A Hon, 1870. szeptember (8. évfolyam, 207-236. szám)

1870-09-17 / 223. szám

223. szám Vill. évfolyam. Reggeli kiadás: Pest, 1870. Szombat, September 17. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. E­l­ő f­i­z­e­t­é­s­i d­i­j : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ............................5 „ 50 „ 6 hónapra ..........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különkü­léséért felü­l­fizetés havonkint ......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. fl­o­­­g t­a t­á­s­i díj: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bély­egdij minden be­itatásért . . 30 . Terjedelmi s hirdetések többszöri beiktatás m­el­lett kedvezőb­b­ föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. fggJP" Az előfizetési- és hirdetmény - dij a laj. kiadó­ hivatalába küldendő. E Ltp szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési árak „A HON“ 1870. II. félévére. September hóra ....................1 írt 85 kr September—decemberre (4 hóra) 7 „ 35 „ Az es­ti kiadás postai különkü­l­­déseért felülfizetés havonkint 30 „ Pest, junius hóban 1870. & rEOM. kiadóhivatala. TARCZA. Tizennyolcz év előtt. i­. (y. y.) Most, midőn a kabinetek körében a köz­­társaság él, vagy el nem ismerése forog szőnye­gen , érdekes lesz talán visszaemlékezni arra is, hogy tizennyolcz év előtt mint gondolkoztak ugyan a kabinetek, az uj császársággal szem­közt. A német Bund csakhamar nyilatkozott fölötte. A német kormányoknak és a szövetséggyűlés tagjainak nézetét egy diplomata e sorai(decem­­ber 9-dikéről) fejezik ki legjobban : „Noha egy oldalon sajnálkozást ébreszt, hogy Francziaor­szágban a legitimitás ügyének oly kevés kilátá­sa van: másfelől a katonai hatalom, s az a csa­pás, melyet e hatalom a parlamenti kormányra mért, minden hátsó gondolat nélküli megelége­dést szül.“ Németország döntő köreiben ilyen volt akkor a szellem. Cavour gróf és Palmerston lord egész más okokból adták helyeslésüket az államcsínyhez. Az olasz egység teremtője eszesebb volt a régibb szabású államférfiaknál, s előre látta, hogy az ő nagy terveire Napóleon sokat tehet. Noha akkor halotti csönd volt, (a köfejek nagyobbára börtön­ben ültek,) mégis azt írá ő: „Európaiamét moz­gásba fog jöni.“ Ő tudta, hogy az új franczia kormánynak a külpolitikában kellene keresnie legfőbb támaszát. Lord Palmerston pedig soha­sem tért el egészen amaz alapgondolatától, mely neki a „gyújtogató lord“ gúnynevet szerzé. Mint a szabadelvűség barátja, mindig és mindenütt az osztrák és orosz befolyás ellenében lépett­­ föl, s megtudva, hogy ha Schwarzenberg és Nes­selrode örömüket fejezék ki az államcsíny fölött, most is sietett őket megelőzni, s szerencsét kí­vánt a lo­doni franczia követnek. Igaz, hogy e sietésért a királynő elkérete tőle a külügyek pé­csi­­jét, de végre is a dolgok abban a kerékvá­gásban maradtak, a melybe ő irányozó, s lord Normanbyt, kit Párisban nem igen kedveltek, visszahivák, s helyére lord Cowleyt küldék, kit Napóleon igen szívesen látott; sőt nem sokára a külügyi tárczát is Napoleon egy közeli barátja, lord Malmesbury vette át. Franczia- és Angolor­szág viszonyai tehát egészen barátságos jelleget ölettek. A három északi hatalom: Ausztria, Porosz és Oroszország, különfélekép fogták föl a franczia új viszonyokat. Abban mind a hárman meg­egyeztek, hogy az államcsíny belügy, s abban is, hogy a köztársaság leveretése örvendetes ese­mény, következményeire nézve azonban eltértek egymástól. Schwarzenberg Felix herczeg, az osz­trák kormányelnök, nem sokat törődött a legiti­mitás kérdésével, mert csak arra gondolt, hogy Napóleon császár mily nagy szolgálatokat tehet az absolutismusnak, mely alatt akkor a biroda­lom s főleg magyar hazánk nyögött. „Bonaparte Lajos — b­á­r Szentpétervárra és Berlinbe, — a rendre nézve több biztosítékot nyújt, mint az alkotmány felé hajló Bourbonok. A monarchiai érdekek követelik, hogy csá­szárságát elismerjük s elnyomjuk azt a töpren­gést, hogy ily egyéniségnek a rang egyenlősé­gét megadjuk-e ? Ez elismerés által őt megnyer­vén , Anglia el lesz szigetelve. Követelnünk kell azonban tőle határzott biztosításokat arra néz­ve, hogy a szerződéseken nyugvó külügyi viszo­nyokat, különösen pedig az államok területi ha­tárait érintetlenül fogja hagyni.“ S a­míg a her­czeg így ért az északi udvarokhoz, Párisban ki­­emeli, hogy Francziaországnak és Ausztriának egy közös ellenségük van: a forradalom, min­­­nélfogva a bécsi kormány sem a császári czímét nem ellenzi, sem egyéb oly rendszabályt nem gátol, melyet ő tekintélyének megszilárdítására „a franczia határokon belül“ szükségesnek gondol. Berlinben annyira szerették az államcsínyt, hogy egy e tényt igazoló franczia röpiratot, le­fordítva terjesztettek el. Mivel azonban Napó­leon az alkotmány revisióját óhajta, a Hohen­­zollernekben fölébredt a legitimitási aggoda­lom, s félni kezdtek, hogy az alkotmány revi­­siója Európa térképének revisióját vonná maga után, é­s alkalmasint Poroszország, mint a­mely egyedül határos a nagyhatal­mak közül Francziaországgal, lenne az első, mely a francziáktól a megtámadtatás hátrányát szenvedné. Általában hol szunnyadt még akkor Berlinben a nagyhatalmi öntudat? Nemcsak Francziaország, de még Ausztria fegyverezeje iránt is nagy tisztelettel viseltettek, s a­ki egy Königgrätzról vagy Sedanról álmodott volna, bizonyára a bolondok házába kerül. Az említett legitimitási borzongás azonban nem volt oly erős mint a respublica leveretése fölött érzett öröm. Vilmos ugyanakkor még nem hogy „sas“, de még király sem volt, azonban nagy befolyással bírt, mert a bádeni forradalmat csak az imént tip­tá el, s általában az egész „istenfélő“ családban nagy volt a népszabadság elleni félelem, a­mint hogy most is a kikiáltott franczia respublika szellője úgy megforgatá a berlini királyi ház vi­torláit, hogy a három-négy hét előtt még szörny­zsarnoknak tartott Napóleon ma már napról napra kedvesebb színben kezd föltűnni a hiva­talos világ szeme előtt. Akkoriban Európa legfőbb hatalmasságát Miklós czár képezte, kinek úgynevezett „vas­karját“ hazánk sem fogja soha elfeledni, sem megbocsátani. Neki is — a kényurnak — tetszett az állam­csíny, hanem hogy egy parvenu vele hasonló császár legyen, attól aristocratikus lelke végig borzongott. Báró Paive portugalt követhez, kit épp Párisból helyeztek át Szentpétervárra, igy szólt: „Minden jót kívánok a herczeg-elnöknek s vállalata sikerének, föltéve, hogy okosan fog­ja használni. Tétesse meg magát tiz évre vagy akár élethos­sziglan elnöknek , az mind szép és jó; csak az istenért arra ne gondolj­on,hogy magát császárrá kiáltassa ki! A fenálló szerződéseknél s az ezekből folyó kötelezettségeknél fogva ebből ko­moly bajok eredhetnének. A­mi az Orleansokat illeti, velük nincs mit foglalkozni, s jól teszik, ha csöndesen viselik magukat. A­mint ön is eléggé tudja, nekem sohasem volt velük dolgom. Mint egy nagy állam feje, kénytelen valék Lajos Fü­­löppel érintkezésbe lépni, de ennyi is volt az egész. Ez a Lajos Fülöp egy vén képmutató volt, kit én helyesen fogtam föl , csakhogy Ugyeshnek tartom, mint a minő valóban volt. Ne is beszéljünk róla. Szerencsétlen vége jön, mint a minőt oly ember érdemel, ki urát s mes­terét elárulta.“ Herczeg Schwarzenberg ama­dógatására, hogy a leendő franczia császárságot ismerjék el, a czár keserűen nyilatkozott. Midőn az osztrák premier ajánló emlékirata eléje került a her­czeg elnökről — úgy mond — többet tett föl, semmint lehetségesnek tartaná, „hogy ily ne­mes s a legmagasztosb békét fenyegetné.“ S midőn e legmagasztosb érzülettől lelkesített jelleme mégis a császári korona után nyúlt, a régi napóleoni alkotmányt eleveníté föl, a sa­sokat újra behozó hadseregébe, székhelyét pe­dig a Tuilleriákba tette át: a czár nagyon duz­zogott. Azt kivé­s , természete lévén saját én­jének túlbecsülése — hogy valamennyi cabinetet közös lépésre fogja bírni s intésével Bonaparte Lajost a kellő korlátok közé szoríthatja; de a közös lépés — valami együttes jegyzék alakjá­ban — meghiúsult, sőt e tervét maga a czár is föladá, midőn Londonban, hol először kopogta­tott vele, tisztelettel elutasítók. Az angol kor­mány ugyanis azt hive, hogy ha Bonaparte La­jos az egyszerű elnök czímmel letéri, Orosz és Francziaország közt szoros szövetkezés jön lét­re , míg ha császár lesz belőle, a franczia-porosz viszonyok meglazulnak , oly hidegekké válnak, mint voltak a Lajos Fülöp idejében , s az angol cabinetnek épen ez kellett. Ekkor a czár egy­enesen Párisban kivont fe­nyegetőzni, s ez a szándék már előre is nagy önérzettel tölté el. Kisselev, a párisi orosz kö­vet, igen kellemetlenül volt meglepetve, midőn sürgönyöket kapott, s a czár oly előterjesztések tételére utasitá, melyekben néhány sértő pont is fordult elő. Mindamellett tennie kellett, a mit a czár parancsolt, s bár az egészet t ehető kímélet­tel adá elő, a herczeg elnöktől ezt a választ kapta: „Személyemben Francziaország méltósá­ga és függetlensége van képviselve, s minden kísérletet, mely azt bántaná, meg fogok tudni hiúsítani.“ Azt a szándékot, hogy magát csá­szárrá akarná tenni, némileg tagadó, bár igen ruganyos értelmű szavakban. „Olvassa ön el újra — úgy mond — decz. 2-diki fölhívásomat. Nem kívántam-e abban magamnak korlátlan ha­talmat, s nem kaptam e meg? Nem nevezhettem volna-e ki tehát már deczember 2-ikán magamat annak, a­minek óhajtom? A­mit akkor tettem, a közjó érdekében történt, a ezentúl is ez érdek­ben fogok haladni.“ A czár e föllépésének lehet tulajdonítani, hogy Poroszország sejtelme nem valósult, s nem ő lett az első hatalom, melyet Francziaország megtá­madt, hanem csakhamar negyedfél év múlva Oroszország. 9 PEST, SEPTEMBER 16. Pest, sept. 16. Mióta arról tudósítanak bennünket, hogy Páris népessége tömegestől m­ene­kül, azóta kezdjük hinni, hogy Páris komolyan fogja védeni magát. A fu­tók rémülete hirdeti a helybenmaradók elszántságát. Megvalljuk, hogy a nagyszájú franczia hírlapok hetvenkedéseitől fáztunk. Az a dicsekedés, az a fenyegetőzés, az a kigú­nyolása az ellenségnek, mind a tehetet­lenség kórjelensége volt; — most, midőn a párisi lapszerkesztők futnak a főváros­ból, (egyszerre kiütött közöttük a szem­fájás) s a megmaradók negyedrész lapo­kat ígérnek, azóta hisszük, hogy keve­sebb lárma és több tett fog következni. Párisból jött ismerőseink megerősíte­nek bennünket ezen hitünkben. Az önvé­delem valódi eszközökhöz nyúl: a flotta tüzérsége és nagy kaliberű ágyúi mind a párisi erődökre szállitatnak, az élelmi ellátás óriási mérvben növekszik s az érkező hadcsapatok közé rend van be­hozva. Tábornokaik ugyan már kevesen vannak, de még talán nyereség rájuk nézve, hogy a sok generális ruhába öltö­­zött császári lakástól megmenekültek, a csatatéren hamar lesznek a hadnagyok­ból tábornagyok. Nekünk ugyan semmi érdekünk nin­csen a háború további véres kifejlődését óhajtani, de most már kikerülhetlennek találjuk azt. Néhány nap előtt még lehetséges volt a rögtöni béke, a­midőn mi is jeleztük annak óhajtását, de a­mióta Vilmos király kor­mánya kijelente, hogy a Hotel de Ville-i kormányt Francziaország kormányának el nem ismerheti, a legközelebbi fegyver­tény elkerülhetetlen. Vilmos király kormányának — állam­­jogilag — igaza van, a midőn azt mondja: „Ha ti francziák csak egy óranegyed­del hamarább kiáltjátok ki a köztársasá­got, mint Napóleon császár megadta ma­gát nekünk, elismerjük a köztársaságo­kat ; de ti bevártátok, mig államotok fejét elfogjuk, s akkor mondjátok azt, hogy az nem feje a ti államotoknak, hanem a pro­­visorius kormány az. Hátha mi most egyezkedünk ezzel a ti provisorius kor­mányotokkal, s akkor megint előáll egy harmadik s azt mondja, hogy ő az igazi államfő. Előbb bizonyítsa be a franczia köztársaság, hogy ő csakugyan franczia köztársaság.“ Államjogilag elismerjük, hogy igaza van a berlini kormánynak. De nem volt helyes politika tőle ez igazságát így élé­re állítani. Francziaországban kétféle köztársasá­got tanultunk ismerni : békés köztársasá­got és harczias köztársaságot. (Egyéb­iránt Amerikában is láttuk ezt). 1848-ban volt békés köztársaság, 1792-ben har­czias. A köztársaságok békéje a legőszin­tébb béke a világon, hanem a köztársa­ságok háborúja is a leg­valóságosabb há­ború. Nem nagy fictio juris kellett volna a berlini kabinetnek hozzá, hogy azt mond­ja: Isten neki, ti Favre Gyula et consor­­tes, nem vagytok ugyan még semmi plebiscitum által megerősítve, de ha mi elismerjük a kormányotokat, el lesztek is­merve az egész ország által, minthogy Napoleon impossibilis, az Orleansok még inkább, tehát álljunk veletek szóba. E helyett a berlini kormány, a rideg államjoghoz ragaszkodva, azt mondja nekik : „Republique francaise ! Qu‘ est que cela ? Ki az, mi az ? Nem látom !“ Erre azután csakugyan nincs más vá­lasza a respublicának, mint fegyverére üt­ni s azt mondani: „én vagyok az !“ Már ennek azután akár győzelem lesz a sikere, akár veszteség: a respublica be­bizonyította vele, hogy „van.“ Ha a hotel de Ville-i kormány paran­csának engedelmeskednek a franczia se­reg szabadságos katonái s az ő felhívásá­ra zászlóik alá gyülekeznek, ha a mobil­gazda az ő szavára táborba száll; ha az algíri seregek az ő hívására hazajönnek, ha a hajóhad az ő rendeletére ütegeit a sánczokra rakja át s tengerészeit azok védelmére küldi, ha a nemzet pénzt ad nekik a hadkészületekre, ha sorkatona­ság, lovasság, tüzérség mellettük sorako­zik, akkor bizony tény fog az lenni, mie­lőtt egy ágyúlövés történt volna, hogy a franczia respublica „van é s hogy az a kor­mány az ország kormánya. Valamint megfordítva, ha mind­ez nem történnék meg, akkor az lenne bebizonyít­va, hogy a franczia respublica csak agy­rém, s a franczia nemzet megérdemli, hogy Napoleon dynastiáját visszakapja. A jelenségek azonban odamutatnak, hogy a franczia respublica be fogja bi­zonyítani, hogy nem chimaera, nem Pla­to utópiája, hanem factum: hús, csont és velő. És akkor a berlini kormány bizonyára altal fogja látni, hogy a „tény“ erősebb még a „logicánál“ is, s hogy nem azzal az emberrel kell alkudnia a béke iránt, a­kinek nyakát lába alatt tartja, hanem az­zal, a­ki ágyúi ellenébe ágyút fordít, s seregeinek megtizedelésével biztatja. A győzelem mindig kétséges a csata előtt, de ha bizonyos volna is, a néme­tekre nézve, hogyan legyen Napóleon fe­lelős azon tényekért, a­miket a köztársa­ság fog tenni, míg a köztársaság felelősséget vállalt azokért, a­miket már Napóleon megtett. Ez a határvonal a lehetőség és az absurdum között. Németország a császári hadjáratot már bevégezte. Az volt a sedani fegyver­lera­kás. A köztársasági hadjáratot most kez­di megnyitni. Hogy milyen az? arról a bevezetés, a laoni catastropha, előizletet nyújt. A kétségbeesés, az önmagát az el­lenséggel együtt levegőbe röpítés harcza az. Végig­ürítesse-e egymással ezt a ke­serű poharat a világ két legnemesebb nemzete ? Szabad legyen remélnünk, hogy Pá­ria sánczai előtt egymásra fognak ismer­ni azok, a­kik mind a császárságban, mind a királyságban, mind a köztársaságban egyenrangúak, — az ágyuk , s uraiknak azt fogják tanácsolni: „hallgassunk, béke!“ Jókai Mór, Ausztria. A birodalmi tanács két háza sept. 15 ód nyit­tatott meg. A­ felső házban gr. Kuefstein­ elnök megnyitó beszédét visszapillantással kezd­te saját és a ház múltjára s azután igy folytatá: A decenniumnak, melyben mint birodalmi ta­nácsi képviselők jelentünk meg,egy pillanatjában sem voltak az események oly fenyegetők benn úgy, mint künn, mint a jelen pillanatban. Európa nagy részét heves viharok ostromolják, mind­ezen zűrzavar kifejlődését előre látni lehetetlen,­­ az egész talány,és ha kérdezem önmagamtól, mi­­­­ként kellene megoldani, csak ezt mondhatom, a mi gyenge hangunk nem képes arra, túlhangoz-­­ za azt a nehéz ágyak menydörgése. Azonban nem illenék egy semleges állam fő­rendi házának ezen ügyekbe mélyebben bocsát­kozni. Én ezt csak azért érintem, hogy viszo­nyainkra való vonatkozását jelöljem. Mert nem képzelhető, hogy bármint forduljon is a koc­ka, egész Európára s így legalább közvetve szeretett hazánkra is vissza ne hassanak ez események. Ha kérdezik, mit kellene tenni e tekintetben, szabadságot veszek magamnak, hogy egy ha­sonlattal éljek. Ha valamely család attól fél,­­ hogy a külső viszonyok veszélyes hatással lehet­­­­nek életére, akkor szűkebbre vonja össze ma­gát. Ugyanezt tegyék az államcsaládok is.­­ Ha egy p­­ántást vetünk a mostani hatalmas­­ győzelemre, melyet az egy akaratban összponto­suló különböző államok egyesülése kivívott, be kell látnunk, hogy a mi monarchiánkban, mely csak egy jogart ismer, imádott monarchiánkét, szorosan egymáshoz csatlakoznunk kellene, és minden királyságnak és országnak azon egy érzelemtől kellene áthatva lennie, hogy az egye­sülés most sokkal fontosabb és szükségesebb,mint bármikor, hogy oltalmat keressünk az egyesü­­l­­ésben, s hogy most ki is vívjuk azt. (Éljen.)­­ Ez a valódi hazafiság, ezt az ész is helyeselni fogja. A hazafiság nem érzelgés, sőt inkább a legnemebb érzelem. Gyakran áldozatot is kíván­nak a hazafiságtól, a jelen esetben a hazafiság : nem áldozat, hanem nyeremény. Mély fájdalommal kell mégis oly sokakat nélkülöznöm, kik működésünk első napjában szintén részt vettek; ők még mindig távol van­nak. Hidegen, majdnem ellenségesen áll egy or­szág a másikkal szemben. Karjaink még mindig zárva vannak, mint szi­veink és e szent háznak ajtai. Itt a lakások elég tágasak, kiki bennök kénye szerint lakhatik. E háznak védő fedele van, a e fedél felett egy zászló leng, melyre e szó van irva: „Alkot­mány.“ Az alkotmány kellően méltányolva egy or­szágokat egybifűző szalag, nem pedig láncz, mire le akarok alacsonyítani. Nem kell túlságo­san neki rohanni, s a jót az után hagyni; nem, el kell azt várni, meg kell ismerni. Ránk, kik itten egybegyűltünk, valamint azokra kik még megjelenni fognak e házban, nagyobb kötelmek várnak. Az első kötelem annak idején a delegatív választás leend. A de­­legatio államépületünk koszorúja, a delegatio a monarchia mindkét részét egybekapcsoló híd; a delegatio nagy osztrák magyar monarchiánk egységének palládiuma, gondosan kell ápolni a delegatiot, mert attól függ az állam hatalma a külföld irányában. Van még egy más kötelmünk, mely köny­­nyen végrehajtható, mert az, a hála kötelme alkotmányunk adójának, ő felsége szent sze­mélyéhez és házához való ragaszkodásunk kötel­me, és a tőle nyert institutio megőrzése. Működjünk ez irányban egyesítsük a tényt szóval is, s hangoztassák önök velem e kiáltást: Soká éljen ő felsége legkegyelmesebb császá­runk és urunk! Éljen első Ferencz József! Az alsóházat b. Pascolini köv. beszéddel nyitotta meg: Magas ház! Ő felsége azon legmagasb akaratát, hogy magát az uj vá­lasztások által kiegészített birod. tanácstól kör­nyezve lássa, az idő nagy fontosságú eseményei sürgetővé tették. A legmagasb hívásnak engedve, a cseh király­ság kivételével, melynek képviselőit ma nagy fájdalommal nélkülözzük minden királyság és ország képviselete, Triestet is ideértve, az alkot­mány alapján kötelességének ismerte képvise­lőik elküldésével azon hazafias érzelmeknek, melyek a nagy részben századok óta az osztrák korona alatt egyesültek és az osztrák dynastiá­­nak hiven hódoltak, kifejezést adni, mely a kö­zös alkotmány védelme alatt azon egyetértést helyreállítani és fentartani képes leend, mely csak minden nemzetiségnek egyenlően tekintet­bevétele és ősi jogokon, törvényes intéz­ményeken alapuló autonómiájuk tiszteletben tar­tása mellett érhető el és a nélkül, hogy a biro­dalom egységét veszélyeztetné annak szilárdítá­sára s úgy belső zavarok, mint külső viszályok ellen nélkülözhetlen. Kezdjük tehát komoly feladatunkat a legfor­róbb kivonatokkal minden osztrák nép testvéri egyesülésére, a birodalom egysége és boldogsá­gára legmagasabb fejedelmünk legkegyelmesebb császárunk Ferencz József alatt, kit a minden­ható védjen és nekünk sohá tartson meg és ki­nek hazafias keblünk legbensejéböl háromszoros „hoch“ot kiáltunk. Egy éjjeli kémszemle. Borostyán­ Nándortól. Mühlhausen , sept. 11. Mielőtt elbeszél­ném a tegnapelőtti meghiúsult expeditió részle­teit, némi tájékoztató előzményeket kell előre bocsátanom. September 6-dikáig felső- és közép Elsassban következő volt a katonai helyzet: Az ellenség azon háromszöget tartotta elfoglalva, melynek alapját a strassburg-schlestadti vonal, csúcsát pedig Nancy képezi. E szerint e háromszög te­rületén fekvő helységek és városok többé-ke­­vésbé porosz és bádeni csapatokkal voltak meg­rakva, így Nancy, Bainville, Luneville, Avricourt, Raon l'Etape, Die, Barr és S. Marie aux Mimes vagy elsassiasan Markirch, Strassburg és Schles­­tadt,mint a francziák kezében levő várak köztudo­másúlag ostrom alatt állanak. Eltekintve e két vár körül táborozó ellenséges erőktől, melyeknek száma eléggé ismert, Körül­­belül 5—6000 emberre tehetni a September 6 dikáig szerte állomásozott porosz éb bádeni csapatok erejét. Az ellenség portyázó lovassága azonban még a múlt hó végén kalandozásokat és kémszemléket tett azon útvonalak mentén, melyek a fenebb körvonalazott háromszögtől nyugatra és délnyugatra vezetnek. Többek kö­zött Neufchateaut aug. 30 dikán, Epinált pedig September 2-dikán szállta meg az ellenség lo­vassága. Mint tehát látjuk, az ellenséges moz­galmak főleg nyugatnak voltak irányozva, pár­huzamosan a Páris elé siető német hadseregek hadműveleti vonalával. September 6-kán azonban lényeges fordu­lat ál­lott be e helyzetben, mennyiben e napon az el­lenség dél felé is megkezdte az offensív mozgal­mat, melynek czélja Felső Elsass elfoglalása. Hogy a németek már korábban nem gondoltak a departement katonai megszállására,annak oka va­­lószínűleg abban keresendő, miszerint September elejéig minden erejüket a Mosel és Maas part­jain vívott döntő ütközetekre tartották fen. A Metz és Sedan előtt kivívott nagyszerű eredmé­nyek után azonban szabadabban mozoghattak a közép Elsassban hátrahagyott német erők is, s így September 6 dikán megkezdték a bádeni csapatok az offensív mozgalmat felső ElsasS (de­­parteount du Haut Rhin) ellen. E kerület mielőbbi elfoglalását, úgy katonai, mint politikai tekintetekből egyaránt óhajták a németek. Főleg a bádeni sajtó az, mely már a bábom megkezdése óta szakadatlanul sürgeti felső-El­­sas­ megszállását. Német szemp­ontból tekintve ez óhaj igen indokolt; egyrészről azért, mivel a nevezett kerület kiegészítő része Elsassnak, mely már most Németországhoz tartozónak te­kintetik ; másrészről azért, mivel a­z Ise-Elsass­­ban tartózkodó franczia önkényte­s­ csapatok folytonos invasióval fenyegetik a szomszédos bádeni területet. Hozzá kell még tennem, hogy felső Elsass egyike a leggazdagabb franczia megyéknek, és hogy székvárosa Mühlhausen, híres virágzó gyári vállalatairól és milliomosai­­ról. Mindenesetre elég fontos okok arra nézve, hogy a németek mihamarább megszállják felső Elsasst. September 6-dikán reggel tehát Schlestadt k­örnyékéről két hadosztály kerekedett föl dél­­nyugati irányban. Mindkettő bádeni csapatokból állott. Az egyik a markk­chi országúton haladt előre, a másik a Rajnával párhuzamosan, Col­­már felé tolta elő előőrseit E mozgalom tudo­mására jutott egy erős francs tireurs csapat­nak, mely Münster és Markirch között állomá­sozott. Miután egész felső Elsassban nincs egy szá­zad rendes katonaság sem, e derék önkényte­­sek magukra vállalták föltartóztatni a bádeni csapatok előnyomulását. A francziák Marchkirchtól délre foglaltak ál­lomást, melynek centrumát egy erdőségtől kö­rülvett tágas majorság képezte. Ezen emelkedett helyen fekvő positiótól jobb­ra a Münster felé vezető országút vonul el, balra pedig Remiremont és Plombiéres irányában ve­zet el az út. A helyszín tehát jól volt választva, azonban az önkénytesek heveskedése elrontott mindent. A fedett állomásból jövő francziák ugyanis oly zavart hoztak az egy zászlóalj gyalogságból és két század lovasságból álló bádeni előcsapatba, hogy ez 20—25 ha­lott és két annyi sebesült hátrahagyásával gyorsan visszavonult a hadosztály zömére. A francziák elég tapintatlanul, most odahagyták biztos positiój­ukat, és lejöttek az országútra, hol a bádeni tüzérség nyomban kartácszáporral fo­gadta őket, míg a lovasság balról megkerülte állomásukat. A csetepaténak erre csakhamar vége lett, s a bádeniak hír szerint több mint ezer foglyot ejtettek hatalmukba. A markirchi pa­rasztok e közben azt gondolván, hogy a bádeniak ügye veszve van, fegyvert ragadtak és­­lövések­kel fogadtak egy ellenséges lovascsapatot. Nem tudom mennyi igaz az itt célportált hírekből, de menekülő parasztok beszélik, hogy a bádeniak megtorlásképen összeágyazták és részben fel­gyújtották a virágzó iparú Markirchot. Ezen összeütközés sept. 6-kán történt, s azóta tegnapelőttig semmi hir sem hallatszott Mü­hl-

Next