A Hon, 1870. szeptember (8. évfolyam, 207-236. szám)

1870-09-01 / 207. szám

207. 85 r km. VIII. évfolyam, Reff géni kiállás. Pest, 1870. Csütörtök, szeptember 1. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten BAzhos hordva reggeli és esti kiadás együtt­­ 1 hónapra ........................1 írt*. 85 kr. 3 hónapra .........................5 a 50 „ 6 hónapra ...... 11 „­­ . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkis.it ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán mind a hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beigtatási dij: 9 hasábos ilyfél, betű sora . . . 9 kr. ítélve/ilij minden beigtatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért... 25 kr. S*r Az elő­­zíetési és hírdetm­ényi dij a lap kiadó- hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési arab „A HON“ 1870. 11 félévére. Julius—szeptemberi évnegyedre 5 ín 50 kr Julius—decemberi félévre . 11 „ — „ Az esti kiadás postai különkül­déséért felülfizetés havonkint 30 „ Pest, junius Lóban 1870. Külön előüzetési iveket nem kül­dünk, mert senki sem használja,­­ s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése­­csak 5 . krba kerül. | A „HON“ kiadóhivatala.­ PEST, AUGUSZTUS 31 | A háború ára. ! (Sz.) A háború, mint terhes részj­elleg , állott meg Európa culturájának légvirág-­­­zóbb vidékei fölött, és ha ezrekre megy azon polgárok száma, kiknek életét na­ponként áldozatul kívánja, milliókra azon­­ sarcz, melyet a győző a legyőzött vidéke­i re kivet, talán milliárdokra fog fölrúgni azon államvagyon és művészeti kincs,­­ melyet borzasztó villámai néhány hét­­ alatt megsemmisítenek. A nemesebben érző ember szíve, külö­nösen egy körülmény fölött döbben meg. És ez egy, az a váratlan körülmény,hogy a háború nemcsak a hadtudomány terén nyer nagy dimensiókat, hanem a­mit a középkori hadfolytatás iszonyú függelé­kének tartottunk, miről azt hittük, hogy rég a történelem sajátjává vált, az anti­­humanismus, az embertelenség terén is. Mig Párisból a kétségbeesés lelkesedé­se nyíltan a mellett agitál, hogy a föld népe menjen el patriotismusában a kutak megmérgezéséig, s mig a franczia had­vezérlet megakadályozza német é­s franczia sebesülteknek rövidebb uton semleges területen keresztül szállit­­hatását, s a világ másik legműveltebb népe is túllépi e humanismus határát; egyenlően dühöng saját maga és ellenei élete ellen, midőn saját sergét a szó teljes értelmében mészárszékre dobja, s a sza­badcsapatokra, melyeket a hazafiság láng­ja kényszerit fegyvert ragadni, kimondja, hogy egyenlő sorsban részesíti a kémek­kel, s dúlásaiban nem kimél semmit, s nem még a legelső nagyszerűségű német művet a strassburgi münstert sem. Ez eljárás valóban megdöbbentő, mert ekkor hiában állítja a koronaherczeg ki­áltványa, hogy csak III. Napóleon ellen visel hadat, miután tény, hogy a jelen harca modora visszaesik a 30 éves hábo­rú korára, s nyomán már a kezdetnél oly rémítő alakot ölt, hogy a humanismus és a XIX. század szelleme ,el kell hogy ta­karja szemeit előtte. Jól tudjuk, hogy nagy eszméket és nagy eredményeket nem lehet olcsót venni; az emberi szabadságnak minden egyes nagy eszméje ezrek és ezrek életé­be került, de midőn azt látjuk, hogy már a harcz elején el vannak ejtve a humanis­mus azon alapelvei, melyekért a küzde­lemnek tulajdonképen folyni kell; midőn a győzelmes saját sebesülteit sem bizto­sítja még a harcz hiénái ellen sem, kik a harcrtéren élet és halál között vívódó sebesültet megfojtva, ruhái és értékétől fosztogatják, okvetlenül föl kell merül­nie e kérdésnek: vájjon méltó lesz-e, váj­jon megfelelő lesz-e akár a német nem­zetre, akár az összes emberiségre ez az eredmény, melyet e nagy áldozatok árán vehetni fog. Mi úgy vagyunk meggyőződve, hogy a német egység, a­mennyire az a jelen stádium szerint képzelhető, már azon pil­lanatban létrejött, melyben a délnémet­országi sergek együvé tartozásukat a Raj­na partján vérükkel pecsételték meg; hogy a franczia nemzetnek szabadsága a császári sergek veszteségei által biztosít­va van, de a mi ezentúl következhetnék, — akár a franczia nemzetnek porig alá­­zása, akár a győzelmes német sereg meg­semmisítése, mely épen a főczélt, Német­ország egységét vetné évtizedekkel hátra, egyetlen szabadérzésű ember sem kiván­­ja, és azon eredmény, melyet túllelkesült porosz lapok a győzelem italától elkábul­va óhajtanak, hogy t. i. Francziaország területi épsége megsemmisitessék, — egy ily háborúnak nyomoru czélja és méltat­lan ára lenne. A háború a legutolsó és legroszabb eszköz, mely ha embertelenséggel páro­sul, lehetetlen, hogy előbbre vigye az emberiség nemesebb eszméit és közelebb hozza az általánosan óhajtandó czélok­­hoz. És ha a harcz ily modorra ment át, épen azt bizonyítja, hogy az emberi czé­­lek helyére, más mellékes érdekek lép­tek, mert emberséges szándéklatoknak nem lehetnek ok nélkül embertelen esz­közeik. Akár­miként dőljön el a harcz, abban senki sem azon jelvényeket félti, melyek még a két harczoló tábor feje fölött le­begnek ; a Hohenzollernekért ép oly ke­vesen lelkesülnek Európa szabad érzésű férfiai közül, mint a Napoleonidákért, de a­mi mindenkit aggaszt épen a háború dimensiója az inhumanitás terén. Megdöbbenve teszi föl e kérdést min­denki : — mi lesz belőle ha a harag szerencse­­kereke megfordul ? — Nem ugyanolyan, vagy még na­gyobb pusztításnak lesz-e kitéve a miveit és gazdag német terület, mint most a franczia ? — Ha már most idáig jutottunk, mit várhatunk azon esetben, ha a bekövet­kezhető változások esetére, Európa ke­­vésbbé miveit népei is bevonatnak az ac­­tióba? — És ha a győzelmes, végleg győzel­mes Poroszország ennyire nem tizedelteti de felezteti és semmisiti sergeit, lesz-e ereje hogy müvére a koszorút föltegye ? — A megalázott Francziaország mikor fog azon helyzetbe­­jutni, hogy újra az emberi­ szabadság zászlóvivője legyen? — Vagy győzelme esetére tudja-e ma­gát változékony természete mellett conso­­lidálni annyira, hogy reá, mint gyámol­­va számolhasson Európa szabadsága ? Íme ezen kérdések azok, melyek lel­künkben az újabb események nyomán fölmerülnek s melyekre nem bírunk meg­nyugtató felelettel. Egyetlen óhajtásunk a közmivelődés és közszabadság érdekében, hogy Euró­pa két legmiveltebb nemzete egymást mi­nél rövidebb ideig marczangolja s mig szabadságáért küzd, egyik se veszítse el épen önszabadsága föltételeit. Mert Európa közsza­badsága és így a mi érde­künkben is egyaránt csa­pás volna akár a teljesen kimerült, megtört Fran­­caiaország, akár a megbé­nított, kifáradt Németor­szág. Lapszemle. A cseh „Pokrok“ aug. 30-ai vezérc­ikkében a caeu ügy állásáról értekezvén, conststálja a teljesen megbízható kutforrásból vett tudósítást, hogy a bécsi udvari párt, Albrecht főherczeggel élén, a csehekkel való kiegyezést sürgeti, mit ugyan csak dynastikus érdekekből tesz, de tö­rekvése ezúttal a cseh nemzet érdekével össze­vág. Fölhozza ezután, hogy valahányszor hire jár, hogy Bécsben hajlandók a cseh ellenzéknek engedményeket tenni, mindannyiszor hozzáad­ják azt is, hogy a magyar kormány kézzel-lábbal ellenzi, azután pe­dig ugyanannyiszor azt hirdetik a magyar fél­­hivatalos lapok, hogy Andrássynak esze­ ágába sincs Cislaibhánia Ügyeibe avatkozni. Ezt most is várhatjuk. Azonban mire való az a takargatás. Honnan veszik a magyarok a jogot, hogy nekünk törvényt szabjanak s közjogunk felett rendelkezzenek? A pragmatica aanchio, melyet a magyarok a kiegyezés alapjául elfo­gadtak, sehol sem rendeli azt, hogy a cseh ki­­rályság alárendeltje legyen a magyar királyság­nak, és sehol sem olvassuk benne azt, hogy Csehország törvényes trónörökösének jogai át­szállanának a magyar minisztérium elnökére, Andrássy vagy hagyjon fel minden beavatko­zással a cseh ügyekbe és a cseh trónörökös jo­gaiba, vagy tudassa velünk legalább hivata­losan — ő, ki segédkezet nyújtott, Ferencz József császárt a magyar tróntól megosztott­nak nyilvánítani, — hogy 1867-ben, ugyan ezt a császárt elkergette a cseh trónról, s magát ültette helyébe reá. Kíváncsiságunkat e részben könnyen beláthatják, különösen a magyarok, kik maguk oly féltékenyen jártak el V­ik Fer­­dinánd abdicálásának formalitásai körül. A ma­gyar kormánynyal a c cislajbhániai kormány a cseh ellenzékkel szemben karöltve jár. Fölfogjuk a dolgot és örömest hisszük, mert hiszen a jelenle­gi cislajbhániai kormány csak Gu­skra politikájá­nak lenyomata. Azért nem i is lenne okos a jelenlegi kormány­hoz valami vérmes reményeket kötni, mintha kiszabadu­lsunk a cislajthanismas alól már kö­zel volna. Sőt ez annál nagyobb óvatosságot tesz részünkről szükségessé, mert csak egyetlen bal­lépés tőlünk, s Bécsben, mindjárt fogják tudni, hogy mit tegyenek. S­z­e­r­b-h­o­rv­á­t l­a­p­o­k­b­ó­l. A sziaze­­ki r­átocsmka bécsi közleménye azt bizonyít­gatja, mily iszonyúan csalódott Napóleon a dél­német uralkodókban, kikről elvégre sem tételez­hette föl, hogy nemzetellenes politikát fognak követni. Még inkább csalódott Austriában. Hisz jól tudta, hogy a birodalomnak két államférfi­ határozottan mellette van : Beust, hogy megbo­szulja magát az 1866 évi veszteségekért; And­rássy, hogy m­egköszönje párisi szives fogadtatá­sát, s azon pártfogolást, melyben Napoleon Ma­gyarországot állami önállósága kivivásában ré­szesítette. Majd a bécsi lapok ellen fordul, melyek jól­lehet a kom­ánynyal a legszorosabb összeköt­tetésben vannak, s melyek csak kevéssel ezelőtt is az egekig magasztalák Napoleon bölcseségét, a franczia hadsereg vitézségét s vezéreik ügyes­ségét , most gunynyal illetik Napóleont s kor­mányát. Ez eljárásuk nem becsületes, nem lova­­gias. Későbbi soraiban ismét Beust és Andrássy ellen támad, kik a birodalmat Poroszországgal szemben oly helyzetbe juttaták, mint a­milyen­ben volt a krími hadjárat alkalmával Schwar­zenberg alatt Oroszországgal szemben. A mai államférfiak nem szereznek a birodalomnak ba­rátokat, kétes politikájukkal békétlen ellenfele­ket uszítanak ellene. Ily körülmények között egy orosz-osztrák szövetségr­ől nem is lehet álmodni; az orosz nem köthet szövetséget a bécsi pesti „kotték­ával“, mely mindegyre sárral dobálja őt, sárral ez ösz­­szes szlávságot. Orosz-franczia szövetség fog lé­tesülni, mihelyt „elmegy“ Napóleon, a francziák is ez esetben alább hagynak azon „turkophie“ politikájukkal, mely a keleti kérdés megoldását mindekkoráig késleltette. A B­est-Andrássy politika ép oly kudarczot fog vallani belső, mint a­milyet vallott kül­poli­tikájában : barátokkal nem bir, ellenséggel — quantum satis. A birodalmat jobbról a nagy né­met állam fenyegeti, balról Oroszország, saját tűzhelyén pedig elégedetlen népei. Nem te­lik bele tize­v,­­ a magyarok után senki sem fog kérdezős­ködni? Furcsa, midőn magukat azzal vigasz­talták, hogy Magyarország függetlensége az eu­rópai politika postulátuma, így beszélhetnek a francziák, az olaszok, a németek s oroszok, nem pedig egy öt milliónyi nép ! — A belgrádi „Widowban“ a keleti önálló keresztény államok szövetségének alakítását ajánlja, ebben találván az illető népek közös szabadságára nézve a legtöbb biztosítékot A ré­gi keletnek éppen az volt hibája, hogy népei, legfőké­p a görögök és szerbek, a­helyett hogy szabadságukat kölcsönösen biztosították volna, egymás ellen törtek, azon elemeknek nyitván meg ezáltal az utat, melyek épp úgy a görög mint a szerb nemzetiséget is aláásták. A keleti 16 - 17 millió keresztény előtt kettős feladat lebegjen: mindannyi népnek egy nemzeti testbe való olvadása, s a felszabadított népek fenállá­­sának biztosítása. szor­iális mozdult: dicsőség és szabadság háromlott reá és dicsőség és szabadság áramlott egész Európára. Most nem igy van. Most a dicsőség helyét szégyen foglalt el, és a szabadság helyett a vereség iránti részvétet kelt fel Európában Páris képe. Büntetése nagy, bűnhődése kiérdemlett,­ ha nem arányos is.­­ A franczia nemzetnek nem volt baja Né­metországgal,de néhány nagyravágyó és a gloire démona, Napóleon által beleengedé sodortatni magát abba a háborúba,mely­nek átkát, szégyenét Páris mostani képe legvilágosabban bizonyítja. Csak ez egyszer nem küzdött a fran­czia nemzet eszméért, és iszonyúan lakott érte. Ez bizonyítja azt,hogy csak az eszme ad erőt, kivált egy nagy nemzetnek. Mert nem fogjuk soha elismerni azt, hogy egy nemzetnek joga legyen egy másikat megtámadni azért, mert ez f­e­­nyegetheti Európa egyensúlyát. A­kik ily szempontból védik a francziát, veszedelmes theóriát állítanak fel, mely roszabb az ököljognál, mert eshető­ségekkel igazolni lehet mindent és leginkább egy oly állam megtámadását, milyen Ausztria, mely sokaknak útjában áll, kik Európa egyensúlyát más alakban akarják. Ebből láthatni, hogy legveszedelme­sebb és legérthetetlenebb a fennebbi theo­­ria magyar tollból és magyar agyból. Nem eszméért, hanem eszme ellen küzdött a franczia. Ezért van most Fran­cziaország megalázva, ezért áll most Pá­ris ellenségtől körülvéve. Bismarck és urának ezélt­ai nem lel­kesítenek sem minket, sem egy oly miveit nemzetet, mint a német. Ennek a német egység eszméje adott fegyvert kezébe. De meddig viszi ez ? Elkíséri-e Páris alá is ? Nagy kérdés. Kétséges dolog. És ha nem megy az eszme, megmarad­­el az erő, győzelem ? Még nagyobb kérdés, még kétsége­sebb .... Azonban annyi áll, hogy Páris védelme nem csak Francziaország szempontjából bír politikai fontossággal. Fontos az Európára nézve is. Ezért a feszült figyelem. Hogy Páris megsemmisüljön, és oly kevéssé kívánjuk, mint azt, hogy a német haderők megsemmisíttessenek. Nem kí­vánjuk ezt, a humanitás szempontjain kí­vül, tisztán politikai szempontból se. A háború czélja e két szerencsétlenség nélkül is elérhető, sőt e két szerencsétlen­ség bármelyike épen a háború czélját koc­káztatná. Mindenekelőtt kijelentj, hogy a há­ború czélja alatt sem a német caesaris­­must, sem a hódítást nem értjük, hanem a napóleoni politika teljes és tökéletes megsemmisülését, a chauvinistikus törek­vések kiirtását a megveretés által és a né­met egységet. TAB.CZA A pöffeszkedő béka története.. . „Ha a csá-zár 1866 után eltörli a konkordátumot, Magyarországra nyolczvan ezer, Csehországra ötven ezer emberből álló „k­i­e­­gyezkedési csapa­tot" küld: megmenthette volna Ausztriát.“ A­r­k­o­l­a­y. A béka megirigyelte a bika nagyságát s addig a addig fújta magát, a­mig szétpattant az os­toba, így szól Ac80pus meséje. A történet régi, de is­métlődik minduntalan. Újabban Arkolay játsta e szerepet. Nem lehet kétségünk, hogy legújabb pasquilljában elérte pöffeszkedése hatványozhatásának maxi­mumát, s hogy nevesíééges gőgje szétpukkanás­­sal végződik. Röpiratáról, mely „Das Germanenthum und Oesterreich. Oesterreich und Ungarn. Eine Fa­ckel für den Völkerstreit“ czim alatt, Darmstadt és Lipcsében megjelent — szóltunk már e lap­ban. De ezzel még nem merítettük ki mindazt, a­mit mondani akartunk, s a­mit mondanunk kell e terjedelmes röpiratra, melyben rész­akarat és tudatlanság csodálatos módon egyesül. Mi Csak azon szempontból bíráltuk volt meg Arkolay röpiratát, hogy a honvédség institutió­­jának kifejtése ellen izgat, s hogy e vészteljes pillanatokban egyenetlenséget és gyűlölséget akar szítani a monarchia véderejének tényezői között. De Arkolay e röpiratában­ nem elégelve meg azon babér­okát, melyeket osztrák katonai kö­rökben reá mint katonai egyéniségre méltatla­nul pazaroltak, s ma a nagy politika sikamlós terére lép, fejtegeti a német elem hivatását, s ezzel szemben Ausztria helyzetét; áttér a Habs­burgok birodalmának tényezőire, a német, szláv és magyar elemre, azok képességére és hivatott­­ságára; bírálja a jelenlegi helyzetet, a közjogi állapotokat, erkölcsi, gazdasági és politikai vi­szonyainkat; mindazt oly modorban, melyhez hasonlót alig találunk az egész világirodalom­ban, — és oly hangon, melyhez képest a suban­­czok és a kocsmahősök hangja igen-igen tisztes­séges. Reánk nézve általában nem kellemes dolog foglalkozni e röpirattal; mi csak szánalmas mo­solyt érezhettünk szerzője iránt, e pasquil átol­vasásakor. A történelemnek, a létező viszonyok­nak, a helyzetnek ily kiáltó nem tudása,— az a véresszájú boszúvágy és borzasztó fogcsikorga­­tás, mely csak az őrültség eszeveszett tébolyro­hamaihoz hasonlítható, é­s az a geg, az a ma­­ganagyzás, melylyel lóhátról ítél elevenek és holtak fölött, alig érdemelhet mást, mint a hu­manitás által sugalt szánalom­érzetet. De Arkolay­ból nem mi csináltunk nagy em­bert; nekünk el kell fogadnunk másrészről a tényt, hogy az 5 szavára némely körökben, és különösen a régi osztrák körökben, a hadsereg­ben adnak valamit. Az osztrák katonai közlö­nyök nagy hűhóval hirdették és ismertették leg­újabb gúnyiratát,sőt nem titkolták azt sem,hogy egyetértenek vele. Ezért kötelességünk visszatérni e munkára, hogy lássa közönségünk is, — mit mond tulaj­donkép Arkolay, — és mit helyeselnek bizonyos körökben a hadseregben s az osztrák katonai közlönyökben. Egyúttal kifejezést kell adnunk azon néze­tünknek is, hogy igen kívánatos volna, miszerint a hazai német sajtó figyelmére méltassa e röp­­iratot, fejére olvasván a szerzőnek a sententiát oly nyelven, melyet az is ért. Ezt joggal megkö­vetelhetjük a hazai német sajtótól, melynek hazafisága iránt nem támadt bennünk ez ideig kétkedés, csak igy teljesítheti hazafias köteles­ségét. Mert hát Arkolay kezdi lejárni magát, s erős meggyőződésünk, hogy legújabb röpirata után szét is pukkadt, — s lejárta magát vég­kép , de adja meg neki a kegyelemdöfést az a sajtó — a hazai német — melyet fegyverül idéz ellenünk.­ Arkolay legelsőbb „Mysterien der Artillerie“ czímű munkája által tűnt föl, melyben szemben a hadtudományok összes vív­mányaival a régi ágyuk előnyeit védelmezte a vontcsövüek fölött. *) Poroszországban épen úgy mint Francziaországban nem nagy zajt csapott munkája, legfölebb nevezték hősiességét, hogy fejét erőszakosan vágja a falhoz. De Austriában megállapítá e munka Arkolay hírnevét. Itt akad­tak bámulók, akadtak kivei. Nevével, munkájá­val valóságos világraszóló zajt csaptak a katonai körökben és katonai közlönyökben. Egész iro­dalom fejlett ki pro et contra Arkolay. Nem lehet tagadni, hogy nevezett munkája sok tekintetben figyelmet érdemel. Sok egészsé­ges és ép esz­e nyert benne kifejezést. De ami imponált, s ami sok higesztit elkábitott, az a nemcsak keresetten, de nyers és goromba,­­ az irodalomban egyátalán még nem használt hang volt, mely munkáján átvonult. A szamár és tu­datlan eximek, válogatás nélkül akárkire, aki neki hitelt adni nem akart, úgy hullottak mint a zápor. S­kan valónak és szentírásnak vették azt is, ami humbug volt, h oly férfi részéről, ki ily kértelhetlenül bírál. Mert az osztrák hadsereg­ben akkor nagy vola az elkeseredés; a tisztikar alsóbb rétegei jól tudták, hogy a vereségek oka *) Arkolay csak fölvett név. T­ulaj­donképeni neve­­ S­t­e­u­be­r Valentin , Würtembergi születésű és s­z­á­s­z kir. tüséitiazt volt. Osztrák katonai szolgálatban nem volt, hanem mint katonai iró működik, hol fekszik, — s azért elégtételül szolgált ne­kik, ha némely felsőbb rétegek ellen a piszkoló­­dás legaljasabb hangján szóltak. S a nagy hang mellett a valónál nagyobb realitást, a valónál nagyobb tehetséget, — és sok igazságot sejtet­ted. E hang szokatlan vala akkor a hadsereg­ben, — s ennek köszönheti Arkolay, hogy szava hatásossá vált. Később gyengülni kezdett az Arkolay - cul­­tur. Franczia és porosz intelligens katonák mo­­solylyal nézték a humbugot, melyet tíz. De a nagy hang sokak előtt imponál még ma is. És ehez járul az, hogy Arkolay érzi azt a szelle­met, mely a hadsereg némely körei által ápol­tatok,és érti annak kizsákmányolását. A szenve­dély első vehementiájáral szól mindig; — a ka­tonai őszinteség netovábbját, oly válogatott ki­fejezésekben keresi, melyek csak a legművelet­­lenebb néposztályok legalsóbb ban és sárban fetrengő rétegeiben találhatók fel, s ott is csak négyszem­közt mondatnak el. Legújabb munkája „Das Germanenthum“ — kulminál mindenben. A­ki a magyart „rabló­­népnek“, a cseheket oly népnek nevezi el, mely­nél a zsebkendő és szappan még nincs divatban, az so­kal fényesebb bizonyítványt ad magáról, mintsem igényt t­arthatna, hogy valaki komoly szóváltásba bocsátkozzék vele; mert hát az ilyen emberben, aki a közönséges hiedelem szabályai alól feloldottnak hiszi magát,­­ nem találunk garantiát az iránt, hogy ékes műszavainak, pisz­­kolódásai és káromkodásainak kifogytával, nem vetemedik-e oly gesticalatióra is, mely tisztessé­ges társaságban nem szokásos. Épen azért nézetei c­áfolgatásába alig fogunk bocsátkozni. Csak néhány­ részletet fogunk azok­ból megismertetni olvasóinkkal,­­ hogy lássák, miként ir és szól oly egyéniség, kinek akadtak és akadnak még ma is dicsőítői a hadseregben. Örömmel constatáljuk, hogy fogy ezek száma, hogy a régi osztrák gárda fogy napról napra, s hogy vannak kivételek, kik tanultak a múlt ke­serű tapasztalatain. Mi indíthatta Arkolayt eröpiratának közrebo­csátására, azt alig lehet megérteni. Józan észszel, tiszta indokokból alig cselekszik valaki ilyet. Első czélja az lehetett: e zavaros percek­ben összeveszíteni egymással nem csak a mo­narchia véderejének külön elemeit, hanem a monarchia népeit is. De a­ki ily­­czélokra építette számításait, az tapasztalni fogja, hogy roszul számított, az csa­lódni fog. Mi meg fogjuk óvni hidegvérünket Arkolay piaczi hősködéseivel szemben is. Azok, kik a kiegyezkedést ostromolják ma, kik Magyarországot és Ausztriát épen most akarnák összeveszik­ni, elfelejtik hogy egy közös ellenség csek még szorosabb sorakozásra int. Arkolayból csak a reactio szólhat; az a resetio, mely fájlal­ja még most is a Habsburgoknak Németország­ból való kiszorítását, mely Poroszországnak kérlelhetie, de egyszers ninc tehetetlen ellensége azért,mert ez végrehajthatja Németország egysé­gét Ausztria hegemóniája nélkül, mely a Habs­­burg-dynastia köré sorakozott országokban csak eszközöket ks akar ismerni saját czéljaira, — mely ellensége ez országoknak, mihelyt ily czélokra nem engedik magukat felhasználtíttni; — s mely nem idegen attól sem, hogy Magyarországot új­ból a polgárháború örömeiben részesítse. Arkolay ezt a jelszót irta munkája elé: „Das Deutschem­us­­­verdrängt, und die Sprache der Hausknechte werden. A csőcselék s­zí­ava a magyar országgyűlésből.“ — Ez eléggé jellemzi az irat irányát s­irályát, é­s ezek után fejtegetendő nézetei alig lephetnek meg. De a mutatvány, amelyet’fentebb czikkünk elé tűztünk, mutatja azt is, hogy minő súlyt kell helyeznünk Arkolay politikai bölcsességére. Lukács Béla: Páris felé... Európa figyelme Páris felé van fordul­va. Ez többször történt az uj korban, de eddig a franczia nemzetnek mindig több dicsőségére való dolgok miatt tör­tént ez, mint most. 1789-ben az uj kor eszméit hirdető Páris, és szavára Mirabeau jóslata teljesült: „La revolution fera letour du monde.“ 1830-ban Francziaország kormányát buktatá meg Páris és Európa újra lángba borult. 1848-ban Francziaor­szág dynastiáját ű­ze el Páris és Európa minden trónja megrázkódott és a népek solidaritása hirdettetett. Szóval, valahány­

Next