A Hon, 1870. november (8. évfolyam, 264-288. szám)

1870-11-08 / 269. szám

269. szám. VIIL évfolyam. Reggeli kiadás. Pest, 1870. Kedd, november 8. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..... 1 frt. 85 kr. 3 hónapra ......................5 „ 60 k 1 hónapra ......................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonkint ......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető­, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI LS KÖZGAZDÁSZAT! NAPILAP: ■*■'«■fi vnnWu *>».■•K.a­.'vr tr'iV.vnS’Trityr».’:■n^anr. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A HON“ utolsó évnegyedére. October—decemberi V* évre . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kölönkül­­déséért felülfizetés havonkint 30 „ BEST" Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, NOVEMBER 7. A honvédtiszti kinevezések. (ly.) A kilátásba helyezett honvédtiszti kinevezésekről előre szállongó hírek nagy visszahatást idéztek elő a hazai közvéle­ményben. Mi mint ellenzéki lap — mielőtt a tény előttünk nem áll, kétségtelenül azt veszé­lyeztetjük, hogy tényekkel c­áfol meg bennünket a kormány,­­ de ezen veszélyt szívesen eltűrjük a közügy érdekében, míg másfelől nem hallgathatunk oly ügy­ben, melynél újabb hibák újra csak nép­­szerűtlenitést idéznének elő. Egy ízben már hangoztatta ugyan gróf Andrássy azon vádat ellenünkben, mint­ha mi az újabb honvédséget ellenséges szemmel tekintenek; de szabadjon hin­nünk, hogy ezt csak első hevében tette; komolyabb utángondolás után eszébe kellett jutni, hogy épen a magyar ellen­zék férfiai voltak azok, kik az új véd­­rendszer alkotásánál a honvédségre és általános hadkötelezettségre súlyt fektet­tek, s pártunk volt az, mely programm­­jában épen azt hangsúlyozta az imperi­­alisticus sereg fentartásával szemben,mely elvnek a közelebbi évek oly fényes és el­­vitázhatatlan érveket nyújtottak. De ez a világért sem zárja ki, hogy va­lamint eddig, úgy ezután is meg ne tá­madjuk a honvédség szervezése körül el­követett hibákat, sőt ellenkezőleg, minél inkább szívünkön fekszik a magyar hon­védség czélszerű kifejtése, annál jobban érezzük azon kötelezettséget, hogy vala­mint egykor az első szervezés hiányait c­áfolhatlanul napfényre hoztuk,­­ jövő­re is minden alkalommal igyekezzünk mindazon tévedéseket megelőzni, vagy utólag kárhoztatni, melyek e téren felme­rülhetnek. Két elvet hallottunk főként, melyekkel sehogysem tudunk megbarátkozni. Ezek egyike a pusztán hivatalos kor szerinti előléptetés; a másik a 48 — 49-es honvéd­ség mellőzése a szolgálati idő beszámítá­sára nézve. Ha a kormány ki tud az absolut esz­mék békéiből szabadulni s az elsőt elejti, s az által ez utóbbi is el van ejtve. Katonaviselt ember igen jól tudja, hogy a tisztnek nemcsak a háborúban lehet érdemet szerezni. Épen úgy kitűnik a tiszt ügyessége és harczképessége, pon­tossága a gyakorlatokon, de legkivált a szervezésnél, hol óriási különbségeit talál­juk az életrevalóságnak szervező képesség­i és katonai pontosságnak. A­mennyi di­­­­cséretet hallottunk például a közelebbi hadgyakorlatokról a közlegénységet ille­tőleg, ép annyi hátrányos megjegyzést tettek előttünk némely tisztek tanulatlan­­sága, pontatlansága és élhetetlensége el­len. Ily esetben és kivált ily eset­ben lehetetlenség egyedül a kineve­zési sorrendet venni irányadóul, ha mindjárt el lehetne is fogadni azt mint általános elvet oly hadseregnél, hol a hazafi szellem és ez irányban tanu­­sitott érdemeknek minden alkalommal ki kell tüntettetni, az ellenkezőknek meg­­büntettetni. Annál kevésbbé lehetne hibáztatás nél­kül hagyni, ha a régi honvédek ez­úttal újra méltatlanságot szenvednének. És pedig nyíltan kimondjuk, hogy épen magának gróf Andrássynak szem­pontjából is. Ő akkor, midőn a képviselőház ellen­zéke a régi honvédség országos segélye­zése érdekében föllépett, azt tüntetésnek vette és az elleni ellenszenvét kifejezvén, t­é­n­y­l­y­e­n kívánta ellensúlyozni. Mi ugyan egy ország szavának beváltását nem tüntetésnek, hanem hazafias köteles­ségnek tartjuk, azonban legyen, álljunk ez esetben a miniszterelnök úr néppont­­jára, és követeljük, hogy a régi honvédek méltánylását eszközölje tényleg min­den demonstrativ nélkül. És e követelést nem csak mi, az or­szág közvéleménye is minden oldalról teszi: „Longus est ordo, idem petentium decus.“ Több ugyanez elveket sürgető, részben elkeseredést tanúsító levél fek­szik előttünk. Szabadjon ezek egyikéből tanúságul nehány sort ide igtatnunk. „1848. előtt — írja egy barátunk, töb­bek között — mint osztrák katonának volt 300 frt fizetésem, 1848/9-ben, mint honvédtiszt, természetesen jól voltam fi­zetve. 1849 után, hála a Bachféle embe­rek figyelmének, újra csak 300 frtos ál­lomást nyerhettem és ebben vagyok nagy családi ember létemre mai napig. Ah, de most „elő vagyok jegyezve“, de hol? Harmincz évi 300 frtos katonai szolgálat után, egy kilátásba helyezett hazai hon­véd rokkant tanyára!“ És hogy az ellentét se hiányozzék, ezen barátunk öcscse, ki csupán­­egyszerű honvédtiszt volt másfél évig, kivándorolva ma egy külföldi hatalom szolgálatában 10.000 frank évi fizetést élvez és kitünte­tésekben részesül. E szerint a kivándorlóit, a száműzött sokkal inkább méltányoltatik, mint a 30 évet becsülettel szolgált, itt benn, magyar miniszterek alatt, Magyarországon! „A községek rendezéséről“ szóló tör­vényjavaslatot a központi bizottság kedden d. u. 4 órakor fogja tárgyalni. Nyolcz osztály már tegnapelőtt készen volt a tárgyalással, de miu­tán négy osztályban az ellenzék jutott többségre és ellenzéki előadót küldöttek a központi bizott­ságba, az ugyanannyi számmal levő jobboldali előadókkal nem hozhattak határozatot, miért is be kell várniok míg a IIl-dik osztály fej­ezi be tárgyalásait, mely osztályban egy részről Ghy­­czy Kálmán, más részről Deák és Csengery mű­ködnek azon, hogy a javaslat hiányain segítve legyen. Ma délutánra elkészülnek vele, az ezen osztályból kiküldendő előadó valószinüleg jobb­oldali tag lesz. — A VIII. osztály szerdán (nov. 9.) d. e. 10 órakor ülést tart. Tárgy az úrbéri bir­tokviszonyok rendezésére vonatkozó­­javaslat. Győrffi Gyula osztály jegyző. TÁRCZA: A teremtés líráihoz. A „jámbor óhajtó“ czikkét a „Hon“ vasárna­pi tárczájában, ajánlom minden nőtársam, és minden férfihonfitársam figyelmében. Oly húro­kat penget az „mindenek hallatára“, a melyek régóta rezgenek „titokban“; — nem­ volnánk műveit nemzet, ha régóta nem rezgenének, nem volnánk magyarok ha e hang nem fájna. A felfogást helyeslem. Nem fellázadni akarunk „zsarnokaink“ ellen, hanem csak eszközt és al­kalmat nyújtani nekik, hogy oly hibákat, me­lyeket úgy is beláttak már, jóvátegyenek. A dolog megérett. Mindennap többen látják be, hogy a nőt nőnek való foglalkozástól, csu­pán azért „mert nő“, eltiltani helytelenség. Kor­mányunkban két minisztérium már tényleg ne­vezett ki nőket országos hivatalra. Képviselőhá­­zunk több ízben bebizonyította, hogy társadalmi kérdésekben szabadelvű. Jogi embereink köré­ben nem tapasztaltam elvi ellentétet. Hanem egy nagy hibája van nálunk a női munka­jogosultság kérdésének, az, hogy: uj. Minden uj eszmének, legyen az bármily üd­vös, sok ellensége találkozik, főleg azok táborá­ban, kik gondolkozni nem szeretve, az újban a jót nem is keresik, s azon egyszerű oknál fogva, mert új és szokatlan, a ki nem vihetés ábrándok sorá­ba helyezik, s a mellette küzdőt szánakozó mo­­t­olylyal végig hallgatva,modern don Quichottenak mondják, ki szélmalmoknak izén hadat. ( Az „uj“ ellenségei részéről, kik vagy nem mernek vagy nem képesek, a női munkajogosult­­ság eszméje nemcsak e közöny- és részvétlenség­gel találkozik, de megrovással, ellenszenvvel és félreértéssel is. Ők nem gondolnak azzal (vagy nem akarják meggondolni), hogy ha a kérdést helyesen megítéljük és a gyakorlati térre át­helyezzük, nemcsak a családok anyagi létük javulását eszközöltük általa, de benne azon esz­közt is felhasználtuk, mely egyedül képes a sü­­lyedésnek indult közerkölcsiséget újból helyre­állítani. Van a nők emanezipátiója eszméjének egy neme, melyet a mai korban még nem lehet helyeselni, s nem lehet zászlóját megragadva mellette küz­deni, mert vitatása idő előtti és ki nem vihető. Erről ne is beszéljünk még most. Azon emancipate, melyet én óhajtok , azon tér, melyen a nők munkásságuk, ügyességök és ismereteik által saját fentartásukat, minden te­kintetben feddhetlen eszközök által megszerezni képesek. Nyújtson a társadalom erre segédkezet, ne igyekezzék a másik nem erélyünket, igyekeze­tünket,elénk gördített akadályok által megtom­­pítani. Ne tételezzék fel már előre azon nőről, ki magát egyébre, mint a tű és főzőkanál keze­lésére is képesnek érzi, hogy mert más új, talán még szokatlan módon foglalkozik, megszűnik jó háziasszony és anya lenni. Az nem zárja ezt­ ki, és valamely nő, mely egész nap házán kívül mint orvos, ügyvéd, mérnök, postakezelőné stb. működött, este midőn haza tér, gyermekeit azon intézet vagy kisded-óvóból, melybe elfoglalt ide­jére küldé (nem azért küldi, hogy maga másutt lehessen,mert hisz különben is most is mindenki oda küldi,)haza kisérve maga körül gyűj­ti,nehány órát az ő fáradsága által is javított házi körben tölt, — szerintem többet tett, mint azon nő, ki családja nyomorát látva, honn fárad, megtaka­rítja ugyan azon keveset mit férje szerzett, de ami nem kielégítő számos tagból álló családja fentartására; tűjével ugyan az öltözék­­hiányait helyrehozhatja, de sokkal nagyobb hiányokat helyre pótolni, nagyobb bajokat elháritni önál­ló munka nélkül nem képes. A nő adja meg a gyermekeknek a szellemet, de szellemileg ugyan mit tehet azon gyermekével, melynek a minden­napi tápot is alig képes nyújtani, lesz-e elegen­dő lelki ereje ? nem természetes-e, ha a minden­féle apró kellemetlenségekkel és nélkülözések­kel küzdő erre képtelen, holott ha férje keres­ményeihez saját keresményét is mellékelheti, nagyon sokat elő tud teremteni. A komolyan elhatározott és tenni akaró nő és anya időt fog arra is találni, hogy mielőtt hiva­tala miatt távozik, előbb házát elrendezze, és ha a pihenés órái megérkeznek, egy ily háztar­tásban csak nagyobb kényelem és jólétben fog a nő szerzése is észrevehetővé válni, de semmi hi­ány sem fog mutatkozni; a természet, a gondvi­selés, a szeretetnek és áldozatkészségnek oly gazdag tárházát ültető a női kebelbe, mely őt a szeretett férj és gyermeke érdekében mindenre képesíti. Mily boldogító érzése lehet az anyának, ha tegnap talán még mezítláb vagy rongyos czipő­­ben járó gyermekét ma szorgalma ujjal látta el, mily lelket emelő azon tudat, hogy szeretett gyermeke lelki művelődését szorgalmának kö­szöni, és mily boldogító fáradság, mely a hon­leányt arra képessé teszi, hogy midőn idő és viszonyok igénylik, a haza szükségeihez ő is —­­ habár fillérekkel —járulhat. A mai időkben, midőn a gépek a kézimunkát­­ annyira háttérbe szorították, szükséges oly tér, melyen a nők működhessenek, mert különben kényteleníttetnek vagy — megélhetésért — egy — talán minden rokonszenv nélküli egyén ne­jévé lenni, vagy a természet kegyétől birt szép külsőjüket azon tőkének tekinteni, mely jövőjü­ket biztosítja. Tér kell a nőknek ! a tisztességes munka tere. A társadalom ne rójja meg és ne nevesse ki azo­kat,kik foglalkozni tudnak s akarnak,ne tegyék a kísérletek sikerét, mindennemű akadály által le­hetetlenné; tekintsék inkább e téren a nőt járni tanuló kisdednek, ki magára hagyva elbukik, de kis segítséggel bizton halad, kit mindenki szíve­sen támogat, mert hiszen járnia kell. — A nő­nek most már elkerülhetlen a társadalomban a működési tér. Adják meg azt nekünk uraim, világ urai! és nyújtsanak segédkezet, ha a nehéz feladat terhe alatt talán eleinte nem látszanánk elég erősek­nek. — Báró Egloffstein Amália. Metz múltjából. (y. y.) Metzhez, melyet a németek Francziaor­­szág rohamkapujának neveztek mindig, a törté­nelem igen sok nevezetes emléke fűződik. Metz már a gallok idejében nevezetes pont volt Medio­­matrica névvel, később Attila hun hadai szállták meg s rombolták szét. A frankok idejében Ausz­­trália fővárosa volt. Utóbb német birodalmi sza­bad város lett, mely 1444-ben győzelmesen verte vissza falai elól a hóditni vágyó francziákat, mígnem II. Henrik király idejében a német ural­kodók pártviszálya folytán franczia birtok lett, s annyira franczia várossá vált, hogy polgárai most is készebbek lettek volna az éhhalálra, semmint a poroszok előtt fölnyissák kapuikat. Ha a mai németeket meghallgatjuk, kik a régi idők történeteit is hajlandók a mai fajgyűlölet mértékével mérni, akkor azt fogjuk hallani, hogy Metzet a német fejedelmek, főkép szász Móricz árulása, ették franczia kézbe. De mivel meg másfelől azt állítják, hogy Németország hatalmi ereje a protestáns szellemben keresendő , e két tétel meghasonlásba esik. Ugyanis az Augs­­burgba gyűlt protestáns fejedelmek és azért ke­resték a franczia segélyt, hogy V­ik Károly né­met császár ellenséges indulatával szemben az új hit szabadságát és életét megmentsék. Igaz, hogy Metzet ez oltalom folytán veszték el, de másfelől a francziává lett vár falainál tört meg ama hatalmas császár szerencséje, mely — hosz­­szabban tartva — a protestantismusra nézve ha­lálos veszélylyé vált volna. Árulás nincs szándék nélkül, már pedig a német fejedelmek nem szán­dékosan játszák Metzet a francziák kezére, ha­nem legfölebb is a franczia hódításvágy játszatta ki őket. A németek történelmében még ennél előbb igen nevezetes pontot képez az a metzi birodalmi gyűlés, melyet 1356-ban IV. Károly császár tar­tott, ott hirdetve ki a német birodalomnak majd­nem öt századig fenállott alaptörvényét: a né­met arany bullát. A császár — ki a franczia ki­rály udvarában növekedett, s ahol rokonság és egyezmények köték — mindent elkövetett ugyan a francziák tetszésére: odadta nekik Burgundot Mi és a diplomatia. Figyelmet keltett az, hogy Vilmos ki­rály Versaillesban sajnálkozását fejezte ki a felett, hogy Poroszország 50 év előtti szövetségese, az osztrák császár nincs most oldala mellett, és ugyanakkor po­rosz-osztrák szövetségkötés híre merült fel. A lapok e szövetséget magyarázták is, kommentálták is. Magyarázták „ba­rátságos közeledésnek“, „baráti szerző­désinek, „védszövetség“-nek, és végre — hogy a superlativus se maradjon el — „véd és daczszö­vetség “-nek. Óvták, viték, buzditák, unszolák a kormányt. E hírek­­kel csaknem egy időben merült fel az a másik hír, hogy az osztrák udvar a ró­mai kérdésben congressust indítványoz, habár ezt megh­azudtolák; de azt nem, hogy a pápa az osztrák főherczegektől biztató leveleket kapott, valamint azt sem, hogy a diplomatia azt a nevetséges fogást­­ tette, hogy a pápát az által áltatja, hogy a római követeknek megtilták Victor Emanuel Rómába való bevonulásakor je­len lenni, hogy igy ne szentesítsék a pápa „megrablását,“ de másfelől ugyanezen kormányok utasíták a flórenczi követeket, hogy igenis a bevonuláskor legyenek jelen, és így jelenlétükkel szen­tesítsék Victor Emanuel fennebb említett „átkos“ lépését. E hírekbe vonható össze mind­az, mit a diplomatia újabb irányú működé­seiről tudunk, a versaillesi alkudozások­tól eltekintve, és e hírek sok anyagot szol­gáltatnak a gondolkozásra. A­mi Vilmos sajnálkozását illeti,neki egy­szerűen azt kellett volna felelni, hogy Fe­rencz József nem I.Ferencz,ez utóbbi abso­lut uralkodó volt,és így kényekedve szerint tehetett,Ferencz József pedig alkotmányos uralkodó, ki nem követheti egyéni hajla­mait, hanem országa érdekeit és ez érde­kek a békét parancsolák. Különben is Vilmos nála nélkül is felteheti azt a né­met császári koronát fejére, melyet épen az 50 év­ előtti szövetséges I. Ferencz ej­tett le fejéről 1806-ban. És ha Vilmos király ezeket nem felejti el, akkor sajnálkozását sikerülni fog elfoj­tani, annyival is inkább, mert Bismarck most jónak látja Ausztriához közeledni.Ez tény. De szövetség, bármily alakban is, bajosan köttethetett, már csak azon okból sem, mert még a szövetségre szükség nincs. De az tagadhatlan, hogy ez eset rövid időn beállhat, és különben is az „új“ Németországgali viszonyunkat ren­deznünk kell, — ezt mondja a német sajtó. De hát kell-e rendezni? Mit rendez­zünk? Hisz minden állammal diplomatiai összeköttetésben állunk, és így Poroszor­szággal is, de szorosabb szövetséget a német ügyért kötnünk csak veszede-tem, más kérdésekben pedig ép oly vi­szonyban kell lennünk a „német császár­ral, mint a porosz királylyal“, mert nem­zetgazdasági, politikai és stratégiai viszo­nyainkon még az nem változtat semmit, hogy Németország nagyobb mint Porosz­­ország, azért mi Németországnak és úgy barátjai maradhatunk, mint Poroszország­nak, mindaddig, míg érdekeinket nem sér­­­­ti,és az érdek képezi a legjobb szövetséget. Ebből pedig az következik, hogy az újabb átalakulások miatt Németország ellen fordulni őrültség, és tárgy, czél is é­­­ki a­­ Németországgal szorosabb vi­szonyba lépni más államok figyel­mét, sőt talán haragját magunkra vonó esztelenség lenne. Jó barátság legyen állandó viszony, a szövetség adandó esetben beálló kötelesség. Holott ha Poroszországgal a német viszonyok miatt számolni akarunk, ő majd számításába felveszi az osztrák tartományokat is, és így könnyen kerülhetne az osztozás ezekre.Ezért jó lesz­­ hallgatni. De ebből nem következik az, hogy a diplomata szolgaságát annyira utánozzuk, hogy Flórenczben és Rómában egyaránt magunkra vállaljuk azt a nevetséges sze­repet, melyet a diplomatia úgy látszik játszani kíván. Vagy a pápa vagy Victor Emanuel, a tertium non datur. Vagy el­ismerjük, hogy Róma olasz népének joga volt az olasz nemzettel egyesülni, és igy a ’ népek önelhatározási jogát elismerve, az új olasz átalakulást elismerjük, és Olasz­országban hagyunk egyetlen követet, ki Victor Emanuel oldala mellett vegyen részt az olasz nemzet egységi ünnepélyén, és jelenlétével szentesítse a népek elévül­­hetlen jogait; — vagy fogjuk pártját az ultramontán legitimitásnak, és a pápa ol­dala mellett tartsuk meg követünket,hogy jelenléte által támogassa, szentesítse a pápa nevetséges, tehetetlen vergődéseit, átkozódásait, de akkor egyszersmind kös­sünk kardot és menjünk az olaszokat ki­verni Rómából, — állítsuk vissza a pápa világi hatalmát, hogy igy az osztrák her­­czegek által benne felkeltett reményeket teljesítsük, hogy legalább a csalhatatlan pápa ne csalatkozzék bennünk. Nem hiszem, hogy józan észszel az utóbbit kivárni lehessen, és miért nem teszszük az előbbit? Mert a diplomatia hallgat és játsza Flórenczben és Rómá­ban azt a nevetséges Janus-szerepet. Ez fontos érv arra, hogy erélylyel lépjünk fel a diplomatiában, de nem igazolja a monarchia nevetségessé tételét, annyival is inkább, mert ezen a téren veszély nél­kül lehet kezdeményezni, miután azért senki meg nem támad minket, ha a pápa ő­szentségét tovább nem áltatjuk. Ideje az erély, mert ha mindenben meg­előznek, akkor mindennek árát mi adjuk meg, hol anyagilag, hol erkölcsileg. Ha a legitimitás és macchiavellismus terén mások nálunknál erősebbek, próbáljunk szerencsét a szabadelvűség terén és kezd­jük ezt meg a római kérdésben. Hisz nem kerül pénzbe. Hegedűs Sándor: Hat számunkhoz egy fél iv melléklet van csatol­va. Eredeti külföldi levelezés. (Saját tudósítónktól.) Berlin, nov. 5. Tegnap este a Wilhelmstrasse körül sétálván, dr. Strousberg palotája előtt va­laki nevemről szólít. Minthogy a hang a Hotel Royal előlépcseiről jött, előbb azt gondoltam, hogy b. Prónay Gábor szólít, ki tavaly családos­tul az egész telet itt töltötte,s talán — gondolom — ismét ide látogatott. De csalódtam; megszó­­litam egy másik, régi ismerős volt, törzstiszt, kivel már 1866-ban sokat együtt voltam és be­szélgettem. Az öreg úr nagyon értelmes és finom világismerő és történelembölcsész, ítéleteiben ön­álló, és bármi inkább, mint porosz Junker. Ren­desen inkább diplomatiai vagy szervezési, mint katonai szakmunkára használják. — A­mint to­vább együtt sétáltunk, elbeszélte, hogy Páris alól jön, Metzet útba­ ej­tette és 29-én jelen volt az áradásnál. „Az igazat megvallva — mondom szó közben — ránk nézve, kik a dolgot tárgyilagosan te­kintjük, mindamellett is, hogy a német egység ügyének győzelmét forrón óhajtjuk, unalmassá válik már, hogy a francziák, kiktől a személyes bátorságot senki sem tagadhatja el, mindunta­lan megveretnek, a németek pedig minden vál­tozatosság nélkül győznek. Ilyen erősen, vagy ha úgy tetszik, rejtélyesen, sőt végzetesen, még sem ment a dolog 1866-ban az­­osztrákokkal. Pedig mi volt akkor az osztrák sereg a fran­­cziához képest!“ — Igaza van önnek, rejtélyes! végzetes! — viszonzá az öreg ur, — de azt hiszem , e rejtély könnyen megfejthető, s akkor a puszta végzet marad, mely azonban a rejtély megfejtetése után maga sem rejtély többé. „Nagyon kiváncsivá tesz Exclád!“ Tulajdonkép messze kellene kezdenem, s fé­lek, hogy akkor nehezen érnék véget. Minthogy pedig már holnap el kell utaznom, röviden aka­rok szólni. Ön már jó régen viszonyaink színvonalán áll, fölösleges tehát megjegyeznem, hogy 1867. óta minden mélyebben gondolkozó ember készen volt arra, sőt kikerülhetlennek látta,hogy előbb utóbb bekövetkezik az elhatározó küzdelem, t. i. Fran­­cziaországgal, még pedig még Napóleon császár idejében, mihelyt ez vagy maga kedvet kap a hazárdjátékra, vagy rá hagyja magát venni, é­s ha életében nem, akkor halála után. Ezt tudva és érezve, igyekeztünk ugyan a kitörést lehető­leg halasztani, de ezt másod feladatnak tekin­­tők, első és jó dolgunk volt lehető teljesen és tömegesen felszerelni haderőnket. — In­nen van, hogy 1866 után nem fektettünk oly nagy súlyt Északi Németország u. n. belső kié­pítésére, sőt eltűrtük, hogy a reactio a „Mucker­thum“ és a „Junckerthum“ egerei mindenfelé tolakodón tánczoljanak; — a macskának fonto­sabb dolga volt, mint azokat elkapkodni. Min­den gondolatunk és törekvésünk oda volt irá­nyozva, hogy a kikerülhetlen óriás küzdelemnél a legnagyobb és mint mi hittük,végtelen túlsúly­­lyal bíró szomszéddal, el ne bukjunk; a­hogy azt meggyőzzük, arra akkor még gondolni is alig mertünk. Egyébiránt,ha csak férfiasan szem­be is tudunk vele szállni, ez maga és az hogy mi vagyunk a provocáltak, egész Németországot ré­szünkre hódítja, és így mégis „egységes Német­ország“ lesz az eredmény, melynek aztán akkor lesz ideje: belső „kiépítésével“ foglalkozni. — Mi tehát, mihelyt a háború bizonyossá lön, és minket — mint tudva van — nem talált egé­szen indulásra készen, készen voltunk arra, hogy Francziaország, mely — mint be van bizonyítva — 4 évig készült e háborúra, s azt oly váratla­­nul és rögtön megkezdte, hogy ez még jobban megerősítette túlsúlyának hiedelmét, — nem csak egy milliónál több katonával fog készen állni, hanem egyszersmind ragyogó képét nyújt­ja régi prestigeének, a támadó harcznak. Mind­járt eleinte oly hatalmas lökést ad, hogy talán már Kölnnél összecsap velünk, mielőtt időnk volna, csak a Rajnáig is előhaladni. (Folytatjuk.)

Next