A Hon, 1871. február (9. évfolyam, 26-48. szám)

1871-02-23 / 44. szám

44. szám, IX. évfolyam. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........................1 írt. 85 kr. 3 hónapra ........................5­­ 50 , 6 hónapra ........................11» — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. Reggeli kiad­ás. Pest, 1871. Csütörtök, február 13. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. 82» Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnék föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. PF* Az előfizetési és hirdetményi díj a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi, részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak­ ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési felhívás „A H­O­­ST­EX-ik évi folyamára. Egész évre......................... 22 frt — kr. Fél évre.............................. 11 frt — kr. Negyed évre .................... 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldé­séért felülfizetés havonkint. 30 kr. fgST" Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajezárba kerül. A „HON“ MadóMotala: PEST, FEBRUÁR 22. Ha a békét megkötik, Francziaország megpróbáltatásai a há­borúval nem fognak végződni, sőt igazá­ban még ezután fognak kezdődni, mert akkor fog beállani a háború veszteségé­nek érzete, a békekötés terhének súlya és a félbeszakadt állami élet megkezdésé­nek nehézségei. Sokat kell eltűrnie a nemzeti büszke­ségnek és sokat kell elviselnie az adó­zónak. És hát ha még egyetlen vigaszától , a szabadságtól is megfosztják? Ha azok, kik most az ország élén ál­lanak , helyesen fogják fel Franczia­ország érdekét , akkor megtartják a köztársaságot és határozott békepolitikára fektetik belszervezkedésüket. Megmérkőztek Németországgal a harcz mezején, — megverettek. Ha most boszu­­politikát folytatnak, felfegyverkezhetnek tetőtől talpig, és megindíthatnak egy év­tizedekre terjedő véres háborút, de ezzel csak azt érik el, hogy elvesztik erejüket — civilisatioju­­k­a­t, a­nélkül, hogy biztosítva lennének a harertéri sikerről, és örökké tartóvá te­szik Európára nézve azt az állapotot, me­lyet Montesquieu velős rövidséggel igy ír le: „Mindenik monarchia annyi kato­nát tart , mint a mennyit használna, ha minden népeit megsemmisítéssel fe­­nyegetnék és ezen mindenkinek minden­ki ellen való erőfeszítését nevezik béké­nek.“ (XIII. k. 17. f.) Ez állapot ugyan évtizedek óta tart, de úgy látszik most még nagyobb mérték­ben fog bekövetkezni. Mert Olaszország, Belgium, Anglia, Oroszország és Ausztria az idén nagy mértékben foglalkoznak a sereg reorga­­nisatiójával, mely igen üdvös, ha a kor követelményeihez való alkalmazkodásra és takarékosságra van irányozva, de mint látjuk, más irányú, mert mindenütt, kivé­tel nélkül a hadibudget tetemes növekedé­­­­sével jár. Már pedig, mind­az, a­mit ide fordítnak — a neveléstől és anyagi fej­lődéstől — szóval a civilisatiótól vona­­tik el. Mostesquieu fenebbi vádját a monar­chiák ellen emeli, tehát arra hozza fel, hogy a köztársaságok létele ez állapotnak véget vetne. És ez főleg most, Francziaországra néz­ve illik. Mert ő van még most is abban a szerencsés helyzetben, hogy e téren kez­deményező lehet. Erre két biztosítékra van szüksége: az egyik a demokrat köz­társaság, mely sem boszú politikát, sem dinasztikus érdekeket nem űz, és a má­sik, hogy a békekötés után területének integritását Európa biztosítsa. Mert bármit mondjanak a szerződések erejének gyengeségéről , a kis Helvetiát és Belgiumot már rég­óta védi e biztosí­tás, mert amaz 55, ez 41 év óta élvezi e biztosíték alatt területi épségét és szabad­ságát. És e külbiztosítékra Francziaország­­nak szüksége van, hogy belreformjait a civilisatió érdekeire és ne a háborúra való készülésre, állandó hadi­láb létrehozására fektethesse. Hogy pedig e biztosíték Fran­­cziaországot is megvédné, azt nemcsak a fenebbi államok példája, de maga az or­szág nagysága, fekvése is igen valószínű­vé teszi. Mert ha a biztosított kis országo­kat még eddig egy hatalom se támadta meg, még kevésbé támadnák meg a nagy Francziaországot. Ha így aztán Németország nem fél a boszútól, ha így a dynasztikus hi­úság kezéből ki lesz véve egy jó ürügy, ha elmúlik a dicsőség mámora, akkor ez is gondolkozni fog vívmánya­iról, mert ezek vizsgálatára fog át­térni, mihelyt nem kénytelen „Wacht am Rhein“ állani és akkor a gondolko­zás meghozza a higgadtságot, a higgadt­ság a kiábrándulást és a teher súlyos vol­tának érzetét. Akkor észre fogja venni, hogy minden katonája 225 tallérba ke­rül, és most két annyit tartozik tartani, mint eddig, hogy a­mióta a porosz kato­naszolgálati évek száma 2-ről 3-ra emel­tetett, tehát 1854-től csak 1865-ig Po­roszország katonai budgete 17 millió tal­lérral növekedett (tehát már az 1866-iki és 1870-iki háború előtt, csak az előké­szület többe került Poroszországnak, mint a­mennyit a legtúlzottabb hadi kárpótlás, Elsas és Lotharingia jövedelmével együtt képes törleszteni (felvéve annak kamatait is). Azóta 5 év folyt le, melyekben az adóterhet nem­­ Poroszország viselte, ha­nem az egész Észak-Német szövetség, és így a terhet külön felszámítani nem le­het, de bizton lehet azt állítani, hogy azóta még egyszer annyival szaporodott a hadi budget­ mig iskolai budgete csak 73 ezerrel, és most már egész Németországnak ily kilátásai l­ehetnek, ha tovább Németor­szág látni fogja,hogy a „pár excelince“ cul­­tur államban a nevelés sok helyt kezd vissza­esni, mint ezt a danzigi kerület mutatja, hol 1848-ban, 100 újonczból csak 8 volt teljesen tanulatlan és most már 16 az: ha ezeket Németország mind nagyobb mértékben veszi észre, akkor észre jő és a­mily erőfeszítést volt képes csinálni a n­e­m­­zeti egységért, és akkorát lesz ké­pes tenni a nemzeti szabadságért. Csak hogy erre szükséges az, hogy ideje legyen ez óriási „Katzenjammer“ megér­zésére. Francziaország tehát lefegyverezheti ellenségét, ha nem fogja kényszeríteni több extasisra, mely a nyert erőt neveli, hanem békés politikája által időt ad neki a*— higgadtságra. És Francziaország legyőzheti ellensé­gét, ha nem a hareztéren, hanem az eszmék világában inditja meg ellene a harczot; ha a demokratia terjesztője lesz az iro­dalomban tollal, a politikában ténynyel, az európai államrendszerben — példájá­val, életével. E téren győzelme bizonyos — mert le­győzni nem lehet. Ez üdvös fordulat jótékony hatással lesz Európa többi államára is és a közép­kor sötét korszaka helyett, melyet most oly sokan hirdetnek, az újkori demokrat fejlődés békés korszaka kezdődik meg. Ez nem ábránd! A nagy erőfeszítést nagy lankadtság követi: a háború teszi becsessé a békét és az ezt biztosító kor­mányformát, már­pedig ez csak a népura­lom és nem a katonai császárság. Erre Németország rá fog jőni — csak időt kell neki engedni. Ha a német császárság a háború eredménye,és annak permanenssé tételével kecsegtet a franczia köztársaság hir­desse a békét, Európa mellette lesz és a legyőzött — a német császárság lesz. Hegedűs Sándor. — A bécsi képviselőház elé ter­jesztett lajthántali budget főösszegei a kö­vetkezők : Szükséglet: 264,890,982 ft. — Fe­dezet : 298,043,203 ft. — E szerint a fedezet nagyobbnak látszik a szükségletnél, ez irigy­lendő látszat azonban csak onnan ered, hogy a közös ügyekre eső 72 millió ftnyi quóta még nem vétetett fel a budgetbe, miután a delegá­­tiónak erre vonatkozó határozatai a budget elő­terjesztésénél még nem voltak legfelsőbb helyen szentesítve. ... mmmmmmr mr Az uj áigat áramlata. Pest,­febr. 22. 1871. A képviselő­ház tegnapi ülésén egy tanulságos eset fordult elő, melyet nem hagyhatunk komoly visszapillantás nélkül. A vallás és közoktatási minisztérium egyik hivatalnoka mint eladó tűnt ki ugyanazon mi­­nistérium fejével szemben ; szóval kitűnt, hogy az illető felsőbb hivatalnok egy személyben kép­viselő, előkelő ministeri hivatalnok és spe­­culáns. E sorok írójának, mint a képviselőház tegna­pi ülésén kénytelen volt őszintén bevallani, ezen koncret esetről nem volt semmi tudomása; még a képviselő és tanácsos ugyanazonosságáról is csak később értesült,és nem birván gyanúsító haj­lamokkal, nem tehetett magáévá oly vádat, melynek bebizonyítására semmi adattal nem birt, sőt a tényt is akkor hallá először. De nem is ezen egyes elvont eset az, mely el­len fölszólalni mint eddig, úgy ezután isi köteles­ségének tartja,­­ hanem a divatnak amaz uj áramlata, melyhez a tegnapi esemény csak egy újabb adalékkal járul. A napóleoni dinastiának kétségtelenül elvi­­tázhatlan vétke az, hogy a hatalomvágygyal a nyelvágyat is egyesité, és azon hatalmat, me­lyet a véletlen kezeibe tett le; azon előnyöket, melyeket a háború és béke h­iveinek előleges tu­dtom adott, a börze kizsákmányolására fordítot­ta, így tettek óriás­i vagyonra szert Morny gróf, Napoleon herczeg s mint állítják maga az excsá­­szár is. Lehetnek, kik azt l­galább is megengedhető dolognak tartják; részünkről csak annyival tart­juk elütőnek a rablástól, a mennyiben a diplo­­matiai titkot nem ismerő, a biztosan játszó, vagy játszható diplomatával szemben magát még csak nem is védheti. Innen indult meg az az üzérkedési szel­lem­­, mely egyre nagyobb és nagyobb s­zért nyerve, hozzánk is elhatott annyira, hogy mi is lássunk már minisztert is, ki egy nagyob­b szerű kisajátításnál mintegy eladó és vásárló volt egy személyben, és napról n­apra látjuk, hogy ugy­anazon ny­evvágy a hivatalok és nyerész vállalatok hivatalainak cumulatióját idézi elő. Lehet, hogy e lábra kapott divattal szemben a mi nézeteink ósdiaknak tűnnek föl, de mi teljességgel nem tudunk megbarátkozni azon eszmével, hogy valaki hivatalnoka és eladó sen­­iálja legyen az államnak, vagy hozzá­szólhas­son az ország törvényhozásában oly vállalatok­hoz, melyeknél maga is részvényes, vagy igen is érdekelt fél. Ha bíráinkat a függetlenség szempontjából tá­vol tartjuk mindenféle politikai mozgalomtól,nem értjük miként egyeztethető, hogy a parlament tagja pro domo sun szónokolhasson, és még ke­­vésbbé azt, hogy a végrehajtó hatalom közegei mint eladó üzérek álljanak szemben saját hiva­talukkal. Ez az, mi bennünk indignatiót szül; ez az mit az incompatibilitás elvével megférőnek nem tartunk ; ez az, mely minél jobban elharapózik, annál inkább aláássa a végrehajtó és törvény­hozó test tekintélyét. Mi legalább úgy vagyunk meggyőződve, hogy a politikai illemérzettel ellenkezik, hogy a nagy­közönség ugyanazon embert egy napon a hiva­talos bureau élén lássa, másnap mint azért szem­ben saját hivataltársaival és főnökével, harmad­nap a képviselőházban a lefolyt üzletet védel­mezve. Ha e baj, a­minek napról napra több jelét látjuk, elharapózik, valóban könnyen eljutunk a kalmár Carthago sorsára, el a hitel és közigaz­gatási tekintély teljes romlásához. Ily dolgok vezették egy részben Ausztriát Villa­franciig és ez a valódi „egyenes út Se­­dánhoz.“ P. Szathmáry Károly: A vasútépitészeti igazgatóság újjá­szervezése.­ ­fx. Nem­régiben a „Hon“ 40-dik szántában „Drága vasút“ czim alatt azon nyilatkozat lé­tetett, hogy a vasútépítészeti igazgatóságot „ha­zafias szellemben reorganisálni kell.“ Miután e kifejezés tévmagyarázatokra adhat alkalmat, kívánatosnak látszik, a reorganisálás szükségét a tárgy érdeméhez mérten komoly megfontolás alá vonni. Vannak, kik e reorganisálás alatt a vasút­építészeti igazgatóságnak a vasút és gőzhajózási forgalmi főfelügyelőséggel való összeolvasztását értik; mások a reorganisátiót oda értelmezik, hogy az építészeti igazgatóságot egészen a mi­­nistériumba kell bekebelezni; ismét mások az építészeti igazgatóságnak új egyberendezését kívánják. Nézetünk szerint a reorg­nisatio min­den itt felemlített értelemben­ leendő kivitele az országra nézve nem volna hasznos, mert ha a jelenleg Magyarországban és a hozzá tartozó tartományokban, részint tanulmányozás alatt, részint épülő­félben levő vasutakat egy lajstrom­ba összefoglaljuk, meggyőződhetünk, hogy ezen részint az állam által közvetlenül foganatba vett, részint állami garantia vagy subventio által biztosított vonalok egy szakavatott és beható felügyeletet igényelnek. E felügyelet pedig csak az esetben lehet be­ható és az állam érdekeinek megfelelő, ha az e végből felállított intézmény, illetőleg annak kö­zegei, kizárólag ez ügybe vágó kérdésekkel fog­lalkoznak. Elismerte ennek helyes voltát újabb időben az osztrák kormány is és az úgynevezett Gene­­ralinspectioban — melynek teendőihez tartozott nemcsak az állam által közvetlenül építendő vagy garantiával biztosított vonalokra, de még a forgalomban levő vasutak és gőzhajózások üz­letére is ügyelni —egy új külön osztályt szerve­zett, melynek feladatul jutott kizárólag az állam vagy társulatok által foganatba vett vasúti jel­zések és vasútépítkezések feletti felügyelet. Retrográd lépés volna tehát, ha a vasútépíté­szeti igazgatóság, mely ez utóbb felemlített ügyeket kezeli, egyszerűen feloszlattatnék oly időben, midőn egy több száz mértföldre kiterje­dő,nagy részben engedélyezett és részben épülő­félben levő vasúthálózatra vonatkozó ügyeket kell végezni. Midőn ezeket így elmondtuk, nem volt szán­dékunk a jelenleg fenálló vasútépítészeti igaz­gatóság működését oltalom alá venni, hanem csak ki akartuk mutatni, hogy az államérdekek megóvása tekintetéből a vasútépítkezések és jelzések feletti felügyelet elkülönítve kell hogy maradjon. Ha a „Hon“ az általa említett újjászervezést csakis azon értelemben veszi, hogy a hazai erők a fenálló igazgatóságnál érvényre jussanak, úgy e felszólalása nagyon időszerű. Ha valamely bajt, orvosolni akarunk, szükséges annak kiforrásá­val megismerkednünk, így helyén lesz azon tényezőkkel is tisztába jönni, melyek a vasút­építészeti igazgatóságnál az idegen elemet hata­lomra juttaták. Midőn a volt közlekedési minister gróf Mikó idejében a vasutépitészeti igazgatóság életbe lé­pett, az e ministerium keblében csak is vasúti ügyekkel foglalkozó ministeri tanácsos Fackh, a szakavatottság nem lévén kiváló oldala, egész hévvel ragaszkodott azon német emberekhez, ki­­ket mint volt hivatalnoka a sünbahnnak, alkal­ma volt e társulatnál megismerhetni. Megenged­jük ugyan, hogy az igazgatóság életbe léptetése alkalmával a magyar szakerök még nem voltak TARCZA, Thiers. (y. y.) A júliusi polgárkirályság első rangú tekintélye ismét Francziaország élén áll. A bal­sors, mely Francziaországot a világ részvéte közt sújtotta le, nem engedő meg, hogy a köztár­saság kőszivü fiaié legyen a diadal, s azok, kik ép oly hívek, és elszántak, mint szerencsétlenek valának, kénytelenek átadni az első, a döntő helyet ama nevezetes férfiúnak, ki az orlea­­nista párt legerősb támasza volt akkor is, midőn e pártnak alig lehetett reménye valaha diadalra jutni. Bár mint alakulnak is a viszonyok a millió sebből vérező országban, a véni Thiers befolyása és kormányelnöksége a jelen helyzetben­­ nem tekinthető csapásnak Francziaországra nézve, mert ő végre is igazi telivér franczia, ki minden időben hazájának al­kotm­ányosságáért és dicső­ségéért küzdött. Sőt a háborúban is, melyben kevés tényleges része és csupán egy igen szomorú útja volt a lon­doni, bécsi és szentpétervári udvaroknál, hol tisztelettel meghallgatták, de szenvedő hazájáért mit sem tettek — ő egy régi műve által a nem­zet különös tiszteletére tette magát érdemessé. Tudva van ugyanis, hogy Páris megerősítését ő tervezte, ő védte a kamarákban s ő is vitte ki, daczára amaz ellenzék támadásainak, mely e müvet csupán a belforradalom ellen irányzott költséges védszernek tartá. Thiers azonban úgy mutatá be e müvet, mint a­mely az ország fővá­rosát a külellenség ellen bármikor is meg fogja védeni, miután — mint mondá, — lehetlen, hogy az így megerődített nagyvárost ostrom alá fog­hatná s még inkább, hogy bevehetné bármely óriás invázió. E hitét ugyan a legutóbbi hóna­pok szomorú eseményei megc­áfolták, de mégis ez általa emelt erődöknek és védfalaknak lehet köszönni, hogy Francziaország a sedani gyász­nap után oly sokáig s oly hősileg tudta magát v­édeni, roppant veszteségei közt megmentve a vitézség, elszántság és áldozatkészség becsületét. Ezért — bár Thiers meghasonlott a honvédelmi kormánynyal, különösen Gambettával, — a fran­­­czia nemzet mégis tisztelettel és hálával gondolt az éleselméjű államférfiúra, ki midőn az erődí­tés e nagy művét alkotta, a haza és jövő érdeké­ben cselekedett, mint igazi franczia. Thiers pályája és egyénisége világszerte is­meretes. Mindamellett annyi változás fekszik az ő egykori ministersége és a mai napok közt, hogy nem lesz talán fölösleges, ha emlékeztetni fogjuk az olvasó világot életének nevezetes!) adataira. Ő is, mint Francziaország annyi híres fia, a porból emelkedett föl. Marseillesben 1797-ben született. Atyja szegény lakatosmester volt, anyja pedig egy elszegényült, de jó család sarja, ki — összeköttetéseinél fogva — ki tudta esz­közölni, hogy fia látogathassa szülővárosának egyik iskoláját. Az eszes gyermek hamar kitűnt s 18 éves korában Aixbe ment, hogy az ottani egyetemben a jogot tanulja. Előbb a katonai pá­lyára akart lépni, de I. Napóleon bukása után lemondott e szándékáról, s elhatározd, hogy ügy­véd lesz. Az aixi egyetemben nem a legjobban folytak dolgai. Bármily eszes volt is, tanárai —a­kik a visszaállított Bourbon- család hívei valának — nem szerették szélső elveiért, melyeket a nagy forradalom eszméiből és történeteiből szívott magába. Egyszer egy kitűzött pályajutalmat csak azért nem adtak ki a tanárok, mert a leg­jobb pályamű a Thiersé volt. Ekkor egy új mun­ka érkezett Páriából, mely még sokkal jobb volt amannál s megkapta a díjat. A jeligés levélből kiderült, hogy szerzője : „Louis Adolphe Thiers.“ Ő ugyanis a tanárok kijátszása végett Párisba küldé kéziratát, s onnan egy barátja által té­­tett postára. A játék sikerült s ez volt Thiers első diadala. Később az aixi ügyvédi karba lépett, de el­veinél fogva nem boldogulhatott, minélfogva el­határozd magát, hogy Párisba megy a hírlap­írónak. Francziaország jövendő miniszterelnöke s bámult szónoka igen szegényen és kopottan érkezett a fényes világvárosba, a­hol egyik ba­rátjánál nyomorult padlásszobában vonta meg magát. Sokat írt nagy remények között, de mű­veit egymásután utasíták vissza. Végre valaki ajánlotta Manuelnek, az ellenzéki követnek, ki­nek emlékét Beranger chansonjai is örökítik, s ez helyet csinált neki a „Constitutionnel“-nél, a szabadelvű párt hatalmas közlönyénél. Czikkei csakhamar föltűntek, népszerűekké lettek, s író­juknak sok ismeretséget szereztek. A vén Tal­leyrand, e magányba vonult agg diplomata is vi­szonyba lépett a fiatal emberrel, kinek külsején semmi sem mutatott egy leendő nagy emberre. Ekkor már több nagyobb könyve is jelent meg: Miss Bellamy angol színésznő emlékiratai 1822- ben, déli Franczia­országról irt úti könyve 1823- ban, s a­mi ezeknél sokkal többet ért: „A fran­czia forradalom története“ tíz kötetben (1823— 1827-ből,­ mely 1841-ig tiz kiadást ért. Ez utób­bi munkáját az ellenzék megbízásából irá, erő­teljesen, szabadelvűl­eg. Ekkor már a „Consti­­tutionnel“-nek társtulajdonosa, s mint ilyen, igen jövedelmező állásban volt; midőn azonban X. Károly király a Polignac minisztérium kineve­zése által a szabadelvű párttal meghasonlott, egy uj lapot alapita, a „Nationalst, mely az al­kotmányt védte s a dynastia megbuktatására tört. Csak kevés hijja volt, hogy e lap alapítása előtt a politikai pályához hűtlen nem jön. Ugyanis 1829-ben, a Martinác minisztérium végnapjaiban — a mathematikai tudományok­hoz való előszereteténél fogva — engedélyt kért, hogy a föld körül indított expeditióban részt ve­hessen. De a Polignac kormánya kerülvén föl­­szinre, e szándékáról lemondott s 1830. első nap­ján Mignet és Carrel barátival együtt meginditá a „National“-t, mely rövid időn csaknem az összes nemzet lapja lett. E lapban mondta ki híressé vált szavait: „a király uralkodik, de­­nem­ kor­mányoz,“ mely millióknak lett jelszava, miután az alkotmányos elvet, a polgárok törvényhozási jogát és a miniszteri felelősséget foglalá magá­ban, villanyozva a tömeget, népszerűtlenítve a kormányt és királyt. A nyílt ellenállást a kor­mány a júliusi rendeletekkel akarván elnyomni: a szabadelvű lapok a „National“ szerkesztőségé­be gyűltek össze erélyes óvást irni, s Thiers elég bátor volt először irni alá nevet. Midőn 1830 jul. 28-án hallá, hogy ezért elfogatását el­­határzák, Montmorencybe menekült, nem lévén jelen a kitört forradalomban, mely oly hamar véget vetett egy roskadozó trónnak. De pár nap múlva visszatért Párisba, s július 31-dikén már szónoka volt a küldöttségnek, mely a városhá­zán fölajánlá a trónt Lajos Fülöp Orleans her­­czegnek. E változás jó részben a Thiers munkája révén, a júliusi dynastia megalapítása után gyorsan emelkedett. Aug. 11-én az új kormányban állam­tanácsos Jen­s Louis a pénzügyér pénzügyi főtit­kárnak nevezte ki. Később Lafitte megbízásából a pénzügy vezetője lett. Ez időben Aix is meg­­választa képviselőnek, de a kamrában nem mindjárt működött kellő szerencsével. Beszédei telve voltak forradalmi viszhangokkal, de szó­noki erő és parlamenti ildom nélkül. Csakhamar azonban nagyon megváltozott, s midőn Perier minisztériuma alatt megmaradt állomásán, so­kan köpenyfordítónak nevezték, ki megváltozta­­tá elveit. Ismerősei azonban áll­ták, hogy e vál­tozás sajátlag az ész fejlődése volt. Megismervén az államférfiak gyakorlati iskoláját, lemondott valósithatlan hírlapírói ábrándjairól. Meghig­gadt. A nagyhangú szóvirágokat is eldobá s szó­noki tisztaságra és erőre törekedett. Diplomatiai ügyessége szintén igen kitűnt s a kormányt ha­talmasan tudta védeni. E közben utat tett Rómá­ba, de Perier halála után visszahívták, hogy a belügyi tárczát átvegye 1832. őszén. Társaival, Broglie herczeggel és Guizot-val, kik doctrinai­­rek voltak, sok baja volt; de ez nem csorbitá erélyét e kedvezőtlen viszonyok közt sem; a Bourbon-mozgalmat Vendéeben elnyomta, Berry herczegnőt elfogatta, s Belgiumba (mint az ösz­­szeesküvés fészkébe) expeditiót óhajtott volna indítani. A rendet helyreállítá, minek a conser­­vativek örvendtek, de a szabadelvűek csóválni kezdék fejüket. 1832. utolsó napján a bel­ügyi tárczát letette s a kereskedelmét és köz­munkákét vette át. Hogy — mint első Na­póleon — a nép rokonszenvét megnyerje, rop­pant munkákat tervezett, a kamrában száz mil­liónyi hitelt szavaztatott meg, középitményeket kezdett, s megemlékezve Napoleon szent-ilonai szavaira, a főváros körül több erődöt építtetett. De a közvélemény ellene lévén, az erődítést egyelőre megszüntető, 1834-ben ismét belügyér lett, s midőn aprilban a köztársasági mozgalmak kitörtek, lóra pattant s a zavarok közt nem kis veszélynek tette ki magát. A zavarokat elnyomta, az amnestiát ellenző, s a ministerelnökségből három tábornagyot szob­ta ki egymásután, mi­vel a király legjobban az erélyes kis emberben bízott. 1836. február 22-én lett külüügyér, de a király nem értett egyet politikájával, mely azon volt, hogy Francziaország a külfölddel szemben min­dig fentartsa méltóságát. A polgárkirály azonban félt a háborútól s a Thiers-kabin­et lemondott, helyet adva Malénak. Ekkor (1837-ben) nejével együtt Olaszországba ment, ott régi pénzeket, érméket vásárolva. Ellenei ekkor azzal vádolák, hogy a pénzügy körül meggazdagodott, pedig útjából nemcsak műemlékekkel, hanem adóssá­gokkal is tért haza. A kamrában erélyesen lé­pett föl a kormány külpolitikája ellen, Franczia­­országhoz méltóbbat kívánva. A ministériumot meg is buktatá, de maga nem juthatott a kabi­netbe, s ezért 1839-ben visszavonult, hogy a császárság történetét, melyért egy kiadó 200000 francot alánít, megírja. 1840. március hó elején azonban újra kabinet alakításával bízatott meg, s ő azt mérsékelt szabadelvűekből alakítá meg. Ekkor ismét a nemzet karczias szellemét kezdő ébresztgetni, emlékeztetve a császári korszak hős­tetteire. Napóleon hamvait Szent­ Ilonából Párisba vitette, de a keleti kérdésben megbu­kott, a király ellene­gyen minden katonai tün­tetésnek. 1840. végén Németországba utazott, hogy Napóleon csatatereit meglátogassa s el­kezdő írni a „Consulság és császárság törté­netét,d e világszerte hires munkát, melyben fő­­czélul — gyakran a tudományos tárgyilagosság rovására — a franczia népnek és fiainak dicsőí­tését tűzte ki. Roppant anyagot dolgozott föl e nagy műben, melynek egyes részei magyarul is megjelentek. A kamrában s a „Constitutionel“­­ben keserűn nyilatkozott a király és kormánya ellen, az ellenzékkel szavazott s a 48-ki forrada­lomkor a polgárkirályt ő is lemondásra készté. S ő maga szintén távozott, de a törvényhozó gyűlésbe választatván (négy helyről, többi közt Párisból), ékesszólását ismét ragyogtató, küz­­dött a socialismus ellen, „A tulajdon és munká­hoz való jogról“ röpiratot is adva ki. Carmenin ez időből írt róla : „széles, eszes homloku, élénk szemű, finom, szellemdús moso­­lyú, de különben vastag, leggázó, közönséges

Next