A Hon, 1870. szeptember (8. évfolyam, 207-236. szám)

1870-09-17 / 223. szám

hausenben a bádeniak t­ovábbi mozgalmáról. A panique nagy volt, a lakosság minden percében az ellenség megjelenésétül tartott, s a tehetős családok egymásután Svájc­ semleges területére siettek, biztosságba hozni ingóságaikat. Reg­­n­a a 11 százados a párisi önkény­­es csapat pa­rancsnoka ily körülmények között elhatározta, hogy tájékozást szerez magának az ellenség po­­zcióiról, kész lévén egy ford­rozott kémszemlét is koc­káztatni csekély számú embereivel. Báto­rította őt ez elhatározásában a mühlhauseni uj prefectus is, G r­o­sj­e­a­n, kinek erélyetíti, mint hallom, sokat remél a republikánus kormány. Késő! Késő!.... Midőn megláttam az expeditióra szánt csapa­tot, megvallom, bánni kezdtem, hogy két órával előbb szavamat adtam a „Débats“ tudósítójának, miszerint vele együtt részt veszek a kalandos vállalatban. Mert hogy ezen önkénytesek nem voltak még t­ljesen katonailag fölszerelve — az még hagyján. Látni lehetett itt kifogástalan fé­nyességű laktopánok mellett magasszáju vadász­­csizmát, idomtalan faczipet ■­­ és nem tréfálok — papucsot is. Csak a föveg s a praktikus sza­bású sötétkék blouse volt katonai, míg a nad­rágok tekintetében ismét a lehető legnagyobb változatosság uralgott, kezdve a kényes szinti salon nadrágtól egész a megviselt botbugyogóig. A fegyverzet ellen azonban akarva sem lehetett volna kifogást emelni. Pompás messzehordó Mi­­nié-puska hatalmas vágó szuronynyal, és hozzá száz dar­ db kész töltény — ez már meg­járja fegyverzetnek. Hanem minő emberek ke­zében voltak ezek a kitünő fegyverek ! Semmi katonás magatartás, semmi fegyelem, semmi gyakorlottság. Egy egy században alig birtam összeszámlálni 15 — 20 régi katonát, kik első tekintetre kiríttak a sorokból, nem csak alakjuk és magatartásuk, hanem még inkább a helyzet­hez illő komolyságuk által. Kétségkívül van a csapatban nem egy férfi, ki a bazra nagy vesze­delmétől és legnemesebb polgári kötelességétől ösztönöztetve hagyta oda a családi tűzhelyét, hogy fölcs­­élje megszokott nyugalmát a ,­rauc­­tireur“ föladatának nagy nehézségeivel. Azonban a többség oly egyénekből áll, kik részint kény­szerűségből, részint viszketegből léptek be, hogy elmondhassák : „én is küzdöttem a hazáért!“ Háborús időben minden hadseregben megsza­porodnak ezen herék, kik a komoly küzdelem órájának beállt­ával vagy gyáván keret­et oldanak, vagy csak akadályul szolgálnak társaiknak. Hisz a magyar szabadságharc­ hőseinek is elég alkal­muk volt megismerkedni 48- és 49-ben az e faj­ta emberekkel, kik mindenütt egyformák, mert nem hazaszeretet, hanem aljas vagy könnyelmű indokok nyomják kezükbe a fegyvert, melytől a tett perezében mihamarább szabadulni iparkod­nak. Az indulókészen álló csapat látása tehát nem hatott rám valami bátorítólag, sőt sejtelmeim a lehető legroszabbak voltak. A reflexióra azon­ban nem maradt sok időm, mert M i 11 a­u­d már ott várakozott a „hôtel du Rhin“ kapujában rámutatva két bús tekintetű gebére, melyeket­ az expeditio tartamára mesés árakon szerzett meg a vendéglőstől. Visszalépni e perezben annyi lett volna, mint gyávának tartatni. Beletaláltam tehát magam a kényszerhelyzetbe, a egy rövid n­egyedóra múlva már nyeregben ülve vonultunk ki Mühlhausenf­öl, víg trombitaszó mellett, és ki­sérve a lakosság üdvkiáltásaitól. Útközben megelégedéssel tapasztaltam, hogy a mü­hlhau­­seni csendőrség önkényt hozzá csatlakozott a kis hadosztályhoz, mely e szerint 50 és néhány lovasból és körülbelül 800 gyalogból állott, mi­után a mühlhauseni mobil­gárda 5-dik százada majdnem teljesen megjelent, részt venni a kém­szemlében. Milland és én — mint nem combat­­tánsok — természetesen az utócsapathoz lettünk utasítva, hol egy katonaorvoson kívül még a mühlhauseni rendőrbiztost találtuk, ki szintén önkényt csatlakozott a katonasághoz. Kölcsönös ismerkedés után kitűnt — nem csekély megle­petésemre — hogy a nevezett orvos magyaror­szági, még pedig temesvári születésű. Az 1859-i franczia osztrák hadrzenet alkalmával jutott Francziaországba, és már 9 év óta másodorvos a müthlhauseni katonai kórházban, nős és három gyermek atyja. Bizonyos büszkeséggel mondá, hogy legidősebb fiát Árpidnak keresztelten:«­ persze némi nehézséggel, miután a franczia plé­bános sehogysem akart emlékezni ily pogány nevű szentre, mit szívesen elhiszek neki. Az ég, mely elindulásunkkor Dorus volt, alko­nyat felé kitisztult, úgyhogy kedvünk szerint gyöngyörködhetünk a naplemenet pompás lát­ványában. A Vogcsek szikiaesuc3£i mögött le­nyugvó naptól megaranyozva tűntek elő jobbról a bádeai Schwarzwald távol hegyormai. A egész táj, mely lépten nyomon az elassszi szorgalom jeleit tárja föl, nyugodt és csendes volt, mintha a háború fúriája valahol egy távol világrészben dúlna. Pedig alig 7—8 mérföldnyire innét — Schleradht és Marchkirch körül—tán ép az elkese­redés harcra foly,és lehet, hogy a sötétség beáll­tával piroslani látjuk majd éjszak felé a távol láthatást, égő falvak falán.A lángjaitól Rottwei­­lertől kezdve, hová pontban hétkor érünk el, fél­órás szünet után, kocsin megy tovább az expedi­tio. A derék parasztok, kik utolsó ingüket is odakölcsönöznék a franczia ügynek, első felszó­lításra előteremtik a szükséges 80—90 kocsit, melyeken a gyalogság sok szorongás után végre helyet talál. Az első kocsit maga a bottweileri maire hajtja, és utána hosszú sorban következik a többi. Az előcsapatot természetesen a csendőr­­ség képezi, fölvont karabéllyal, figyelmesen te­kintve a sötétedő éjbe, mert a déli szél újra fel­legekkel borítja be az előbb még tiszta eget. Az országút két oldalán emelkedő magas nyárfák sötét óriások gyanánt tűnnek elő, melyek fenye­­getőleg látszanak ránk tekinteni. Tíz óra mié növekedik a szél,­­ az ég annyira besötétül,hogy alig látunk túl lovaink fején. Csak égő szivar­jaink parázna vet olykor egy perezre fellobbanó kísérteties világot a legközelebbi szomszédra, hogy nyomban rá annál átdatlanabbnak tűnjék elő a sötétség. Tizenegy óra felé közel vagyunk Münsterhez, és senki sem tudja megmondani a parasztok kö­zül, várjon fenéziák vagy ellenséges csapatok állanak-e a városban. A legnagyobb elővigyá­­zat válik szükségessé. A parancsnok a legszigo­rúbb csendet hagyja meg embereinek, de ezek elnémultak már, mihelyt értesültek a helyzet komolyságáról. A legénység lövésre kész fegy­vereit tartja kezeiben, míg mi, kikre nem gon­dol senki, önkény­telnü­l megsarkantyúzzuk lo­vainkat, hogy közelebb érjünk a fegyveres erő­höz. Rövid idő múlva aztán megtorlódnak és megállnak a kocsik. Mi az? kérdi mindenki el­fojtott hangon. „Semmi!“ hangzik a válasz. A lovasság előre robogott, hogy kikémlelje, váljon tiszta-e Münste­r az ellenségtől. Addig a gyalog­ság harczkészen áll föl az út két oldalán trrail­­­eur-vonalban. Ha csendőreink netán nagyobb számú lovasságtól ve­stőének üldözőbe, akkor pár kocsi felfordíttatik ez út széltében, hogy torlaszul szolgáljon a lövészeknek. Csak minél nagyobb csendet uraim! E felvilágosítást egy idős nemzetőr-tiszt szolgáltatta. Félórás nyugtalan várakozás után végre lódo­bogás hangzik messziről. Visszafojtott lélekzettel várjuk közeledését. Egyúttal kiveszszük a Minic­­puskák zárainak sajátságos csattogásából, hogy a gyalogság lövésre készíti fegyvereit. Mindig közelebb hangzik egy sebesen ügető lovascsapat patkóinak zaja. Hasztalan eretetjük meg sze­meinket, a sötétség semmit sem enged látnunk. A zaj közel van már, alig lehet háromszáz lé­pésnyire tőlünk. „Q u i v i v­e ?“ kiáltja e perez­ben harsány hangon a legszélső őrszem. „Metz et Strassbourg!“ hangzik vissza a kitűzött jelszó. Ezek a mi csendőreink. A de­ák harc­o­sok hírül hozzák, hogy Mütsterben nincs ellen­ség, de franczia katonaság sem. „Mont ez aux voitures, en avant!“ hangzik a parancs­nok rendelete, és pár percz múlva ismét megin­dul a kocsisor, rendben s a lehető legcsendeseb­ben mint előbb. Éjfél után beérkezünk Münsterbe, melyben hiába keresünk lámpát vagy gyertyavilágot! E sötét, felacsony házak, melyeknek sajátságos idomú tetői mint nagy koporsófödelek néznek be ránk, egészen kihaltaknak látszanak. Még a kuvaszok sem üdvözlik megérkezésünket. Min­den néma és sötét mini a sír. Tán az állatokat is a közeledő veszély ösztönszerű megérzése tette ki ilgataggá. A piaczon a gyalogság leszáll a kocsikról, melyekre többé nincs szükség, mi­után innét gyalog történik tovább az előnyomu­lás. A máskor oly beszédes elsassi parasztok alig szakitnak maguknak pár pereznyi időt lo­vaik itatására, és már sietnek visszafelé, hogy minél hamarabb távozzanak az ellenség szom­szédságából Mert most már csakugyan minden perezben találkozhatunk a badeniek előőrseivel. Msrkirch, melyet az ellenség sept. 6 án össze­­ágyazott és részben fölgyújtott, csak négy, vagy jobban mondva negyedfél martföldnyire fekszik innét, és több mint valószínű, hogy a bademek azóta előre tolták elő hadukat. A vállalat komoly része tehát hátra van még. A parancsnok a ms­ire által biztos vezetőket rendeltetett, s addig kiki nyugodhat kénye szerint. Csak a fáradhat­­lan csendőrök őrzik a helység túlsó bejáratait. Mi is leszállunk a nyeregből, és egy kalóczára heveredve, vacsorát rögtönzünk, melyhez Mil- Lud szolgáltatja a sonkát, az orvos a kenyeret, a rendőrbiztos a cognacot , és a sajtot. Szegény lovainknak szintén jól esik az a kevés ablak, mit en­bük tálalhatunk. Eddig várakozásunk el­lenére kitartottak. Kevéssel egy óra előtt tovább indulunk, még pedig következő rendben: Legelői a csendőral­­tiszt és két lovas, azután húsz csendőr és két münsteri lakos, kik ismerik a vidék minden rej­­tekét, ezek után egy század önkénytes, mögöt­tük a parancsnok s a többi lovasság, végre az egész gyalogság, s aztán mi négyen lóthátok, de facto az utóhadat képezve. Mögöttünk semmi, csak a sötét, viharos éj. A vállalat kezdett komolyan kalandos lenni. — A tisztek még egyszer a legnagyobb csendet hagyják meg, úgy hogy az egész csapat csak suttogva meri közleni egymással észrevételeit .­­Már másfél órája, hogy elhagytuk Münstert, és még mindig szemközt megyünk az éjjel s a bi­zonytalansággal. Az út melletti bokrok között sajátságosan zörög a vihar,s a csalódás gyakran oly nagy, hogy emberi léptek zaját és fegyver zárak elrdzanását véljük hallani. A kéz önkény­telenül odakap a biztos revolverhez, de a jövő perez már megmutatja, hogy a fölhevült fantázia szerencsére csalódott. E­közben érezhető hűssé vált az idő. Legcsal­­hatlanabb jele a közeledő reggelnek, mely­nek megérkezését tán mindnyájan nyugtalanul várjuk titokossn. Félóra vaulva enyészni kezd az eddigi sötétség. A szél a Vogézek mögé söpri a­ekete felsegeket, s itt-ott világosabb lesz az égboltozat. Még félóra és már tisztán látjuk a szürkületben az előttünk vonuló csapatok körrajzait. E perez­ben éles puskalövés dörgése szakítja meg a csendet. Nincs időnk kérdeni, honnét ered. Utá­na, mintegy varázsütésre jobbról és balról meg­villannak a lövések, egymásután, szakadatlanul, és fölhangzik a német „hurrák“,a bádeniek csa­takiáltása. Az előcsapat megtámadtatok A szür­kület homálya , a lőporfüst semmit sem enged láítunk. Halljuk a mieink riadóját, a tisztek parancsszavait, és nyomban rá a Chassepot-pus­­ka félreiszaerhetlen dörgését. Most a mobilgárda adott sortü­zet­ kiáltja az orvos. Valóban a­ki csak egyszer hallotta a Chassepot éles, fütyülő lövését,az meg tudja különböztetni e hangot,bár­mely más puska roppanásától. Megsarkantyúzzuk a lovakat és előre vágtatunk. A zavar leirhatlan. A francs tireurök egyre másra tüzelnek,pedig még csak nem is látják az ellenséget.Egyszerre jobb­ról is fölhangzik a hurráb, és mielőtt még csak időnk volna tájékozni magunkat, ez oldalról va­lóságos golyózápor repül felénk mely alig 80— 100 lépésnyire tőlünk leterit egy sor embert . Nyomban rá egy sötét tömeg viharsebességgel csap a gyalogságra. A bádeni lovasság ez, mely karabélyait kisü­tögetve, en carriére támadja meg oldalról az önkény­­eneket. Még csak a franczia tisztek parancsszavait halljuk: „Formez le carreé !“ s aztán torony iránt neki vágtatunk a mezőnek, nehogy harczolóknak tar­tassunk és lekaszaboltassunk a bádeniek által. Két-háromezer lépésnyire megállapodunk egy dombon, a regg fölvirad­, az országot és főleg a mezők telve vannak menekülő önkénytesekkel, azonban ellenséget nem látunk. A lövöldözés még folyvást tart, és mi csakhamar elvesztjük csüg­gedtségünket, midőn tisztán kiveszszük a Chas­sepot puskák éles bőrtüzét. „Vive la garde mo­bile!“ kiáltják franczia társaim. Valóban úgy látszik, hogy a derék mühlhauseni mobilárba­n a csendőrség egyedül állott helyt az ellenségnek. Egy negyedórás lázas nyugtalanság után végre jó rendben látjuk visszavonulni e kis csapatot, mely 11 foglyot ejtett. A bádeniek nem merték üldözni a visszavonulókat, kik között alig van 150 francs-tireurs. A többiek megfutottak a lo­vasság rohama előtt, és e perezben, midőn e so­rok­at írom, még mintegy 40 ember hiányzik a létszámból. Semmi kétség, hogy ezek elfogattak a bádeniak által, kik e kit csetepatét, melyben franciiák összesen 3 holtat és kétannyi sebesül­ tt net Edgar kiáltványa Franczia- és Németországhoz. Fra­nziák, drága ház limfiai! Kilenc­ évi szám­űzetésem nem ak­art egyebet bebizonyítni, mint azt, hogy a decz. 2-ki kormánynak nem lehetett más következménye, mint rabszolgaság és Fran­­cziaország romlása. E kormány megbukott, az igazságosság meg van engesztelve, az igazság megmentve. Szám­ű­­­etésemnek nincs többé jogosultsága. Vissza­jövök, hogy veszélyeitekben osztozzam. Páriába visszatérve első szám : éljen Páris ! Éljen örökké a civilia­tio menhelye. Őt szét­rombolni a­­nyit tesz, mit a civilisatiót szétrom­bolni akarni. Mitől kelle­n félnünk ? Az egész emberiség velünk van. Egyesség, mindenek előtt egyesség a nemzeti védelem kormányával. Mi újból a jog és igazság birtokába jutot­tunk. Mind­ennek respublika a neve! E hosszú rabszolgaság után Francziaoság újból szabaddá lett; a demokrat köztársaság lo­bogóját lengeti ; ez minden népek zászlója. A vi­lág újból felismerte Francziaomágban a jog harczosát. Nincs többé száműzetés, nincsenek fejedelmi családok, melyek a közérdek felé helyeztettek. A veszély sokkal nagyobb, semhogy mi magunkkal játszhatnánk. A szabadulás ösztöne ezt súgja nekünk . Egy fejedelem minket érvénybe so­dort. Egy fejedelem, egy dynastia sem fog min­ket ebből kimenteni. Ezt csak mi magunk te­hetjük. Francziaországot egyedül Francziaor­­szág mentheti meg. Maga katonáink heroizmusa ezt bizonyítja ne­künk : Ők nem győztek, mert lehetetlen volt a dec. 2-ki zászló alatt győzni. Mi újból átvettük a republikánus zászlót, me­lyet­ az in­vasió sohasem szennyezett be. Ő ismét önmagától jelent meg, a legnagyobb törvényességgel, mi csak a világon van : a dol­gok hatalma, és az egész nemzet felkiáltása ál­tal, mely abban üdvét látja. Egyedül abban, és sehol sincs más helyt azon moráls erő, melyre Trocha kevéssel ezelőtt hi­vatkozott. Minden nép érzi, hogy most saját ügyei forog­nak kérdésben, mert az igazságosság és igazság­ról van szó. Ez már magában a győzelem zálo­ga, ha a népek egyetértését bírjuk és rokonszen­­vét és titokban még saját elleneinkét is. Minden fajú németek, öszü­teségtek most próbakőre van téve; ti mondtátok, és ki­rálytok, a koronaörökös és publicistáitok szavai által ismételtétek, hogy ti nem Francziaország, hanem csak kormányának feje ellen viseltek há­borút. Az alkalom, hogy őszinteségteket bebizonyít­sátok, megérkezett. E kormány bűnös feje, ki egyet és másikat is megcsalt, maga döntötte magát érvénybe. Ő el­tűnt, nincs többé. A franczia nemzet őt kiköpte. A gyűlések, melyek nekik eszközül szolgáltak, megtörettek, mint ő. Mi kell több. A Francziaor­szág és a világ ellen elkövetett bűntények meg vannak fenyítve. Ez a legfőbb igazságosság ítélete. Részetekről kárhoztatni akarjátok az igazságosságot ? Az usurpatiot más név alatt akarjátok ismételni ? Ha egyhangú nyilatkozataitok igazak voltak, akkor közös ellenségünkkel a háború oka is megszűnt. Ha ellenben folytatjátok a háborút, miután az igazságosság ítéletet mondott, és a háború oka szintén megszűnt, akkor nem fogjátok a szemre­hányást elkerülni, hogy ti Francziaországot meg akartátok csalni. Ez esetben azonban nemcsak ellenünk harczol­­tok, hanem az igazság ellen is, és elvesztenditek a régi német hűség hírét. Az esküszegés rendszerét akarjátok megújít­­ni, mely épen a ti és a mi átkaink alatt roskadt össze ? A kétnyelvűség kormányának helyét akarjá­tok elfoglalni, mely épen most ért véget ? Ezért fegyverkeztetek tehát fel ? Az igazságosság eszméjét, melyet mi most új­ból felmagasztaltunk, nem fogjátok a népek szí­véből kiszakíthatni; ez összerombolhatlan, hal­hatatlan és el fogtok mállani az emberi nem ezen ösztönén! Azt fogják mondani — és joggal fogják mon­dani, hogy a német népek rászedték e népeket és csak azért győzték le a csalárdságot, hogy ré­szükről saját hasznukra újból megkezdhessék. Ez lesz, a né­met civilisatió romja ! Hála isten, mi is győzelmekkel halmoztattunk el. És azok akkor fordultak ellenünk, midőn mi a jog éa az emberi lelkiismeret ellen mint hitlenek jelentünk meg. A történelem kárhoztatása vár reátok, ha a mi példánk elveszett rátok nézve, ha ti megsértitek azon nemzetet, mely ezentúl az igazságot, sza­badságot­­képviseli, és ki már csak az összes nemzetek ügyéért van felfegyverkezve. Ez­­­m­e azon politika, melyet ti XIV. Lajos­ban és Napóleonban kárhoztattatok, meg nem ari­­sültök, mint ezek. Nálunk a köztársaság minden szakadást be­végzett. Mi a minden nemzettel közös téren ál­lunk. Mi teljes világosságban fogunk har­colni , mi az emberi nem ügyét védjük. Az ügy nem veszhet el. Páris, sept. 9. 1870. Quinet Edgar: Laon fölrobbanása. A párisi lapok közöltek ugyan egyes adato­kat Laon várának fölrobbanásáról,de még ezeket nem lehet teljes hitelveknek tekinteni. Tudósítá­saik abban egyeznek,hogy a citadella a parancs­nok alul illetőleg parancsára röpíttetett légbe, de nevét majd Therenin d‘ Hame-nak, majd Brayer gr.-nak írják. Laon városa állítólag egészen szét van rombolva e robbanás által; azt írják, hogy 50.000 fontnál több puskapor volt a várban felhalmozva. A „Figaro“ híre sze­rint a parancsnok nem halt meg, csak fején sérült. A gyújtás több k­ialitása szerint csak ak­kor történt midőn a mozgó őrség utolsó embere is elhagyta a citadellát és a porosz vadászok már bevonultak. Ha ez ki van és valónak bi­zonyul azon adat is, hogy 300 mozgó őr veszett oda, ezek c­sak a város összeomlása által eshet­tem áldozatul, mi természetesen példátlan rom­bolásra enged következtetni. A párisi lapok így adják elő a dolgot: „Laon városa Dines többé. Egy magaslaton épült volt, mely egy félmértföld átmérőjű sík felett uralkodott. A várost egy citadella védte, mely 13 ágyúval volt felszerelve és raktárában kilogramm puskapor volt. Szombaton f. hó 3 án 15.000 franczia érkezett ide Maudhrey tbk. alatt, kik Vinoy tbk. hadtestével nem tudtak egyesülni. Maudhuy vette át a vár parancsnok­ságát és nagy intézkedések létettek a vár vé­delmére. Vasárnap a menekülök által a csapa­­tok ereje növekedett, kik hírül hozák a németek közeledtét. Este híre jött a köztársaság kikiál­tásának. Más­nap köztudomásra jutott a sedani capitulatio és erre mindjárt megkezdődött a visz­­szavonulás Párisra. A távozóknak a parancsnok rövid „adrin“-t mondott és ekkor már talán a végzetes határozat megfogamzott benne.Tudta, hogy Lacid­ meg nem tarthatja. Ő tudta azt is, hogy roppant mennyiségű puskapora van. Kedden már egy pár porosz dsidás mutatko­zott a vár előtt, kiket elűztek. A rá következett napokon már többen-többen érkeztek, míg végre egy egész hadsereg állt Laon előtt. Szombatra viradt és ezzel elérkezett a megadás órája, mert az ellentállás gondolat­­ja őrültség lett volna. A parancsnok átadta a várat. Mecklenburg Schwerin­­g. vette birtoká­ba. Számos tiszt és lovas katona ment a citadel­lába. Mialatt a távolban az ellenséges sereg tö­mege özönlött a vár felé, a citadella kövezetén a belépők sarkantyúinak pengése hangzott fel. Egyszerre megrendült a föld és levegő borzasz­tó csattanás által. Néhány másodperczre úgy látszott hogy ég és föld h­apsszerűleg egymás­ba dőlnek. Erre roppant csendesség állt be : a hel­y megnyílt és leomlott. Laon városa nem volt többé.“ A „Journal officiel“ ez esetről következő köz­leményt leirja: Janis, sept. 10. Laon állomásfőnöke. — Értesitéseket 9-én gyűjtöttem. — Theremin d'Hame ílik, a citadel­lát átadta, hogy a várost megmentse. Délben a poroszok a citadellába vonultak; a mozgóőrség déli 1—2 óra közt szabadlábra helyeztetett. A punkeporkamra a citadella egy részével, a po­rosz táborkarral, néhány száz ellenséggel és néhány mozgóőrrel légberöpült. A tábornok él, fején sérült. A poroszok nem erőszakoskodnak e városban, el vannak csüggedve ; meg vannak győződve, hogy Párisban sírjukat lelik. A porosz csapatok Laonban gyülekeznek ; Laon kerületének északnyugati részét száll­ták meg. Clermond­es Fermeeben 5 — 6000 emberből álló tábor van.“ Hű másolatáért fele­lős: G a m b e 11 a belügyér. A „Figaro“ egy mozgóőri százados követ­kező levelét közli: Szerkesztő úr! Engedje meg, hogy a történtek valóságát tulassam.A lakosság és a községi ta­nács úgy viselték magukat, mely azt engedi Hírnünk, hogy megfeledkeztek arról, hogy fran­­cziák. Folytonosan ostromolták Theremin d'Haine tábornokot. A maire oly kiáltványokat bocsátott közre, melyeket közölni sem akarok, és a nem­zetőrséget a poroszok érkezte előtt két nappal már feloszlatta. M án esti 6 órakor a lakosság a tábornokot egy fogadóban körülvette, hogy a citadella átadására bírják Én voltam az, ki több társaimmal együtt és két mozgóőrrel a fogság­ból kimentettük. A mozgóőrség parancsnoka Henri de Chazelles nem fogta fel hivatását. Az utóbbi 10 nap alatt embereit hevertette. Zászló­aljait sem nem gyakorolta, sem nem látta el utasításokkal. Emberei a legnyugtalanítóbb in­dítványokat tették anélkül, hogy főnökük csak egy bátorító szóval is erősítette volna a csügge­­déket. Maga mondta, hogy hiba lenne egy zász­lóalj mozgóőrt feláldozni oly tér védelmében, melynek megtartása a nemzeti ellentállás ter­vébe nem is tartozik. Bizonyítom (és ezt az elmaradhatlan vizsgálat is ki fogja derí­teni), hogy Ch­­zelles magaviselete sokban járult ahhoz, hogy a tábornok az átadás­ra szánta magát. A tábornokot azért vádolom az átadásért,mert a citadella élelemmel és lőszerek­kel gazdagon el volt látva. Volt 35 ágyúja és vetőlövege, és minden öt ordonyban volt egy vontcsövű ágy­aj­a. Sokat beszélnek arról, hogy a tábornok e tettében kivált tekintettel volt ér­dekeire s családjára, mely Laon közelében birto­kos. Midőn Chezelles mozgóőrségi parancsnok­tól megtudtam, hogy 9 én, reg. 10 kor fog meg­történni az átadás, életem kockáztatásával 5 órakor elhagytam a várost. Hogy szabad utat nyerjek­, egy dsidást, ki Laon és Mona en-Laon­­nais közt őrt állt, meg kellett ölnöm. Ezek a té­nyek, melyeket láttam. Bátran állíthatom, hogy sem Chezelles, sem a tábornok nem voltak azok, kik a citadellát légberöpiték! Minden ar­ra mutat, hogy az a tüzéri őr érdeme volt. Mindenesetre nem igazsá­gos, hogy e hősi és dicső tény azoknak tulajdoni­­tassék, kik azt végre nem hajták. Fogadja stb. J. P­é­t­e­r, a mozgóőrség 3 zászlóalja 2 ik szá­zadának századosa Alsine-ből, ki jelenleg Pá­risban van a hadügyminiszter rendelkezése alatt. Noha ezen és több más levél is nyilván mu­tatja, hogy a várparancsnok a légberöpítés dol­gában ártatlan, mit a berlini „National Ztg.“ is elismer, mindamellett a berlini kormánylapok V.zó dühkel rontanak a respublikának, és a franczia népnek. A „Staatsanzeiger“ hivatalos dühöngése így szól: „ A laoni gyalázat jellemzi a jelen háborút, mely becstelen szószegést és undok gyilkolást mutat fel. Hiába keresünk a fanatizált és hazug franczia sajtóban csak egy roszaló szót is. Sőt inkább hősi fénykép tüntetik fel. Ily vakság, ily zavar az erkölcsi fogalmakban azon anar­­chicus állapotban, melyet Franczia­­országban a k­özt­ársaság rész­let vesztettek bizonyára nagy győzelemnek fog­ják elkövetni. A mi a bádeniak általi meglepetésünket illeti, annak a franczia tisztek véleménye szerint vagy az lehet az oka, hogy az els­őség már jó eleve értesült mitfalhauseni kémjei által ezen expedi­­tióról, s e szerint már előre megtette dispositióit, vagy az is lehetséges, hogy a badeniak ép ha­­sosító kémszemlét tartottak, és véletlenségből bukkantak a fravonákra. Első esetben szerencse hogy ily könnyű áron megmenekedett csapatunk a kelepczéből. A csendőrség hősisége s a mo­­bilgárda szilárd ellentállása nélkül azonban bi­zonyosan sokkal szomorúbb véget ér az expedi­tio, mely meghiúsultnak tekinthető, miután a francziák nem merítettek elegendő tájékozást az ellenség ereje és p­oizlója felől, ho­gy ez lett volna a főezél­­leges kikiáltása előidéz, (I) a német hadviselésnek, mely a ném­et civilisatió magaslatán áll, napról napra több nehézséget okoz. Mindamellett reméljük, hogy feladatát méltón fogja megoldani. De hogy lesz ez lehető, ha minden civilisalt nemzet intő hangon nem szólal fel ez erkölcsi elvadulás ellen.“ Páris védelme. Páris védrendszerét a bécsi „Presse“ tudósí­tója sept 11 -ére rendkívül kifejlettnek mondja. Csodával határos erélyt fejtett itt ki az ideigi­ kormány. Terjedelmes védművek jöttek létre, a domi­náló magaslat , megerősítvék, vízárasztó és felrobbantó művek mindenfelé. Sőt a védrend­­szer szellemileg is gyökeret kezd verni. A Tro­­chu és Mellinet készítette védelmi terv az alpa­rancsnokoknak kiosztatott. Mindenki tudja sze­repét s készen áll. Fegyver, lő- és élelmi­szer elég. Szóval, Párist nem lehet többé rohammal bevenni, hanem rendszeresen ostromolni kell, s az ostromlónak nem lesz könnyű munkája. Félni lehet azonban belső zűrzavaroktól. A „Marseillaise“ párt mozog, s a kormánynak, mely eféle mozgalmak ellen erélyes rendszabá­­lyokkal van készen, nagyon résen kell lenni. Okán­:már talpon állott 4 zászlóalj nemzetőr töltött fegyverrel, bizonyos pontokat, különösen a Vilietet szemmel tartva, s az ideigi­ kormány egész éjjel felvolt. A contrerevolutio ellen tett intézkedések közé tartozik az Orleansok kitiltása is. A za­vargók egyelőre azt határozták, hogy nyugodtan lesznek. De a lehetőség önsúlya mégis nyomja a derék védőket. A párisi védő csapatok számát most 250,000 emberre tehetni, melyből rendes katona 80,000. St. Denisben 30,000 ember táboroz. A zs­ndá­­rok, udvari és városi őrök mind beosztvák, és az egész seregnek jó katonás alakja van. A külső védelemre nézve kb­.Ordre de batail­­le állapitatott meg: Vincy saját hadtestével és a Laonnál összeszedett töredékekkel Argenteuilt védi, Mellinet a többi bemenekült ezreddel és néhány új zászlóaljjal Sceaux Bourgot. A vidéki mozgó őrség némi sorcsapatoknál Noissy Vil­­hersnél áll; tábornoka még nincs kinevezve. Egy lovascsapat Bourgesnél áll. St. D. A belső­ védelem az erődök, melyek nagy részét párisi mozgók és tengerésztü­zérek tartják megszállva, melyek kellőn ellátvák. Sajnos azonban, hogy ezekben nagy hiánya van a bomi­­bamentes hajlékoknak. Azonkívül minden utcza vége meg van erősítve, a házakat e természetes erődöket nem számítva is. Végül a torlaszok következnek, melyek fanaticus csapatok kezében nem csekély fegyver. A lakosság és a sereg nagyon el van szánva, s jó feltétel legyen az, a melynek engedni kész. Másrészről a berlini „Prov. C o r r e s p.“ ezeket írja a párisi dolgokról: Csapataink a Marne völgyében már Páris köz­vetlen közelébe értek, a más oldalakról is köze­lednek oda. Páris kevés nap múlva körül lesz véve. Legelső dolog természetesen a közleke­désnek mindenütt elvágása, mi ellenségtől nem háborgathatott lovasságunknak nem lesz nehéz. A „párisi kormány“ a múlt héten nagy erély­­lyel tett meg minden intézkedést a város meg­erősítésére. A sorhadak összes maradványai — mintegy 60,000 ember — Párisba hozattak, mozgó őrség is tetemes számmal ment oda, s a nemzetőrségen kívül sok munkást begyakorol­tak. Azt hiszik, hogy 300,000 embert kiállíthat­nak a sánczokra. Eugénia megérkezése Angliába. A „Times“ sept. 12 évől jelenti, hogy Eugénia excsássárné megérkezett Angolországba. Jelen­téséből közöljük a következőket. Eugéni­a császárné csütörtökön reggel érkezett Párisból Ryde-be, s a York-hotelbe szállt. Igen el volt fáradva, minthogy azon 40 tonna hord­erejű egy árboczos hajó, mely áthozta, viharos észak-keleti széllel küzdött útjában. Úti ruhába volt öltözve, egészen úgy, mint a tengeri útról visszatérő angol hölgyek. Lebreton asszony kí­sérte. Ez az egyetlen személy, akit környezeté­ből magával hozott. A franczia császárné Páriából eltávozására s egy franczia kikötőben angol hajóra szállására, végre Angliába érkezésére vonatkozó terjedel­mes hírek mind megbízható forrásból mentvék. Világ­a dolog volt, hogy a Tuileriák nem nyúj­tanak neki többé biztos menedékhelyet. Az idő jelei közt érdemes felemlíteni a császári lakosz­tályok kipusztítását s azon személyes megjegy­zéseket, melyeknek a császárné még a császári lakbeli szolgaszemélyzet részéről is kitéve volt. A császárné tehát elhatározó, hogy nem ma­rad tovább se Párisban, se Francziaoszágban. Podgyász nélkül, egyszerű kocsiban hagyta el Párist s a deauville-i kikötő felé irányzó útját, Trouville közelében. Itt az Angliába menekülést lehetővé tevő eszközökről kellett gondoskodni. Szerencséjére a menekülőknek ott horgonyzott a „Gazelle“ s másnap kellett indulnia Angliába a Svájczból visszatérő Sir Johnnal és lady Bur­­goyne-val. A császárné néhány órával az indu­lás előtt megjelent ezeknél, bemutatta , megis­mertette magát, előadta helyzete aggasztó voltát s kérte az angol gentleman pártfogását, a­ki addig nem is sejtette, hogy a bukott souveraine ott van , mit szándékozik tenni. Ez előre nem láthatott körülmények közt úgy csel­kedett, mint egy valódi gentleman. Lady Bargoyn bemutattatott a császárnénak fel­­ajánlta gondoskodását az egész útra a calais-i csatornán keresztül. 7 én reggel húzta fel a „Gazelle“ horgonyait s kibontván lobogóját, megindult az angol part felé. A jármű személy­zete nem tudta, hogy a császárné fedélzetén van. A szél kedvező volt egész 30 tengeri mértföld­nyíre, de itt egyszerre fenyegetővé kezdett len­ni s rohamosan fűrt észak­keletről. Végre a „Gazelle“ horgonyt vethetett Ryde kikötőjében csütörtökön reg. 3­0. 35 perczk. A császárné anig hogy kiszállott, Portsmouthba indult, egy csa­vargőrössel, s folytatta útját a déli oldalon, Har­tings felé, hol a császári herczeggel kellett ta­lálkoznia. Egy porosz napiparancs. — György s­z­á­l a­lig, mint a 12-ik had­test mostani parancsnoka, Sedan­ban sept. 2-án a következő napi parancsot bocsátá ki .

Next