A Hon, 1869. november (7. évfolyam, 252-276. szám)

1869-11-03 / 253. szám

253. szám VII. , I m .aim Keceli kiadás. Pest, Szerda, nov. 3. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési dij : Postán krtlilva, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra . Grfi hónapra.........................................12 „ Az esti kiadás különküldéséért felülfizetés havonkint...............................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hé első napjától fog számíttatni. i ■—-=*• ■ ■ iii n ■ é~----- POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dij: ® hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden beitatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. ai mmffcjgjjgsjmanj, PEST, NOVEMBER 2 Pest, nov. 2. A napokban fog a ház elé kerülni a testi fenyíték eltörléséről szóló törvényjavaslat. Természetes, hogy minden szabadelvű ember arra fog szavazni, hogy a botot és bilincset a büntetések sorából ki kell terülni. De még természetesebb, hogy azzal egyidejűleg minden józan eszű ember sürgetni fogja hazánkban egy czélszerű börtönrendszer behozatalát. Azon szertelen botrányok óta, amik ez évben történtek, hogy megyei tisztviselők politikai magaviseletért botoztatták egy másik párt választópolgárait, a fenyíték elemét tovább az ő kezükben hagyni nem szabad. De viszont a társadalmi rend védelmére is kell gondolni a törvényhozónak ezzel egyidejűleg. A testi kínzást, mint vallatási szert még az 1791-ik 42. tcr. eltörölte. De besz az, valljuk meg, hogy még azután sokáig fenmaradt a gyakorlatban. Azt mondták, nem lehet nálunk botvallatás nélkül a bűntetteket kideríteni. Ma már tudjuk, hogy annak van más módja is; a vádlott saját ellenmondásai által a keresztkérdésekben, s a bűnrészesek kölcsönös ellenmondásaiban. Hanem hogy a bíró ily módon czélt érhessen, szükséges, hogy a vádlott jól el legyen szigetelve a külvilágtól, s a bűnrészesek egymástól, mert ha mind egy helyre csukják őket, vagy a vádlott mindenkivel érintkezhetik, akkor úgy összebeszélnek, hogy a bíró semmi ellenmondáson nem kaphatja őket. — A mostani börtönrendszerünk mellett, amelyben egy egész bűnrészes bandát egy csoportba rekesztettek össze, bizony nem maradt a bírónak egyéb módszere, mint végig vezetni az egész companiát, míg egy vall.*) Ami pedig a botnak, mint fenyítéknek alkalmazását illeti, annak a védelmére is találtak a megyei tisztviselők indokokat, s meg kellett vallanunk, hogy igazuk volt. Brutális kihágások esetén, minő például az, ha egy fiú megverte az apját, habszolgabíró becsukatta a fiút a börtönbe, először is a panaszt tevő fél volt megbüntetve; mert a szegény apának kellett a fia helyett is dolgozni kinn a mezőn, s még annak ételt is hordani a börtönbe; az elitélt pedig nem volt megbüntetve, mert az ott hevert naphosszant; és végtére a társadalom volt megbüntetve, mert a kit két hétre puszta erőszakoskodásért csuktak be a tolvajok, rablók közé, az mint kész tolvaj jött ki onnan. Ha tehát ily esetben a szolgabiró rávezetett tizenkettőt a verekedőre, megköszönte az apa is, a fiú is, s mentek dolgukra. Hanem hát ezt a válogatást a szolgabiró egyéni discretiójára bízni nem lehet, hanem igenis sietnünk kell czélszerűbb börtönök berendezésével, ahol az elítéltek ne a bűnök iskolájába járjanak, hanem dolgozzanak, az élelmükre szükséges költséget maguk megkeressék, s ahonnan megjavulva kerüljenek elő, s ne tekintsék jó mulatságnak az oda visszakerülést. Amíg börtönrendszerünk ily tökélyre nem lesz fejlesztve, előre megmondhatjuk, hogy a bilincsnek, mint nem büntetésnek, de mint elővigyázati rendszabálynak alkalmazása szintén a meghozott törvény ellenére tovább vegetáló szükséges viszszaélésnek fenn fog maradni, mert a tisztviselők azt fogják mondani, hogy nekik előbbvaló kötelességük a társadalmat védeni a tolvajoktól, rablóktól, mint a rablókat a kellemetlenségektől, s minden forum tacite szemet hunyva, igazat fog nekik adni, s a ma meghozandó törvény marad írott malaszt egész addig a napig, a * 8 *) Az osztrák igazságszolgáltatási korszak emberei könnyen vannak vele, hogy ők nem alkalmazták a kínvallatást. A botot talán nem. De mikor az a hirhedett Pinkász ügy forgott fenn, a rablóvezér egyátaljában nem akart semmi kérdésre felelni: az igaz, hogy meg nem verették , hanem kiküldték a folyosóra, hogy várjon hát odakinn, míg meggondolja magát. Azon a folyosón pedig le voltak szedve az ablakok, csípős téli szél fújt keresztül, s Pinkász fél nap múlva rászánta magát, hogy vallani fog. Tortúra volt biz az, csakhogy nem hallatszott ki a hangja az utczára — és a külföldi hírlapokba. J. M. míg börtönrendszerünk európai, sőt amerikai tökélyre nem lesz átidomítva. Jókai Mór: A baloldali kör tegnap esti (nov. 2.) értekezletén a testi büntetések eltörlésére vonatkozó törvényjavaslat és annak módosításaira nézve történt végleges megállapodás. Az ujonczozási törvényjavaslat tárgyaltatott. Ezt illetőleg a múlt évi álláspont nem változott. A baloldali kör szerdán f. hó 3 -án esti 6 órakor értekezletet tart saját helyiségében. A hirlapbélyeg eltörléséről. Pest, nov. 2. Angliában minden kérdést, mielőtt törvényjavaslat alakjában a ház elé kerül, előbb a lapok vitatnak meg; szakemberek szólnak itt a kérdéshez s tájékozzák a törvényhozókat, kik emberiséges szervezetüknél fogva sem lehetvén mindentudók, ezen tájékozás által képesittetnek arra, hogy az általuk kevésbé tanulmányozott kérdésekben is tárgyilagosan ítéljenek és saját meggyőződésükből szavazzanak. Az ilyen ventillátiók gyakran még előkelő kapacitásokra nézve sem fölöslegesek. Ha például a múlt évben a hirlapbélyeg eltörlésének tárgyalása előtt ventilláljuk ezt a kérdést, talán köztiszteletű pénzügyminiszterünk, Lónyay ő excja se mondta volna a ház előtt, hogy a heti és szépirodalmi lapok nem fizetnek bélyegdíjt, azokon nincs stempli. Mert hát bizony van az ott, minden hímzetmintacsináló s más ártatlan természetű lapon is; sőt meg vagyok győződve, hogy azon esetben, ha az írók olyan zsebkendőket hordanának, mint a japániak, (papirosból) meg lenne stemplizve még az is. Én azonban ő excra szövetségét megróni nem akarom ; el tudom magamnak képzelni azt a lelki állapotot, hogy midőn az ember azon töri fejét, hogy az államnak 6 millió plust csináljon, nem ér rá kezébe venni heti, vagy szépirodalmi lapot, hogy egy tekintet által meggyőződjék : van-e azon bélyeg, vagy nincs. De ha ezen emelkedett szövetséget nem szellőztetem is, lehetlen szerény megjegyzés nélkül hagynom azt, hogy ő excja azon szép reményeket, melyeket a birlapbélyeg eltörlésének tavalyi tárgyalása alkalmával ígéretei által ébreszteni kegyeskedett, most valósítani nem kegyeskedik. Ő excja ugyanis a vita alkalmával anynyira kecsegtető nyilatkozatokat tett a birlapbélyeg eltörlésére nézve, ahogy Ivánka Imre barátom e nyilatkozatok által a kérdést superálva látván, magát az indítvány megszüntetését indítványozta. S ime most a pénzügyi fedezetben mégis ott látjuk szerepelni ezt az ékes tételt is : Hirlapbélyeg . . . 140.000 frt. Igen sajnálom, hogy ő excra a hirlapbélyegeket specifikálni nem kegyeskedett, mert a hirlapbélyeg, amit mi eltöröltetni kívánunk, nem jövedelmez többet 80 — 85 ezer forintnál, a többi jövedelmet pedig a hirdetésektől járó 30 krós államilleték képezi, amit mi jövőre nézve sem akarunk érinteni. Azon 6000 forint „hirdetési bélyeg“, amit ő excra alább specificál, inkább falragasz-bélyegnek lenne nevezhető, mert ezen csekély összeg — úgy gondolom — a plakátok s rokonneműekből folyik be. Ismétlem tehát, hogy a hírlapbélyeg eltörlése csak 80 ezer írttal kevesbítette az állam jövedelmeit. Ezt pedig legkönnyebben lehet fedezni a fedezeti kimutatás azon épen szomszédos pontja által, mely a kártyabélyeg jövedelmét 40 ezer írtra teszi. Ha a különben is csekély kártyabélyeget megkettőztetjük, azért bizonyára egy tucat kártyával sem fog kevesebb elfogyni, s ekkor még csak 40 ezer frt fedezni való marad. Ezt pedig behozza a postabélyeg fogyasztása, mely bizonyára emelkedni fog, mert a lapok a hirlapbélyeg eltörlése által jelentékenyen olcsóbbakká válván, az előfizetők számának szaporodása bizton várható. Tehát a legmostohább financiális viszonyok közt sem lenne gazdászati ok a hirlapbélyeg fentartására ; hát még most, midőn pénzügyminiszterünk az évi számadásnak oly kedvező képét mutatta föl. Aztán sehol a világon nincs oly kevés értelme a hirlapbélyegnek, mint épen nálunk. Bach urat még érteni tudom, hogy a hirlapbélyeget behozta. Ő Bécset tartotta szemei előtt. Bécs nagy város, ahol a helyi előfizetők száma százezrekre megy; miután tehát ezek nem fizettek postabélyeget, volt némi „államgazdászati“ ok behozni a lapstemplit, hogy sok helyi lap is fizessen valamit az államnak; az volt azonban a minket sújtó baj, hogy Bach úr az „Einheit“ eszméjénél fogva a lapbélyeget kiterjesztette a Kronlandokra is, nem gondolva meg, hogy a mi előfizetőink egész zömét a vidék adja, s hogy az által a magyar journalistika kettős, elviselhetlen bélyeg alá esik, mely napilapoknál minden egyes előfizetőtől 6ártot vesz igénybe. Nem szívesen tárom föl journalisztikánk szomorú állapotát, de meg kell tennem, hogy e képtelen megadóztatásról a közönségnek fogalma legyen. Kienct magyar napilap közül két csinál deficitet, s pártbarátok, vagy részvényesek föláldozott ezrei által tartatik fenn, s akkor , midőn e lapok nem hogy hasznot hajtanának, hanem folytonosan áldozatokat vesznek igénybe, e szegény, deficites lapok mindegyike fizet az államnak 10—15 ezer forint bélyeget, évenként. Nem valóságos meggyilkolása-e ez a journalisztikai irodalomnak ? Ami pedig könyvirodalmunkat illeti, az jóformán nem is létezik. Kemény Zsigmond egy közelebbi vezérczikkében irodalmi állapotunkat Haydn szétoszló zenekarához hasonlította, melynek tagjai, utolsó symphoniájuk játszásakor egyenként tették le a hegedűt s oltották ki a gyertyákat, mig végre maga Haydn az utolsó gyertyát is kioltotta. Váljon — kiált föl az egyiránt jeles publicista és költő — ki fogja irodalmunkban az utolsó gyertyát kioltani ?... E szomorú irodalmi viszonyok közt van egy nagy, szépirodalmi napilapunk, mely a régi és uj tehetségeknek mintegy gyülhelye, s ahol minden tudományos, társaséleti és művészeti kérdés megvitatásra talál. Valóságos vár a sivatagban. S ezen egyetlen szépirodalmi napilapunk kiadói azt mondják, hogy e sok risque-kel s befektetéssel járó lap sem rentírozta magát kellőleg, míg posta és hírlapbélyeg fejében az államnak 9 ezer forintot fizet az idén. íme tisztelt pénzügyér úr, csak így „nem fizetnek bélyeget a szépirodalmi lapok.“ Költészetünk és szépirodalmunknak ezen egyetlen jelentősebb asylumát is így támadja meg dr. Bachnak törvényileg magunkévá tett bélyegrendszere. Azt mondja valaki, hogy: sok magyar lap van. Tudja meg ön, aki ezt mondja, hogy Amerikához képest, melynek 5200 lapja van. Magyarországnak, a népszámi arányhoz mérve ezernél több lapjának kellene lenni, míg nekünk, minden irodalmi csiricsárit összeszámítva, csak 60- 70 lapunk van. Boston városában magában 200 lap jelen meg, tehát háromszor annyi, mint egész Magyarországon . . . Hanem Amerikában nincs is hírlapbélyeg, valamint Európában is, Ausztrián kívül, alig található már. Hollandia az idén szüntette meg a hírlapbélyeget, s mint a franczia kormány egyik hivatalos lapja jelenti, közelebb Francziaországban is megszűnik az. Csak a mi koldus irodalmi viszonyaink közt akarják némelyek fentartani a bélyeget, hogy ezen néhány lap tengődése is lehetlenné váljék. Vagy azt hiszik önök, hogy a majoritás legnagyobb orgánuma is, csupa abundantiából szüntette meg az idén esti lapját, s nem azért, mert budgetje e különkiadást nem bírja meg? De sokan attól tartanak, hogy a lapbélyeg eltörlése következtében túlszaporodnak majd a hirlapok, s tért nyer a pasquill és demagóg irodalom. A legalaptalanabb félelem. Az enemü irodalom rendesen heti lapokba veszi magát, melyeket a hirlapbélyeg igen kis mértékben sújt, s a mi bölcs bélyegtörvényünk olyan, hogy valamely lapot csak minden nyolc és nem hetedik napon kell kiadnunk, s akkor aztán szabad a vásár, akkor nincs hirlapbélyeg, akkor aztán pasquillizálhat s kommunizálhat bárki ingyen. Ellenkezőleg : a hirlapbélyeg eltörlése által épen az előkelő sajtó szabadul föl. Idézem erre nézve a külföld egyik legtiszteltebb lapját, a „Magazin des Auslandes“ czímű lapot,mely egyik közelebbi számában így ír : „A hírlapbélyeg, e „Tax on Rowledge“ (a tudás taksája) — mint az angolok jellemzőleg neveznek minden oly adót, mely a szellemi termékek drágaságát okozza — eltörlése folytán Anglia és Izlandban a hírlapok közel 39 millió példányban nyomattak 1830-ban, 1868-ban pedig 2500 millió példányra emelkedik. Ami azonban ez emelkedésnél még örvendetesebb, az, hogy a tekintélyes lapok, melyek az adó eltörlése folytán olcsóbbak lettek, leszokták a térről a ponyvairodalmat, mely úgy a közerkölcsiséget megrontotta, mint a babonát, térfogalmaakat terjesztő, s a tömeg szenvedélyeinek hizelegve, azt izgatá. A ponyvairodalom nemcsak megszorítást szenvedett, hanem egészen tért veszített, stb.“ A hirlapbélyeg eltörlése által végre a közönség nyerne legtöbbet, mert ennek megtörténte után minden kiadó kötelességének fogná tartani az előfizetés leszállítását annyival, mennyi lapjának bélyege volt, s aki elég botor lenne ezt nem tenni, a rokonnemű olcsóbb lapok által okvetlenül elnyomatnék. A hírlapirodalom csak közvetve nyerne, előfizetői megszaporodása által, és van-e oka ezt az államnak gátolni ? hisz iskoláinkban csak a jövő nevelését mozdítjuk elő, a jelen nevelése az irodalom által történik; érezte ezt a kultuszminisztérium is, melynek valamennyi képviselőházi tagja a múlt évi tárgyalás alkalmával a bélyeg eltörlésére szavazott. Emlékezzünk meg csak azon szolgálatokról, melyeket az irodalom, elnyomatásunk 17 éve alatt ten a nemzetnek. Bizony most sem tudom — mondá tavaly egyik jeles képviselőnk, a miniszteri székekre mutatva — van-e ez a kilencz vörös bársony fauteille, ha egykor ama „fakó’ irodalom nincs. S elvégre is: egészen biztosak vagyunk-e minden veszély ellenében, mely nemzetünket még fenyegethetné? Nem közérdek-e az, hogy egy még jöhető nehéz időszak itt egy erős, megizmosult s bátor sajtót találjon ?... S mindezen zaj, vajúdás miért van? egy kis tojáslepényért, pour une emelette, miután mindössze 80 , illetőleg a kártyabélyeg megkettőztetése után csak 40 ezer forintról van szó. Kérjük igen tisztelt pénzügyminiszterünket, húzza ki egyszerűen a költségfedezetből a hirlapbélyeg jövedelmének azon részét, mely nem a lapi hirdetésekre esik. Minek vesztegessük az időt ezen kérdés országgyűlési újabb megvitatásával, midőn csaknem kétségtelen, hogy a ház a hirlapbélyeg eltörlését ki fogja mondani. A múlt évi tárgyalás alkalmával a pénzügyéren kívül egy képviselő sem találkozott, ki a bélyeg fentartása mellett szólott volna; a pénzügyér úr maga is kilátásba helyezte a megszüntetést. A név szerinti szavazásnál pedig (mert a ház erre méltatta a hirlapbélyeg ügyét) következők szavaztak az eltörlés mellett: Az egész baloldal; A kultuszminisztérium valamennyi képviselőházi tagja; A szász nemzetiségű képviselők mind; S a jobboldal sok jelentős tagja: Zichy Ferd., Pulszky, Juszt, Királyi, Tury Samu, stb. stb. A többiek pedig, akik ellene szavaztak, s az indítványt 19 szótöbbséggel elejtették, siettek kijelenteni, hogy csak azért szavaztak az indítvány ellen, mert az indítványozó — nagyon is sok időt akarván adni a finanszminisztériumnak az intézkedésekre, — 1870. elejére javasolta a bélyeg megszüntetését, s nem akarnak a jövő, illetőleg a jelen országgyűlés jogába és teendőjébe vágni. Most az indítvány - ha a pénzügyér úr a fedezeti költséget e részben ki nem igazítaná — 1870-re fog tétetni s igy az egyetlen ellenvetés is megszűnvén, ki kétkedhetik a tárgyalás kedvező kimentele fölött? De mi, a kezdeményezést s illetőleg végrehajtást szívesen átadjuk a kormánynak. Reánk nézve egészen közönyös: ki rázza le a fáról az érett gyümölcsöt. A czél az, hogy a gyümölcs lehulljon. Tóth Kálmán. Pest, nov. 2. A közelebb lefolyt két ünnep alatt erősen el volt terjedve nálunk a hír, hogy Párisban forradalom ütött ki. E hirt, mint mondák, magántársüi igönyök útján vette néhány hitelintézet és nagyobb kereskedelmi cég. A hir valószínűséggel nem bírt, miután az alig elmúlt okt. 26-ika egész csendben folyt le. Azért nem is tettünk eddig az egészről említést. A dolog mindamellett lehető, igen is lehető, a rendkívüli izgatottságnál fogva, mely hónapok óta uralkodik Párisban. E lehetőség, azon gondolat, hogy a forradalom csakugyan kitörhetett Párisban, aggályos pillanatokat okozott nekünk. — Aggodalmunk még koránsem szűnt meg. Mi tegnap lehető volt, holnap valósággá válhat. Nem Francziaország végett aggódtunk. Több ízben hangoztattuk már, hogy a,fordulat“ bármikor s bármiként következzék is be, Francziaországban sokkal csendesebben fog végbemenni most, mint előbbi eseteknél. A franczia demokratia, ma erős és higgadt, nem szoruland tehát kétségbeesett erőlködésre, s a győzelemmel nem fog visszaélni. Aggodalmunk tárgya volt Magyarország, s az ma is. Hogy lesz, mi lesz Magyarországban, hogy ha amar elhamarkodott hir a legközelebbi jövőben csakugyan valósul ? Egy komoly fordulat Francziaországban nem hagyhatja érintetlenül Cislajbhániát. Okvetlenül be fogna következni Németország tökéletes egyesülése, mi Cislajthániát legegészségesebb, legmegbízhatóbb részétől fosztaná meg. Hol lenne akkor a kötelék, mely a felizgatott Csehországot, az elégületlen Gralicziát, s a felzendült tengerparti vidéket vissza- s együtt tartaná? ezt kitalálni nehéz. Az, hogy ez esemény napok, hetek, vagy hónapok múlva következik be, csak nem közönyös dolog. Mi ez eseményt, egy Francziaországban kitört forradalom után, csaknem elkerülhetlennek tartjuk, a viszonyok logikájában fekszik. Lehetőségét, valószínűségét a legrövidlátóbb optimismus sem vonhatja kétségbe. S ez elegendő arra, hogy minden őszinte magyar hazafi komoly figyelmét felkeltse. Ha Cislajbánia a külföltött forradalmi lökés következtében alapjaiban megrendül, mi történik akkor Magyarországban, és Magyarországgal ? Egy „kész“ Magyarország ez irányban semmi aggodalmat nem okozna nekünk. Kiterjedése és népessége, természeti gazdagsága, történelmi múltja s politikai képzettségénél fogva, Magyarország mindazon elemeket együttesen bírja, melyeknél fogva szükség esetén saját lábain megállhat. De „kész“-e ez a Magyarország? vájjon azon elemek életre vannak-e költve? Vájjon eléggé kifejlett és erős-e Magyarország, hogy egy külról jövő hirtelen roham közepette szervezhesse magát? Igennél válaszolni nagyon kockáztatott, sőt talán az igazsággal homlokegyenest ellenkező dolog volna. Mit tett a kormány harmadfél évi működése alatt, hogy az országot erőssé és szilárddá, hogy a külveszélyek ellenében golyómentessé tegye ? Igazságszolgáltatásunk még mai nap is a régi zűrzavaros állapotában teng, mert a kormány oly „reform“-ra törekszik, mely a közvélemény által elutasítva, alig reend keresztülvihető. Összes belközigazgatásunk még mindig a reformkísérletek első kezdeményezéseire vár; miért ? Mert a kormány itt is oly értelemben törekszik keresztül vinni a változást, mely a nemzet hagyományaival, érzelmei s érdekeivel homlokegyenest ellenkezik. Iskolaügyünk a legnagyobb ziláltság alatt nyög, mert Eötvös, minden a haladás iránt tanúsított jóakarata mellett sem bír annyi erélylyel, hogy reformjait az ultra-