s szeme világától gyengítette, akkor ön kovácsol­ta állítások s érvekkel áll elő, de melye­ket ellenének tol fel, s aztán reá ront a kalapác­csal, hogy csak úgy szikrázik. Tegnap a felett panaszkodott, hogy mi­ért is feszegettetik— főleg, mint mondja: az én magyarországbai visszatértem óta — oly tüzetességgel a pénzügy kérdése. Erre már megfeleltem. Ma nagyke­servesen azon panaszkodik, hogy Lónyay úr személye sem kíméltetik. A pénz­ügyér ettől könnyen megkímélhette volna magát, ha csak s egyedül a dologhoz szó­lott volna. Azonban kellemes­nek találta Lónyay úr hétfőn, ép úgy mint más alkal­makkor, a legtarkább változatokban sa­ját dicséretét zengeni. Ő új pénzügyi „rendszert“ fedezett fel; ő találta fel első a budget-beterjesztések őszinteségét igazságosságát; ő hozta azt a legterjed­ s­tebb mérvben alkalmazásba; ő az, ki a legcsodálatosabban szabályozta pénz­ügyünket s „gazdagította fel“ az orszá­got. Ily hangzatos dicsekvések ellenében kötelességévé válik a független sajtónak, közelebbről megtekinteni s vizsgálni a dol­got, s vizsgálata eredményét nyíltan a kö­zönség elé tárni. Ezt tettük mi, tették má­sok, s fogjuk tenni hasonló magaviselet ellenében minden alkalommal a jövő­ben is. Különben egyáltalában nem áll, hogy mi valaha Lónyay, vagy más miniszter irányában „személyeskedésre“ keltünk, vagy­is jobban mondva alacsonyodtunk volna. Ez a mi polémiáinkban épen nem szokásos. Mi elemezzük és megvilágítjuk a közhivatalt viselőnek nyilvános műkö­dését , az egyik úgy mint a másik nyilvá­nos bírálat alá tartozik. Hogy a fennlevő esetben, ezen elemezés és megvilágítás eredménye Lónyay arra nézve nem hízel­gő , hogy az ő ügykezelése, szigorú bírálat után, sem azt hogy mit akar, sem pedig azt, hogy mire képes, nem tünteti fel va­lami fényes világban, azt talán csak nem róhatni fel n­e­k­ü­n­k hibául ? Már tegnap tettük a „P. N.“ irányá­ban azt a megjegyzést, és ma ismételve ki­jelentjük, hogy mi a közjó érdekében,mely egyedül ad irányt polémiánknak, csak örülni tudnánk annak, ha azon igen ko­moly ellenvetéseket, melyekre Lónyay ur­nak nagyon is optimistikus előadása a magyar pénzügy állásáról késztetett ben­nünket, meggyőző tények és alapos érve­lés által látnak megczáfolva; azon czik­­kekben azonban, melyeket a „P. N.“ oly szives naponként szentelni nekünk, ilyes­mit eddig hiában kerestünk. A „P. N.“ nem is szól a mi ellenvetéseink és meg­jegyzéseink ellen; csak azon sületlensé­gekkel küzködik, melyeket ő insinuál nekünk saját gazdag készletéből, így például soha nem jutott eszünkbe, azon „nevetséges dolgot“ állítani, hogy a budget-hiány elébe teendő a budget-több­­letnek. Régtől fogva leghatározottabb elle­nei vagyunk minden rendű deficitnek; tisz­teljük a többletet és­­ a minisztert a­ki módot ejt reá. Amit Lónyay úr ellen szemrehányáskép felhozunk, e szerint, korántsem az a 6 millió többlet, melyet — ő mondja — 1867 és 1868-ban megszer­zett ; és ellenkezőleg: mi azt rójuk meg, hogy az országgyűlésnek s magának az országnak képzelt többlettel akarja kápráztatni szemét , holott voltak­ép igen tetemes deficitet teremtett. Hogy ez u­g­y v­a­n, tegnap és tegnapelőtt a Lónyay­­féle zárszámadás saját számaival bizon­tottuk be; a „P. N.“ egyetlen árva szóval sem válaszol ezen positiv, tisztán szám­vető bizonyításra. Szintoly kevéssé jutott valaha eszünk­be azt állítani, hogy ,,az 1870-dik évre szóló költségvetési előirányzatból kell hogy meg lehessen tudni, mekkora volt 1868-ban a Magyarország adókötelezett lakosaira rótt teher!!“ Ez badarság vol­na. De igen is állítottuk és a mel­lett meg is maradunk­ szükség, hogy meg lehessen tudni az 1867-ik évről való számadásból; ebből pedig nem lehet kitudni semmikép, mert részben a netto­­budget elvét követi, részben meg a brutto­budgetét. Az úgynevezett nettobudget már magában véve nem engedi az adóte­her teljes mekkoraságának kitudá­sát ; hogy Lónyay úr a két rendszert egy s ugyanazon budgetbe kotyvasztja, az ter­mészetesen csak növeli a zavart. Vájjon Lónyay úr ezt vette-e czélba? Azt sem mondtuk soha, hogy „a 6 mil­lió többlet az adózó nép vagyonát apaszt­ja!“ Bizonyára, az adózóknak is jobb, ha az adójövedelemmel takarékosan bánnak, mint ha szaporán mind tisztára elköltik. De igen­is állítottuk és még folyvást állít­juk , hogy még ha a híres „többletet“ csakugyan meggazdálkodták volna, akkor sem volna rajta mit örülni, mivel az adó­nemek, miknek behajtásából eredt, nagy­részt ép oly okszerűtlenül vannak czélba véve , mint igazságtalanul kivetve. A „többlet“, melyet ily után meggazdál­kodhatni, azon háborító befolyásnál fogva, melyet helytelen adónemek az iparszor­galomra gyakorolnak, annak talán ötszö­röse vagy­­ tízszeresébe kerülhetett az adó­zó népnek. Legalább így szólott eddig és most is így szól a belátó és­szel bíró nem­zet- és államgazdák ítélete. A „P. N.“ reszeli azt a fáradságot,hogy mindezeket elméletileg vagy gyakorlati­lag c­áfolgassa. Kényelmesebb meggyőző vagy megtérítő szerhez folyamodik : a P. N. — denuntiál és ellenünk talpra kelti a poroszló sereget, „Horn, igy kiált a „P. N.“ nemes felháborodásban, Horn nem átalja igazságtalannak mondani a törvényhozás által megszí.vr: o‘.t r ’óne­meket; ebbeli merészségéért másutt — két esztendei fogságot mérnének rá!“ Bizonyára szívesen elengedi az‘ olvasó ez eljárás lovagias voltának ecsetelését. Csak két kis észrevételt ajánlunk fölötte nemes laptársunk figyelmébe. Először is a rémízgetés csak vénasszonyokon fog; én tíz esztendeig küzdöttem (és talán nem si­­keretlenül) a pénzügyi és adó­reformért oly országban, mely még mai nap sem mondható „szabad“ országnak, de akko­riban a legszigorúbb absolutismus nyűge alatt roskadozott; a „P. N.“ fenyegetései e szerint idehaza sem fognak elné­mítani, midőn az ország érdekében a szel­lemi tunyaság,a tehetetlenség ellen—hogy rosszabbat ne említsek — síkra szállni kötelességemnek tartom. Másodszor a „P.N.“az igazsággal mond ellenkezőt, midőn azt állítja, hogy a mos­tanról való adótörvényeket az országgyű­lésen szavazták meg. Biz azokat jobba­dán Bach és czimborái csinálták ; az or­szággyűlés csak elnézi és Lónyay úr reformiszonya vagy tehetetlensége iránti túlságos kíméletből, meghagyja azokat negyedévről negyedévre. Bízvást remél­jük, hogy majd az országgyűlés türelme és kíméletének is nemsokára vége szakad. Vitázzunk-e tovább oly ellennel, a­ki érvek helyett pandúrokat állít velünk szembe? Ma legalább lemon­dunk e kellemes mulatságról; ily ér­velés ellenében, az erkölcsi undor meg­bénítja tollunkat. Horn Ede: c­apacitatiót, minden erkölcsi erőfeszítést megengedünk. Én a válasz­tás utolsó mozzanatáig a helyszínen jelen vol­tam, s bár az ellenpárt más factorai ál­tal tett anyagi pressiók esetei tudomásomra jöt­tek is, arról, hogy a t. gróf, vagy annak főtiszt­jei a kezeik alatt levő bérlőket felmondással fe­nyegették volna, előttem az illető bérlők közül senki sem panaszkodott, sőt egy alárendelt em­berének egy harmadik által velem tudatott ily­nemű magánbuzgólkodása, a gróf főtisztje által írásban besavonáltatott, s úgy tudom, hogy ös­­­szes bérlői, tán egy pár kivétellel, mind a balol­dali jelöltre szavaztak. Jókai Mór: A pénzügyi bizottságnak az 1868. évi állami zárszámadásra vonatkozva folyó hó 21 én hozott végzése felöl, a hírlapokban több, egymás­tól különböző tudósítások jelenvén meg; czélsze­­rűnek vélem a téves tudósításokat kiigazítani. A pénzügyi bizottság az ötös albizottságot a végett küldötte ki, hogy a kérdéses zárszámlá­ról véleményt adjon, kimondatván, hogy e véle­mény csupán a vizsgálat módjáról való vélemé­nyezésre is szorítkozhatik. G­h­y­c­z­y Kálmán: A baloldali kör szombaton f. hó 2- án d. u. 4 órakor értekezletet tart saját he­lyiségében. A baloldali kör tegnap esti (22) értekezletén a bírói felelősségről szóló törvényjavaslatot tár­gyalta. A „M. U.“ okt. 15-diki számában a pápai vá­lasztásról írt közlemény egy magán­beszélgetés tárgyát is felhozza, mely gróf Eszterházy Pál és köztem történt. Erre nézve tartozom azon nyilat­kozattal, hogy én a tisztelt grófot, mint országos képviselőtársamat, csupán azon felhívással ke­restem meg, hogy a bekövetkezendő választási előmozgalmakban, valamint mi baloldaliak tar­tózkodni fogunk bármely nem morális eszközt használni fel, úgy a t. gróf is, mint a jobboldal ottani irányadója, mellőzzön minden anyagi pressiót a tőle függő válasz­tókra. Ezt ígértük meg egymásnak kölcsönö­sen, s felhagytuk egymásnak kölcsönösen, hogy ellentétes pártjaink érdekében minden elvi meghívás. A pesti népkör ideiglenes választmánya tag­jait, szombaton okt. 23 án este 6 órakor tartan­dó gyűlésre, a kör saját helyiségében (Dohány- és Sipó­cza szöglete, Kassovitzház) tisztelettel meghívom. Jókai Mór, ideiglenes elnök: Várjunk-e mindig ? Pest, okt. 21. Az országgyűlés összeülvén, ismét azt apasztaljuk, hogy kormányunknak kezde­ményező feladata a múlt ülésszak küszö­bén rekedt törvényjavaslatokon és állami költségvetésen — a polgári megadóztatá­son — túl nem terjed, és hogy nincs sem programmja, sem munkarendje, mel­lyel rendszernélküliségének s rögtönözéseinek végre határt szabna. Köz­hajtás, és jobb oldalról is nem egy­szer hallottuk, a­mit Jókai barátunk indít­ványozott, hogy az ellenzék ne hagyja magát a kormányt javaslatok járszala­­gába fogni, hanem lépjen fel kezdemé­­nyezőleg, miszerint ne halljuk mindunb­­­an, hogy az ellenzék szabadelvűisége csak a kormány elleni gáncsoskodásban mutat­kozik. De az ellenzék feladata nem a részlete­zés, hanem a kritika, sürgetés és elveinek bevallása. Hozzá sem rögtönzés sem dilet­­tantismus nem férhet. Az ellenzék, igaz, még eddig minden elvét, melyet a politikai tudomány, szabad nemzetek alkotmányai és saját törvényeink, sőt maguk a miniszter urak alkotmányos­nak ismertek, a kormány által megtagadva látja, és így épen nem csodálkozhatni, hogy az ellenzék a kormány törvényjavas­latait, sőt törvényeit oly fiókban kívánná tudni, melynek, Német Bérczs mondata szerint elveszett a kulcsa. Hiszen maga a kormánypártnak egy független része az ellenzékbe helyzi bizalmát, mindamellett hogy a jobboldallal szavaz. Rendszeres törvényjavaslatoknak és hosszú törvényeknek az ország soha sem vette nagy hasznát, de úgy hisszük, hogy olyat sem vehet nagyobb megelégedéssel, mi a büntető­jogot összekeveri a magány­joggal, a becsületsértést a hatalmask­odási esetekkel, vagy a felsőházi tagságot a val­lással. Ha a kormány jól átgondolt tör­vényjavaslatokat, mint a civil házasságról, szent székek eltörléséről, készíteni nem tud vagy készíteni nem akar, figyelmez­tesse ötét a ház kötelességeire, vagy gon­doskodjék a vezérelvek kimondása mel­lett, hogy bizottmány dolgozza ki a nem nélkülözhető törvényeknek javaslatait, mert törvényekkel egyik pártnak épen úgy, mint a kormánynak nem illő dilet­tánskodni. Az országgyűlési szünetek arra valók, hogy a törvényhozás elé kerülendő javas­latok behatóbban tanulmányoztassanak. Nem készül Angolhonban törvény tüzete­sebb enquete nélkül; meg nem lepik sem a törvényhozót, sem a sajtót, sem a közönséget oly törvényjavaslatokkal, melyekben csak humbug vagy épen a nem­zet akaratának megtagadása fejeztetik ki. Nálunk még eddig nem került ki a minisz­teri paragraphgyári műhelyekből törvény­­javaslat, mely az elvek azon fokozatán ál­lana, melyen az emberiséget és átalában a szabadságot érdeklő legfontosabb kérdé­sek megvitatásába többé bocsátkozni sem kellene, mivel már bevégzett tényekül­te­kintendők. Ha valaki kormányunkról felteszi, hogy van programmja, annak nyomát másutt nem jelezheti, mint azon ujdonán uj és már is szétmálló közjogi alapban, melyet kiegyezkedésnek nevezünk és az 1867. évi XII. t. czikk megalkotott, de amelyet helyesebben a viszálkodás alapjának ne­vezhetnénk. Midőn valamely nemzetállam jogi viszo­nyainak új alapot vet és összes erejét gyor­san és határozottan a benső átalakulás munkájára kívánja irányozni, kormányá­nak nem az a hivatása, hogy természet­­ellenes pártalakulást idézzen elő, vagy hogy hiányos kormányi intézkedések miatt vitatkozzék, és a nemzetet bel­eformi — ha akarom vemhes, és ha akarom, nem vemhes — phrasisokkal és a törvényen ejtett sérelmekkel, benső életerejének ki­fejtésében megakas­sza, hanem a hogy színt valljon és alá ne rendelje a haladás érde­keit a pártérdekeknek. Van elég haladási elv, mely világszerte a bevégzett tényekbe átment, és a szabad­­elvűség hirében álló Magyarországnak még vitatkozni kell felette! Nincs p. o. alkotmány, mely a vallásszabadság és egyenlőség tény­ét nem hirdetné. Nálunk ezen egyenlőség évszázadok küzdelmei után minden lépten és nyomon épen azok által sértetik, kiket a törvény az egyenlő­ség és viszonosság őreivé tett. Valamennyi előhaladó nemzet alkotmá­nyában az egyesületi jog biztosíttatik, sőt néhol oly korlátlan, hogy azt „semmi elő­ző rendszabály alá“ helyezni nem szabad. Nálunk a szabadság és reform frázisaival dobálódzó kormány positív törvény nélkül oszlatott szét egyesületeket. Törvényelle­nes rendeleteket kibocsátani tudott, de tör­vényjavaslatot beterjeszteni nem. Anyagi téren ugyanoly habozást, ide oda kapkodást és programúi­ s rendszer­nélküliséget látunk, mint a szellemi téren. Adóügyi reformról, jegykibocsátó bankról nincs szó. A felföldi földmivelés produc­­tiója évről évre csökken, mivel a marha téli kitartása a beszüntetett pálinkafőzés miatt biztosítva nincs, és a székelyföldnek adott engedély a kárpátvidéki lakosokra ki nem terjeszt­etett. A sójövedékről szóló törvény úgy hajtatik végre, nevezetesen azon vidéken, hol Sóvárról főtt sóval lát­tatik el a cor­umens, hogy a vevő csak úgy kaphat Sóváron sót, ha a sóeladási lakhelyekről és a szolgabírótól bélyeges bizonyítványt mutat elő, és igy a vevő kétszeres monopóliumnak van alávetve. A földteher egyenlő, de mig a hitelező a volt majorsági telekből csak annyit vé­tethet executió alá a mennyi elég a birto­kos tartozásainak fedezésére, a volt úrbéri birtokot holdszámra sem szabad kézből, sem bíróilag el nem adhatni. Lehet-e köz­­gazdászatilag vagy jogilag nagyobb fer­­deséget felállítani, mint telek és telek közt különbséget tenni, melynek nincs semmi okszerű alapja ? Az úrbéri meg­szüntetett intézménynek szolgasági emlé­két csak nem akarjuk a telkeken megörö­kíteni ? Ha egy régi úrbéri telket lehet eladni, sőt el is ajándékozni, miért ne vághasson a birtokos pár holdat belőle fija számára, vagy miért ne adhassa el vízvezetéknek, gyárnak, miszerint többi földjét az által­a kótyavetye alól meg­mentse egyszersmind pedig az iparnak is szolgálatot tegyen ? Valamint az úrbéri földek­­ megoszthat­­lansága és az úgynevezett kisebb királyi haszonvételek mindig a globae adstrictu­­sokra emlékeztetnek, és monopóliumot je­lentenek, úgy az ipartörvényjavaslat ké­szítői is csak jobbágyi viszonyokra és el­avult bécsi czéhrendeletekre gondolhattak, mikor „iparjognyerésről“ szóltak, mintha az Úristen teremtményét előbb legitimál­ni kellene, hogy ép esze és keze van, mi­szerint megnyerje a polizeitol a jogot, hogy azt használhassa is. Mit fog a kormány az államszámadáso­kon, költségvetésen és az igazságügymi­niszternek a múlt ülésszaktól visszama­radt három törvényjavaslatán kívül elő­terjeszteni? Be fogja-e jelenteni, hogy a hevesi Bach- vagy Szapári-interregnum kísérletének és a Gessler-kalpagoskodás­­nak véget vetett? Felelni fog-e Várady Gábor interpellátiójára? Vagy a kultusz­­miniszter fog-e referálni, mily jól hajtotta végre Ó-Budán, Nagy-Váradon, Egerben stb. saját szövegű törvényét? Vagy talán a vakok intézetébeni botrányos basásko­­dásokkal gyűltek meg bajai, hogy a köz­ségi iskolák és vallási egyenlőség ellen intézett papi törzsönködésekre és braval­­lokra ki nem terjeszthette működését? És a financzminiszter fog-e, mint Miskolczon mondott beszédében, vasutak körüli — általunk kétségbe nem vont — érdemei­ről jelentést tenni, és fogja-e javasolni, hogy a közlekedési departement gazdál­kodási szándékból — miután úgy is mis­kolczi beszéde szerint a financzminiszter intézkedik és fizet, — a financzügyh­öz csatoltassék, vagy a pénzkrizis eszébe fogj­a- e juttatni egy bank­törvény szüksé­gét, miszerint az ország a delegatiós quo­­tákon kivül le legyen kényszerítve még bankquotákat is fizetni? Ha folytatnék, kérdési sorozatunkat, kétségbe kellene es­nünk a tömérdek kérdésnek halogatása miatt. Tehát ne várjuk, mit hoz vagy mit kí­ván vagy nem kíván a kormány, hanem jelöljük ki az el nem halasztható törvé­nyeket és alkotmányos vezérelvet, a kor­mány pedig köteleztessék, mert kormány és mert ő rendelkezik a kútfők és adatok­ról, hogy belügyeink orvoslatával le­gyünk már valahára tisztában, valljon színt és terjes­szen oly törvényjavaslatokat elő, milyeneket a nemzet hosszú idő óta igé­nyel, de Horatiusként hiába vár, donee defluat amnis. L­u­d­v­i­g­h, Pell, okt. 22. (xg.) Worther báró, az északnémet szövet­ségnek s a porosz királynak Bécsben képviselő­je — visszahivatott. Rég rebesgették e hirt; keletkezése egykorú azon jelenségekkel,melyek Bécs és Berlin között némi közeledést tanú­­­sítottak. A bécsiek úgy gondolkoztak, hogy ha közeledés csakugyan való , és igaz •— Werther b., ki egy egész­en más iránynak kép­viselője, kinek diplomatiai egyéniségéhez, mű­ködése és szerepléséhez kellemetlen reminiscen­­tiák fűződtek, többé nem képviselheti Bécsben a porosz politikát. Meglehet, hogy e nézet kü­­önösen ápoltatott magában a bécsi udvarban is. Werther b. megtörtént visszahivatása minden­esetre tehát az előzékenység egy jele porosz részről, Bécs irányában. 3. Bécsi lapok sokféleképen variálják Werther diplomatiai személyiségét. Ő áldozata a Bécs és Berlin közti barátságos viszonynak. Szente­­sitője az 1866-iki eseményeknek , s a nagy gyásznak, mely a monarchiát akkor érte. Werd­­­er b. élő emléke Szadovának. Legkivált nem bírják neki elfelejteni azon sürgönyét, melyet­­­­estről, a koronázás alkalmával intézett Ber­­inbe. A bécsi kedély ép annyira nem tűrheti Werthert, mint Usedomot, kiket Austria kérlel­­tetlen ellenségei gyanánt tekintenek. Pedig hát Werther K. is csak azt tette, a­mit egy diplomatának, a diplomatia álnok szabályai szerint tennie kell. A különbség közte és más diplomaták között az, hogy Werther b. óvatosan haladt a czél felé, — s hogy ügyesebb és jobb diplomata volt, — mint mások, s kivált mint osztrák kollegái. Ő hallgatott, s telt és czélt ért, mert tisztában volt a czéllal. Utódának Schweinicz ezredes emle­­gettetik, a ki katonai attaché a porosz követség­­lől Sz.-Péterrvárott. Felőle nem sokat tudnak még , csak annyit, hogy előtte Bismarck gr. is igen liberális. Ha Werther megürü­lt helyére csakugyan e férfiú neveztetnék ki, — úgy aggodalmas színben tűnik fel a Bécs és Berlin közti közeledés — utógondolatai által. — A prágai rendőrség erélyes nyomozást intézett a városban, melyben hit sze­­rint egy comité léteznék, mely a dalmát fölkelés számára önkénytelek toborzását eszközölné. A kormány liberalismusa. (Sz.) Mindig mondottuk mi, hogy kor­mányunk liberális, sőt pártja is az, — csakhogy ,,módj­áv­al.“ Ha azt a mértéket tekintjük, melyet a szó ,,módjával“ kormányunk liberalismu­­sára nézve kifejez, bizony törtszámokhoz kell fordulnunk, mint Lónyay úrnak az adóconcessiónál, s még akkor is kérdés, hányadik tizedesnél találjuk meg a kellő kicsinységet. Azért jobb is számarányok­kal nem vesződni, — e helyett legtöbb föllépésére bátran kimondhatjuk, hogy kormányunknak a liberalismusból sohasem kell több, mint a­mennyi elégséges arra, hogy a liberalismus látszatának elég legyen téve. Toljon fel egy-egy nagy kérdést akár a kor szelleme, akár saját pártjának vagy az ellenzéknek előre törő férfiai: a szánalo­mig lesz az a törvényhozás szűrőin des­­tillálva és lehűtve, megbénítva és eltör­pítve, — úgy hogy mire tárgyalás alá kerülhetne, a szülő nem ismer többé gyer­mekére, a nagy eszme ezen elsatnyult ár­nyékára. Egy ismerősünk — és pedig jobboldali, hallván azon nyilatkozatokat , melyeket a kultuszminisztérium államtitkára tett, —­ azt a megjegyzést tette reá, hogy soha sem hitte volna, hogy ez úri­ember an­­­nyira ultramontán legyen. És pedig Ta­­nárky G. protestáns — teszi amaz hozzá. Ez már épen lehetetlen! — kiált fel isme­rősünk, s talán máig sem hiszi. Az általános vallásszabadság és fele­kezeti egyenlőség kérdése forog szóban. És talán hajlandó a kormány ily kérdés­ben, mely ünnepélyes manifestatio által egy szép lapot függesztene a nemzet tör­ténelméhez a korszellemnek megfelelő ál­láspontra állan­?

Next