A Hon, 1871. január (9. évfolyam, 1-25. szám)
1871-01-26 / 22. szám
22. szám. IX. évfolyam. Reggeli kiadás: Pest, 18.*Péntek, január 27. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .......................................1 frt. 86 kr. 8 hónapra ........................................6 „ 50 „ 6 hónapra .....................................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. »« Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 26 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden költemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert Vreskttit fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás d „A HON IX-ik évi folyamára. Egész évre......................... 22 frt — kr. Fél évre . .................... 11 frt — kr. Negyed évre .................... 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint. 30 kr. W* Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 6 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivtala. PEST, JANUÁR 26. Január 25. A dühös háború, mely Németország által hódítási vágyának valósításáért Francziaország földén folytattatik, befejezve e napig nincs, még a had szerencséje a szabadságért, sőt léteiért küzdő nemzet javára fordulhat; de mivel egyrészt ily eredmény a legvérmesb számító előtt is, fájdalom, alig látszhatik valószínűnek , s mivel másrészt a keleti kérdésnek csak az imént oly vastagon összetömörült felhői már meglehetősen szétoszlottak, Magyarország publicistáinak komoly feladata az, hogy élve az idővel, melyet a hazánkban most uralkodó szélcsend a meggondolásra enged, bocsássák a közvélemény elébe nézeteiket azon politika tekintetében, mely ez ország biztonságának érdekében lesz követendő azon esetre, ha az új német birodalom csakugyan azon egész magasságban áll fel, melyet számára Versailles jelen székelői kijelöltek. Hogy e szükség érzete számos hazafit hatott át, e czélra szolgáló több czikk, melyet legújabban a „Hon“-ban olvastam, eléggé bizonyítja, s e szerény sorok azon szándékkal hatnak, hogy szinte anyagot nyújtsanak a tárgy iránti figyelem ébresztésére. Tehát szemben a megérintett, s hihetőleg már közelálló nagy eseménynyel, mindenekelőtt tisztában kell lennünk az iránt, van-e, vagy lehet-e Magyarországnak saját nemzeti politikája ? Kik e kérdésre — támaszkodva a status quora — tagadólag válaszolnak, még eddig soha sem fejtették ki az ő úgynevezett közös politikájok értelmét. Vajjon nem valami abstract politica-e az,mely se nemi ausztriai, se nem magyar, — vagy olyan-e, mely félig ausztriai, félig magyar, s e szerint két heterogén félből alkotott egész, — mindez megmagyarázva nem volt, s közönségünk előtt e politica még mindig merő rejtély. Ez ismeretlen tér vizsgálatára én nem léphetek, s azért annál kevesebb akadályt érzek azon nézet osztásában, mely szerint Magyarországnak lehet, és amint volt, úgy kell hogy legyen ezentúl is, saját nemzeti politikája. Ezen politika pedig, hazánk önállóságának megőrzése, mint tengely körül forgott, régi időkben úgy, mint a legközelebb lefolyt évekig. Majd hadviselés által, midőn erőszak ellen kellett azt védeni, majd szemes okossággal, midőn azt csel és ármány fenyegeté, majd ideiglenes engedmények utján, midőn mostoha körülmények jelentkeztek, — de a minden időben és minden módon Magyarország hazafias vezérférfiainak azon czél volt munkájok rugója. Bármennyire meglepő s aggasztó legyen is az érintetten a német birodalom életbe léptetése minden körűlé, vagy tőle nem távol fekvő országokra,gy hazánkra nézve is, nem hiszem, hogy jóra vezető tanácsot adna az, ki nemzetünknek daczos vagy épen ellenséges állást javasolna azon új hatalom irányában. Közvetve bár, de mégis nem kevéssé értendő viszony fog támadni köztünk és a német birodalom között azon kapocs folytában, mely uralkodó házunk által hazánkat Ausztriához köti, Ausztria, nemzeti körülményeinél fogva, alig maradhatván menten az uj birodalom hatása alól. Helyzetünk ez által kényessé válik, de annál tisztábban merül fel belőle teendőnk. Résen állva szünetlenül Magyarország önállósága mellett, okvetlenül szükséges, hogy szomszédaink, az ausztriai nép, hasonló joga iránt is feltétlen rokonszenvvel és tisztelettel viseltessünk, és ezen mindkét félre nézve életkérdéstől minden bonyolódást, minden complicatiót távolítsunk el, vagy ha olyan léteznék, azt kölcsönös jóakarattal elmozdítsuk. Megérintem Ausztria nemzeti körülményeit. Van-e oly államférfi, ki a jelen dolgokról gondolkodva, azon eszmét nem venné esZre önként agyában feltámadni, hogy eljöhet oly idő, hamar vagy későbben, melyben Ausztria, elkábitva az uj birodalom vonzó ereje által, jelen helyzetétől megválik, s más sorsnak veti magát karjaiba. Magyarországra nézve ez eshetőség nem kívánatos, s az ausztriai státusférfiak bölcsesége azt elháríthatja,vagy legaláb elhalogathatja,a szabadságnak és jóllétnek mentői nagyobb árasztása által, mert a nép jó kedvűen nem áldozza fel a jótéteményeket. De ha mégis megtörténik ? Erre is mint minden lehető krisisre, ügyeink vezetőitől követelnünk kell, hogy előre készüljünek el. Száraz időben gondoskodjunk a beállható fergetegben szükséges fedélről. Nem kell elfelejtenünk,hogy a sanctio pragmatica erejénél fogvaMagyarországnak kötelességei vannak Ausztria irányában. Akár külső, akár belső ellenség támadná meg azt, mi tartozunk királyunk zászlaja alatt védelmére sietni. De magát Ausztria népét nem lehet azon ország sem külső sem belső ellenségének tekinteni. S ha valaha elérkeznék azon, mint mondom, nem kívánandó idő, melyben Ausztria népe önszántából, békés és alkotmányos után, határozná el a nemzeti törzsekéhez való csatlakozást, hazánk és dynastiánk érdekében lesz őket népfelségi jogának a népi gyakorlatában nem háborgatni. De a jelen állapotban úgy, mint a lehető jövendő irányában, teljesen őszinte szomszédi hűségünk viszonzásául jogosan várhatjuk, hogy Ausztria kész legyen elősegíteni bennünket, kölcsönös érdekeinket összezavaró azon intézmények megszüntetésére, melyek csak néhány év előtt keletkeztek. Felesleg említenem is, hogy ezalatt a delegációkat, a közös minisztériumot és a közös hadserget értem. Ez intézmények czélszerűsége kétséges volt eddig is, mert a nemzetnek teljes alkotmánya után sóvárgó érzelmeit sértették, — de hogy most politikai szempontból is ez intézmények felette veszélyessé lettek, nem fogja tagadni senki, ki megismeri szükségét az oly törekvésnek, mely biztosságot szerezne e hazának Ausztria felebb említett helyzet változásának esetére az iránt, hogy e változás jogaink és érdekeink megzavarása s veszélyeztetése nélkül menene végbe. Ha azok, kiknek kezébe juttatta a végzet sorsunk vezetését, ez előgondoskodással nem viseltetnek, azon veszély érheti ez országot, hogy azon befolyást, melyet jelenleg a közös intézmények útján Ausztria népe gyakorol közügyeinkre, a német császárság fogja gyakorolni, a talált jognak magára átruházása által. S erre már is eleven példák tünedeznek fel, melyek a beállható kórság elleni óvszerek kora használására intenek. Bavaria és Würtemberg mint dunaparti országok jogot nyertek a Duna-torkolat szabályozásába befolyni, és most e jogot ki ruházta magára a csatlakozással együtt járó jogátvétel folytában ? Meglehet hogy fejtegetett nézetem ellenében azon megjegyzés talál tétetni: mit használ a közös ügyek elválasztása, ha a német birodalom oly veszélyessé növi ki magát, a jog ürügye nélkül is belekeveredik ez országba? Az nem lehetetlen , de nem valószínű, és hazánk állása azon esetben tekintélyesebb és erősebb lesz, ha minden ürügy és alkalom eleve el volt hárítva, ha a beavatkozás merő önkény és erőszak alakjában történnék. A képviselőház minapi tanácskozásai alatt állássó tétetett azon szerződésszegésekre, melyek e pillanatban a nemzetek megilletődését és aggályait méltán ébresztették fel. De ezen önkényesen felmondott szerződések és azon egyezkedés közt, melyen nálunk a közös intézmények alapulnak, nincs semmi hasonlatosság. Azon szerződések, melyeknek fenyegetett megtörése ellen Európa semleges hatalmai tiltakoznak, vagy olyanok, melyeket győztes felektől elfogadott a legyőzött fél, s melyek feltételei alatt nyerte meg a békét ; vagy olyanok, melyeket az erősek diktáltak a gyengének. Így láttuk Luxembourgban, hogy a nép rokonszenve elegendő arra, hogy bűnül rovassák fel a türelmetlen hatalmas által. De a magyarországi egyezkedésnek azon két nemű szerződések természete eddig soha tulajdonítva nem volt. Váltig volt épen az egyezkedés férfiai által bizonyítva, hogy mint hasonfelek egyezkedtünk, hogy az egyezkedés tárgya közös érdeket foglal magában. De ebből az folyik, hogy az érdek, mihelyt az egyik félre nézve károssá változik, megszűnik közös lenni. És ekkor az egyezkedésnek nincs többé alapja, és érvényének megszüntetését a másik fél jóhiszemmel nem tagadhatja meg. Magyarország csak a personal unió helyreállítása által fejtheti ki zavar és akadály nélkül politikai és anyagi jóllétét. S miért volna e kívánság oly szenvedélyes visszautasításra kárhoztatva ? Hiszen egész 1867. évig csak az volt a kormány törvényes formája, kivételes időközök csupán jogtalan tényekből állottak; csuda e, ha a nemzet a négy éves experimentumot felcserélni óhajtja nemzeti önérzetének jobban megfelelő régi birtokával ? De az alkotmány teljes helyreállítása még nem lesz elegendő eszköz arra, hogy hazánk boldog és biztos legyen. Meg kell menekülnie azon ártalmas ingertől, mely szünetlenül a határain túl való szerepjátszásra ösztönzi. Sajátságos phrasisokban szokott e hajlam nyilatkozni. Európai feladat, a keleten való hivatás s több effélék majd mindennapi szójárások, mégoly férfiak ajkain is, kik más oldalról meg azt hirdetik, hogy Magyarország önmagában nem állhat meg. Igaz, ők ezen úgynevezett nagyhatalmi pályafutást Ausztriával való összeköttetésünknél fogva tartják lehetőnek. De véleményem szerint ez is tévedés. Sem Magyarország, sem Ausztria önmagában nem nagyhatalom. A kettőből pedig egy hatalmas compact test, csak úgy válhatnék, ha vagy Ausztria egészen Magyarországba, vagy ez Ausztriába olvadna be. Az elsőről senki sem gondol álmában sem, a másodikat képzelni is tiltja a hazafiság. A két félnek tehát heterogénnek kell maradni, s hogy ily összeállítás nagyhatalmi eredményeket nem szülhet, bizonyítja mindazon műtétét, melyet 1848 óta Ausztria és Magyarország egyesített erejével megkísérlettek. A krimiai háború, a schlessing-holsteini bajok, az olasz és porosz háborúk botlásai és azokból következett hátraeséstk, állításomat bőven tanúsítják. De a hátrány, mely hasonló meghiúsulásokból származik, nem csak a nagyhatalmi állást teszi lehetetlenné, hanem az ország önvédelmi erejét is hosszú időre gyengíti. Pedig az önvédelmi erőt mennél biztosabb lábra fektetni, a haza fejlődésének és a fejedelem rendületlen méltóságának fő feltétele. — S e feltételnek sok részlete van. Magyarország nem lehet első rangú hatalom. Az arra való törekvés csökkentené inkább, mint növelné külforrásait. Mint másodrendű ország jóllétre sőt gazdagságra igen bő eszközökkel bir, nemzeti intézményei és földtermékenysége által. Területének nagysága és népességének száma, valamint férfiainak természetes harczképessége lehetségessé teszik, hogy oly védelmi rendszert alapítson, mely népies, olcsó s oly hatályos legyen, hogy szükség esetében ellentállhatlan sereget rögtön teremthessen elő. Ily ország, mely mások dolgába nem keveredve, a magáét tudja őrizni és megvédeni, keblében pedig a szabadság és könnyű adózási rendszer által, az átalános megelégedéssel dicsekedhetik, a mivelt népek tiszteletét vonná magára, s a neutralitást, melyet kisebb népek garantiák útján élveznek , saját erélyével s okosságával tudná fentartani. Gyakran találkozunk a szövetség eszméjének fejtegetésével, lapokban úgy mint discussiókban. Sokan az általunk keresendő szövetség szükségét annyira tartják minden kétségen kívül álló dolognak, hogy feleslegesnek tartva az elv vitatását, practicus fenyegetésbe bocsátkoznak az iránt, hogy melyik hatalom volna leginkább arra való, hogy szövetségesünk legyen. Csekély véleményem szerint azonban szövetséget nem keresni, hanem lehetőleg kerülni kell. Nálunk nagyobb hatalommal szövetkezni annyit tenne, mint projtectio alá vetni magunkat, melytől nehéz volna szabadulni, ha későbben érdekünk azt parancsolná is. Hasonló, vagy kisebb országokkal való szövetség önfejlődésünk szabadságát gátolná, és oly bajokba keverhetne bennünket, melyektől különben megkímélve fognánk maradni. A szabad népek megismerték, hogy alliance-ok nem vezetnek a békés politika terjesztésére; az észak-amerikai egyesült státusok mai napiglan szentül megtartják Washington intését, szorgosan kerülni a szövetségek bonyodalmait. Angliában is e hit mind inkább nyer erőt. Naponként jobban van méltányolva Cobden azon mondata: „béke minden néppel, szövetség egygyel sem.“ Támadhatnak azonban oly események, melyek között valamely definiált czélra, és kiszabott időre szövetséget kötni nemzeti érdekünk kívánni fogja. — De épen azért, hogy olyan esetben kezeink szabadok legyenek, s azon szövetséget választhassuk, mely akkori érdekeinknek megfelel, — szükséges, hogy semmi állandó szövetségbe ne lépjünk. Keresni a porosz szövetséget, annyit tesz, mint kaput nyitni befolyásának belügyeinkben. Alkotmányunk teljes helyreállítása, Ausztria és hazánk között kifejlendő igaz szomszédi jó viszony a personal unióra visszatérés által, az ambitionális politika elhagyásával a neutralitás, szabadságápolás, jóllét-gyarapítás, és igazgatási takarékosság által beiktatandó ba liberális politika mellett is még hátra marad státusférfiaink számára egy terhes feladat, melynek üdvös megoldása bármi fényes tehetségeiket igénybe fogja venni, sőt próbakőre állítani. A nemzetiség kérdése. A hazafi elmélkedéseinek legsikeresebbnek látszó conclusumait a sötét rémkép homálylyal szokta elborítani. S valóban, ha tekintünk a közelmúltakra, e kérdés megoldása oly sürgetőnek tűnik fel, hogy nélküle nyugalmas lélekkel haladni nem lehet. De hogy okosság, kitörés, és kellő ügyesség által a czél elérhető, kételkedni róla nem lehet, mihelyt az országban uralkodó politika minden részleteiben a nép szabadsága és közjava felé lesz irányozva. Én emlékszem azon nagy hatásra, melyet az 1839—40-ik országgyűlésről az egész országra egy hires szónoknak egyik beszéde szült, melynek reframnje volt: „Urat könnyen cserél a nép, de a jobb sorst nem. “ Hosszú időn át az angol minisztériumok legmegcsusztatóbb botlásköre az úgynevezett „Izlandi nehézségből* állott. — Váljon nálunk a nemzetiségi kérdés nem oly fontos s nem oly nehéz-e, hogy rajta leginkább próbáltatnék s biráltatnék meg a minisztérium képessége ? Valamint a nemzetek külügyeinek vezetésében nem azon minisztert kell magasztalni, ki a jó viszonyt fenn tudja tartani azon hatalmakkal, melyekkel országának ellenkező érdeke nincs, hanem azt követi a dicsőség, ki országát békés helyzetbe vezette a vele súrlódásban élt más országokkal, hogy hazánkban azon minisztériumot fogja a közmegismerés díszesíteni, mely összehangzó érzelmeket a haza irányában ennek összes népe közt felgerjeszteni képes lesz. Vukovics Sebő.*) *) Észrevételeinket, melyekkel C* jegyű igen tisztelt munkatársunk tegnapi czikkét kisérni Ígérkeztünk, az itt közölt becses czik miatt, holnapra halasztjuk. Szert. TÁRCZA. Gopur si muove! (És mégis mozog a föld!) Regény hat kötetben. Irta Jókai Hóra Első kötet. Az édes otthon. (Folytatás.) Nem is volt azután ,a nagyasszony haragos többé, a mint az a levél fel volt a postára adva. Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jó kedve volt. Cseléd, családtag melegedett derült arcza napsütésénél. Még a házi állatok is megérezték, hogy most jó kedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska ölébe ült, a bejáró kocka visítva kisérte végig az udvaron, s köténye szélét rángatta, ha szóba állt vele. Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott egy pörölő szót a mamától, és alhatott késő reggelig, ameddig tetszett neki, amire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: „Az öcsém uram olyan sokat szudoroz! Egész éjfélig fennül és tanul.“ (Egy szobában háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya süt. De nem volt igaz.) „Csak hadd tanuljon , monda a nagyasszony, neki magányvizsgára kell készülnie.S mentül hamarább leteheti, annál jobb ránézve. Különben ő csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart éjfélig. Hja egészen más zajazattal tud Béni bácsi aludni. Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyülnek a leánycselédek a nagyasszonyhoz : a szakácsnő, a tehenesné, a béresné, a két szolgáló, mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Czilike, hetedik maga a nagyasszony, s kezdődik a rokkaconcert. A szerepek mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a nagyaszszony és Czilike eregetik selyem sima lenből; a kendert a törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva csépit kóczot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonállá a kuczkóban s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be. A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek, néha a nagyasszony maga is mond egy mesét: neki jól illik a tréfa is: a leányok dévaj nevetéssel fogadják, kacsintalan kimenetele van az adomának. A szomszédszobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretű ember az enharmonicus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer egyszer a nagyasszony felhívására Czilike a maga ezüst csengésű hangjával elénekli az ő kedvencz nótáját. „Ha a nap végső sugárinál A fák közt gyepágyad megett Egy mosolygó arcz elődbe áll S feléd nyájasan integet. Nem más az én barátodnál, Ki békés örömmel kínál.“ Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban. Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamú népéneket; úgy illik az a szájába, rokkakiséret mellett: „Azt mondják, hogy nem illik A táncz a magyarnak; Nem, ha neki harisnyát S fél nadrágot varrnak. Illik gyöngyös pártához Kócsagtollas főhöz illik sarkantyús csizmához Pillangós czipőhöz.“ Ilyenkor meg épen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna, bölcsőben feküdnék, s édesanyja ringatná a bölcsőt, s dúdolná fölötte az édes altató dalt. Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a félszemét tudja felnyitni, ha „ezuezát“ eregetnek fel az orra előtt; (tudniillik, hogy „ezuezának nevezik azt az apró kender gombolyagot, mit a lyányok a hulladékból összegömbölygetnek, a tenyerükön meggyújtanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak „ezu-ezu-ezu!“ a merre a ezuezu elszáll, arra viszik el a leányt férjhez a jövő farsangon) hát akkor aztán nem eretetik tovább a dolgot, veszi kiki a rokkáját. Kezet csókolnak a nagyaszszonynak, jojezakát kívánnak a kisasszonynak , mennek aludni, végig nézve konyhát, kamrát, letakarva a parazsat lábassal,hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nem hiába kiáltja odakinn: „tűzre, vízre vigyázzatok !“ Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak együtt nagyasszony, és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek, hanem a kisasszony olvas fel az „áhitatosság óráiból.“ Emiatt is alhatik Béni bácsi bizony békével. Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldő Jenenyné a nagytiszteletű urnák, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a trezembi-szervitörös posta, de azért a fél homályban is el tudta azt olvasni a nagyaszszony. Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét. Járay uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkívüli esetnek, hogy Jeneyné Kálmán kitiltatása után alapítványát a főiskolától visszavonta. Azt is helyeslő, hogy azt a pataki collégiumnak szánta általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán urfi ott tegye majd le a vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjút. Hanem egyúttal felvilágositá a nagyaszszonyt a kitiltás igazi okai felől s kérte nagyon, hogy őrizze meg az unokáját e veszélyes ösvényre való viszszatévedéstől. Majh ez a levél nagyon felháborította Jeneyné kedélyét. Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek. Aludni fog rá egyet. Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lyányoknak, aminek a végére ma este kiváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse, hogy ő neki ma milyen részkedve van. Majd holnap. Rettenetes erő kell ahoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki tenni holnapra! Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a mesemondás folytán