A Hon, 1870. október (8. évfolyam, 237-263. szám)

1870-10-19 / 253. szám

253. szám. VIII. évfolyam Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere 7.sz.földszint. Előfizetési díj: rostán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva ri­­­geti és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ........................5­­ 50 , 6 hónapra ........................11 „ k m Az esti kiadás postai különkü­ldéseért, l­eltilfizetés havonkint ... 0­0 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Reggeli kiadás. Pest, 1870. Szerda, october 19. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. PeigtatÁsi dr.J: 9 hasábos ilyfél« betű sora . . . 9 ár. Bélyegelij minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési felhívás utolsó évnegyedére. October—decemberi­­/* évre . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kölönkü­l­déséért felk­ifizetés havonkint 30 k­g. Knk­ii cl­ifizetési boltot nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, OCTOBER 18. A vízözön után. (Sz.) A pár nap múlva összeülendő or­szággyűlés előtt, egy egészen új képe tá­rul fel a politikai világnak, mint a minőt pár hó előttről emlékezetében vissza­idézhet. Az események egész özöne tolult a bé­kés törvényhozási munkaszakok közé; ed­dig alig sejtett politikai irányok nemcsak előtérbe léptek, hanem mondhatni vég­eredményekre jutottak, s mind­ez az új­kor szellemében alig néhány hét alatt adott oly alakot Európának, min­t talán évek hosszú során, mint lassú érlelődés gyümölcsét várhattunk. Intő képek ezek, de nem csak a con­­templatiokra, hanem a cselekvésre is,­­ mert bár a­ hullámgyűjtők még nem jutot­tak el a Kárpátokig, de a vízbe esett tár­gyak, egy császári korona, egy megalá­zott nemzet, oly nagyok, hogy a vízgyű­­rtők löhemei a távol partokon is kikerül­­hessenek. Aztán ismerjük azon természeti saját­ságot, miként költi föl egy­ik test rezgése a másikét. Még nem volt nagyobb jelen­tőségű esély a távol nyugaton, mely az ellenkező póluson is viszhangra ne talált volna; és az események sodra nem egy­szer az ostorhoz hasonlít, melynek vége, csapaja at legnagyobbat. A múlt századi franczia forradalomért Magyarországon is sok fej hullott el; a franczia restauratio Magyarországon is erőt adott az absolutismusnak; az 1830 — 48-ki események futó­tűzként rohanták át Eu­rópát, s mint Walkyrok a csatatér hőseit, mindenütt azonos eszméket és küzdelme­ket keltöttek fel. A porosz hódítások sikere úgy látszik, nem hagyja nyugodni az oroszt; az elnyo­mott latin törzs mellett — bár a gyúnevek­­nek nem vagyunk barátai — két rokon vére ingadozik a cselekvésre nézve, s míg a győzelem dölyfétől túltelt, minden reg­gelre megnagyobbodott térképpel ébred fel , a szabadság barátja is remél; reméli, hogy a porba tiprott zászló vérrel szen­teltem újra megtisztulva emelkedik fel. A nagy szláv birodalom állítólagos mozgalmai épen úgy, mint a német egy­ség eszméi, a monarchia másik felének is sok rész­álmot okoztak és okoznak már,­­ és ez a leghatásosabb tanújele annak, hogy mi félszemünkre sem alha­tunk. Minden egyes jel arra int, hogy az idő és viszonyok okozta belsebeket, a legna­gyobb sietséggel forrasszuk be ; a 48-ki törvények kezdeményét és igéjét tegyük tetté, hogy akár a szabadság fényes napja, akár a láthatáron mutatkozó vész­terhes felhő egyetértő nemzetet találjon a Duna és Tisza terein; államunknak azon garantiákat, melyek a Kárpátokon belül mindenkinek polgárszabadságot és boldogságot ígérnek, igyekezzünk meg­­szerzeni. Oszlassuk el azon aggodalmat és tévhitet, a­mely akár területi, akár nemzeti túlterjeszkedést illetőleg ellenünk hamisan kürtöltetik; tanúsítsuk minden lépéssel, hogy mi a jogegyenlőség és sza­badság nemzete vagyunk. E kötelességek és teendők sürgősségét szabja a rohanó idő a törvényhozásra. De azt hisszük, hogy ha mi ezen ta­nulságok elvonására és felhasználására készen állunk , azon jó urak is kivonhat­ták a részekre valót, a­kik innen és túl a Lajthán, egyrészt a jogtalan követelések­nek, másrészt a nem eléggé férfias tartóz­kodásnak, és — hogy új műszót találjunk az új dolognak — az országos szerénységnek voltak apos­tolai. A lejárt események, a­hol egy elsü­­lyedt világrész religuiái mutatják, mi kü­lönbség van a papíron vezetett katona, pénz és a valóban létező kö­zötti különbséget, — azt hisszük, nem te­szik amolyan „Coeur leger“-rekké a mi embereinket is, ha az ország vagyonáról és véréről van itt amott szó; és talán még a „magyar hadsereg“ elnevezéstől sem fognak jövőre annyira iszonyodni, ha reá gondolnak, mi a különbség a valóban elv és érzelemhit és a csak disciplinált hadsergek között, — Kuhn úr haragját kevésbé respectálván az ország és dynas­­tia érdekeinél. Igazság szerint ma már épen azon he­lyekről kellene jőni a kezdeményezések­nek, a­mely helyeken legkönnyebben, és azt hisszük nem egészen kényelmes töp­rengések között érezhetők, mily balvég­zetes lehetett volna az országra nézve az, ha e felemás, ki nem tisztázott állapotban az európai események szálya bármily irányból reánk nehezkedett volna. Fenyegető körülményekkel szemben legbiztosb pajzs a valódi nemzeti öntudat, a szabadság és önállóság érzete, — szó­val azon kétségbe vonhatlanul előtérbe lépő érzelem, hogy a haza min­den polgárának van mit v­é­d­n­i­e. TARCZA: Bauer őrnagy emlékiratai. .. (y. y.) Bem, midőn Szilágy-Somlyón átvette a parancsnokságot, így szólt tisztjeihez : „A kor­mány e sereg teljhatalmú parancsnokává neve­zett ki; én önöktől föltétlen engedelmességet kérek ; a­ki nem engedelmeskedik, főbe löve­tem, ellenben jutalmazni is tudok.“ A fegyelem­re és rendes élelmezésre fő gondját fordítá. A katonáknak két napi élelmet kellett hordani ma­gukkal, s a ki elveté, arra haragudott s néha bünteté. Az elegendő munitio is főtörekvése volt, s bár mindent elkövetett él­ete, néha mégis lőszer híján kellett döntetlen csatát abban hagynia, vagy győzelem után hátrálnia. Minden reggel 7 órakor szemlét tartott serege fölött, kiadva a rendeleteket, pótolva a hiányokat, megdicsérve is előléptetve a vitézeket. Rövid, fesztelen, nem fárasztó szemlék voltak ezek. Az ágyukra és sze­kerekre nagy gondja vott, s a sereg létszámáról is naponként kimutatást kívánt. Ő egy valódi hadvezér megtestesült képe volt: körültekintő, erélyes, merészen bátor, gyorsan határozó, pénz­vágy és hiúság nélkül. Hitt a praedestinatioban s a gyávát is gyakran menté: „Mit tehet róla! Bizonyára jobb szeretne bátor lenni, de mikor gyá­vának született.“ Még indulat közben is udvarias formákat használt: „Ha nem lesz szíves,jön ezt vagy azt megtenni: főbe lövetem !“ Vagy : „Ne hozzon engem abba a kellemetlen helyzetbe, hogy főbe lövessem !“ Maga fölött csak Kossuthot is­meri el. A kormánybiztosokat nem kedvelte. A hadügyér rendeleteit sem teljesité, a mi igen kü­lönös jelenség volt nála, ki másoktól föltétlen engedelmességet követelt. Mérsékelt­ vérmes volt, őszinte, nyílt ember, csak hadi terveit tartá tit­kon, (tán mert a tér ismeretlen voltánál fogva azokat rendesen rögtönzé,) s minden lengyel iránt bizalmatlan volt. A magyar tiszt éjjel nap­pal benyithatott hozzá, de a lengyel soha beje­lentés nélkül. Bár harmincz éves sebe miatt gyönge volt, mégis reggeltől éjfélig lovon ült, néha a csatákban egy falat étel, egy ital bor nélkül. Elve volt, hogy a katonának előre is kell tudnia enni és aludni. Néha maga is több napra előre evett és ivott. Ujja elvesztéséig tisztjeivel ebédelt, kevés jó bort ivott és keveset beszélt, s mindég csak katonás dolgokról. A nőkkel udva­rias volt, de kerülte őket. Mikor Beszterczénél a miatt nem foghatták el Urbán seregét, mivel Riczkó Naszódtól nem sie­tett eléggé s azzal menté magát, hogy az után bajos volt az ágyukat szállítani, megvizsgál­­tatá szigorán a dolgot s Riczkót megdorgálta, noha a vizsgálat , elég kedvezően ütött ki ré­szére. Szászok és oláhok számára bűnbocsánatot hirdetett, hogy mint mondá : „ne csak fegyver­rel hódítsunk, hanem a szabadságot meg is ked­­veltessük a felbujtott néppel”­ A székelyek ve­zérének Gaál Sándort azért nevezte ki, mert legjobban bíztak benne. Szóval, a nép szeretete vez­érlé sokféle intézkedéseiben. A gálfalvai diadalmas csata hevében egy grá­nátos zászlóalj két tűz közé szorulva, fehér kendővel jelenté, hogy megadja magát. Bem azt mondá: ezek úgy is foglyaink már, ne veszítsünk miattuk időt, nyomuljunk tovább! Ekkor tör­tént, hogy egy lovas rohamban Hepperger fő­hadnagy Bemnek ugratott, hogy levágja, de Kiss Sándor ezredes megsebesítő arczán, Teleki Sán­dor pedig leránta lováról, s igy a merész tiszt magyar kézbe került. Ekkor történt, hogy Bem egy magaslatra rendelt két ágyút, s mikor a tiszt azt mondá: az lehetlen­ a tábornok igy szólt: „Mit, lehetetlen ? Ha öt percz múlva is le­hetlen lesz, akkor főbe lövetem önt!É­s a két ágyú mindjárt ott termett. Ekkor történt, hogy egy elmaradt gyalog oly vitézül védte magát szuronyával Makray László lovasszázados ellen, hogy ha megbotolván el nem esik, a vitéz szá­zados pórul járhatott volna. Az emlékíró azt mondja: „Hepperger főhadnagy s e közbaka hőstettei voltak az egyedü­liek, melyeket osztrák részről az egész hadjárat alatt látott.“ Ez a csata, melyben Puchner maga vezényelt kétszeres számerővel, törte meg az osztrák főse­reg erejét és bizalmát. Utána Balástelkén Bemet valami jajgatás kelte föl nyugágyából. Egy el­lenséges katona jajgatott, ágyúgolyótól zúzott karral. „Rendelkezzék, — mondá Bauernek, — hogy e szegény szerencsétlenen segítsenek.“ S ő maga is segített a sebesültet talpra állítani.Mert Bem nem vad bosszúból, hanem elvért harczolt. A sebesült ellenséget felebarátnak, a fegyver­telent pedig csak tévedőnek tekinté. Azt a grá­nátos zászlóaljat azonban, mely maga megadását jelenté, elszalaszta az öreg úr, mert az egy er­dőbe húzódva, ismét Puchnerhez csatlakozott; de Bem nem becsülte annyira az ellenség számát, hogy annak apasztása miatt egy-egy tervének végrehajtását csak egy-két perczig is késleltethet­te volna. Balástelkén történt az is, hogy Teleki Sándor megismerő egy ősi szekrényét, melyet remetei földúk­ jószágáról vittek el az oláhok, kik 20— 30 mértföldre is eljártak pusztítani. A szebeni első csatában, mely siker nélkül annyi derék vitéz életébe került, Bem egy hídon pillanta meg a gr. Mikes Kelemen holttestét. Fe­jéhez kapott, s fölkiáltá : „Ob mon Dieu“, — de abban a pillanatban Bauer felé fordulva ren­delő. ..Állítsa föl itt a lovasüteget !“ A legmé­lyebb fájdalom sem tudta lelohasztani intézkedé­si erélyét. Ha Czetz megérkezik Vízaknáról, s ha a lőszer el nem fogy , akkor már a január 21-iki támadással bevehették volna Szebent, de így Szelindekre kellett hátrálni. Ekkor Bem így szólt Bauer századosnak: „Köszönöm őrnagy úr ! (igy tudatva előléptetését,) mai támogatá­sát. Czetz nem teljesíté rendeleteimet, s e heves napnak nem lett eredménye , de legalább erőnk tiszteletére tanítottuk az ellenséget !“ E harcz­ban részt vett katonáknak egy havi ingyen fize­tést rendelt, de mivel a pénz­tár üres volt, saját tizenkétezer fiját osztatta ki jutalmul. Szelindekre megérkezett P­e­t­ő­fi is, ki rögtön dalárdát szervezett s Bem ablakai alatt elénekel­teté a „Busul a lengyelt“, mi a vén vezért igen meghatotta. Ő szívélyesen, a honvédek rajongó örömmel fogadták a költőt, ki, elragadtatva iri­gyelte a kis sereg hösiségét. Ő —jegyzi meg az­­ emlékíró, — irigyelt tőlünk egy véres, múlandó­­ dicsőséget, ő, ki halhatlan dicső nevét már rég a­­ csillagok közé helyezte, hogy világítva ragyog­­­­jon örök időkig.“ Petőfi köztük búskomoly tár­­­salgása volt, csak a hazáról és nejéről beszélt ; | szivén hordta s gyakran nézte neje p.rssbépeit, s | leveleit néha másoknak is felolvas... ondá Berlini apróságok. (Saját tudósítónktól.) — Pápafi röppentyű­jelzője. A porosz kormány nem rég megszerezte magának (ha nem tévedek: 20,000 talléron, és már alkalmazza is Metz és Pávis előtt Fápali hazánkfia „röppen­­tyű­jelző“ találmányát. E találmányok rendszere abban áll, hogy röppentyűket bocsátnak fel (nappal is) melyek színe bizonyos betűket vagy szavakat jelez, melyet a­ki a kulcsot bírja, gyorsan mondatokká alakíthat, ellenben az el­lenség semmire sem mehet velük. E találmány­nál fogva Metz és Thionville kényelmesen ízen­­gethetnek egymásnak. Ez elmés találmánynak nagy haszna, hogy a vizsgálódónak nincs ideje a jelzet értelmén okoskodni, mert a betűjelek csak pillanatig lát­hatók, s ki lesz kerülve az olyan eset, mint a­mely az Usedom jegyzék közzététele alkalmával oly nagy zajt ütött. Azóta a titkos irás egészen más rendszerét használják, mely megakadályoz­ta ugyan, de a röppentyű jelző e tekintetben még tökéletest­, mert annak jeleit sem emléke­zetben tartani, sem szobában hosszasan fejtegetni nem lehet. Fő czélszerűségét pedig a gyorsaság adja meg. Magasrangu katonai egyéniségek folyvást kérdezgetik tőlem, hogy ismerem-e Pápafi ha­zámfiát? Két ily nevű egyénről van tudomásom. Mindkettő 1861 ben Olaszországban szolgált. Az egyiket Timótnak keresztelték. Az idősb állítólag 1848-ban honvédkedett, 1855-ben Ame­rikában, 1860 ban Garibaldinál, később százados volt az olaszországi magyar légiónál, végre visszament Magyarországra. Fia (a másik Pápa­fi) az Ihász tervezte Conduitlista szerint előbb osztrák hadnagy volt, aztán 1848-ban honvéd százados, Törökországba menekülvén áttért az islamra s török szolgálatot vén, később Gari­baldinál volt őrmester s 1861-ben a légiónál szá­zados. 1862 ben még Saluzzoban tartózkodott. (Személyesen ismervén a röppentyű jelző fel­találóját, kinek mostani tartózkodási helyét nem tudjuk, állíthatjuk, hogy ez nem az apa, hanem a fiú Pápafi. Továbbá állíthatjuk hogy ő ameri­kai polgár. Midőn egy könnyelmű feladás Benicz­ky megölése gyamijába keverte, s Budán el­fogták és vele nagyon méltatlanul s emberte­lenül bántak, az amerikai követ közbenjárására bocsátották szabadon. — A­mi találmányát ille­ti, felajánlotta ő azt rég az osztrák kormánynak. Az hallatlanná tette. Később kísérletet ten vele (az osztrák kormány),de egyszersmind a feltalá­lót a dologból ki akarta tudni. Aztán az ügyet a Rumpelkammerba tették. — Pápafi néhány napja úgy nyilatkozott előttünk, hogy találmá­nyát igen kedvező feltétel mellett a magyar kor­mány rendelkezésére bocsátja. Szer­k.) — Marhavész és homonopathia. Mi mindenre rá nem viszi az embert a háború ! Le­vegőben járni, föld alatt telegrafirozni s homeo­­pathire gyógyítani a marhadögöt. Oroszország már évek előtt 3000 rubelt tűzött ki oly gyógy­szer feltalálására, melylyel biztosan és sikere­sen lehet gyógyítani a marhadögöt. E jutalom­ért még senki nem jelentkezett, talán azért mi­vel Oroszországban a homeopathia még most is tiltott jószág még pedig— vallási tekin­tetből. Az állatgyógyászat terén kétségkívül van benne valami, — még pedig azon egyszerű ok­ból, mivel minden felnőtt ember már histories meg van romolva, míg az állat mindig primitiv, ingenuus állapotban van. De ne ereszkedjünk e physiologikus, pathologikus és antiologikus kérdések fejtegetésébe, s constatáljuk egyszerű­en, hogy már hetek óta minden orvosi és gaz­dasági ügyletben azon meglepő sikerről be­szélnek, melyet a dögvész ellen egy késhegy­nyi patkánym­éreg — arsenicum — eredményez, közbe 4—5 csepp apis­sal. Amazt a takarmányra hintik, ezt az ivó­vízbe keverik. Már a laieus is tudja, a ki beletekintett Tschu­diba vagy Johnsonba, mily szerepet visz az ar­senicum a primitiv,vagy szub­ultivált népek között kivált az istállógazdaságnál, s a meglepő ered­mény után, melyre most jutottak, egyetemi bi­zottságot akarnak alakítani, mely e kérdést sine ira et studio vizsgálná, miután a marha­vész az itteni kérdések egyik legégetőbbike s már Brandenburgba is átcsapott. — Odahaza jó lesz, ha figyelmet fordítanak e kérdésre. Értel­mes ember nem nevet semmin, míg saját tapasz­talása nem jogosítja rá. Berlinben nagy figyelemmel kísérik a skandináv hírlapokat. Nem kerülte el te­hát figyelmünket, hogy a „Morgenbladet“néhány nap előtt egy norvégiai hölgyhöz czímezett egy levelet hozott d'Agoult grófnő franczia írónőtől, ki „Daniel Stern“ álnév alatt ír. E levelét egy várból intézi a Jura hegységben lakó norvég ba­rátnőjéhez : „Ön Francziaország iránti rokonszenvből lep­lezi hibáinkat. Valahányszor roszul megy a dol­gok sora, a nemzet­ rögtön bűnbakot keres ma­gának, így 1830-ban,1852-ben és most 1870-ben. „Le X-ik Lajossal.“ „Le Fülöp Lajossal!“ „Le a császárral”” s erre aztán büszkék, mint az istenek. Egy nappal később uj kormányt terem­tenek maguknak, hogy újra hazamehessenek s lefekhessenek a sutra. Azt hiszik, ezzel eleget tettek polgári kötelességeiknek, s elfelejtik, hogy még fontosabb ennél, ellenőrizni azt a kor­mányt, melyet magunk fölé tettünk. Most azt be­szélik, hogy az országot 18 évig ámították, — de hát minek hagyta magát ámítani? stb.“ Ez persze másként hangzik, mint Guizot, Louis Blanc, Ledru Rollin, Renan s közelebb Taine le­velei, s a németek örülnek, hogy mégis vannak francziák, sőt franczia nők, kik tárgyilagos hig­gadtsággal beszélnek Michel Chevallierről. Csak­hogy itt az a kis tévedés van a dologban, hogy a d'Agoult grófnő nem telivér franczia, hanem fél­német, t. i. anyósa — Emile Olli­viernek. Marie de Flavigny az 1809-ki franczia fogla­lás alkalmával a Rajna melléki Frankfurtban született. Atyja franczia őrnagy volt, anyja né­met nő. Ennél növekedett eleinte s azért a néme­tet ép oly jól beszéli, mint anyanyelvét. De még igen ifjú korában Francziaországba vitték, nőül adták gróf Agoult-hoz,egy öreg legitimistához, s még akkor is igen ifjú volt, mikor özvegyül m­aradt.Gazdag s ahhoz még lángész­ kell­etőbb, hogy az­ ember szerepet játszék a párisi salo­­nokban, sőt a franczia irodalomban is, így ismerte meg 1841-ben Liszt Feren­­c­z­e­t, s a köztük támadt viszony oly benső lett, hogy három gyermekkel ajándékozá meg nagy hazánkfiát, a kiket ő törvényesített is s azok az ő nevét hordták. Legnagyobb leánya Blanca, Olliviernek első neje volt, 1867 ben elhalt, de kiskorúakat hagy­va hátra, a­miért is Olliviers ominosus bukása előtt másodszor is megnősült. Liszt Ferenc­, és d'Agoult grófnő második leányát Cosimá­nak hitták,s több évig volt neje Liszt híres tanítványá­nak, Bu­low Jánosnak, s egy ideig befolyásos Egeriája a nőket különben nem igen kedvelő műbarát királynak — egy idő óta azonban fér­jétől elválva, Wagner Richarddal él. Lisztnek Agoult grófneveli viszonyából, fia is lett, Dani­el. Bécsben jogot tanult, de még igen ifjú ko­rában elhalt, sorvadásban. Berlini körökben mindezt tudják s már 1848 óta megszokták, hogy „Daniel Stern“ kereken ki­mondja politikai véleményét, mely Németország­ban persze nagyobb tetszésre talál, mint Fran­­cziaországban, a­hol nincs nagyobb bűn, mint , ,espritz allemande“-nak lenni. Két király, Vilmos király oly hatalmas fe­jedelem ez időtájt, hogy nem mérkőzhetik vele hatalomban sem a „fejér czár,“ de még a „nap fia“ sem. Ssime mégis akadt egy halandó, a­ki merészen szeme kö­zé bátorkodik nézni, s az is — zsidó. Csakhogy persze olyan zsidó, a­ki­­szinte király, a pénzkirály. Berlinben most igen savanyú arorczal beszélnek a Rotschild család­ról. Ez a család, habár az öreg Jónás, északné­met szövetségi consul volt, oly „merev magavi­seltet tanúsított“ (így írja berlini levelezőnk) a porosz király iránt, hogy ez „végre“ la Fér­riéresből — a pénzkirály kastélyából — át­tette a főhadiszállást Versaillesba. Mielőtt azon­ban ennyire került volna a dolog, még előbb néhány „heves jelenet“ fordult elő, miután a jó­­­­szágigazgató még pénzért sem akart sem ételt , sem italt adni. A pénzkirály asztalánál tehát majd éhen halt a vér és vaskirálya. Végre is a diabolus familiásnak, ki már annyiszor segített a bajon, Bismarcknak kellett előrukkolni. Ez vál­tott az igazgatóval néhány komoly szót, mire aztán „terülj asztal“ lett, hogy csak úgy roska­dozott bele. Rotschild özvegye bécsi születés ugyan, de annyira franczia szellemű, hogy az ostrom daczára is Párisban maradt s legkevésbé sem hatott rá, hogy 10 milliót érő villája a csőcselék pusztításától ment maradt, az által hogy a porosz király bele költözött volt. — Egyébiránt kérdés, nem pusztul­t még el, még pedig épen azért, hogy a porosz király bele köl­tözött volt. A pénzkirály családja és a vér és vaskirály tehát kiestek egymás kegyéből, annyira, hogy még Ferriéres is megvetés tárgya lett annál, ki­nek fedelet nyújtott a vihar ellen. Bezzeg Versailles annál nagyob kegyben áll a porosz királynál. Elengedte a rá kivetett 400,000 frank hadisarc­ot, „minthogy a város jól viselte magát.“ Oct. 9 óta Versaillesben né­met hivatalos lap is jelen meg, franczia nyelven, „Moniteur de Vers.“ czím alatt. Rendeltetése az, hogy több százezer példányban nyomják, és a példányokat léghajóból Páris fölött szétszórják. Dr. Mahler berlini aeronauta Metzből Versail­­lesbe már meg is érkezett, hogy e tervet végre­hajtsa. Orleans megvétele. Egy porosz tudósító oct. 12-től következőleg adja elő az Orleans ellen intézett ostromot. Még 10 ikén megérkezett a 22-dik hadosztály (Gerdorf tbk alatt) Artenaybe a Loire-departe­­ment-ből, hol 8 napig portyázott és egyesült a bajor hadtesttel. 11-én reg. 3 órakor, tehát alig hat órai nyugvás után, már felkészülésre szólt a riadó. Csapatjaink üígygyel-bajjal még éjjel sze­reztek be némi élelmiszereket. Stolberg hadosz­­tálya és néhány század gyalog visszamaradt, hogy az utat tisztán tartsa. Két részre szakadva indultunk erre Orleans felé, az egyik rész, a ba­jor hadosztály Papenheim tbik és a lovas had­osztály Albrecht hg alatt útjukat Patay mellett tették meg, anélkül, hogy a várost érintették vol­na. A másik rész, mely Stefan bajor hadosztá­lyából és Gerdorf 22 ik gyalog és lovashadosz­tályából állt, a La Colombey-n átvezető széles országúton haladt. Én ez utóbbihoz csatlakoz­tam. Hét óráig az után az ellenségnek nyomát sem találtuk, hacsak az utón fekve maradt bete­geket, törött szekereket és két szétzúzott puska­port nem tekintjük annak. — A marodeuröktől megtudtuk az irányt, melybe az ellenség elha­ladt. A st. privati tanyánál fél nyolcz után mu­tatkoztak ellenséges csatározók, kik azonban néhány lövés után visszavonultak. Az itt többszö­rösen kis árkokon útba vetett gátokon és erdősé­geken vezetett keresztül. — Nyolczkor előka­punk az erdőt St. Privat mögött az ellenség által megszállva találta. — Fél óra múlva e jelentés után a 22-dik hadosztály már tűzbe ment. Az erdő megkerülését vette czélba, mi azonban az ellenség által megszállott árkok miatt az egyik oldalon lehetlen volt. Míg a 22-ik had­osztály a balszárnyon működött, Stefan hadosz­tályának a központon kellett volna az erdőn át törni vagy megkísérlem az ellenséget itt foglal­­koztatni,hogy a jobb szárnynak,melynek la Colom­­beyn-n átjönni kellett,megkönnyíttessék az egész állás megkerülése és a Cusonet la Marche elleni előnyomulása, hogy így Orleanst az ellenség hátában meglepje. Négy órán át tartott a vias­­kodás az erdőben és körülötte, az árkok sok száznak sírjává lőnek és borzasztó gyilkolás kez­dődött magában az erdőben , hol minden fát, minden lépést ki kellett küzdeni. A cen­trumban a küzdelem egész La Colombey-ig ter­jedt.­ Az országút, hol a jobb szárny­nyal talál­kozni kellett volna,de mely 11 óráig még nem je­lent meg, több ház által volt födözve, melyeket a francziák lőrésekkel láttak el és eltorlaszol­tak ; a helyzet legyőzhetlennek mutatkozott, soká ingadozott a küzdelem ide-oda, s mi sok embert vesztettünk, míg a francziák vesztesége csekély volt a föld­állás által. Végre az első há­zat kétszeri visszaverés után ostrommal bevet­tük az élénk pattantyu és golyószórók tüzelése daczára, melyet az ellenség kifejtett. Itt különösen Stefan Ilok tüntette ki magát, ki az ostromlókat vezérelte. Az ellenség már most lassan kint vissza kezdett vonulni, és az országút nem sokára tiszta volt. Csak fél egy órakor nyomult előre a jobb szárny hadosztálya, melyet Patay-nél franc­­tizeur-ök tartottak fel. Az első tervezet, minthogy az ellenség a cozonezi utat megszállva tartotta, már nem volt kivihető. A hadsereg tehát zárt vonalban haladt előre. Colombey mögött két magaslaton állott a mozgóőrség hét könnyű és 2 golyószóró üteggel, és e magaslatok az egész megközelítési térség fölött uralkodtak. — Itt a mienknek nehéz állása volt és többször véres fejjel vezettünk vissza — sőt az ellenség egész központunkat megingatta és visszanyomta, — ekkor Tann­­lik a főparancsnok a tartalékot szuronyszegzésre indította, és három órai heves küzdés után megvettük a magaslatokat; a bal szárny egyidejűleg Colombey-n hatolt át és az ellenséget ha csak nem akart elvágatni, vissza­vonulásra kényszeríté Orleansig- Itt heves ösz­­szeütközés fejlődött ki. Négy bajor üteg a város ellen volt irányozva és élénk tüzelésbe kezdtek. Az ellenségnek sok golyószórója volt kiállítva a régi körfalra és egy ecitadellára és szinte élénken tüzelt a St.-Georges külváros és az indóház előtt. A gyalogság is gyilkos módon puskázott a ker­tekből a külvárosból ostrommal jövő hadoszlo­pokra. Sok helyen égett a város és a külvárosok, a szép indóház is lobat vetett; a jobb szárny , miután az erősen védett indóházat megvette, elfoglalta a Rochoux külvárost. Esti 6 órakor az ellenség visszavonult. Egy küldöttség jelent meg, melyben az orleansi püspök, a maire és hat polgár vett részt, kérvén, hogy miután a franczia katonaság odahagyta Orleans-t és a Loire balpartjára ment, kimeh­essék a város.Hét­­kor a tüzeléssel felhagytunk. A csapatok a váro­son kivü­l tanyáztak, csak 12-bén tartották be­vonulásukat. A francziák e napon 2500 halottat és sebesültet, 4 ágyút és 2200 foglyot vesztet­

Next