A Hon, 1869. november (7. évfolyam, 252-276. szám)

1869-11-08 / 257. szám

Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: X hónapra 2 frt. 3 hónapra .6,, 6 hónapra.........................................12 „ Az esti kiadás különküldéséért felülfizetés havonkint......................................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beigtatási dijs S hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden be­gtatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. SbSBT' Az előfizetési- és hirdetmény­­ díj a lap kiadó­hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, NOVEMBER 6. Pest, nov. 6. A magyar kormány német lapja helyre akarja pótolni ama késedelmes lanyhasá­­gát, melylyel eleinte Lónyay urat „az ellenzék félreismert finanzgenie-i“ ellen védelmezte; azon hősiességig vetemedik, hogy egymásután két napon tör lándzsát Lónyay ur mellett! E megtérés azonban csak látszólagos ; az ismeretes „x. y“ gyárbilleggel ellátott védő czikkek alig kerülnek ki a szerkesz­tőségből, hanem inkább a „Pressbu­­r­e­a­u“-ból. Vegye tisztelt kollegánk legőszintébb sajnálatunk kifejezését azon helyzete miatt, mely őt kényszeríti e feloktrojált munka­társnak lapja hasábjait megnyitni, vagy­­ bérbeadni. Közöttünk s a német kormánylap szerkesztősége között a vita főpontját illetőleg már tényleg semmi kü­lönbség nem létezik. Hisz a német kor­mánylap utóbbi szombati czikkében ismé­telve bevallotta, hogy azon aktív vagyon között, mely Lónyay úr előterjesztvényé­­ben s zázszámlájában mint tellértékűt szerepeltet, nem kevesebb, mint 85 millió „többé, kevésbbé kétséges“ követelés ta­láltatk ; s hogy e szerint a hírhedt 6 és fél milliónyi „felesleg“ melyet Lónyay úr csak úgy mutat ki, hogy szóval sem em­líti ama „kétségességet,“ tisztán képze­leti ; a valóságban egy sokkal nagyobb deficit által pótoltatik. Ezen bevallásokat, melyeket a tények evidencziája zsarolt ki, még nem vonta vissza a kormány német lapja, s nem is vonhatja vissza. De ezek nagyon is vilá­gosan kimutatják, hogy Lónyay exposé­je s mérlege nagyon szép ábrándkép lehet, de pénzügyi valóság soha. Mit árt tehát ha a sajtóiroda (xy.) ismeretlen pénzügyi nagysága ama „többé kevésbbé kétséges“ 85 milliónyi követeléseket egyenként átfut­ja, bebizonyítni igyekszik,hogy eme vagy ama tétel nem egészen behajthat­­lan? „xy“-nak saját számításai szerint marad még „kétséges“ követelés elég, hogy a Lónyay féle 6 és fél milliónyi pa­­pironi többletet messzire túlhaladja, s az 1867—1868. év végérvényes leszámolá­sát súlyos deficittel terheli. Csak már egyszer ezen deficit nagysága lenne megállapítva! Ez lehetetlen, miután a végérvényes zárszámadás még mindig hiányzik. Három hét óta szorgalmazzuk a kormányközegeket e leszámolás tételei végett; senki sem ismeri azokat. Pedig Lónyay múlt hó 18-dikán adott expozéjában, mint halhatatlan érdemét zengedezi, hogy szellemdús egybevetések s megtízszerezett fáradozás után sikerült neki minden egyes év pénzkezelése fölött már a következő év ápril 30-án végérvé­nyes zárszámlát tehetni, s azt az ország­gyűlésnek deczember 31-ke előtt benyújt­hatni , mi által az osztrák, franczia s an­gol stb. pénzügyminisztereket jóval túl­szárnyalta. — Ezen öndicsérő nyilatkozat ermészetesen azon feltevésre jogosított, hogy a ház asztalára letett okmányok az 1868. évi végérvényes zárszámadást tar­talmazzák, s az 1869-ki év ápril 30-káig terjednek. E helyett, s elnevezése daczára a „zárszámadás“ csak kivonatokat közöl a könyvek 1868. decz. 31-ki állásából! A kezelési év zár­lata, mint annak 1869. évi ápril 30-án megállapítva kellett volna lennie, egy­általán sehol sem talál­ható. Egy a kettő közül. Vagy nem is történt meg az 1868. év pénzügyvitelének zárlata 1869. ápril 30-ig, vagy tán máig sem; ekkor Lónyay állítása semmi egyéb üres dicsekvésnél. Vagy pedig megvan a zár­lat, s Lónyay nem meri azt közzétenni ; ekkor nem képzelhetünk más okot, mint­hogy a zárlat megerősíti a mi állításain­kat, s halomra dönti azon agyrémszerű eredményeket, melyeket Lónyay úr az 1868. évi decz. 31-ei könyvmérlegből ki­vont! Bármelyik legyen ezen két feltevés kö­zül az igazi, annyi áll, hogy az okmá­nyok, melyeket Lónyay úr múlt hó 18-án, mint exposéja állítólagos bizonylatait az országgyűlésnek bemutatott, nem azok, miknek az exposé lenni állítja, hogy egy­általán nem tartalmazzák azt, mit Ló­nyay úr mint azok összletezését elő­állít. Az igen tisztelt pénzügyminiszter urat e szemfényvesztösdi játékra csak azon feltevés bátorítható fel, hogy beszé­dét parolára elhis­ik, s az állítólagos bizonylatokat be sem tekintik. Ki is merészelne egy oly miniszter sza­vaiban kételkedni, a­ki saját őszintesé­gét s igazlelkűségét év múlt hó 18-diki beszédében oly lelkesülten magasztaló? Lónyay föltevését értjük. Pr­ecedensül itt a nagy részvény­társulatoknál észlel­hető szokás szolgál, melyet az igen tisz­telt pénzügyér az előbbi praxisából nagyon jól ismer. Az igazgatóság a közgyűlés előtt egy pompás jelentéssel jelen meg, mely saját érdemeit a legfényesebb szí­nekben tündökölteti és a vállalat állapotát a legrózsásabb világban szemlélteti; az előterjesztett számadások, anélkül is igen sommásan tartvák, melyek a bizonyítéko­kat tartalmaznák, nem jut­n­ak komoly vizs­gálat alá: erre nincs senkinek érkezése ; jóhiszeműleg elfogadják, vagy legfölebb kineveznek egy bizottmányt azoknak utó­lagos, csak formaszerinti meg­vizsgálására; a bizalmi szavazat, a jó ér­­zületüek, a komák és könnyen hivők segít­ségével rohammal elfoglaltatik; e módon minden a legjobban végződik, míg előbb vagy utóbb egy válság szétszaggatja a ködfátyolt és kimutatja a rideg, romokkal teli valóságot. Ilyesformán gondolta magának Lónyay a számadást, melyet ő, ki már harmadfél éve pénzügyminiszter, először kegyeske­dik letenni előttünk. Egy „briliáns“ öndi­csérettel illatozó igazgatói beszéd, mely a hallgatókat a legszínesebb tűzjátékkal va­kítja ; a mellé egy halmaz­okmány, mely az igazgatói beszédben felhozottakat bizon­y nyítanák. A beszéd mindenkit elámít, a­­ bizonyítékokat nem vizsgálja meg senki, és a le tout est joué. Csakhogy elfelejtette nagyon tisztelt Lónyay úr, hogy az államháztartás nem részvény­vállalat, hogy az országgyűlés nem részvényesek közgyűlése, hogy legroszabb esetben a közönségnek is van egy kis beleszólása, és hogy a független sajtó ennek nevében emeli a szót. Lehet hogy kényelmetlen dolog, de már csak úgy szokott az lenni alkotmányos államokban. Különben Lónyay már most is jutha­tott azon meggyőződésre, hogy korcsmá­­ros nélkül csinálta a számlát. Azon „hiva­talos c­áfolat“ melylyel az igen tisztelt pénzügyér úr 14 napja szerencséltetett bennünket, amaz oktalan tromffal végző­dött, hogy,a pénzügyminiszter „nem Hornt, hanem az országgyűlést ismeri el compe­­tens vizsgáló hatóságul.“ Nos, mint a német kormánylap épen ma jelenti, a kiválólag deákpárti pénz­ügyi bizottság teljesen a mi értelmünk szerint ítélt. Ez — szó szerint idézzük a „Pester Lloyd “-ot — kimondta, „hogy a beterjesztett zárszáml­a alapján nem nyerhetett eléggé tiszta belátást az ügy­kezelésbe, hogy bizton megmondhatná, mennyit vett át a pénzügyminiszter az 1867. év végén készpénz maradványban, anyagban (mint dohány sat.), az egyenes és közvetett adó mely activ hátralékaival végződött az év és mely passivákkal ma­radt terhelve ugyanazon év; hogy tehát e be­tekintés kiegészítésére okvetlen szükséges az 1867. évről szóló zárszámlának felter­jesztése is. Továbbá mondják, hogy a bi­zottmány nem volt képes az 1868. évről szóló zárszámlában oly módon helyre ta­lálni magát, hogy határozottan kimond­hatná, mi vézetett be és mi adatott ki tényleg egyedül ezen évben, hogy meny­nyire kell tehát rúgnia a valódi pénztári állománynak az év végével, miután a számla mellékletei — melyek nélkül revi­­sto lehetetlen — a pénzügyi bizottság elé nem terjesztettek.“ Magyarán mondva ez annyit tesz, hogy a bizottság sem talál az exposéban és az állítólagos zárszámadásban egyebet egy délibábnál, nem hogy a komoly tájéko­zásra szükséges elemeket lelné föl benne. A német kormánylap tegnapi és tegnap­­előtti xy extern munkatársát egyszerűen utaljuk a­­ „Pester Lloyd“ fennemlített m­a­i közlésére. Fényesebb igazolást bírá­lataink nem is nyerhettek volna. Horn E­d­e: Mint a fentebbi czikkből látható, a pénzügyi bizottmány Lónyay expozéja és állítólagos zár­számadása iránt tökéletesen osztja a mi néze­tünket. A t. pénzügyi bizottmány logicájáról fel­tehetjük, hogy, ezen ítélet következményétől vissza nem riadva, e helyen ismételve bizonyíté­­kok alapján kifejtett nézetünk azon pont­­ot is helyeslendik, mely szerint az 1870. évre szóló költségvetés tárgyalásáról egyelőre szó nem lehet. Ezen költségelővetés azon eredményeken alapul, melyeket Lónyay ur az 1867. és 1868. években mondja hogy ki­vívott volna. A pénzügyi bizottmány kinyilatkoz­tatja, hogy ezen eredmények csak a pénzügyér ur nyelve és tolla hegyén léteznek, és hogy ő Gazdasági congressus és a kormány­­párti lapok. (M.) A mnagyarországi gazdasági con­gressus tárgyában lapunk 235. és 236. számaiban közlött felszólalásunk a ha­zai kormánypárti lapokban még mindek­koráig nem talált viszhangra. A kormány­­párti lapok, úgy látszik, tisztességes agyon­­hallgatással igyekeznek minden oly esz­mét elenyésztetni, mely hiúságuknak nem hizeleg. Vagy bevett párttaktikájukhoz tartozik az ellenzéki sajtó mozgalmait ig­­norálni? Megvalljuk, mi a közügynek na­gyon csekély szolgálatát látjuk ebben. Vagy az önző hiúság lett a kormány­­párti sajtóban oly nagyra hizlalva, hogy idegenkednek minden oly eszmétől, mely­­nem saját körükben támadt, és attól tarta­nak, hogy ha a hazai érdekek előmozdítá­sánál a baloldali sajtó velük egy sorban tűnik fel, pártjuk előtt féltett au­toritásuk fogyni fog. Azonban a jobboldali lapok közönyös­ségének a gazdasági congressussal szem­ben talán mégis egészen más oka van. A kormánypárti és jobboldali sajtó fél a nemzeti öntevékenységtől, a kormánynak nagy alkalmatlanságára le­hetne, ha az ország összes mezőgazdáinak képviselői egybegyűlnének, és legelsőbben is méltó panas­t emelnének azon indolen­­cia felett, melylyel a mezőgazdasági or­szágos érdekek elhanyagoltainak. Aztán kormányunknak nem igen lenne tetszésé­re, ha mezőgazdáink a jól átérzett szük­ségtől és saját belátásuktól vezérelve, ma­guk vennék a mezőgazdasági közigazgatás feladatait kezükbe, s az atyáskodó minisz­teri önkényt vagy tétlenséget meg akarnák szüntetni. És még inkább kellemetlen helyzetbe jönne a kormány, ha egyes gazdaságköz­igazgatási kérdéseknél, (mint különösen a mezőgazdasági hitel, az indirect meg­adóztatás és vám) jelen állami életünk fél­­szegségei meretlen bizarrságukban nap­fényre hozatnának, s a gazdasági élet törvényeit ismerő gazdák egyedüli óvsze­rül, állami önállóságunk sértetlen helyre­állítását követelnék. Igen, a kormányférfiakra és kormány­pártra nézve megszégyenítő lenne, ha az egyszerű falusi mezőgazdák tanácskozmá­­nyaik eredményéül oly munkát hagyná­nak a törvényhozó testületre, melyben egész határozottsággal kimondatnék, hogy a mostani kormánypárt által értéktelennek vélt — mert általa feladott tényezőit ön­álló állami életünknek vissza kell szerez­­­ni. És talán azon elfojtott meggyőződés is eltagadhatlanul megérlelődnék kormány­­férfiainknál, hogy oly férfiaknak, kik az államgazdálkodás több fő jelentőségű ré­szében, a vámpolitikában, nemzetközi ke­reskedelemben, s a pénzügytanban nem tudtak a jelen kor színvonalára emelked­ni, tulajdonképen nem is illő a kormányt kezükben megtartani. Igen, mi elvárjuk egy országos gazda­sági congressustól, hogy a jelen helyzet bajai felett tanakodva, politikai pártkü­lönbség nélkül őszintén, tárgyilagosan, egyedül a létező tények által hagyja ma­gát vezéreltetni. És fel nem tehetjük,hogy ha ezeket lelkiismeretesen megvizsgálja, hogy ekkor mostani állami életünk gyar­lósága iránt oly kegyeletet tanúsíthatna, mely a követelményeket meghamisít­hatná. A bureaucraticus centralisatio, mely az igazságszolgáltatást abstract elvnek fel­áldozva a nemzettől elvette; a költséges megadóztatási rendszer pazar közvetíté­sével ; az idegen állami érdekeknek szol­gáló vámrendszer ; nemzeti valuta hiánya, mely a hitelgazdálkodás meghonosulását majdnem lehetetlenné teszi; a nemzeti lo­bogó feladása, mely a magyar tengerésze­­tet zátonyra hozta, s így a nemzetközi kereskedelmi önállóságot lehetetlenné te­szi ; a közösügyes militarizmus, mely a művelődést és vagyonosodást már magá­ban is megbénítja, és azon egész közigaz­gatási és állami rendszer, melyben a jelen kormányférfiak legjobb igyekezettel sem tudnak életrevaló reformot létrehozni, mind­ez átokszerű nyomást gyakorol ösz­­szes gazdasági életünkre. És nem hihetjük, hogy ha az ország összes mezőgazdáinak képviselői, az igaz­ságos gazdasági érdek álláspontjáról vé­gig tekintenek jelen állami helyzetünkön, rámutatandók azon bajokra, melyek a ha­zai mezőgazdaságot elnyomják, hogy ek­kor a benső társadalmi bajok mellett amaz általános hatású állami bajok figyelmüket kikerülhetnék, vagy hogy ezeket a nem­zet előtt politikai frásisokkal elfedni igye­keznének. És meg vagyunk győződve, hogy ha mezőgazdáink valóban a gazdasági érdek­nek akarnak szolgálatot tenni, a szüksé­get csakugyan meghamisítatlanul ki fog­ják fejezni, habár ettől a kormánypárt visszahökkenne is. De ha a kormánypárti lapok e szemre­hányást, hogy rettegnek a nemzet öntevé­kenységétől, maguktól el akarják háríta­ni , akkor karolják fel az országos mező­gazdasági congressus eszméjét, és hasz­nálják fel befolyásukat arra, hogy az or­szág összes mezőgazdáinak képviselői az országos gazdasági egylet vagy országos iparegylet mezőgazdasági szakosztálya által mielőbb kidolgozandó demokratikus képviseleti terv szerint akár Pesten, akár az ország más nagyobb városá­ban pl. (Szegeden vagy Temesvárott) az első magyar gazdagyűlésre összegyűlje­nek, s a gazdasági önigazgatás terére lép­ve a gazdasági legégetőbb kérdések felett (egyesületi reform, mezőgazdasági hitel, mezőgazdasági budget és törvényhozás) életre való határozatokat hozzanak s hasz­nálható előmunkálatokat készítsenek. Mai számunkhoz egy év melléklet van csatolva, nem talál semminemű támaszpontot azoknak méltánylására. Ily viszonyok között a pénzügyi bizottság n. t. tagjai meg nem ítélhetnek, még kevésbbé állapíthatnak meg egy költségvetést, a nélkül hogy magukat nem compromittálnák és az ország pénzügykezelését a legingadozóbbá és tarthatlanná tennék. — H. E. * TARCZA. A szerzetek új elterjedése Francziaországban. (v.) A zárdák eltörlése korszakunk egyik jel­szava. Valóban a felvilágosodás szelleme méltán kivánja, hogy a középkor ez intézményei szűnje­nek meg, miután nem illenek be többé az új idő keretébe. Volt idő, midőn a szerzeteknek meg volt a maguk haszna, terjesztették a keresztyén­­séget, megmenték a hajdankori tudományosság sok kincsét, gyarapiták az irodalom s virágzás­ba hozták a művészet némely ágát. Hatottak a földmivelés és kerti gazdaság terjedésére is. Mindez érdemüket elismerjük a múlt időkben, s ha e hasznos működésnél maradnak, bizonyára nem is idézik föl maguk ellen a korszellem kár­­hoztatását. De nem maradtak annál, hanem va­­gyonszomjtól és uralmi vágytól vezetve, lebilin­cselni törekedtek a népek gondolkozását s lel­kiismeretét ; hadserege lettek a pápaságnak, mely a politikai szolgaságot kívánta mindenütt ál­landósítani, s a­helyett hogy az ég kincseit hin­tették volna szét felebarátaik közt, maguknak gyűjtöttek földi kincseket felebarátaiktól. A szívósság, melylyel a szerzetek az idők szellemével daczolnak, a legsajátszerübb s egy­szersmind legmegdöbbentőbb látványok egyike. A nagy franczia forradalom a kolostorok rop­pant vagyonait világiasító, a­mit VIII-ik Henrik kétszázötven évvel ezelőtt tett Angliában, az egyesülő Olaszország pedig hetven évvel, a nagy franczia forradalom után. De a szerzetesség va­lódi hydra, melynek minden levágott feje után kettő nő. Gyökeres­ kiirtást képzelni sem lehet, mint a minőt a franczia­­.forradalom vitt véghez ellene. Mint egy árviz mosta el vagyonait, törvényeit, házait s egész személyzetét. Az ember azt hitte volna, hogy lehetlen többé e földön gyökeret vernie. Azonban újra visszatértek, terjedtek, ha­talmasodtak. III-dik Napóleon kormánya külö­nösen kedvezett nekik, mert a dec­emberi csá­szár — noha a nagy forradalom elveivel kaczér­­kodott —­ dynastiáját akarván megállandósítani, a papságban is egy támaszt keresett. Egy jeles franczia író, Charles Sauvestre „Les Congregations religieuses“ czímű munkájában számos adatot gyűjtött össze a zárdák terjedé­séről, s valamint e türelme elismerést érdemel, éppen úgy bátorsága is, melylyel adatait közre­­bocsátá. Látjuk e műből, hogy az a Francziaország, mely nagy forradalmak és nemes eszmék földje volt, mennyire visszaesett a szerzetesi befolyások hálóiba. A franczia gyermekek felerészét ők ta­nítják ; a családok nagyobb részét a gyóntató­atyák uralják, s intézeteik által a népből ezereket meg ezereket hajtanak befolyásuk alá. S terjed­nek egyre, mindig szélesb körre vetve hatásukat, vakon szolgálva a reactionárius irányzatokat s hir­detve az encyklika és syllabus elveit. Nézzük csak a Saévestre szomjait. 1789-ben a régi kormány alatt, mindössze 52.000 szerzetes és apácza volt. 1861-ben pedig 108,119 férfi és nőszerzetes élt 14,032 házban. S ezekenkivül voltak még igen számosan, kik az állam által még el nem ismert rendekhez tartoz­tak. Ekkor nemcsak visszanyerték a tért, melyet tőlük a nagy forradalom elvett, hanem még mégis kétszeresiték erejüket. Lajos Fülöp kormánya, vagyis 18 év alatt mindössze tizennégy engedélyt adtak ki zárdák alakulására, míg az új császárság első nyolcz évben (1852-től 60-ig) 982 ily engedély adatott ki, tehát átalány véve évenkint 119. A közelgő római zsinat nyílt bizonságát fogja adni, hogy mindeb­ből mennyi haszna lett a népeknek, az emberi­ségnek. S e rendek sokkal szétágazóbban működnek, mint a régi ascéta, elmélkedő és önkínzó szerze­tek. Francziaországban 71,128 rendtag foglalko­zik neveléssel, 20,681 betegápolással, 3,569 men­­házakban és földmivelési iskolákban, 12,141 pe­dig csupán vallásos kötelességekkel. A rendek tehát alkalmazzák magukat a mai civilizációhoz, hogy a jótékonyságok terén befolyást nyerve an­nál több eszközt kapjanak az emberek között. Gyógyítják a testet, hogy magukévá tegyék a lelket. A vagyonszerzés módja a szerzeteknél ma már nem mutatkozhatik oly kirívóan,adat a középkor­ban, de meg van most is, s működik titkon, sike­resen, sok visszaéléssel. 1860-ban a franczia szerzetek vagyonértéke 105.370.000 frankra ment. S ebbe nincs számítva az egyesek vagyona, drá­gasága, a tőkepénzek és állampapírok. Belgiumban, hol törvény által nincsenek in­­korporálva, s így fekvő vagyont lakházaikon kí­­vül nem szerezhetnek, állampapírokban és rész­vényekben gyűjtöttek a szerzetesek roppant va­gyont, s mindezeket sohasem adják el, a brüsseli részvénybörze egészen élettelen, nem lévén mit forgatni. Hogy a franczia szerzetek vagyona­­mily gyor­san nő, arról elég ez az egy számadat: 1830-tól 45, tehát 15 év alatt, adományok és hagyományokból bevettek 6.304.000 frankot; 1852-től 1860-ig, tehát a fennebbi idő felerésze alatt pedig 9.119.435 frankot; e szerint évenkint véve megháromszo­rozódott bevételük. Kétségtelen, hogy ez összegek egy része önké­nytes adomány, vagy a bűnbánat jóhiszemű pénze, de van benne elég olyan is, a­mit furfang, lelkiismeretlenség és arczátlanság szerzett, a­mint azt sok a törvényszékek előtt megfordult botrányper bizonyítja. Hazánkban — hála viszonyainknak — a szer­zetesség statistikája távolról sem mutatna ily kedvezőtlen adatokat. Püspökök és érsekek sza­­poríták ugyan a zárdák számát itt is, de nem va­lami nagy mértékben. A zárdák vagyona szintén csak kis mértékben gyarapszik, mivel az embe­rek inkább hagynak hazafias és jótékony czé­­lokra. Átalában hazánk földje nem oly alkalmas mint a franczia, klerikális üzelmekre, s e tekin­tetben nem fennhéjázás tőlünk azt mondani, hogy népünk szelleme sokkal előbbre haladt,­mint a vi­lág — úgynevezett — első népéé. E hátramara­dás a hugenották elleni­­vétkek nemezisének te­kinthető. A történelmi t­ár­sulat f. hó 4-kén tartott havi ülésében ismét az ipolyság­i nagygyűlés alkalmával tett kutatások képezték a felolvasá­sok tárgyát. Nagy Iván jelentést tett a Zichy család ité­­lyei (Nógr. m.) levéltárában tett kutatásairól. E levél­ár azelőtt Veszprém-Palotán volt, és már 1762. rendeztetett; fontos okmányokkal bővel­kedik, és 285 csomagba van osztva. Árpádkori okmány van 65, ezek közt III. István királyunk egy adományozási okmánya 1165 ből, Wratis­­law fejedelem és Esztergom város levele 1265- ből stb. A későbbi évszázadokból is sok érde­kes okmány találtatott, ezek közt említésre méltó Mátyás király egy okmánya, melynek pe­csétje vörös-fehér-zöld zsinóron lóg, mi azon idő egy okmányán sem található. A sok okmány közt különös figyelmet érdemel V. István egy okmánya­ 1269 ből. Ebben V. István jelenti, hogy atyja halála után megjelent Székesfehérvárrt. E szerint IV. Béla már 1269-ben halt volna, meg, míg az eddigi történetírók meghalározását 1270 re teszik. Ez okmány hitelessége nem von­ható kétségbe. Véghelyi Dezső ugyane levéltárról tesz jelen­tést. Fölemlíti IV. István, IV. László, Mátyás ki­rály, Hunyadi János, Pázmán ,­stb. leveleit. Ér­dekes egy 1309-ben kelt okmány, melyben az akkoriban dúsgazdag Gutkeled felszólítja adó­sát, hogy 43 garasát adja meg, mert nagy szüksége van reá; ha egyébiránt nem tudná meg­fizetni, adjon neki egy harmadik csikót, és ha ez se volna, adjon neki egy más lovat, a fenma­­radó különbséget pedig rója le készpénzben . . . Thaly Kálmán több levéltárról tesz jelentést, így a Koburg Koháry családéról, melyben ár­pádkori okmányt nem talált, de igen Cselényi­­nek egy érdekes levelét, melyben az udvarnál a király és családja ellen intézett merényletről ír, és tettesnek Sághy Róbertet nevezi meg. Ez Zách Feliciánnal, kit a későbbi krónika írók említenek, azonos, és csak a név vá­toztatott meg. A Zách család csakugyan nem fordul elő semmiféle okmányban, míg a Sághy családról többször létezik említés. Talált ezután a kurucz hadjáratra vonatkozó nevezetes okmányokat, melyek nélkül e hadjárat csak hézagosan volna megírható. Nyáry Albert b. a bakonyai, zsemberi és kis­béri levéltárakról tesz jelentést. Végül Thaly Kálmán beadta lemondását a titkári állásról, melyet azonban a társulat egyelőre nem foga­dott el.

Next