A Hon, 1871. január (9. évfolyam, 1-25. szám)

1871-01-26 / 22. szám

22. szám. IX. évfolyam. Reggeli kiadás: Pest, 18­.*Péntek, január 27. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .......................................1 frt. 86 kr. 8 hónapra ........................................6 „ 50 „ 6 hónapra .....................................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. »« Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 26 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köl­temény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert Vreskttit fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás d­ „A H­O­N IX-ik évi folyamára. Egész évre......................... 22 frt — kr. Fél évre . .................... 11 frt — kr. Negyed évre .................... 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kü­lönküldé­séért felülfizetés havonkint. 30 kr. W* Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 6 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivtala. PEST, JANUÁR 26. Január 25. A dühös háború, mely Németország által hódítási vágyának valósításáért Francziaország földén folytattatik, befe­jezve e napig nincs, még a had szeren­cséje a szabadságért, sőt léteiért küzdő nemzet javára fordulhat; de mivel egy­részt ily eredmény a legvérmesb számító előtt is, fájdalom, alig látszhatik valószí­nűnek , s mivel másrészt a keleti kér­désnek csak az imént oly vastagon összetömörült felhői már meglehetősen szétoszlottak,­­ Magyarország publicis­táinak komoly feladata az, hogy élve az idővel, melyet a hazánkban most uralkodó szélcsend a meggondolásra en­ged, bocsássák a közvélemény elébe né­zeteiket azon politika tekintetében, mely ez ország biztonságának érdekében lesz követendő azon esetre, ha az új német birodalom csakugyan azon egész magas­ságban áll fel, melyet számára Versailles jelen székelői kijelöltek. Hogy e szükség érzete számos hazafit hatott át, e czélra szolgáló több czikk, melyet legújabban a „Hon“-ban olvas­tam, eléggé bizonyítja, s e szerény sorok azon szándékkal h­atnak, hogy szinte anyagot nyújtsanak a tárgy iránti figye­lem ébresztésére. Tehát szemben a megérintett, s hihe­tőleg már közelálló nagy eseménynyel, mindenekelőtt tisztában kell lennünk az iránt, van-e, vagy lehet-e Magyarország­nak saját nemzeti politikája ? Kik e kér­désre — támaszkodva a status quora — tagadólag válaszolnak, még eddig soha sem fejtették ki az ő úgynevezett közös politikájok értelmét. Vajjon nem valami abstract politica-e­ az,mely­ se nemi ausztriai, se nem magyar, — vagy olyan-e, mely félig ausztriai, félig magyar, s e szerint két heterogén félből alkotott egész, — mindez megmagyarázva nem volt, s kö­zönségünk előtt e politica még mindig merő rejtély. Ez ismeretlen tér vizsgálatára én nem léphetek, s azért annál kevesebb akadályt érzek azon nézet osztásában, mely szerint Magyarországnak lehet, és a­mint volt, úgy kell hogy legyen ezentúl is, saját nemzeti politikája. Ezen politika pedig, hazánk önállóságának megőrzése, mint tengely körül forgott, régi időkben úgy, mint a legközelebb lefolyt évekig. Majd hadviselés által, midőn erőszak ellen kellett azt védeni, majd szemes okos­sággal, midőn azt csel és ármány fenye­­geté, majd ideiglenes engedmények utján, midőn mostoha körülmények jelentkez­tek, — de a minden időben és minden mó­don Magyarország hazafias vezérférfiainak azon czél volt munkájok rugója. Bármennyire meglepő s aggasztó le­gyen is az érintetten a német birodalom életbe léptetése minden körűlé, vagy tőle nem távol fekvő országokra,­­­­gy ha­zánkra nézve is, nem hiszem, hogy jóra vezető tanácsot adna az, ki nemzetünk­nek daczos vagy épen ellenséges állást javasolna azon új hatalom irányában. Közvetve bár, de mégis nem kevéssé értendő viszony fog támadni köztünk és a német birodalom között azon kapocs folytában, mely uralkodó házunk által hazánkat Ausztriához köti, Ausztria, nem­zeti körülményeinél fogva, alig marad­hatván menten az uj birodalom hatása alól. Helyzetünk ez által kényessé válik, de annál tisztábban merül fel belőle teen­dőnk. Résen állva szünetlenül Magyaror­szág önállósága mellett, okvetlenül szük­séges, hogy szomszédaink, az ausztriai nép, hasonló joga iránt is feltétlen rokon­­szen­vvel és tisztelettel viseltessünk, és ezen mindkét félre nézve életkérdéstől minden bonyolódást, minden complica­­tiót távolítsunk el, vagy ha olyan létez­nék, azt kölcsönös jóakarattal elmoz­dítsuk. Megérintem Ausztria nemzeti körülmé­nyeit. Van-e oly államférfi, ki a jelen dolgokról gondolkodva, azon eszmét nem venné esZre önként agyában feltámadni, hogy eljöhet oly idő, hamar vagy későb­ben, melyben Ausztria, elkábitva az uj birodalom vonzó ereje által, jelen helyze­tétől megválik, s más sorsnak veti magát karjaiba. Magyarországra nézve ez eshe­tőség nem kívánatos, s az ausztriai státus­­férfiak bölcsesége azt elháríthatja,vagy­ leg­­aláb elhalogathatja,a szabadságnak és jól­létnek mentői nagyobb árasztása által, mert a nép jó kedvűen nem áldozza fel a jótéteményeket. De ha mégis megtörténik ? Erre is mint minden lehető krisisre, ügyeink vezetőitől követelnünk kell, hogy előre készüljünek el. Száraz időben gondoskodjunk a beáll­ható fergetegben szükséges fedélről. Nem kell elfelejtenünk,­hogy a sanctio pragmatica erejénél fogva­­Magyarország­­nak kötelességei vannak Ausztria irányá­ban. Akár külső, akár belső ellenség tá­madná meg azt, mi tartozunk királyunk zászlaja alatt védelmére sietni. De magát Ausztria népét nem lehet azon ország sem külső sem belső ellen­ségének tekinteni. S ha valaha elérkez­nék azon, mint mondom, nem kívánandó idő, melyben Ausztria népe önszántából, békés és alkotmányos után, határozná el a nemzeti törzsekéhez való csatlakozást, hazánk és dynastiánk érdekében lesz őket népfelségi jogának a népi gyakorlatában nem háborgatni. De a jelen állapotban úgy, mint a le­hető jövendő irányában, teljesen őszinte szomszédi hűségünk viszonzásául jogosan várhatjuk, hogy Ausztria kész legyen elő­segíteni bennünket, kölcsönös érdekein­ket összezavaró azon intézmények meg­szüntetésére, melyek csak néhány év előtt keletkeztek. Felesleg említenem is, hogy ezalatt a delegációkat, a közös miniszté­riumot és a közös hadserget értem. Ez intézmények czélszerűsége kétséges volt eddig is, mert a nemzetnek teljes al­kotmánya után sóvárgó érzelmeit sértet­ték, — de hogy most politikai szem­pontból is ez intézmények felette veszé­lyessé lettek, nem fogja tagadni senki, ki megismeri szükségét az oly törekvésnek, mely biztosságot szerezne e hazának Ausztria felebb említett helyzet­ változá­sának esetére az iránt, hogy e változás jogaink és érdekeink megzavarása s ve­szélyeztetése nélkül menene végbe. Ha azok, kiknek kezébe juttatta a vég­zet sorsunk vezetését, ez előgondoskodás­­sal nem viseltetnek, azon veszély érheti ez országot, hogy azon befolyást, melyet jelenleg a közös intézmények útján Ausz­tria népe gyakorol közügyeinkre, a né­met császárság fogja gyakorolni, a talált jognak magára átruházása által. S erre már is eleven példák tünedeznek fel, me­lyek a beállható kórság elleni óvszerek kora használására intenek. Bavaria és Würtemberg mint dunaparti országok jo­got nyertek a Duna-torkolat szabályozá­sába befolyni, és most e jogot ki ruházta magára a csatlakozással együtt járó jogát­vétel folytában ? Meglehet hogy fejtegetett nézetem el­lenében azon megjegyzés talál tétetni: mit használ a közös ügyek elválasztása, ha a német birodalom oly veszélyessé növi ki magát, a jog ürügye nélkül is bele­keveredik ez országba? Az nem le­hetetlen , de nem valószínű, és hazánk ál­lása azon esetben tekintélyesebb és erő­sebb lesz, ha minden ürügy és alkalom eleve el volt hárítva, ha a beavatkozás merő önkény és erőszak alakjában tör­ténnék. A képviselőház minapi tanácskozásai alatt állássó tétetett azon szerződésszegé­sekre, melyek e pillanatban a nemzetek megilletődését és aggályait méltán éb­resztették fel. De ezen önkényesen fel­mondott szerződések és azon egyezkedés közt, melyen nálunk a közös intézmények alapulnak, nincs semmi hasonlatosság. Azon szerződések, melyeknek fenyegetett megtörése ellen Európa semleges hatal­mai tiltakoznak, vagy olyanok, melyeket győztes felektől elfogadott a legyőzött fél, s melyek feltételei alatt nyerte meg a bé­két ; vagy olyanok, melyeket az erősek diktáltak a gyen­gének. Így láttuk Luxem­bourgban, hogy a nép rokonszenve ele­gendő arra, hogy bűnül rovassák fel a tü­relmetlen hatalmas által. De a magyarországi egyezkedésnek azon két nemű szerződések természete eddig soha tulajdonítva nem volt. Váltig volt épen az egyezkedés férfiai által bizo­nyítva, hogy mint hasonfelek egyezked­tünk, hogy az egyezkedés tárgya közös érdeket foglal magában. De ebből az fo­lyik, hogy az érdek, mihelyt az egyik félre nézve károssá változik, megszűnik közös lenni. És ekkor az egyezkedésnek nincs többé alapja, és érvényének meg­szüntetését a másik fél jó­hiszemmel nem tagadhatja meg. Magyarország csak a personal unió helyreállítása által fejtheti ki zavar és akadály nélkül politikai és anyagi jóllé­tét. S miért volna e kívánság oly szenve­délyes visszautasításra kárhoztatva ? Hi­szen egész 1867. évig csak az volt a kor­mány törvényes formája, kivételes idő­közök csupán jogtalan tényekből állot­­­­tak; csuda e, ha a nemzet a négy éves experimentumot felcserélni óhajtja nem­zeti önérzetének jobban megfelelő régi birtokával ? De az alkotmány teljes helyreállítása még nem lesz elegendő eszköz arra, hogy hazánk boldog és biztos legyen. Meg kell menekülnie azon ártalmas ingertől, mely szünetlenül a határain túl való szerepját­szásra ösztönzi. Sajátságos phrasisokban szokott e hajlam nyilatkozni. Európai feladat, a keleten való hivatás s több effé­lék majd mindennapi szójárások, mégoly férfiak ajkain is, kik más oldalról meg azt hirdetik, hogy Magyarország önma­gában nem állhat meg. Igaz, ők ezen úgynevezett nagyhatalmi pályafutást Ausztriával való összeköttetésünknél fog­va tartják lehetőnek. De véleményem sze­rint ez is tévedés. Sem Magyarország, sem Ausztria önmagában nem nagyhata­lom. A kettőből pedig egy hatalmas com­pact test, csak úgy válhatnék, ha vagy Ausztria egészen Magyarországba, vagy ez Ausztriába olvadna be. Az elsőről sen­ki sem gondol álmában sem, a másodikat képzelni is tiltja a hazafiság. A két félnek tehát heterogénnek kell maradni, s hogy ily összeállítás nagyha­talmi eredményeket nem szülhet, bizo­nyítja mindazon műtétét, melyet 1848 óta Ausztria és Magyarország egyesített erejével megkísérlettek. A krimiai há­ború, a schlessing-holsteini bajok, az olasz és porosz háborúk botlásai és azokból kö­vetkezett hátraeséstk, állításomat bőven tanúsítják. De a hátrány, mely hasonló meghiú­sulásokból származik, nem csak a nagy­hatalmi állást teszi lehetetlenné, hanem az ország önvédelmi erejét is hosszú időre gyengíti. Pedig az önvédelmi erőt mennél biztosabb lábra fektetni, a haza fejlődésé­nek és a fejedelem rendületlen méltósá­gának fő feltétele. — S e feltételnek sok részlete van. Magyarország nem lehet első rangú hatalom. Az arra való törekvés csökkentené inkább, mint növelné külforrásait. Mint másod­rendű ország jóllétre sőt gazdagságra igen bő eszközökkel bir, nemzeti intézményei és földtermékenysége által.­­ Területének nagysága és népességének száma, vala­mint férfiainak természetes harczképes­­sége lehetségessé teszik, hogy oly védelmi rendszert alapítson, mely népies, olcsó s oly hatályos legyen, hogy szükség eseté­ben ellentállhatlan sereget rögtön teremt­hessen elő. Ily ország, mely mások dol­gába nem keveredve, a magáét tudja őrizni és megvédeni, keblében pedig a szabadság és könnyű adózási rendszer által, az átalános megelégedéssel dicse­kedhetik, a mivelt népek tiszteletét vonná magára, s a neutralitást, melyet kisebb népek garantiák útján élveznek , saját erélyével s okosságával tudná fentar­­tani. Gyakran találkozunk a szövetség esz­méjének fejtegetésével, lapokban úgy mint discussiókban. Sokan az általunk keresendő szövetség szükségét annyira tartják minden kétségen kívül álló dolog­nak, hogy feleslegesnek tartva az elv vi­tatását, practicus fenyegetésbe bocsátkoz­nak az iránt, hogy melyik hatalom volna leginkább arra való, hogy szövetségesünk legyen. Csekély véleményem szerint azonban szövetséget nem keresni, hanem lehetőleg kerülni kell. Nálunk nagyobb hatalom­mal szövetkezni annyit tenne, mint pro­­j­tectio alá vetni magunkat, melytől nehéz­­ volna szabadulni, ha későbben érdekünk azt parancsolná is. Hasonló, vagy kisebb országokkal való szövetség önfejlődésünk szabadságát gátolná, és oly bajokba ke­­verhetne bennünket, melyektől különben megkímélve fognánk maradni. A szabad népek megismerték, hogy alliance-ok nem vezetnek a békés politika terjesztésére; az észak-amerikai egyesült státusok mai napiglan szentül megtartják Washington intését, szorgosan kerülni a szövetségek bonyodalmait. Angliában is e hit mind inkább nyer erőt. Naponként jobban van méltányolva Cobden azon mondata: „béke minden néppel, szövetség egygyel sem.“ Támadhatnak azonban oly események, melyek között valamely definiált czélra, és kiszabott időre szövetséget kötni nem­zeti érdekünk kívánni fogja. — De épen azért, hogy olyan esetben kezeink szaba­dok legyenek, s azon szövetséget választ­hassuk, mely akkori érdekeinknek meg­felel, — szükséges, hogy semmi állandó szövetségbe ne lépjünk. Keresni a porosz szövetséget, annyit tesz, mint kaput nyitni befolyásának belügyeinkben. Alkotmányunk teljes helyreállítása, Ausztria és hazánk között kifejlendő igaz szomszédi jó viszony a personal unióra visszatérés által,­­ az ambitionális poli­tika elhagyásával a neutralitás, szabad­ságápolás, jóllét-gyarapítás, és igazgatási takarékosság által beiktatandó ba liberá­lis politika mellett is még hátra marad státusférfiaink számára egy terhes fel­adat, melynek üdvös megoldása bármi fényes tehetségeiket igénybe fogja venni, sőt próbakőre állítani. A nemzetiség kér­dése. A hazafi elmélkedéseinek legsikere­sebbnek látszó conclusumait a sötét rémkép homálylyal szokta elborítani. S valóban, ha tekintünk a közel­múl­takra, e kérdés megoldása oly sürgetőnek tűnik fel, hogy nélküle nyugalmas lélek­kel haladni nem lehet. De hogy okos­ság, ki­törés, és kellő ügyesség által a czél elérhető, kételkedni róla nem lehet, mihelyt az országban uralkodó politika minden részleteiben a nép szabadsága és közjava felé lesz irányozva. Én emlékszem azon nagy hatásra, melyet az 1839—­40-ik országgyűlésről az egész országra egy hi­res szónoknak egyik beszéde szült, mely­nek re­framnje volt: „Urat könnyen cserél a nép, de a jobb sorst nem. “ Hosszú időn át az angol minisztériumok legmegcsusztatóbb botlásköre az úgy­nevezett „Izlandi nehézségből* állott. — Váljon nálunk a nemzetiségi kérdés nem oly fontos s nem oly nehéz-e, hogy rajta leginkább próbáltatnék s biráltatnék meg a minisztérium képessége ? Valamint a nemzetek külügyeinek ve­zetésében nem azon minisztert kell ma­gasztalni, ki a jó viszonyt fenn tudja tar­tani azon hatalmakkal, melyekkel orszá­gának ellenkező érdeke nincs, hanem azt követi a dicsőség, ki országát békés hely­zetbe vezette a vele súrlódásban élt más országokkal, h­ogy hazánkban azon mi­nisztériumot fogja a közmegismerés dísze­­síteni, mely összehangzó érzelmeket a haza irányában ennek összes népe közt felgerjeszteni képes lesz. Vukovics Sebő.*) *) Észrevételeinket, melyekkel C* jegyű igen tisztelt munkatársunk tegnapi czikkét kisérni Ígérkeztünk, az itt közölt becses czik miatt, holnapra halasztjuk. Szert. TÁRCZA. Gopur si muove! (És mégis mozog a föld!) R­egény hat kötetben. Irta Jókai Hóra Első kötet. Az édes otthon. (Folytatás.) Nem is volt azután ,a nagyasszony haragos többé, a mint az a levél fel volt a postára adva. Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jó kedve volt. Cseléd, családtag melege­dett derü­lt arcza napsütésénél. Még a házi álla­tok is megérezték, hogy most jó kedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska ölébe ült, a bejáró kocka visítva kisérte végig az udvaron, s köténye szélét rángatta, ha szóba állt­ vele. Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermek­nek érezte magát. Nem hallott egy pörölő szót a mamától, és alhatott késő reggelig, a­meddig tetszett neki, a­mire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: „Az öcsém uram olyan so­kat szudoroz! Egész éjfélig fennül és tanul.“ (Egy szobában háltak, s Béni bácsi azt állította,­­ hogy nem tud aludni, míg a gyertya süt. De­­ nem volt igaz.)­­ „Csak hadd tanuljon , monda a nagyasszony, neki magányvizsgára kell készülnie.S mentül ha­marább leteheti, annál jobb ránézve. Különben ő csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart éjfélig. Hja egészen más zaj­az­­attal tud Béni bácsi aludni. Este vacsora után, mikor a konyhai takarí­tásnak vége, begyülnek a leánycselédek a nagy­asszonyhoz : a szakácsnő, a tehenesné, a béres­­né, a két szolgáló, mindenik hozza a maga ke­rekes rokkáját; hatodik Czilike, hetedik maga a nagyasszony, s kezdődik a rokkaconcert. A szerepek mindenkinek tehetségéhez mérten van­nak kiosztva. A legfinomabb fonalat a nagyasz­­szony és Czilike eregetik selyem sima lenből; a kendert a törülközőhöz való vászonnak a cselé­dek kötik fel a guzsalyra, a durva csépit kóczot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonállá a kuczkóban s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be. A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd elkezd valami ke­délyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek, néha a nagyasszony maga is mond egy mesét: neki jól illik a tréfa is: a leányok dévaj nevetéssel fogadják, ka­csintalan kimene­tele van az adomának. A szomszéd­szobában na­gyon jól alhatik a jó lelkiismeretű ember az enharmonicus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer egyszer a nagyasszony felhívására Czilike a maga ezüst csengésű hangjával el­­énekli az ő kedvencz nótáját. „Ha a nap végső sugárinál A fák közt gyepágyad megett Egy mosolygó arcz elődbe áll S feléd nyájasan integet. Nem más az én barátodnál, Ki békés örömmel kínál.“ Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban. Olyan esték is vannak, mikor maga a nagy­asszony is dalol a cselédei társaságában. Valami régi szövegű, régi dallam­ú népéneket; úgy illik az a szájába, rokkakiséret mellett: „Azt mondják, hogy nem illik A táncz a magyarnak; Nem, ha neki harisnyát S fél nadrágot varrnak. Illik gyöngyös pártához Kócsagtollas főhöz illik sarkantyús csizmához Pillangós czipőhöz.“ Ilyenkor meg épen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna, bölcsőben feküdnék, s édes­anyja ringatná a bölcsőt, s dúdolná fölötte az édes altató dalt. Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a félszemét tudja felnyitni, ha „ezuezát“ eregetnek fel az orra előtt; (tudniillik, hogy „ezuezának nevezik azt az apró kender gombolyagot, mit a lyányok a hulladék­ból összegömbölygetnek, a tenyerükön meggyúj­­tanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak „ezu-ezu-ezu!“ a merre a ezuezu el­száll, arra viszik el a leányt férjhez a jövő far­sangon) hát akkor aztán nem eretetik tovább a dolgot, veszi kiki a rokkáját. Kezet csókolnak a nagyaszszonynak, jojezakát kívánnak a kis­asszonynak , mennek aludni, végig nézve kony­hát, kamrát, letakarva a parazsat lábassal,hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nem hiába kiáltja odakinn: „tűzre, vízre vigyázza­tok !“ Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak együtt nagyasszony, és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesél­nek, hanem a kisasszony olvas fel az „áhitatos­­ság óráiból.“ E­miatt is alhatik Béni bácsi bizony békével. Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes le­velet elkü­ldő Jenenyné a nagytiszteletű urnák, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a trezembi-szervitör­ös posta, de azért a fél homályban is el tudta azt olvasni a nagyasz­szony. Ez a levél nagyon boron­góssá tette tekin­tetét. Járay uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkívüli esetnek, hogy Jeneyné Kálmán kitiltatása után alapítványát a főiskolá­tól visszavonta. Azt is helyeslő, hogy azt a pata­ki collégiumnak szánta általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán urfi ott tegye majd le a vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjút. Hanem egyúttal felvilágositá a nagyaszszonyt a kitiltás igazi okai felől s kérte nagyon, hogy őrizze meg az unokáját e veszélyes ösvényre való visz­­szatévedéstől. Majh ez a levél nagyon felháborította Jeneyné kedélyét. Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek. Aludni fog rá egyet. Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lyá­nyoknak, a­minek a végére ma este kiváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse, hogy ő neki ma milyen rész­kedve van. Majd holnap. Rettenetes erő kell ahoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki tenni holnapra! Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a mesemondás folytán

Next