A Hon, 1870. december (8. évfolyam, 289-313. szám)

1870-12-03 / 291. szám

291. szám, VIII. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hozdva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra..........................I frt. 85 kr. 1 hónapra..........................5 B 60­­­­ hónapra.........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonkint ......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. • v\ v «' / Resell kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1870. Szombat, december 3. rmifiiMw .1 h ny 11 i ni i i Ifl’dWha^a Szerkesztési iroda , Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási díj: S hasából ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvesebb föltételek alatt vétetnek föl. — Hylít-téri 6 hasábos petit sorért . . 25 kr. A b­előfizetési- és hirdetmény - díj a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési felhívás „A HON ra. December hóra.........................1 frt 85 kr. December —martiusi 4 hóra.. . 7 frt 35 kr­ Az esti kiadás postai kölönkül­déseért feliüfizetés havonkint 30 e­gy Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, DECEMBER 2. §. A legújabb távirati hírek a csata­térről, valamint a diplomatiai világból egyaránt érdekesek. A franczia és német tudósításokból azt, hogy melyik félt illeti a győzelem, nem lehet megtudni, miután mind a két fél magának tulajdonítja azt. Egy dolgot azonban mégis meg lehet tudni. Azt, hogy a német sergekkel mindenütt egyenlő mennyiségű franczia sergek állanak szem­közt és harczolnak naphosszant tartó üt­közetekben, északon, a Loirenál, Le Mans­­nál és Páris előtt. Ez utóbbi helyen történt kirohanás va­lódi ütközetnek vehető. A franczia kitörő hadoszlop messze túlhaladt azon ponton, a­hol Villejuif táján, ezelőtt tíz héttel leg­első csatája volt a németekkel, s melyet akkor oly határozottan elvesztett. Fel kell tennünk, hogy a németek azt az elfoglalt pontot azóta igen megerősítették. Onnan akarták az Ivry- Bicetre és Arceuil erő­döket lövetni. Sőt roppant horderejű ágyúikkal ez erődökön keresztül akarták Párist bombáztatni. És most a táviratok szerint, a franczia kitörő hadoszlop mesz­­sze Villejuifen túl Le Hayt ostromolja meg, sőt a még távolabb Choisy-i (sur Seine) vaspálya-indóházat elfoglalja, nyolcz hi­dat ver a Marne-on, s pánczélos gőzmoz­donyokkal vontatott ágyukat visz az üt­közetbe a Choisy, Bonneuil Villiers felé vivő vasutakon. Kérdés, hol vannak tehát a németek ostromágyúi,mik Páriáig elhor­danak ? Ha ott vannak Páris alatt, hogy nem akadályozhatták meg a nyolcz híd verését, sőt még a vasúton járó ágyute­­lepek működését sem? E nap tanúbizony­sága annak, hogy Páris bombáztatása nem politikai okok miatt maradt el. Szintoly fontos esemény az, mely a di­plomácia mezején történt. A pontosi kér­dést megoldandó conferentiába Fran­­cziaország jelen kormányának meghiva­­tása is indítványoztatott. És az indítványt mind Poroszország, mind Oroszország el­fogadta. A franczia kormányra nézve ez több, mint egy megnyert hadjárat, s an­nak a kormánynak, mely ezt indítványba tette, okvetlenül biztosítja egész Európa becsülését. Hogy ez indítványt tevő nem Osztrák s Magyarország kormánya, hanem An­gliáé volt, azt mindenki tudja. Hiszen az osztrák-magyar külügyminiszter is tud merész lépéseket tenni, csak azt nem tud­ja, hogy mikor kell a jobb lábával lépni, s mikor kell a bal lábával lépni. Íme, most a ballábbal kellett volna lépni, az sikerült volna. A porosz kész volt enged­ni a felhívásnak. A helyett az osztrák közös kormány a jobb lábával lépett ki merészen, s hogy ez a lépés mennyire nem fizette meg a fáradságot, azt sejtetik ve­lünk a bécsi lapok. Mind egyszerre rátá­madnak a magyar hírlapirodalomra, s a magyar közvéleményre, hogy azok bele akarják vinni Ausztriát az orosz elleni háborúba. Ez mulatságos. A bécsi sajtó az, mely a legkíméletlenebbül támadja meg az orosz kormányt, minden szitkot, szennyet rádobál, a magyarországi sajtó ellenben egyre óvja és figyelmezteti kormányát, hogy legyen óvatos és tartsa fenn a bé­két , s ha lehet, tisztességes úton elégítse ki az összeütköző érdekeket; és most az osztrák sajtó azt hiteti el az egész világ­gal, hogy mi magyarok akarjuk a hábo­rút. És ezt persze el is hiszik neki, mert a magyar kormány oly struczpolitikus, hogy egyetlen egy idegen nyelven irt közeget nem tart magának, mely a ma­gyarul nem értő Európának mindennap hírül adná, hogy mi Magyarországon a sajtó utján nyilatkozó közvélemény? A magyar kormány sugalmazott írói nem ismernek más feladatot, mint Tisza ellen, Ghyczy ellen skallirozni, s az ellenzéki lapokat és szónokokat kifigurázni. Hogy egyetlen egy lapja sincs a magyar kor­mánynak, mely a magasabb európai po­litikát érdeklő nézetekkel foglalkoznék, azt maga bevallja s ez hiba. így most el­hiteti a bécsi sajtó egész Európával, hogy a magyar sajtó és közvélemény sürgeti a háborút. Ez pedig határozottan nem igaz. Most pedig egy legújabb távirat ezt a hírt hozza: „Anglia elfogadta alapul azt az egyezményt, melyet Orosz- és Török­ország kötöttek (!) egymással, az értekezlet alapjául, s ezen egyezmény, mint pótszerződés csatoltatnék a párisi szerződéshez.“ És Ausztria s Magyarország kormánya? — Az még nem kapott választ a Szent­pétervárra küldött tudósítványára. Beust­ur kedvéért egy históriai ado­mát mondunk el. Mikor I. Napóleon moszkvai hadjára­tába indult, a vilnai színház igazgató egy új darabot íratott a tiszteletére, melyben nagyon szidják a muszkákat. Az előadás napjára azonban nem a francziák jelentek meg, hanem az oroszok. Napóleon már akkor futott sereg nélkül. S az orosz ve­zér oly gonosz humorban volt, hogy a vilnai színigazgatóval elővetette azt a da­rabot, melyben az oroszokat szid­ják s végig játszatta azt a tiszteivel zsú­folt színházban; egy tábori auditor ült a sugólyukban s vigyázott, hogy a sziné­­szek minden szót elmondjanak a mi a da­rabban írva van. A hallgatóság tapsolt és nevetett, és a színészt meg majd a nyava­lya törte. Aztán -­- el ne játszassa Beust úr a társaságával ezt a darabot! A baloldali kör tegnapi (decz. 2.) értekez­letén folytatólagosan a telepítvényesekről szóló törvényjavaslatot vette­ részletes megvitatás alá és azt némely apróbb módosításokkal és később ké­rendő felvilágosítások fentartása mellett el­fogadta. A magyar delegativ hadügyi bizott­sága deczember 2-án tartott ülésében megjelent a közös kü­lügy, közös hadügyminiszter és a m. k. miniszterelnök; az albizottság tagjai a jelen politikai viszonyokra vonatkozólag több kérdést intéztek a közös külügyminiszterhez, és a kato­nai helyzetre nézve a közös hadügyminiszterhez, s a nyert felvilágosításokat tudomásul vették, a­nélkül, hogy az albizottság ez­úttal,bármit is határozott volna. — Legközelebbi ülés deczem­ber 3-án lesz. TARCZA: Oroszország hatalmi állása Ázsiában. (Történeti essay) irta Vámbéry Ármin. VI. (Folytatás.) S a szt. pétervári udvar még sem fog megál­lapodni az Ucsuri és Amur határvonalánál. Va­lamint mindenütt, hol egy birodalom határvona­la nomád népektől lakott sivatag területen húzó­dik végig, állandó rendre gondolni sem lehet, és czivódásokra okokat nem igen kell messziről ke­resni, épen igy Oroszország is csakhamar kény­szerítve fogja látni magát, hogy határvonalát egyfelől a Ssangara folyóig, másfelől pedig a független Mongolország déli határáig terjessze ki, mely utóbbi már csak mintegy 125 német mértföldre van a khina­ faltól. Mind az Ucsuritól nyugatra, mind Kiacitától délre az ut új hódítá­sok számára már meglehetősen egyengetve van; csak magában Urgában van már valami 20 lete­lepült és berendezett orosz kereskedőház és egy nagy befolyású konzulság egy kozák előőrsi ál­lomással, sőt orosz részről már régen fölléptek azzal az állítással, hogy a két állam természetes határa voltaképen a Khingan nevű déli hegy­­lánczolat. Az oroszoknak nem is kell bevárniok azt az alkalmat, míg Kirina kedves államépü­lete összeomlik; a czár oly barátságos, hogy mennyei testvérének még eleven testéről ki fog szabdalni egyes tagokat. De Khinának nemcsak keleten, hanem nyuga­­ton is készülőben vannak egy jókora falatot el­ragadni. Az Ili-völgyet, vagy a­mint még nevez­ni szokták, az Ili-tartományt értem, s egy földmi­nőségénél, s égalji viszonyainál fogva széltében hosszában hires földdarabot, mely az előbbi szá­zad közepe táján a Dzsungarok birodalmának elenyészte után Khina által elfoglaltatott, hanem a legújabb időben, t. i. 1864-ben a döngenek lá­zadásakor Kelet-Turkesztánnal egyesülve, a khi­­nai uralomtól elszakadtak és függetlenségét egy hierarchikus főnök vezetése alatt mind e mai napig fentartotta. Dzsungáriának e nyugati részét különböző okoknál fogva régóta szemügyre vet­te az orosz támadó politika. Mert először a Mo­­zart hegység szoros utai, — a legrégibb és leg­rövidebb utak keleti Turkesztánba, már akár Akszu-Turfán, akár Kutcsa felé — mind az Ili tartományba nyitnak, úgy hogy Kutcsa birtoka nélkül a Thian-Shan hegység völgyei feletti uralkodásra gondolni sem lehet. Másodszor e maradandó, földmivelést ű­ző tartomány annecti­­rozása által az orosz uralom az Ala-Tan hegység kirgizei és hurutjai között azon mértékben fog erősödni, melyben Tashkend meghódítása ked­vező volt a kozákok leigázására. Harmadszor Oroszország itt némi jogigényekkel is léphet föl, ugyanis a kalmüköket, kik 1771-ben az orosz terrorismus elől a kaspi tenger északi partjairól ide menekültek, mint szökevényeket visszakö­vetelheti. Ők azon örökrészhez tartoztak, mely Dzsingisz­­khánról szállott a Romanoff-ház uralkodóira, s Oroszországot nem egykönnyen lehet háttérbe­­ szorítani. Ma még ugyan az Iszük, mely 79‘hosz­­szú és 44' széles és az Ilibe szakad, képezi Orosz­ország keleti határát Dzsungariával szemben, de csak a kozák telepeket kell szaporítani Ka­­palban és Vernove-ban, egy szóval az Issik kül melletti álláspontoknak csak némileg megszilár­dulnia kell és az orosz diversio Kuldscha és Csugucsak ellen nem fog sokáig várakoztatni magára. A­mint látjuk tehát, leginkább két népelem az, melyekkel Oroszország a maga területét Khina rovására kikerekíteni akarja. Először Mongolország és a Kalmükök, másodszor a ta­tárok. Az elsőbbek közül ma még csak mintegy 500,000 áll orosz hatalom alatt; a mongol nem­zet zöme a khinaiaknak részint közvetett, részint közvetlen felsősége alatt él, s minthogy minden hitrokonság daczára is a Gobi-sivatag együgyü, de becsületes nomádjai és a ravasz khinaiak között a kölcsönös szeretet valami magas fokon soha sem állott­, ennélfogva a Mongoloknak szer­felett közönyös lesz, akár a pekingi, akár a szt.­­pétervári zsarnoknak fizetik is az adót, minthogy végzetszerű sorsánál fogva a kettő közül egyik­től sem szabadulhat meg. A­mi pedig Dzsungária tatárjait illeti, ők utol­só gyűrűjét fogják képezni a török-tatár népek ama lánczolatának, melyet Oroszország Ázsia északi és távol keleti részén hatalmába kerített és az ár­változás a békés tarancsiknak *) az Ili partjain annál kedvesebb lesz, mivel ellenkező esetben Khinához kerülnének, mely izlamita ér­zelmeiket sokkal inkább sérti mint Oroszország. Ha ez megtörtént, mikor a mongolok és tatárok *) Tarancsi (földi vagy földmivelő) névvel neveztetnek a khinaiak által keleti Turkesztánból száműzetésbe ide hurczolt tatárok, a­kik többnyire földmiveléssel foglal­koznak, egészen be lesznek kebelezve az orosz népszö­vetségbe, akkor Kirina elvesztette északi határá­nak külső védműveit, melyekben pedig többet bízik, mint a tengerben, mely őt délről bekeríti; akkor ez oldalról is nyitva lesz minden megtá­madásnak, s egy orosz hadsereg nemcsak hogy sokkal könnyebben bevonulhat Pekingbe, mint 1860-ban az angol-franczia csapatok tehetők, hanem az egyszer meghódított földet egyszer­smind könnyebben és jobban is megtarthatja. Mert Oroszország útja nincs holmi csalfa hullám­szeszélyeknek, és nincsen Taku-erődöknek kité­ve, hanem saját birtokainak szakadatlan lánczo­­latán visz keresztül egészen a hatalom központ­jáig. Most már azt kérdem, hogy fogja Európa és hogy fogja különösen Franczia- és Angolország eltűrni, hogy a rájuk nézve oly fontos kereske­delmi érdekeket Kelet-Ázsiában Oroszország k­­­valitása veszélyeztesse ? A békességes együtt­élés szerencsétlen eszméje Khinában épen oly téves mint a Hindu-Kushnál és a Boszporus partjain s az összeütközés itt is, noha csak ké­sőbben, de mindenesetre meg fog történni múl­hatatlanul. (Folytatjuk.) A horvát országgyűlésnek decz. 1-én tartott ülésén Brosz képviselő interpellálta a kormányt, hogy miért nem teljesíttetik a kiegye­zési törvény 30 §-a, mely szerint az adóhátralé­kok 63 °/a-a Horvátországot illeti. A budget-vitában a belső központi igazgatás­ról, az országgyűlési költségekről, a megyei igazgatásról s az országos épületekről szóló czí­­mek tárgyaltattak. A pesti Népkörben szombaton dec. 3-án este 7 órakor Gonda László úr felolvasást, és Szerdahelyi Mária kisasszony szavalást tart. Az I-fő osztály a pénzügyi törvények tár­gyában dec. 3-kán délelőtti 10 órakor ülést fog tartani. —Zeyk Károly ideigl. elnök. A képviselőház II. osztálya f. hó 3-kán szombaton délelőtt 10 órakor ülést tart. Tárgyai: az adó és vasúti tartalékalap iránt a pénzügyi bizottság által bejelentett törvényjavaslatok. Tö­rök Sándor, osztályjegyző. Az 5 ik osztály szombaton dec. 3-án d. e. 10 órakor ülést tart. — Az osztályelnök. A VII. osztály 3-án d. e. 10 órakor ülést tart. Id. gr. Bethlen János elnök.­ A 9 ik osztály dec. 3-dikán, d. e 10 óra­kor az országházban a szokott helyiségben ülést tart. Tárgy: az adótörvények iránti törv. jav. tárgyalása. Pest, dec. 2-án. Végzetes keret az, melyet czikkünk homlokára irtunk. Az újkori történelem szomorúbbat még nem rótt táblájára; még nem akadt oly emberre, ki mint a decem­ber 2-ka embere,oly mély s ádáz befolyást gyakorolt volna a jelenben és a jövendő­ben Európa sorsára. Még csak most ítélhetni meg e végzet­teljes befolyást irtóztató kiterjedésében ; a vadász is csak akkor méri a szörnyet, mi­dőn már elejtette fegyverével. Meg van ejtve a dec. 2-iki szörny. Bis­marck és akaratának koronás végrehajtója szőhetnek már akárminő ármányt a se­­dani árulóval vagy annak érdemes fele­ségével : a Napóleon pereputytjára többé ki nem süt a nap. És ha Francziaország mégis elszívelné az ő uralmuk helyreállí­tását, akkor a nemzet bizonyára már annyira sülyedt, hogy még csak nem is érdemes,a fölötte való hatalmon versengni. De nem úgy van. A Napóleonok vissza­helyezése lehetetlen marad, daczára annak a sok szörnyűségnek, a­mi utóbbi időben bennünket ámulatba ejtett. A „nagynak“ csúfolt nagybátya törpe öc­cse megbu­kott, s elkárhozott örökre. És ha 1851-ki dec. 2-a csak diadalkoszorúzott gaztette lenne egy lelketlen becsszomjas embernek, akkor Sedant végnek s visszatolásnak le­hetne tekinteni. De a dec. 2-ának embere nem csupán hogy felkapaszkodott a hata­lom véres polczára , de még, eddig párat­lan nagy terjedelemben, Európa történel­mét is ő csinálta. És még mily törté­nelmet ! Az utóbbit kevés szóval jellemezhetni: szellemi megmételyezése a mostani s a serdülő­félben levő nemzedéknek; töké­letes eltompítása az erkölcsi érzetnek és minden jogtiszteletnek, a közéletben úgy, mint a magánéletben. Ha az igazságtalan és fáradságtalan szerzemény utáni sóvár áhítozás, a min­den áron való gyors meggazdagodás irán­ti dühig felcsigázott vágyakodás, az álla­tias érvekkel teli könnyű élet iránti szen­vedély többé-kevésbé átjárta a társaság minden rétegét Francziaországban és in­nen Európa többi részeire is elharapózott; ha ez erkölcsi korhadtság széleiben ama férfiatlan tehetetlenséget szülte, melyről a Poroszország barbár­­dulása fölött meg­­botránkozott, de amellett moczczanni sem tudó Európa oly szomorúan csattanós pél­dát nyújt: kinek róható föl ez általános elkorcsosulás másnak, mint a Tuileria ud­varnak, mint a mely tisztességtelen s lelketlen létére, az aljas lelketlenséget elvvé tűzte ki, sőt rendszerré avatta és ez elvet, e rendszert ördögi ügyességgel ál­talános érvényre tudta emelni? Ha a szerződéses jog fogalma a nemzetkö­­­­zi viszonyokban csúffá lett,s egyedül a nyers erőszak dönt mindenben; ha a di­plomatából teljességgel kiveszett a kö­zösség érzete és — mint Beust találóan panaszolja — „nem látni többé Európát“, kinek róható ez föl másnak bűnéül, mint amaz uralkodónak, ki a modern népjog alapjául szolgáló szerződések „eltépését“, mindenrendű szövetség szétrobbantását és a hatalmasságok „elszigetelését“ választá külpolitikájának kiindulási­­ czélpont­­jául, és ezt — a többi udvarok gonoszsá­ga vagy lágyfejüsége által segitve — ép annyi sikerrel, mint állhatatossággal al­kalmazta ? A második császárság oly időben ke­letkezett, midőn — áldásos hatása alatt csaknem negyven évi békének és azon roppant haladásnak, melyet tudomány és gépészet a közlekedés dolgában előterem­tettek — a cosmopolitismus, a­­népek ér­dekközösségének, egybeolvadásuk és to­vább­fejlesztésük, valamint a békés után­­ létesítendő reform-eszmék mind jobban lábra kaptak volna, és már-már úgy látszott, hogy a jövőre megalapítják uralmukat. Ez nem lehetett ínyére a kor­­sikai embernek, a ki latorkodással, az or­szágos törvényeket lábbal tiporva és a dec. 4-ki boulevardi mészárlásokkal kezd­te meg uralkodói pályafutását. A béke fentartása helyett a „bellum omnium contra omnes“-féle elv kellett, hogy ve­zérelvvé váljék és a népek közösségére irányzott humánus, engesztelő mozgalmak közé a nemzetiségi eszme nyegleségig vitt túlhajtásának Erisalmája dobatott. És e háborús irányzat miatt, mely egész­ Európát elsánczolt táborrá tette,végül is egyetlen állam sem szenvedett annyit, mint ma Francziaország, és a nemzetiségi eszmével űzött nyegleség, melyet szított, mai napság saját teste ellen fordíttatik, halála lehet. Bizony elég szomorú, hogy a franczia nemzet ma oly keservesen lakói a csá­szár bűneiért. De e szomorító eset egy­úttal tanulságos is. Megtanít bennünket az iránt, hogy egy nemzetnek­ soha nem szabad megválni sorsának sajátkezű kor­mányzásától ; még kevésbé szabad fel­használtatni magát oly erőszakos gonosz tettek végrehajtójává, melyek érdekeivel és irányzataival egyaránt ellenkeznek. És hogy e tanulság még jobban fogyon, a dec. 2-ai épület összeroskadása legke­ményebben és azon osztályokat és körö­ket sújtja, melyek első­sorban segédkezet nyújtottak volt annak felállítása és fen­­tartására. Legkivált a hadsereg tette ezt. Egyedül abbeli készsége, hogy dec. 2-án és 4-én poroszló munkára vállalkozott és azt el is végezte, téve lehetségessé az ál­­lamcsinyt, a véres tett elkövetésében való bűnrészesség kötelékei, melyek hozzá csatolák, biztositák annak maradandósá­­gát. És végre, mi bért vett érte ? Még so­ha szerencsétlenebb és szégyenteljesebb napok nem szakadtak a franczia hadse­regre, mint azok, melyeket az idén a má­sodik császárság szerzett nekik. Utána a legjobban serénykedett „a­z e­g­y­h­á­z,“ hogy a dec. 2-iki gonoszte­vőt feloldozza, áldásában részesítse és a caesari zsarnokságot tőle kitelhetőleg is­­tápolja. És végül is mi jutalmat vett buz­­góságáért? a Napóleon által hübele Ba­lázs módra folytatott hadjárat nemcsak IX. Pius bukását eredményezte, de ez utóbbi épen a francziaországi események folytán, általános közöny és megcsökö­­nyösödött mozdulatlanság mellett követ­kezett be, a szent­széket annyira meg­alázva, hogy jobban már csak gondolni sem lehet és bukását véglegessé téve. Az egyházat követte benne, még pedig annál is hatalmasabban, a vagyonos polgári osztály­ istápolta a cae­­sarismust a forradalom üzletzavaró befolyá­sától való félelmében; meg azért, mivel az absolutismustól azt várta, hogy az ország anyagi jóllétét addig páratlan mértékben fogja felvirágoztatni. És mi lett a bére ? A legvéresebb forradalom , akárminő „rákvörös“ köztársaság Francziaország vagyoni állását soha oly gyökerestül tönkre nem juttatták volna, mint a­hogy ez a császárság utódajai közepette tör­ténik. És mindezek példáján indultak végre az európai hatalmasságok, mint a­melyek helyeslőleg intettek vagy tapsolva közreműködtek, valahányszor a jött-ment emberből lett fejedelem a szer­ződéseket egyre másra megszegte, a hatal­masságokat mind rendre elszigetelte. És utoljára is mi lett a bérök? Azon tehe­tetlen aléltság, melybe az erőszakkal szemben jutottak, és azon ocsmány gyá­vaság, melynélfogva mint a nyárfalevél úgy reszketnek Bismarck és Gorcsakoff előtt és szüntelen rémülettel lesik, vájjon miféle nap virrad majd ő reájuk. Igen,dec. 2. végzetes kelte, páratlan nap az újkori világtörténelemben, de egyszers­mind tanulságos is, és végével okulni va­lót nyújt annyit, mint semmi más nap. Nem egyedül a főczinkost érte utól a sorsnak méltó hoszúállása, a­kik az or­szágon belül vagy azon kívül a szabadság és népjog ellen 19 esztendőn át folytatott merényletben valamennyire bűnrészesek voltak, ma mindnyájan szörnyű mód la­kóinak c­inkosságukért. Váljon Európa államai, név szerint pe­dig népei, fognak-e majd a véresen intő példán okulni ? Horn Ede: A népiskolai törvény hiányai. A pestmegyei iskolatanács egyik ülésében Lipthay Béla dr. tanácstag szóba hozván a­­nép­iskolai törvénynek hiányait, nevezetesen azt, hogy az iskolatanács hatásköre felette korlátolt, teen­dőinek határa igen szűkkörű: indítványozó: küldes­sék ki egy bizottság, mely írná körül az iskola­­tanácsnak hatáskörét és adna véleményt, mely jogokra és teendőkre volna e kiterjesztés a tör­vényhozás előtt szorgalmazandó. Az indítvány közhelyesléssel találkozott és a bizottságba Lipthay Béla, Kiss Miklós, Beniczky Ödön s Dalmady Győző küldettek ki. A bizott­ság elnökéül Lipthayt és jegyzőjéül Dalmadyt választván meg, elkészítő munkálatát, melyet az iskolatanács decz. 19-kére kitűzött rendkívüli közgyűlésében fog tüzetes tárgyalás alá vetni. Közöljük a munkálatot, mert az azokban kifej­tett nézeteket osztjuk, és mert kívánatosnak tart­juk, hogy a törvény e hiányaira fölhívassék a többi megyei iskola­tanácsok figyelme­t hasonló felszólalásra ösztönöztessenek. A munkálat elő-

Next