A Hon, 1869. december (7. évfolyam, 277-301. szám)

1869-12-03 / 279. szám

279. szám VII. évfolyam. K­ kiadás. Pest, 1869. Péntek, dec. 3. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési d­­­­j: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hord.A reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra ....... 6 n C hónapra.......................................12 „ Az esti kiadás különküldéséért felü­lfizetés havonkint.............................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási díj: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 26 kr. Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, DECEMBER 2. Izland legyen-e Erdélyből ? II. Ha a jelen úgynevezett vivmányos kor­szakban már a tófalvi szomorú és felette sajnos esetet is kellett megélnünk, melyet kormányunk a „fasci consulares“ könyvé­be beírni bizonyosan nem óhajtott, vegye azt a kormány és különösen az erdélyi arisztocr­atia üdvös intésül. A tófalvi eset Irlandnak hasonló epi­zódjaira emlékeztet, s azért jeleztük teg­napi czikkünkben Irland jelen képét pár vázlati vonásban, hogy túlbuzgó kormány­­közegek és az erdélyi aristokratia, óva­kodjanak Magyarország erdélyi részeiben magyar Irlandot létesíteni. Itt nincs sem jobb, sem baloldali kér­dés, hanem a humanitásé, az igazságé és különösen a haza fenmaradásáé. Román képviselőtársunk szavait nem kívánjuk mérlegelni, de önkénytelenül be kell val­lanunk, hogy a civilizált világban hal­latlan egy törvénykezés az, hogy bir­tokkérdésben egész helységek lakosai­nak sorsa egyetlen egy embernek saját, ügyében adott nyilatkozatától függjön. Nem is bírjuk elhinni, hogy oly za­vartak legyenek akár majorsági, akár úr­béri birtokviszonyaink, miszerint a bizo­nyítéknak ne legyenek más módjai, mint egy érdekelt embernek esküje. Erdélyre alkalmazva az angol-izlandi tanulságot, hol a fanatikus kegyetlenség és lesben álló ribbonismus jelei nem isme­retlenek, elénk van rajzolva a megoldás is. Véget kell vetni minden papi Foga­­rassy-féle vakbuzgóságnak, ki a szomba­tosokat a katholicismusra téríteni akarván, a körülmetélésre térítette,és a haza polgá­rai közt, hálául gazdag püspöki jövedel­méért, csak ellenszenvet keltett. Kell to­vábbá teljes egyesületi szabadságot biz­tosítani a haza minden lakosainak, misze­rint mindenki nyelv és valláskülönbség nélkül tanulja meg azt, hogy mindnyájan a hazának egyenjogú polgárai vagyunk, vagy ha nem vagyunk egyenlők, azokká lenni törekedjünk,és hogy e haza Magyar­­ország, és így politikai, közjogi és histó­riai értelemben mindnyájan Magyarhon gyermekei és polgárai vagyunk. E napokban az amerikai követ Bécsben egy toastban mondá, hogy mikor Ameri­ka függetlenségét kimondta, 18 különféle nemzet s vallás üldözöttel vettek részt a függetlenségi kar­tban, és New-York pol­gárai azok utódai. És hallott-e valaha az ember ott nemze­tségi vagy nyelvvitát ? Minden ember az oly nemzetiségi aposto­lokat, mint néhol Európában tenyésznek, mint betegeket megsajnálná, mert a sza­badság nem bántja senkinek sem vallá­sát sem nyelvét. És ki hallotta, hogy az amerikai congressusban valaha a nemze­tiségekről csak szó támadt volna? Az ír gyűlöli Angolhont, conspirál ellene; az ő nyelvének és fajának semmi rokonsága nincs az angollal, mégsem csinált soha nyelv és nemzetiségi kérdést. A tófalviak ügyében a belügyminiszter úr és vele a jobboldal nagy fontosságot látszott annak adni, hogy a csendőrség jelentése szerint, köztök 200 darab Napó­­leond­or szétosztatott. Tegyük fel, hogy e segélyezésben bűnös szándék rejlett, de ha éhen vesztek volna el, és magát a segélyezési tényt tekintve, nem szégye­­nítő-e reánk nézve , hogy a szeren­csétlenek jajveszéklését jobban meghal­lották Bukarestben mint hazájukban ? Oláhországnak munkás kezekre van szüksége, élelmességre mutat, h­a polgá­rai a földön­futóvá tett e­mbert könyör­­adománynyal magukhoz édesgetik. Amerikában a Yankee vesz az uniótól földet, de tudván, hogy a puszta föld­nek nem veszi hasznát, ha rajta csak va­dászni megy, első dolga, hogy ingyen telkekkel kínálja meg a bevándorlókat, épít nekik iskolát, községházat, gondos­kodik az első szükségekről, mert minél több telket kioszt, annál inkább szaporo­dik a lakosság, és növekedik földjének ér­téke és jövedelme. Nálunk a régi telepit­­vényeseket kidobják az utczára. Vigyázzunk, hogy Erdélyből Magyar­­ország Izlandja ne legyen. L­u­d­v­i­g K­. TÁRCZA. „Gyulai Pél költeményei.“ (A költő arczképével. Pest 1870. Kiadja Ráth­ M­ó­r. 336 lap) (y. y.) Macaulayról mondá egy ismertetője, hogy tehetsége hasonlít némely délégalji fához, melynek „ágán együtt van gyümölcs s virág,“ a költészet virága s a tudomány gyümölcse. Gyulai Pálra is illik (kisebb arányban) e hason­lat, miután ő szintén együtt miveli a költészetet és széptudományt. Huszonhárom éve, hogy költeményeket ir, és csak most jutott eszébe először adni ki együtt becses műveit, a­mi már magában is ritka tüne­mény oly irodalomban, melynek fiatal poétái már a tizedik versüknél egy önálló kötet képzelt dicső­ségéről álmodoznak. Az ily gyűjteményes kiadás sokszor megvál­toztatja a véleményt valamely költőről. A­kik bár csinos, sikerült, de mind egyfajta költemé­nyeket írnak, azokat az együttes kiadás rende­­sen devalválni szokta, míg ellenkezőleg nagyon emeli az oly költői tehetségeket, kiknek költé­szetében — mint a zenében — a legkülönfélébb hangok képezik a harmóniát. Gyulai iránt, mint költő iránt is, mindig el­ismeréssel volt a kritika és közönség; ez el­ismerés azonban még jobban fog növekedni e vastag kötet után, mely a költő szellemi arcz­­képét teljesen visszatükrözi, s melyben a válto­zatosság közt is megtalálhatjuk a benső egy­séget. Meg kell jegyeznünk, hogy e változatosság annyiban túl van vive, a mennyiben vannak e kötetben aprólékos dalhangok s egyéb kicsiny­ségek : egy sirirat vagy egy-egy gúnyvers, mely az alkalom, vagy a napi politika szülöttei lévén, az ephemeridák közé tartoznak, s e költészeti gyűjteményben úgy­szólván a hétköznap prózá­ját képviselik. Gyulai nem volt eléggé kritikus önmaga iránt, midőn ezeket is bevette gyűjte­ményébe, mely különben a költői szépnek any­­nyi különböző termékét foglalja magában. Gyulai nem bir oly pr­egnánsan kidomborodó sajátsággal, mely költészetének egyszerre fel­tűnő egyéni jelleget kölcsönözne. Nem lehet rá azt mondani, mint a lángelmékre, hogy csak magához hasonlít. Ellenkezőleg, néhol nagyon is meglátszik rajta egy-egy nagy költő befolyása, bár nem a tartalomban, hanem csak a hangulat­ban. Ő nem kölcsönöz, hanem hagyja meghalni magát. Soha sem alázza le tehetségét odáig, hogy a más fájával tüzeljen, hanem azt megteszi, hogy saját szövétnekét néha a másénál gyújtja meg; de ez a láng aztán a saját anyagjából táp­lálkozik. Szóval, a­mit kívülről vesz fel, az mind felolvad önbensejében, s az egész gyűjteményben csak két kópiát vettünk észre: „Az éjről“ czíműt, (melynek előképe Petőfi „Felhői“ közt van, csakhogy epigrammáibb formában,) és „A párbaj előtt“ írt költeményt, mely Lermontoffra emlé­keztet, a nélkül, hogy a gondolatok hasonlók lennének. Legtöbb befolyással volt Gyulaira a népköl­tészet : ez ősforrás, melyből minden egészséges elme szeret meríteni. Gyulai azonban nem a népdalok forrásából merített, hanem — elbeszé­lői hajlamánál fogva — a regékből, tréfákból, népmesékből, melyeket gyakran egész tartal­mukban átvesz, hogy művészi formába öntse, sokszor kitűnő sikerrel. A „gyermek-mesék“ például a naiv költészet kitűnő termékeit képe­zik s a „Krisztus és a madarak,“ (hogy csak egyet említsünk,) oly szépen van versbe öntve, hogy e nemű legszebb rövid mesénket képezi. Hasonlóan „Az igazság és hamisság“ allegóri­ája. „A gonosz mostoha“ e hosszabb népmese, szintén kitünőleg van elbeszélve, bár vannak benne fölösleges sorok is. A naiv hangot átalá­ban költőnk sokszor kitünőleg tudja eltalálni, s „Géza urfi“-jában egy kedves kis életképbe tömöríti a gyermekvilág egész kedves pajkos­­ságát. A „Bölcsődalok“ is, melyeken egy a „naiv“ iránt érzéketlen író nemrég annyira meg­­botránkozott, eltalált kifejezései az anya vagy apa kedveskedésének kis csecsemőjével szemben. Hogy mindjárt az ily fajú műveken kezdjük: oka az, mert az e fajta termékek sokkal ritkáb­bak nálunk, mint a hazafias vagy szerelmi­­ dalok. Gyulai a szerelem és honszeretet költemé­nyeiben leginkább hangulata által hat meg ben­nünket. Nagy szenvedély nem lobog benne, de érzése mindig meleg és tiszta. Nem hajhász soha eredetiséget, hanem önmagát énekli: érzé­seit, élményeit. Azt látszik tartani: a költészet­ben elég szép az mindig, a­mi igaz. Semmi szen­velgés nincs tehát benne, nem akarván többnek látszani, mint a­mi valóban. Lyrai verseinek hibájaként említi egyik ítészünk, hogy „a sze­mélyes élmény jellegét hordják magukon.“ Né­zetünk szerint, ez magában véve még nem hiba. A költő hatalma ép abban áll, hogy saját sze­mélyes élményeit is úgy tudja kifejezni, hogy azok átalános érdekűvé válnak. Ép az teszi Gyulai költészetét is valódi lyrai szelleművé , mert magát énekli, segély nélkül, őszintén. Még kedvencz költőiből sem a legszebb műveket fordítja le, hanem azokat, melyek saját hangulatát vagy sorsát példázzák. Midőn elha­gyatva él , Heine „Rosz álom“-ját fordítja; midőn a letiport haza felett kesereg : Heine „1849 októberében“ czímű versét : „Szegény magyar halálba dűl, Szabadság végső vára veszve;“ midőn hirlapszerkesztői gondok közt él s megismerkedik a közönség ízlésével : L­e­r­­montoff „A szerkesztő, olvasó és költő“ esz­meteljes dialógjait; midőn megtalálja a fiatal leányt, kit a végzet neki szánt : Béranger „Mi szép, mi kedves“ chansonját, e betűkkel festette kedves arczképét; midőn a házasság benső örömét élvezi: Göthe „Valódi élv“-ét, (mely nézetünk szerint, egész irodalmunkban a legsikerültebb Göthe-fordítás ;) midőn ez évben összeszedi költeményeit s mintegy friss kedvet kap újra írni : Beranger „Hivatásom“ dalát — „De istenem sugalta, Dalolj, dalolj fiam!“ — E fordításokból is meglátszik, hogy Gyulai a kül­földi költőkből szintén mindig csak saját bense­­jének tükreit válogatá ki; hogy egy szóval, ő önmagát kívánta mindig visszatükrözni költemé­nyeiben. Ez azonban épen elég, kivált oly ter­mészetnél, mely fogékony a benyomásokra. Nem csak a szerelem hatott­­ rá, hanem még inkább a haza sorsa. Az első mű, mely minket e kötetben megra­gadt, a tizedik. Czime „Májusban.“ Költői me­legség árad belőle : „Csak mondhassák : virágoztam, szerettem. Hajnal és holdfény ragyogott felettem, Enyhültem csókon, harmaton, S hulló levél közt, szélvészek zajában, Oh szép tavasz, te rólad álmodom.“ De nem álmodozik sokáig. Az 1848 elszánt lelkesedése lepi meg : „Inkább halál, mint gyáva élet, Igen, vesszünk, ha veszni kell, De küzdjünk mig csak egy magyar lesz, És vérezzünk dicsően el. Lesz legalább a történetben Rólunk egy nagy emlékezet: Egy büszke nép élt meggyalázva, De dicsőn halt, mint született.“ A honvéd vitézséget nem szóvirágokban, hazafi dicsekvés közt festi, mint annyian, hanem ama három verszakos életképben, a „Hadnagy uram­“ ban, melyet a nép — ama sajátszerü ösztönnel, mely mindjárt megismerteti vele a kiválóan sikerültet — rögtön közdalul fogadott el. A „Székelyek“ vitézségét sajátszerü humoros keretben irja le. Világos utáni első műve: „A honvéd kedvese“ egy románcz, mely nem tartozik jobb munkái közé. Annál szebb a „Pál gazda,“ mely tömör, rövidséggel fest egy elbu­­sult embert, kit nem vigasztal a tavasz virága, zöldülő fája, mert a virág fia sírján nő, a fára öcscse volt akasztva, s mert azok, a­kik meg­haltak a hazáért „hiába haltak meg!“ Éveken át a hazafi­bú képeivel találkozunk, vegyítve a szerelem dalaival, melyeken szintén mély bu­­songás vegyül. Kitűnő művei e korból: az „Úti emlék“, „A bujdosó“ (Jománcz-féle,) a „Szüre­ten“, melyben az 1851-diki közhangulat oly mesterileg van festve: „sem tréfa, sem mosoly“ — „sok a sír a völgyeken!“ Szerelmi dalai kö­zött a „Szeretnélek még egyszer látni“ tűnik ki, tökélyes formája, egyszerű és megható képei, valamint élénk fájdalmai heve által. De a „Honfibú“ („Az ifjúság megvénül bennem“) uralkodik főleg kedélyén, s még akkor is, mi­dőn az új szerelem, a boldog család­ élet meleg sugara éri szivét, akkor is így énekel fiata nejéhez: „Szeress édes Marim, és taníts feledni, Ha a honfibat is elfeledni lehet, Engem csak szerelted tud boldoggá tenni, Ha boldog lehetne, ki hazát veszített.“ Családi boldogsága nem fedi el szemei elöl a haza gyászsorsát, s 1859-ben, midőn „Horatius olvasásakor“ egy emelkedett szellemű ódát ír, a rómaiak Phillipsjét a mi Világosunkkal köti össze, biztatva szivét, hogy ha ijeszti is „a két­ség rémes árnya“­—azért csak szenvedjen, lágy­­jon és reméljen! Egészen kétségbeesett sohasem tud lenni, mint néha Tompa, ki fájdalmaiban a hazát sokszor örökre vesztettnek „hivé.“ Az újra megindult politikai pezsgés egy uj hangot erősebben ébreszte fel költőnkben : a satyráét. „A Széchenyies­kedők“-et 1863-ban írta. Eltalált portréit­ k vannak benne, de az egész művet csak az élvezheti igazán, ki közelről ismeri a széchenyieskedés „gyászvitézeit.“ „A népszerűség“ maradandóbb érdekű. Utóbbi művei közül három különösen szép : „Az éji látogatás“, e megható bensőséggel irt kép, midőn az atya fölkel sírjából, s haza megy éjjel, hogy gyerme­keiről gondoskodjék . „Az akáczfák alatt“, me­lyen növekvő gyermekei közt elveszett neje, „e legjobb nő“ után sóvárog , ha csak egyszer is láthatná még arczát, s a „R­o­m­hány !“ czimü töredék, egy nagyobb költői beszély érdekes első éneke. Az utósó művek közt van egy pár politi­kus vers is : „A táblabiró“, kinek „Pest­ megye az országa“, s egy életlapba való s először ott is közölt személyes epigramm, melyekre csak azt a megjegyzést tesszük , hogy míg a költőnek min­dig szárnyat ad az átalános politikai szellem átérezése, addig a pártszempontok rendesen csak kisebbítik, mert prózát vegyítnek ihletébe. Azonban, még ha néha a párt­politika uszá­lyát ragadja is meg a költő , egész működését nem szabad politikai szempontból ítélni meg, s így mellőzve ez évődő apróságokat, Gyulai összes költeményeit elismeréssel ajánlhatjuk az olvasó világnak, miután ő valódi költő, ki mély bensőséggel, megható hangulattal és a formák művészetével bir. Ollivier, Pest, deczember 2. Ma épen 18 éve, hogy Napóleon elkö­vető a legnagyobb bűnt, a szabadság-gyil­­k­osságot,— megölte azt az alkotmányban, egy nemzet képviselőiben, vérbe fojtá sza­vát, békába szoritá dobogását s egy mil­lió katona vas­markával tartá fenn azt a rendet — mely Varsóban uralkodik. 18 évet élt át a franczia nemzet a szol­gaság fejlődésében, minden tagján béká­­val, csak gondolatra volt szabad. És a gondolat felszabaditá. Kinos — sisiplinisi munka volt az, sisiplinisi az erőfeszítésben, de nem az eredményben, mert bár sok vér, köny és fáradság, nagy hátramara­dás árán, de mégis kivívta szabadságát, vagy legalább az arra vezető utat. | |Ez a gondolat győzelme, az eszme ha­talma. A dicsőség az eszméé,de az érdem a bajnokoké. S e bajnokok egyik elseje az, ki most a helyzet ura : Emile Ollivier. Dec­ember 2-át most már nemcsak a Ban­­dinok és Cavaignacok emléke tölti be, nemcsak a gyász negatív gyötrelme hang­zik Párisban, hanem egy átalakulás ha­talmas vajúdása is, mely átalakulás főté­­nyezője: Ollivier. E nevet nem csak mi, hanem még a féltékeny franczia nemzet is egész az utóbbi időkig, a democratia és szabadság nevével köté össze s csak a pártszenve­dély legutóbbi forgó szele boritá, mocs­­kolá­st is be, de csak rövid időre, mert a zivatar lecsillapulta után a legelső alak, mely feltűnik, s mely felé a franczia kép­viselők többsége úgy látszik egész biza­lommal fordul: az Ollivieré. Ő az „öt“ közül való, kik 1863-ban a törvényhozói estdékei közt ugyan, de leg­alább a törvényhozás templomában nyíl­tan kezdék meg a törvény fegyverével Napóleon zsarnoksága ellen azt a harczot, melyet addig a franczia nemzet csak tit­kon folytatott — a gyűlölet fegyverével. A titánok harcza volt ez, — a szónoklat terén. A jog ékesszólása sebet ejtett a zsarnokon és életet öntött a nemzetbe, a bajnokok sora szaporodott s most számuk: „légió.“ De a lángok magasabbra csaptak, mint a hogy a lángra­ gyujtók akarák, s már már közel volt a veszély, hogy a zsarnok­ság purgatóriuma helyett, a szabadság baj­nokainak máglyája lesz az. Eddig a fran­czia nemzetnél legalább igy volt, mert ez még szenvedélyeiben is logikus, de most az egyszer nem. Elfojtá, vagy jobban mondva, mérséklé a szenvedély lángjait — nem a zsarnok vérontása, hanem a szabadság bajnokainak — szava. A szó gyújtott és a szó oltott. — Fényesen czá­­folják e tények azon magukat „practicu- sok“-nak nevezni szerető államférfiakat, kik a szavakat ,,üresekének szeretik ne­vezni, s azt hirdetik, hogy az elvek vé­delme, ha csak szóval történik, hiú, ter­méketlen munka. Ollivier is gyújtott, de ő is oltott. S most ott áll egy nemzettel szemben, melynek szenvedélye csak imént megkövező, s mely most a hatalom polczá­ra akarja emelni, és a zsarnokokkal szem­ben, mely „forradalmárnak“ tartá, gyű­­lölé,és most azon félelemmel fordul feléje, hogy ha meg nem menti, veszve van. Napoleon trónbeszéde feltárja e hely­zetet, melynek — bár sok megszorítással és torzított alakban — alapeszméi azon álláspontot foglalják el, melyről Ollivier évek óta intéző támadásait. A személyes kormánynak vége, s a Parlamentarismus fogadtatott el Napoleon, a „coup d‘etat“ bűnöse által, s a millió szurony ura az egyszerű demokrata lábaihoz teszi zsar­nokságának minden fegyverét, s abdikál a jog és szabadság részére, — ezt a szó­nak lehet köszönni, ez a gondolat, az esz­me győzelme. Olliviertől most sok függ a jövő fejlő­dése tekintetében, s ha némely dolgokban nem eléggé határozott is, de az áll, hogy szabadelvű és democrata. Most pártalakí­­tással foglalkozik, és a „császárral — a Parlamentarismus“ jel­szó alatt akarja megalakítani azt a több­séget, melyből a ,,szabadságra a rend ál­tal“ vezető kormány keletkezzék s nyerje támogatását. A pártalakító gyűlésen még egy fontos nyilatkozatot tett Ollivier: ő a September 8-iki senatus consultumot elfo­gadja alapul, s „annak szabadelvű politi­káját akarja alkalmazni, véd­­n­i és kifejten­i.“ Ez álláspont történelmileg és logikai­lag jogosult, de a szabadság és democra­tia érdekének csak akkor fog megfelelni, ha több erőt fordít ,,a kifejtés“re a sza­badság, mint az „alkalmazásira a rend érdekében,, annál inkább, mert a „csá­szárság“ és „parlamentáris“ összeférhető­­sége iránt felmerült kételyeket csak sza­­badelvűség által lehet megc­áfolni. Sike­rülni fog-e az neki ? Mi kétkedünk, de átmenetesen lehet. Olliviernál demokratább és szabadel­vűbb ember elég van Francziaországban,­­ de ezek, mert a császár velük kezet fogni nem akar, csak forradalom által va­lósíthatnák terveiket. Ollivier ezt békés utón kísérli meg, s mert a szabadság ér­dekében kísérlete hasznos, a fejlődés szem­pontjából álláspontja következetes és iga­zolt — ezért csak üdvözölni tudjuk őt. A jó a jobbnak ellensége, de ha most még nem lehetséges a „jobb“ — nem politikus, a­ki a „jót“ el nem fogadja. Ollivier személyes elveiben nem látjuk meg a „democratia és szabadság teljes diadalát.“ De személyé­ben győz a democratia annyiban , a­mennyiben arra a térre vitetik Fran­­cziaország államfejlődése, melyen egyedül valósítható a szabadság és democratia, s ez a nemzetnek önmaga általi kormánya. Ollivier nem czél, hanem att, s hogy jó út, bizonyítja összes publicistái működése, melyet e név alatt adott ki „Liberté et democratic.“ Hegedűs Sándor. Pest, decz. 2. (xv.) A „W­anderer“ egy risanói levelében érdekes részleteket hoz a Dalmácziában levő csapatok állapotáról. Auersperg tábornok — úgymond a W. — egész törzskarával, mely min­den málha nélkül érkezett vissza Cattaróba — tapintatlanságuk által roppant sok katonát ál­doztak. E veszteség az operáló csapatokat igen demoralizálta. Ezen hadimunkálatok alkalmává aránytalanul sok tiszt esett el; úgy látszik, hogy a felkelők golyóik számára a tisztekben kerestek biztos czélpontot.­­ A risano-dragalji vonalon őrházak építtetnek­­ ugyan, de fából, é­s ezek, egyrészt kicsinysé­­­­gük, másrészt csekély védelmi képességük foly­tán nem sokat fognak használni. És ha tavasz­­szal megkezdetnek az operatiók, 12 ezred hadi­lábon sem lesz elégséges a felkelők legyőzésére. A főhadiszállás veszteségét újabban 70 mál­­házott öszvérre teszik. Igen értékes térképek és helyszínrajzok vesztek el ez alkalommal, a­me­lyek általában e hegyek közt a hadimunkálatok­nak alapul szolgáltak. A főhadiszállással a fel­kelők kezeibe esett volt a titkos irás kulcsa is, mely szerint a főparancsnok által a hadügymi­nisztériumnak jelentések tétettek, és ez volt oka annak is, hogy jó hosszú ideig nem tudtak sem­mit a hadügyminisztériumban a dalmát állapo­tokról. A törzskar lovai, egyenruhái, és a har­­czosoknak szánt érdemrendek­­ mind oda­vesztek. Az ütközetekben elesettek még ott fekszenek a hegyek közt; nem temettettek el, úgy, hogy a kigőzölgés miatt könnyen ragály támadhat. A csapatok, melyek több napon át a szabadban táboroztak, kitéve a hűvös éjnek, igen sokat vesztettek. Szánalom volt reájuk nézni, a külön­ben ép, deli alkotású férfiakra, midőn visszaér­keztek az expeditióból. A c­apatok egészen ki vannak merülve és éhezve, lábbelijük a rosz utakon foszlányokba szakadt, fehér ruhát 15 nap óta nem válthattak és nem is száríthattak. A tisztek kimondása sze­rint még néhány napi fáradalom tönkre tette volna tökéletesen a c­sapatokat. Éjjel-nappal menniük kellett, őrt álltak és különösen azon csapatok, melyek a Knezlac, Cerkvice és Risa­no melletti magaslatokat járták elfoglalva, sokat szenvedtek vízhiányban. Különösen sokat szenvedett a magyarországi Albrecht férg ezred, melynek parancsno­ka szintén elfogatott, de hű katonái által kimen­tetett a felkelők körmei közül. Ennek az ezred­nek jutott az utóbbi expeditió alkalmával az oroszlán rész. Egy osztálya ugyanis a Zagvop­­daki magaslat ostromlására rendeltetett. Egy zászlóalj képezte az egész ostromló tömeget, s ez is a lehető legügyetlenebbül volt kivéve. Az osztrák haditudomány o­stoba theoriája az „in­takt reservákról“ itt is foganatba vétetett a pa­rancsnokok által, s az eredmény az lett, hogy a zászlóalj, mely ha egyszerre alkalmaztatik a zagvozdaki magaslaton positiót foglalt felkelők ellen, valószínűleg elveri őket onnan,­­ száza­donként, apránként vezetett vissza. Három szá­zadból nem maradt több meg, mint 160 ember. Ehhez járult, hogy az említett ostrom alkal­mával e zászlóalj teljesen egymagára volt ha­gyatva. A többi hadoszlopok igen közel álltak hozzá, de csodálatos, hogy nem találták szüksé­gesnek megsegíteni a halállal küzdő zászló­aljat. Újabb hírek szerint a csapatok a Z­u­p­p­á­­ban is Brak­nál vesztettek a felkelőkkel szem­ben. A Zuppában a „N. fr. Presse“ tudósítása szerint 300 ház lett a lángok áldozata. Hogy minő „rendezett visszavonulás“ lehetett a visszavonulás Krivoscieból, sejteni lehet abból, hogy a sebesültek és elesettek ott hagyattak, s ez utóbbiak nem temettettek el.Csak az Albrecht félig ezred hozta vissza négy elesett tisztjét, a­kik Cattaroban nov. 24-én eltemettettek. A hullák borzasztóan összevissza voltak mar­­czauffolva : le volt vágva orruk, ajkuk és álkap­­ctájuk.­­ Tegnap tábornoki értekezlet tartatott Bécsben a dalmát ügyben. Bécsi hírek szerint a kifékítési kísérlet­­ az operatiók szünetelése alatt elhatároztatott. A néz­etek különösen egy modusban egyeznek meg: a dalmátiai tartomá­nyi gyűlés ugyanis azonnal össze volna hívandó; ez felhi­­tnek terjesztene egy javaslatot elé,mi­nő módon volnának a dalmát felkelésnek oka. Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva.

Next