A Hon, 1870. szeptember (8. évfolyam, 207-236. szám)
1870-09-17 / 223. szám
223. szám Vill. évfolyam. Reggeli kiadás: Pest, 1870. Szombat, September 17. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Elő fizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ............................5 „ 50 „ 6 hónapra ..........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküléséért felülfizetés havonkint ......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. flog ta tási díj: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beitatásért . . 30 . Terjedelmi s hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. fggJP" Az előfizetési- és hirdetmény - dij a laj. kiadó hivatalába küldendő. E Ltp szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési árak „A HON“ 1870. II. félévére. September hóra ....................1 írt 85 kr September—decemberre (4 hóra) 7 „ 35 „ Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonkint 30 „ Pest, junius hóban 1870. & rEOM. kiadóhivatala. TARCZA. Tizennyolcz év előtt. i. (y. y.) Most, midőn a kabinetek körében a köztársaság él, vagy el nem ismerése forog szőnyegen , érdekes lesz talán visszaemlékezni arra is, hogy tizennyolcz év előtt mint gondolkoztak ugyan a kabinetek, az uj császársággal szemközt. A német Bund csakhamar nyilatkozott fölötte. A német kormányoknak és a szövetséggyűlés tagjainak nézetét egy diplomata e sorai(december 9-dikéről) fejezik ki legjobban : „Noha egy oldalon sajnálkozást ébreszt, hogy Francziaországban a legitimitás ügyének oly kevés kilátása van: másfelől a katonai hatalom, s az a csapás, melyet e hatalom a parlamenti kormányra mért, minden hátsó gondolat nélküli megelégedést szül.“ Németország döntő köreiben ilyen volt akkor a szellem. Cavour gróf és Palmerston lord egész más okokból adták helyeslésüket az államcsínyhez. Az olasz egység teremtője eszesebb volt a régibb szabású államférfiaknál, s előre látta, hogy az ő nagy terveire Napóleon sokat tehet. Noha akkor halotti csönd volt, (a köfejek nagyobbára börtönben ültek,) mégis azt írá ő: „Európaiamét mozgásba fog jöni.“ Ő tudta, hogy az új franczia kormánynak a külpolitikában kellene keresnie legfőbb támaszát. Lord Palmerston pedig sohasem tért el egészen amaz alapgondolatától, mely neki a „gyújtogató lord“ gúnynevet szerzé. Mint a szabadelvűség barátja, mindig és mindenütt az osztrák és orosz befolyás ellenében lépett föl, s megtudva, hogy ha Schwarzenberg és Nesselrode örömüket fejezék ki az államcsíny fölött, most is sietett őket megelőzni, s szerencsét kívánt a lodoni franczia követnek. Igaz, hogy e sietésért a királynő elkérete tőle a külügyek pécsijét, de végre is a dolgok abban a kerékvágásban maradtak, a melybe ő irányozó, s lord Normanbyt, kit Párisban nem igen kedveltek, visszahivák, s helyére lord Cowleyt küldék, kit Napóleon igen szívesen látott; sőt nem sokára a külügyi tárczát is Napoleon egy közeli barátja, lord Malmesbury vette át. Franczia- és Angolország viszonyai tehát egészen barátságos jelleget ölettek. A három északi hatalom: Ausztria, Porosz és Oroszország, különfélekép fogták föl a franczia új viszonyokat. Abban mind a hárman megegyeztek, hogy az államcsíny belügy, s abban is, hogy a köztársaság leveretése örvendetes esemény, következményeire nézve azonban eltértek egymástól. Schwarzenberg Felix herczeg, az osztrák kormányelnök, nem sokat törődött a legitimitás kérdésével, mert csak arra gondolt, hogy Napóleon császár mily nagy szolgálatokat tehet az absolutismusnak, mely alatt akkor a birodalom s főleg magyar hazánk nyögött. „Bonaparte Lajos — bár Szentpétervárra és Berlinbe, — a rendre nézve több biztosítékot nyújt, mint az alkotmány felé hajló Bourbonok. A monarchiai érdekek követelik, hogy császárságát elismerjük s elnyomjuk azt a töprengést, hogy ily egyéniségnek a rang egyenlőségét megadjuk-e ? Ez elismerés által őt megnyervén , Anglia el lesz szigetelve. Követelnünk kell azonban tőle határzott biztosításokat arra nézve, hogy a szerződéseken nyugvó külügyi viszonyokat, különösen pedig az államok területi határait érintetlenül fogja hagyni.“ S amíg a herczeg így ért az északi udvarokhoz, Párisban kiemeli, hogy Francziaországnak és Ausztriának egy közös ellenségük van: a forradalom, minnélfogva a bécsi kormány sem a császári czímét nem ellenzi, sem egyéb oly rendszabályt nem gátol, melyet ő tekintélyének megszilárdítására „a franczia határokon belül“ szükségesnek gondol. Berlinben annyira szerették az államcsínyt, hogy egy e tényt igazoló franczia röpiratot, lefordítva terjesztettek el. Mivel azonban Napóleon az alkotmány revisióját óhajta, a Hohenzollernekben fölébredt a legitimitási aggodalom, s félni kezdtek, hogy az alkotmány revisiója Európa térképének revisióját vonná maga után, és alkalmasint Poroszország, mint amely egyedül határos a nagyhatalmak közül Francziaországgal, lenne az első, mely a francziáktól a megtámadtatás hátrányát szenvedné. Általában hol szunnyadt még akkor Berlinben a nagyhatalmi öntudat? Nemcsak Francziaország, de még Ausztria fegyverezeje iránt is nagy tisztelettel viseltettek, s aki egy Königgrätzról vagy Sedanról álmodott volna, bizonyára a bolondok házába kerül. Az említett legitimitási borzongás azonban nem volt oly erős mint a respublica leveretése fölött érzett öröm. Vilmos ugyanakkor még nem hogy „sas“, de még király sem volt, azonban nagy befolyással bírt, mert a bádeni forradalmat csak az imént tiptá el, s általában az egész „istenfélő“ családban nagy volt a népszabadság elleni félelem, amint hogy most is a kikiáltott franczia respublika szellője úgy megforgatá a berlini királyi ház vitorláit, hogy a három-négy hét előtt még szörnyzsarnoknak tartott Napóleon ma már napról napra kedvesebb színben kezd föltűnni a hivatalos világ szeme előtt. Akkoriban Európa legfőbb hatalmasságát Miklós czár képezte, kinek úgynevezett „vaskarját“ hazánk sem fogja soha elfeledni, sem megbocsátani. Neki is — a kényurnak — tetszett az államcsíny, hanem hogy egy parvenu vele hasonló császár legyen, attól aristocratikus lelke végig borzongott. Báró Paive portugalt követhez, kit épp Párisból helyeztek át Szentpétervárra, igy szólt: „Minden jót kívánok a herczeg-elnöknek s vállalata sikerének, föltéve, hogy okosan fogja használni. Tétesse meg magát tiz évre vagy akár élethossziglan elnöknek , az mind szép és jó; csak az istenért arra ne gondoljon,hogy magát császárrá kiáltassa ki! A fenálló szerződéseknél s az ezekből folyó kötelezettségeknél fogva ebből komoly bajok eredhetnének. Ami az Orleansokat illeti, velük nincs mit foglalkozni, s jól teszik, ha csöndesen viselik magukat. Amint ön is eléggé tudja, nekem sohasem volt velük dolgom. Mint egy nagy állam feje, kénytelen valék Lajos Fülöppel érintkezésbe lépni, de ennyi is volt az egész. Ez a Lajos Fülöp egy vén képmutató volt, kit én helyesen fogtam föl , csakhogy Ugyeshnek tartom, mint a minő valóban volt. Ne is beszéljünk róla. Szerencsétlen vége jön, mint a minőt oly ember érdemel, ki urát s mesterét elárulta.“ Herczeg Schwarzenberg amadógatására, hogy a leendő franczia császárságot ismerjék el, a czár keserűen nyilatkozott. Midőn az osztrák premier ajánló emlékirata eléje került a herczeg elnökről — úgy mond — többet tett föl, semmint lehetségesnek tartaná, „hogy ily nemes s a legmagasztosb békét fenyegetné.“ S midőn e legmagasztosb érzülettől lelkesített jelleme mégis a császári korona után nyúlt, a régi napóleoni alkotmányt eleveníté föl, a sasokat újra behozó hadseregébe, székhelyét pedig a Tuilleriákba tette át: a czár nagyon duzzogott. Azt kivés , természete lévén saját énjének túlbecsülése — hogy valamennyi cabinetet közös lépésre fogja bírni s intésével Bonaparte Lajost a kellő korlátok közé szoríthatja; de a közös lépés — valami együttes jegyzék alakjában — meghiúsult, sőt e tervét maga a czár is föladá, midőn Londonban, hol először kopogtatott vele, tisztelettel elutasítók. Az angol kormány ugyanis azt hive, hogy ha Bonaparte Lajos az egyszerű elnök czímmel letéri, Orosz és Francziaország közt szoros szövetkezés jön létre , míg ha császár lesz belőle, a franczia-porosz viszonyok meglazulnak , oly hidegekké válnak, mint voltak a Lajos Fülöp idejében , s az angol cabinetnek épen ez kellett. Ekkor a czár egyenesen Párisban kivont fenyegetőzni, s ez a szándék már előre is nagy önérzettel tölté el. Kisselev, a párisi orosz követ, igen kellemetlenül volt meglepetve, midőn sürgönyöket kapott, s a czár oly előterjesztések tételére utasitá, melyekben néhány sértő pont is fordult elő. Mindamellett tennie kellett, a mit a czár parancsolt, s bár az egészet t ehető kímélettel adá elő, a herczeg elnöktől ezt a választ kapta: „Személyemben Francziaország méltósága és függetlensége van képviselve, s minden kísérletet, mely azt bántaná, meg fogok tudni hiúsítani.“ Azt a szándékot, hogy magát császárrá akarná tenni, némileg tagadó, bár igen ruganyos értelmű szavakban. „Olvassa ön el újra — úgy mond — decz. 2-diki fölhívásomat. Nem kívántam-e abban magamnak korlátlan hatalmat, s nem kaptam e meg? Nem nevezhettem volna-e ki tehát már deczember 2-ikán magamat annak, aminek óhajtom? Amit akkor tettem, a közjó érdekében történt, a ezentúl is ez érdekben fogok haladni.“ A czár e föllépésének lehet tulajdonítani, hogy Poroszország sejtelme nem valósult, s nem ő lett az első hatalom, melyet Francziaország megtámadt, hanem csakhamar negyedfél év múlva Oroszország. 9 PEST, SEPTEMBER 16. Pest, sept. 16. Mióta arról tudósítanak bennünket, hogy Páris népessége tömegestől menekül, azóta kezdjük hinni, hogy Páris komolyan fogja védeni magát. A futók rémülete hirdeti a helybenmaradók elszántságát. Megvalljuk, hogy a nagyszájú franczia hírlapok hetvenkedéseitől fáztunk. Az a dicsekedés, az a fenyegetőzés, az a kigúnyolása az ellenségnek, mind a tehetetlenség kórjelensége volt; — most, midőn a párisi lapszerkesztők futnak a fővárosból, (egyszerre kiütött közöttük a szemfájás) s a megmaradók negyedrész lapokat ígérnek, azóta hisszük, hogy kevesebb lárma és több tett fog következni. Párisból jött ismerőseink megerősítenek bennünket ezen hitünkben. Az önvédelem valódi eszközökhöz nyúl: a flotta tüzérsége és nagy kaliberű ágyúi mind a párisi erődökre szállitatnak, az élelmi ellátás óriási mérvben növekszik s az érkező hadcsapatok közé rend van behozva. Tábornokaik ugyan már kevesen vannak, de még talán nyereség rájuk nézve, hogy a sok generális ruhába öltözött császári lakástól megmenekültek, a csatatéren hamar lesznek a hadnagyokból tábornagyok. Nekünk ugyan semmi érdekünk nincsen a háború további véres kifejlődését óhajtani, de most már kikerülhetlennek találjuk azt. Néhány nap előtt még lehetséges volt a rögtöni béke, amidőn mi is jeleztük annak óhajtását, de amióta Vilmos király kormánya kijelente, hogy a Hotel de Ville-i kormányt Francziaország kormányának el nem ismerheti, a legközelebbi fegyvertény elkerülhetetlen. Vilmos király kormányának — államjogilag — igaza van, a midőn azt mondja: „Ha ti francziák csak egy óranegyeddel hamarább kiáltjátok ki a köztársaságot, mint Napóleon császár megadta magát nekünk, elismerjük a köztársaságokat ; de ti bevártátok, mig államotok fejét elfogjuk, s akkor mondjátok azt, hogy az nem feje a ti államotoknak, hanem a provisorius kormány az. Hátha mi most egyezkedünk ezzel a ti provisorius kormányotokkal, s akkor megint előáll egy harmadik s azt mondja, hogy ő az igazi államfő. Előbb bizonyítsa be a franczia köztársaság, hogy ő csakugyan franczia köztársaság.“ Államjogilag elismerjük, hogy igaza van a berlini kormánynak. De nem volt helyes politika tőle ez igazságát így élére állítani. Francziaországban kétféle köztársaságot tanultunk ismerni : békés köztársaságot és harczias köztársaságot. (Egyébiránt Amerikában is láttuk ezt). 1848-ban volt békés köztársaság, 1792-ben harczias. A köztársaságok békéje a legőszintébb béke a világon, hanem a köztársaságok háborúja is a legvalóságosabb háború. Nem nagy fictio juris kellett volna a berlini kabinetnek hozzá, hogy azt mondja: Isten neki, ti Favre Gyula et consortes, nem vagytok ugyan még semmi plebiscitum által megerősítve, de ha mi elismerjük a kormányotokat, el lesztek ismerve az egész ország által, minthogy Napoleon impossibilis, az Orleansok még inkább, tehát álljunk veletek szóba. E helyett a berlini kormány, a rideg államjoghoz ragaszkodva, azt mondja nekik : „Republique francaise ! Qu‘ est que cela ? Ki az, mi az ? Nem látom !“ Erre azután csakugyan nincs más válasza a respublicának, mint fegyverére ütni s azt mondani: „én vagyok az !“ Már ennek azután akár győzelem lesz a sikere, akár veszteség: a respublica bebizonyította vele, hogy „van.“ Ha a hotel de Ville-i kormány parancsának engedelmeskednek a franczia sereg szabadságos katonái s az ő felhívására zászlóik alá gyülekeznek, ha a mobilgazda az ő szavára táborba száll; ha az algíri seregek az ő hívására hazajönnek, ha a hajóhad az ő rendeletére ütegeit a sánczokra rakja át s tengerészeit azok védelmére küldi, ha a nemzet pénzt ad nekik a hadkészületekre, ha sorkatonaság, lovasság, tüzérség mellettük sorakozik, akkor bizony tény fog az lenni, mielőtt egy ágyúlövés történt volna, hogy a franczia respublica „van é s hogy az a kormány az ország kormánya. Valamint megfordítva, ha mindez nem történnék meg, akkor az lenne bebizonyítva, hogy a franczia respublica csak agyrém, s a franczia nemzet megérdemli, hogy Napoleon dynastiáját visszakapja. A jelenségek azonban odamutatnak, hogy a franczia respublica be fogja bizonyítani, hogy nem chimaera, nem Plato utópiája, hanem factum: hús, csont és velő. És akkor a berlini kormány bizonyára altal fogja látni, hogy a „tény“ erősebb még a „logicánál“ is, s hogy nem azzal az emberrel kell alkudnia a béke iránt, akinek nyakát lába alatt tartja, hanem azzal, aki ágyúi ellenébe ágyút fordít, s seregeinek megtizedelésével biztatja. A győzelem mindig kétséges a csata előtt, de ha bizonyos volna is, a németekre nézve, hogyan legyen Napóleon felelős azon tényekért, amiket a köztársaság fog tenni, míg a köztársaság felelősséget vállalt azokért, amiket már Napóleon megtett. Ez a határvonal a lehetőség és az absurdum között. Németország a császári hadjáratot már bevégezte. Az volt a sedani fegyverlerakás. A köztársasági hadjáratot most kezdi megnyitni. Hogy milyen az? arról a bevezetés, a laoni catastropha, előizletet nyújt. A kétségbeesés, az önmagát az ellenséggel együtt levegőbe röpítés harcza az. Végigürítesse-e egymással ezt a keserű poharat a világ két legnemesebb nemzete ? Szabad legyen remélnünk, hogy Pária sánczai előtt egymásra fognak ismerni azok, akik mind a császárságban, mind a királyságban, mind a köztársaságban egyenrangúak, — az ágyuk , s uraiknak azt fogják tanácsolni: „hallgassunk, béke!“ Jókai Mór, Ausztria. A birodalmi tanács két háza sept. 15 ód nyittatott meg. A felső házban gr. Kuefstein elnök megnyitó beszédét visszapillantással kezdte saját és a ház múltjára s azután igy folytatá: A decenniumnak, melyben mint birodalmi tanácsi képviselők jelentünk meg,egy pillanatjában sem voltak az események oly fenyegetők benn úgy, mint künn, mint a jelen pillanatban. Európa nagy részét heves viharok ostromolják, mindezen zűrzavar kifejlődését előre látni lehetetlen, az egész talány,és ha kérdezem önmagamtól, miként kellene megoldani, csak ezt mondhatom, a mi gyenge hangunk nem képes arra, túlhangoz- za azt a nehéz ágyak menydörgése. Azonban nem illenék egy semleges állam főrendi házának ezen ügyekbe mélyebben bocsátkozni. Én ezt csak azért érintem, hogy viszonyainkra való vonatkozását jelöljem. Mert nem képzelhető, hogy bármint forduljon is a kocka, egész Európára s így legalább közvetve szeretett hazánkra is vissza ne hassanak ez események. Ha kérdezik, mit kellene tenni e tekintetben, szabadságot veszek magamnak, hogy egy hasonlattal éljek. Ha valamely család attól fél, hogy a külső viszonyok veszélyes hatással lehetnek életére, akkor szűkebbre vonja össze magát. Ugyanezt tegyék az államcsaládok is. Ha egy pántást vetünk a mostani hatalmas győzelemre, melyet az egy akaratban összpontosuló különböző államok egyesülése kivívott, be kell látnunk, hogy a mi monarchiánkban, mely csak egy jogart ismer, imádott monarchiánkét, szorosan egymáshoz csatlakoznunk kellene, és minden királyságnak és országnak azon egy érzelemtől kellene áthatva lennie, hogy az egyesülés most sokkal fontosabb és szükségesebb,mint bármikor, hogy oltalmat keressünk az egyesülésben, s hogy most ki is vívjuk azt. (Éljen.) Ez a valódi hazafiság, ezt az ész is helyeselni fogja. A hazafiság nem érzelgés, sőt inkább a legnemebb érzelem. Gyakran áldozatot is kívánnak a hazafiságtól, a jelen esetben a hazafiság : nem áldozat, hanem nyeremény. Mély fájdalommal kell mégis oly sokakat nélkülöznöm, kik működésünk első napjában szintén részt vettek; ők még mindig távol vannak. Hidegen, majdnem ellenségesen áll egy ország a másikkal szemben. Karjaink még mindig zárva vannak, mint sziveink és e szent háznak ajtai. Itt a lakások elég tágasak, kiki bennök kénye szerint lakhatik. E háznak védő fedele van, a e fedél felett egy zászló leng, melyre e szó van irva: „Alkotmány.“ Az alkotmány kellően méltányolva egy országokat egybifűző szalag, nem pedig láncz, mire le akarok alacsonyítani. Nem kell túlságosan neki rohanni, s a jót az után hagyni; nem, el kell azt várni, meg kell ismerni. Ránk, kik itten egybegyűltünk, valamint azokra kik még megjelenni fognak e házban, nagyobb kötelmek várnak. Az első kötelem annak idején a delegatív választás leend. A delegatio államépületünk koszorúja, a delegatio a monarchia mindkét részét egybekapcsoló híd; a delegatio nagy osztrák magyar monarchiánk egységének palládiuma, gondosan kell ápolni a delegatiot, mert attól függ az állam hatalma a külföld irányában. Van még egy más kötelmünk, mely könynyen végrehajtható, mert az, a hála kötelme alkotmányunk adójának, ő felsége szent személyéhez és házához való ragaszkodásunk kötelme, és a tőle nyert institutio megőrzése. Működjünk ez irányban egyesítsük a tényt szóval is, s hangoztassák önök velem e kiáltást: Soká éljen ő felsége legkegyelmesebb császárunk és urunk! Éljen első Ferencz József! Az alsóházat b. Pascolini köv. beszéddel nyitotta meg: Magas ház! Ő felsége azon legmagasb akaratát, hogy magát az uj választások által kiegészített birod. tanácstól környezve lássa, az idő nagy fontosságú eseményei sürgetővé tették. A legmagasb hívásnak engedve, a cseh királyság kivételével, melynek képviselőit ma nagy fájdalommal nélkülözzük minden királyság és ország képviselete, Triestet is ideértve, az alkotmány alapján kötelességének ismerte képviselőik elküldésével azon hazafias érzelmeknek, melyek a nagy részben századok óta az osztrák korona alatt egyesültek és az osztrák dynastiának hiven hódoltak, kifejezést adni, mely a közös alkotmány védelme alatt azon egyetértést helyreállítani és fentartani képes leend, mely csak minden nemzetiségnek egyenlően tekintetbevétele és ősi jogokon, törvényes intézményeken alapuló autonómiájuk tiszteletben tartása mellett érhető el és a nélkül, hogy a birodalom egységét veszélyeztetné annak szilárdítására s úgy belső zavarok, mint külső viszályok ellen nélkülözhetlen. Kezdjük tehát komoly feladatunkat a legforróbb kivonatokkal minden osztrák nép testvéri egyesülésére, a birodalom egysége és boldogságára legmagasabb fejedelmünk legkegyelmesebb császárunk Ferencz József alatt, kit a mindenható védjen és nekünk sohá tartson meg és kinek hazafias keblünk legbensejéböl háromszoros „hoch“ot kiáltunk. Egy éjjeli kémszemle. Borostyán Nándortól. Mühlhausen , sept. 11. Mielőtt elbeszélném a tegnapelőtti meghiúsult expeditió részleteit, némi tájékoztató előzményeket kell előre bocsátanom. September 6-dikáig felső- és közép Elsassban következő volt a katonai helyzet: Az ellenség azon háromszöget tartotta elfoglalva, melynek alapját a strassburg-schlestadti vonal, csúcsát pedig Nancy képezi. E szerint e háromszög területén fekvő helységek és városok többé-kevésbé porosz és bádeni csapatokkal voltak megrakva, így Nancy, Bainville, Luneville, Avricourt, Raon l'Etape, Die, Barr és S. Marie aux Mimes vagy elsassiasan Markirch, Strassburg és Schlestadt,mint a francziák kezében levő várak köztudomásúlag ostrom alatt állanak. Eltekintve e két vár körül táborozó ellenséges erőktől, melyeknek száma eléggé ismert, Körülbelül 5—6000 emberre tehetni a September 6 dikáig szerte állomásozott porosz éb bádeni csapatok erejét. Az ellenség portyázó lovassága azonban még a múlt hó végén kalandozásokat és kémszemléket tett azon útvonalak mentén, melyek a fenebb körvonalazott háromszögtől nyugatra és délnyugatra vezetnek. Többek között Neufchateaut aug. 30 dikán, Epinált pedig September 2-dikán szállta meg az ellenség lovassága. Mint tehát látjuk, az ellenséges mozgalmak főleg nyugatnak voltak irányozva, párhuzamosan a Páris elé siető német hadseregek hadműveleti vonalával. September 6-kán azonban lényeges fordulat állott be e helyzetben, mennyiben e napon az ellenség dél felé is megkezdte az offensív mozgalmat, melynek czélja Felső Elsass elfoglalása. Hogy a németek már korábban nem gondoltak a departement katonai megszállására,annak oka valószínűleg abban keresendő, miszerint September elejéig minden erejüket a Mosel és Maas partjain vívott döntő ütközetekre tartották fen. A Metz és Sedan előtt kivívott nagyszerű eredmények után azonban szabadabban mozoghattak a közép Elsassban hátrahagyott német erők is, s így September 6 dikán megkezdték a bádeni csapatok az offensív mozgalmat felső ElsasS (departeount du Haut Rhin) ellen. E kerület mielőbbi elfoglalását, úgy katonai, mint politikai tekintetekből egyaránt óhajták a németek. Főleg a bádeni sajtó az, mely már a bábom megkezdése óta szakadatlanul sürgeti felső-Elsas megszállását. Német szempontból tekintve ez óhaj igen indokolt; egyrészről azért, mivel a nevezett kerület kiegészítő része Elsassnak, mely már most Németországhoz tartozónak tekintetik ; másrészről azért, mivel az Ise-Elsassban tartózkodó franczia önkénytes csapatok folytonos invasióval fenyegetik a szomszédos bádeni területet. Hozzá kell még tennem, hogy felső Elsass egyike a leggazdagabb franczia megyéknek, és hogy székvárosa Mühlhausen, híres virágzó gyári vállalatairól és milliomosairól. Mindenesetre elég fontos okok arra nézve, hogy a németek mihamarább megszállják felső Elsasst. September 6-dikán reggel tehát Schlestadt környékéről két hadosztály kerekedett föl délnyugati irányban. Mindkettő bádeni csapatokból állott. Az egyik a markkchi országúton haladt előre, a másik a Rajnával párhuzamosan, Colmár felé tolta elő előőrseit E mozgalom tudomására jutott egy erős francs tireurs csapatnak, mely Münster és Markirch között állomásozott. Miután egész felső Elsassban nincs egy század rendes katonaság sem, e derék önkénytesek magukra vállalták föltartóztatni a bádeni csapatok előnyomulását. A francziák Marchkirchtól délre foglaltak állomást, melynek centrumát egy erdőségtől körülvett tágas majorság képezte. Ezen emelkedett helyen fekvő positiótól jobbra a Münster felé vezető országút vonul el, balra pedig Remiremont és Plombiéres irányában vezet el az út. A helyszín tehát jól volt választva, azonban az önkénytesek heveskedése elrontott mindent. A fedett állomásból jövő francziák ugyanis oly zavart hoztak az egy zászlóalj gyalogságból és két század lovasságból álló bádeni előcsapatba, hogy ez 20—25 halott és két annyi sebesült hátrahagyásával gyorsan visszavonult a hadosztály zömére. A francziák elég tapintatlanul, most odahagyták biztos positiójukat, és lejöttek az országútra, hol a bádeni tüzérség nyomban kartácszáporral fogadta őket, míg a lovasság balról megkerülte állomásukat. A csetepaténak erre csakhamar vége lett, s a bádeniak hír szerint több mint ezer foglyot ejtettek hatalmukba. A markirchi parasztok e közben azt gondolván, hogy a bádeniak ügye veszve van, fegyvert ragadtak éslövésekkel fogadtak egy ellenséges lovascsapatot. Nem tudom mennyi igaz az itt célportált hírekből, de menekülő parasztok beszélik, hogy a bádeniak megtorlásképen összeágyazták és részben felgyújtották a virágzó iparú Markirchot. Ezen összeütközés sept. 6-kán történt, s azóta tegnapelőttig semmi hir sem hallatszott Mühl-