A Hon, 1871. augusztus (9. évfolyam, 175-200. szám)

1871-08-02 / 176. szám

176. szám. EL évfolyam. Kiadó­hivatal: Ferenczsík-tere 7. sz. földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..........................1 frt. 85 kr. 8 hónapra ..........................5­­­50 n 6 hónapra ..........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban Megkezdhető , s ennek bármely napján történik­­, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. K­ernel 1 kiadás. Pest, 1871. Szerda, augusztus 2. HON POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési Iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dijt 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért. . .25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza ■iaaaaaBHBBHMBBBBaaaí Előfizetési felhívás „A H O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre . 83 frt — kr Fél évre . . . 11 frt — kr. Negyed évre . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kü­lönkü­l­­déséért felülfizetés havonkint . . , 30 kr. BflT* Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert en­nek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A HON kiadó­hivatala. PEST, AUGUSZTUS 1. A választási eljárás reformja. A választási eljárás reformja legégetőbb kérdéseink egyike, főleg, ha a választási jog egész gyakorlatát felöleljük abba : t. i. úgy a választási kerületek felosztását, mint a követek kiosztását a népességre és a szoros­ értelemben vett választási el­járást. E kérdések megérdemlik, hogy egyen­ként fejtegessük. A mi követeink felosztása úgyszólván a népképviseleti elv megtagadása, mert midőn a 48-diki törvény 5. §. Magyaror­szágra megszabja a 377 követet, azt mondja, hogy: „úgy a népszám, mint te­rületi és közgazdászati tekintetek alap­ján“ van az kiszabva. Már­pedig e hár­mas tekintet czélszerű volt ugyan átme­­netes intézkedésnek, mert kímélte a törté­nelmi fejleményt, sőt most is indokolható az, bizonyos határok között, de eddigi alkalmazásában, a felosztásban sok hiá­nyosságot okozott, és, a­mi főhibája, a né­pességi mozgalmakra semmi tekintettel nincs, mert a­mint ki van szabva e §-ban Ó­ Aradtól Zentáig a városokra és az egyes megyék és kerületek mindenikére a követek száma, az úgy van most, 22 év múlva, és ha a törvény meg nem változta­­tik, úgy lesz 100 év múlva is, bár­mek­kora változások állottak be vagy álland­­nak be az illető helyek és területek népes­ségi viszonyaiban, így igen könnyen nálunk is oly álla­potok állhatnak be,­mint az angoloknál az 1832-iki reform előtt, a­mikor a száz meg száz­ezer lakóval bíró gyárvárosok nem voltak képviselve a parlamentben, de a holt boroughok igen. E kérdésre fontos, és szükséges jó eleve felhívni a törvényhozás figyelmét, ki­vált ha arra gondolunk, hogy Magyaror­szágon csak ez az anomália keletkezhetik, de Erdély 72 követét már most is a leg­nagyobb anomáliát feltüntető lakossági szám választja, mit nem csak a megyék, székely és szász székek különös fejlődé­sének szemmel tartása, hanem a 13 taxa­­lis illetőleg nemesi hely történeti jogainak korszerűtlen tekintetbe vétele is okozott. Mindebből a következik, hogy a­mint Magyarországon kis mértékben és csak idővel roszabbuló arányban van tekintet a népességi mozgalmakra, úgy Erdély­ben nemcsak arra nincs elegendő tekin­tet, hanem még a momentán lakossági létszám is tekinteten kívül volt hagyva. Hogy ez nem n­é­p­k­é­p­v­i­s­e­l­e­t, az kétségtelen. Mit kell tehát tenni ? Itt két út nyílik meg. Vagy az egész 5. § t és a VII. t. sz. erre vonatkozó ha­tározatait el kell törülni és helyébe egy másikat hozni, mely megszabja ugyan az egész országra eső követek számát, de azután ezeket az újabb népességi viszo­nyokra való tekintetből osztja ki a me­gyék és városok közt. Ez megfelel a,, tör­téneti hagyománynak, megfelel a­z e­u­­rópai eddigi szokásnak és ezenkívül ez után folytonosan érvényesíteni lehet az, 1748. 5. czikk amaz elvét, hogy tekin­tettel kell lenni nemcsak a „népszámra,“ hanem „a területi s közgaz­dászati“ viszonyokra is, így meg lenne kimérve a megyék és­ városok tör­ténelmi fejlődése is. Azonban ez eljárás mellett mindig meglenne az a nehézség, hogy a népes­ségi mozgalmakból csak a törvényc­ikk meghozásakor létező ,momentán arányra lenne a képviselet fektetve, és a további fejlődésre nem lenne tekintet. De ezt rész­ben indokolni és részben kijavítani lehet. Indokolni t. i. úgy, hogy a törvényhozás sokkal fontosabb functio,­­ hogy sem az a népességi viszonyok minden hullámzását követhetné, és másfelől javítani lehet úgy, hogy e felosztás csak bizonyos időközre, pl. 10 évre tűzetnék ki és ak­kor revideáltatnék. Ez eljárás biztosítja a törvényhozásnak a kellő stabilitást, tekintettel van a népes­ségi viszonyokra és a történeti fejleményt, valamint a 48-iki törvény fenebb említett hármas szempontjának tekintetbe vételét is lehetségesen. A másik reform­ itt radikálisabb és az amerikai iránynak felel, meg. Ez t. i. abban áll, hogy a törvényhozás csak azt az elvet mondja ki, hogy minden 30 vagy 40 ezer választóra (vagy más arány­szám­ra) esik egy követ és azután a­hány kö­­­­vet kerül ki e számarányokból, annyi képezi a törvényhozó testet. Ez Ameriká­ban nem volt elettől fogva ugyan prag­­matice kimondva, de miután minden 50 ezer emberre van szabva egy követ és miután minden terület, ha 127.000 lélek­kel bir, külön állami jogot nyer és küldhet már egy követet a senatusba is, az 1812. deczember 15-ei (12-ik) pót­alkotmány szerint, így ez elv gyakorlati­lag érvényesül. Természetes, hogy ekkor a követek száma is folytonosan változik és alá van vetve a népességi mozgalmak­nak. De ha ez elvet nálunk akarnák al­kalmazni, akkor az a nehéz kérdés állana be, hogy a követek felosztását ki eszkö­zölje ? Mert most, midőn a törvényben ki van szabva a követek száma az egyes törvényhatóságokra, ezek a választóke­rületeket megalkothatják, de akkor, ha Pest elvonja a lakót a megyéktől, ki fogja meghatározni, hogy mikor vesztik el a követet az illető megyék és mikor kapja meg e követet Pest? Láthatjuk, hogy ez úgy gyakorlatilag, mint tudományos szempontból nagy hord­erejű kérdés, és ezért ezzel, valamint a többi kérdésekkel máskor fogunk foglal­kozni. Hegedűs Sándor: — Ipariskolai enquéte. Az or­szágos magyar iparegyesü­let felterjesztést inté­zett volt a kereskedelmi és iparügyi minisztéri­umhoz, melyben felhívta figyelmét arra, hogy az országos iparegyesü­let által a fővárosban felál­lított négy ipariskola mintájára létesítendő inté­zetek tömeges felállítása és országos terjesztése iránt intézkedjék. A földművelés, ipar és keres­kedelemügyi minisztérium az előterjesztés alap­ján enquete-bizottságot hitt össze, mely ma déle­lőtt tarta első ülését a nevezett minisztérium el­nöki tanácstermében. Az illető bizottságban a kultusministérium, a kereskedelmi minisztérium, a budai József műegyetem és az országos ipar­­egyesület voltak képviselve. A tanácskozás tárgyát azon emlékirat képezte, melyet az orsz. iparegyesület „az ipariskolák szervezése és elterjesztése tárgyában kidolgo­zott és melynek főbb részei a követ­kezők: 1. Az ipariskolák összefüggése az egész köz­oktatás rendszerével. 2. A hazánkban megállapítandó ipariskolai szervezet vázlata. 3. Az életbeléptetés sorrendje és módja. 4-szer Az ipariskolák költségeinek fedezé­séről. Az emlékirat felolvastatván, a gyűlés által egyhangúlag helyeseltetett és elvben elfogad­tatott. Határozatba ment továbbá, hogy az előter­jesztett terv szerint felállítandó ipariskolák fő­­vezetése ne — mint a többi iskoláknál — a kultusz, — hanem a földmivelés, ipar és keres­kedelmi minisztérium kezeibe adassék. Egyszersmind elhatároztatott, miszerint az ipariskolák vezetésére, az azokra való felügyelet gyakorlására, az ilynemű intézetek szaporításá­ra és fejlesztésére s ez intézetek kormányza­tának a kereskedelemügyi minisztérium ügyke­zelésébe leendő közvetítésére állandó iparisko­lai bizottság állíttassák. Az­­­enquéte folytatni fogja ülésezéseit mind­addig, mig csak feladatát meg nem oldja. Leg­közelebb az alsó ipariskolák szervezése képe­zendi tanácskozásainak tárgyát, csak ezek szerve­zetének megállapítása után szándékozván a fel­ső­b­b ipariskolák szervezésére vonatkozó mun­­­kálatba is bele­fogni. Egyébiránt az enquéte munkálatáról a végleges megállapodás után ki­merítő tudósítást remény­ünk hozhatni. A HON TÁRCZÁJA. Eppur si muove! (És mégis mozog a föld !) H e g A n y hat kötetbe*». Irta Jókai Kór. Negyedik kötet, Oazi harmat után ... (Folytatás.) Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent zsolozsma hangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélek­idéző hangok azok, ha sokáig hallgatja az em­ber, maga is kivágyik a temetőbe, s betegnek képzeli magát. Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedegetni, a­miktől még bete­gebb legyen. Aztán végig gondolta magában, hogy még­is csak furcsa, nevetséges szerepet vállalt ő ma­gára, ha egy dosis emeticum árán szerez magá­nak audiencziát, s akkor azután majd adja elő a hazai színművészet pártolása végetti esedezé­­sét egy tengeri beteg émelygésével torkában. Nem is nagyon valószínű, hogy a főherczegnő ily késő esti órában beteglátogatásra szánja el ma­gát. Látta, hogy ez az orvos csak meg,akarja ötét egy kicsit tréfálni; az orvosok humoristikus ficzkók. Nem is maradt ott neki. A drága jó or­vosságait ott hagyta érintetlenül, maga pedig ki­ment, felnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi kasznárhoz, az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyako­rolja is a gyógyrendszert az orvosi facultás en­gedélye nélkül. Éhes volt. Jó sötét volt már, a­mint a kastélyból kllo­­vagolt; ez­úttal változatosság kedvéért északi szél fújt és hó esett. A­mint az útféli csárda mellett ellovagolt, az látta a vándor karaván szekereit az állás alatt. Az ivóterem útranéző ablakai nyitva voltak, a pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító külső alakjában , s a nyitott ablakon át kihangzott a szabadba a vidám utazók zajos dala. Kivül meg­áztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva. Similia similibus. Kálmán úgy iparkodott az éj homályában el­vágtatni észrevétlenül a csárda mellett. Koszul esik józan embernek barátjait ilyen exaltált ál­lapotban látni. Pedig csaknem bizonyosnak tartá, hogy ez Bányaváry truppja. Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő­­ hangja az, a­mely legjobban kihangzik a boro­zók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor közben a dalt, Czilike is valószínűleg ott van. H­a a színész életben gyakran összeszorulnak az emberek egy korcsma szobában. Ez vele jár a hivatással. Kálmán nem akarta őket „így“ látni. Azt is­mertségéül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg valami kedvező ered­ményt nem hozhat számukra. Holnap odább fog­nak menni, holnap ő köny­örögni fog érettük a főherczegnőnél, annak egy szava jobbra fordítja a félig vesztett ügyet s akkor aztán diadallal keresheti fel a vándorokat. Addig pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben, sötétben, gyékényes szekérben, két jó barát kétszer is keresztül ment egymásnak az utján, a­nélkül, hogy egy keser­ves jó éjszakát kívántak volna egymásnak. Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek között volt. Többször is szállt már meg itten, rendesen a kasznár volt házi­gazdája ittlétekor; derék vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége, és hét gyermeke, apróbb nagyobb. A­mint lováról leugrott, a kasznárlak udva­rában már ketten hárman futottak elé a nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát, kö­pönyegét, lovag ostorát, a gyerekek összeeső kolták, mint régi ismerőst, tuszkolták befelé. — Van ám itt még más vendég is! No biz az nem volt nagy újság Kálmán előtt, vendég nélkül egy nap sincs a kasznár laka. Hanem a­ meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni — az ő kedves barátját Bányaváryt.... Hujjahó ! hogy ugrált fel minden ember a szé­kéről, hogy rohanjak a nem várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry. — Hát te hogy kerülsz ide ? Ezt Bányaváry kérdezé Kálmántól. Hiszen Kálmán is épen ezt akarta kérdezni ő tőle, de amaz megelőzte. Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főherczegi kastélyból szökik, a­hol a doctor ipecacuanhával akarta megtraktálni. — No bizony, annál jobb lesz ez a túrós ga­luska , mondá a háziasszony Kálmánnak, mig a kasznár leültette őt a saját helyére. — De hát mért akart az orvos neked ipecacu- s­anhát adni ? kérdezé Bányaváry.­­ — Hogy egy kicsit beteg legyek tőle. — S miért kell neked egy kicsit betegnek lenned? — Hogy a főherczegnőnél kihallgatást nyerjek. — S mi végezni valód van neked a főher­­czegnővel ? — Épen a ti ügyetekben jártam. — A mi ügyünkben ? Ne is mond tovább. Ki­találom a többit. Nádor ő fensége megtagadta a budai várszínházban komédiázásunkat, s te most lejöttél ide , hogy a főherczegnő szószólásáért esedezz. Egy lépést se tégy kedves öcsém töb­bet, ha engem szeretsz. Miattunk senki előtt a derekadat te meg ne görbítsd. Én nem kérdem senkitől, szabad-e, nem szabad-e? Megyek! Szeretném azt a potentátot látni, a­ki nekem megtiltja, hogy hazám fővárosában otthon le­gyek. Nemes ember vagyok olyan jó, mint a ná­dor. Itt a kutyabőr a zsebemben. A mestersé­gemben magam vagyok a szébmester. A vár­színházat becsukhatják előttem, de azért nem maradok az utczán! Felütöm a sátoromat a legelső szinben s ott lesz az archimedesi pont, a honnan a földet kiemeljük a helyéből minden királyaival, és viczekirályaival együtt. — Figyelmeztettek rá, hogy itt a nádor egyik tisztviselőjének a lakában vagyunk. — Tudom, szólt elkomorodva Bányaváry. Azt is tudom, hogy már maga az az eset, hogy a ná­dor használja a Budára törekvő komédiásokat vendégszeretettel fogadta lakában, annak terhe­lő bűnül számíttatik be. Nem is szemtelenked­­tem én ide magamtól, ostoba fővel, hanem látod, ez a derék ember maga fogott el bennünket az utón, úgy hozott ide a házához, a ki ide fért, a többinek a csárdába küldött lakomához valót. Megvendégelte a kiéhezett truppott, mely talán elhull az útban, ha ki nem eheti egyszer magát. És lásd, ez a derék ember nem kérdezte azt előbb, hogy mit fog majd erre mondani ő fensé­ge, váljon nem veszti- e ő el a kenyerét , pedig két szép gyermeke van. A tisztviselő közbeveté. — Én ő fenségét hiven szolgálom eszemmel, kezemmel, hűségemmel, de meggyőződésemet nem adtam bérbe senkinek. Kálmán úgy érzé vállára nehezedni a hét gyer­mekes apának e mondását, mintha Atlas adta volna át neki a földet, hogy emelje egy kicsit. — Ne aggódjál te mi rajtunk, kedves öcsém, monda Bányaváry. Ha egyszer ott leszünk, ha a te remekműveddel kezdhetjük meg előadá­sainkat. — Nekem semmi remekművem nem létezik. Szólt Kálmán elkomorodva. — Azt én jobban tudom ! — Ha arra gondolsz, a­mit az oltárkövén olvastunk, az nincs többé. A Kolozsvárra kül­dött másolatot is visszahozattam, s mind a ket­tőt beledobtam a tűzbe. — Hahaha! Nevetett rajta Bányaváry. De én túljártam az eszeden. Ismerlek jól; tudtam, hogy a képtelen ítélet után azt fogod tenni, hogy tollat, papirost, kalamárist mind a kandallóba vetsz s eltagadod, hogy tudsz írni. Én tehát a választmány jegyzőjétől egy napra elkértem a művedet. Nem adta ide. Csak olvasni kértem. Azt megengedte, de úgy, hogy semmit le ne írjak belőle. Én aztán az egészet megtanultam könyv­­nélkül. Onnan égesd ki most. S hogy Kálmán ne is kétkedjék szavainak valósága felől, elkezdett egyes jeleneteket elsza­valni a tragoediából. A kasznárók el voltak ragadtatva a sok szép­ségtől ! Kálmán tudta Bányaváry felől, hogy annak oly hatalmas emlékező tehetsége van, hogy egyszer fogadásból megtanulta könyv nélkül az egész kalendáriumot. Ha ott van a műve, onnan el nem vész az soha. Egy menedéke maradt még. — De hisz annak az előadását nem fogja meg­engedni a censura. — Az az én gondom lesz, szólt könnyű vér­rel Bányaváry. Ha tűz esik is az égből, ha lész­­szeg nő is a földből, mégis keresztül török ve­le s majd meglátja akkor az ostoba világ, hogy mit bir benne. — Meg nem tiltja azt nekem senki. Egyedül te tilthatod meg. Teszed-e azt? Kálmán válasz helyett egy sürgősebb kérdést t­et maga elé. — De hol hagytad Czilikét , hogy nincs itt. — Őt lefektettük, el van törődve. — Beteg? — Nem beteg, csak el van csigázva az úttól. Kutya idő volt és disznó it hozzá. Ő pedig gyönge teremtés. Hamar megárt neki a viszon­tagság, abból pedig terem a mi pályánkon elég. Hideg télben széljárta teremben bálnak öltözve játszani, mikor a néző foga vaczog ; áthevülten a játéktól sárban, szélben, havas esőben félórát gyalogolni a hideg szállásig, néha hetekig kop­lalni, máskor hetekig vendégeskedni, egyik nap pezsgőt inni,­­másik nap az ökörnyomból az eső vizet, a mellett folyvást az idegeivel dolgozni, tüdőt, szivet fárasztani, beleélni magát idegen szenvedélyekbe, aztán veszekedni prózai irigy versenytársakkal, élvezni mindennap együtt az istenekkel s együtt az ördögökkel: ez bará­tom, a legerősebb idegrendszert is elviseli. Czili­ke pedig olyan gyönge. Hanem azért ne féltsd , ma kipiheni magát s mikor a súgó csengetyűre szól, olyan egészséges lesz, mint Diana. A­mig az előadás tart, addig nem fáj semmi ideg, ad­dig a láz szünetet tart; ismerjük mi már ezt. Hejd, mikor a te művedet fogja ő szavalni, akkor vagy meggyógyul bele, vagy meghal utána. — De akkor mi is felmegyünk Budára! szólt lelkesülten a kasznár. „Mind, mind!“ kiáltozott a két apróság. — Hanem még nem feleltél a kérdésemre, szólt Bányaváry. Te tilthatnád meg nekünk egyedül, hogy művedet előadjuk. Megtiltod-e? Kálmán nagyot gondolkozva felelt: „Nem“............ Nagyot csattant a háta megött.... Csak egy ajtó volt.... .........De minden ajtó volt­­ .... . (Vége a negyedik kötetnek.) (Folytatása következik.) A miniszteri cabinet és a hivatal­noki aristocratia. (M.) Ugyan van-e, vagy volt-e míniszeri ca­binet e föld kerekségén, melynek kebelében annyi változás, annyi anyagcsere tör­ténik vagy történhetett, mint Andrássy Gyula új minisztériumában ? Az elnökséget s az ezzel na­gyon inpractikusan összeforrasztott hadügyet kivéve, egyetlen egy tárczát sem bírja többé azon miniszter, kinek az a minisztérium meg­alakulásakor osztályrészül jutott. A pénzügy Lónyayról Kerkapolyra, az igazságügy Horváth­­ról Bittóra, a földmivelés ipar és kereskedelem Gorovéról Szlávira, a közlekedés Mikoról Goro­­véra, s aztán Tiszára, az oktatás és kultusügy néhai Eötvösről Paulerre, a bel­ügy Wenkheim­­ről Kajnerre s utána Tóth Vilmosra szállott, végre a rendfel­osztást s ő felsége körüli udvar­lást Festetichtől Wenkheim vette át. És megjegyzendő, hogy mig Andrássy minis­­teri kabinetjébe annyi mindenféle ember ki­s be­tévedt, a nemzetnek azok sáfárkodásairól még mind ez ideig nem adtak számot. Mert habár hét bátor férfiú két év zárszámadásait meg is vizsgálta s azokról jelentést is tett, ezzel még a tények állása legkevésbé sincs felderítve. A csak nem rég óta megalakult állami főszámvevőszék még a lefolyt ötévi összes háztartásnak majdnem két milliárdra menő bevételét és kiadását csak ez­után fogja megvizsgálni s arról jelentését csak későbben időszakonkint fogja előterjeszteni. Minden egyes ministeriumban nagy mennyi­ségű ügyek elintézetlenül vagy félmunkában adattak át egyik minister kezéből a másikéba. Előfordulható hiányok vagy tévedések miatt nehéz lesz majd az illetőket felelősségre vonni. Az ily személyváltozásnak minden körülmények között számos árnyoldala van, s ezek között a felelősség terhének megosztása, vagyis azon kö­rülmény, hogy a hibák eredetét s azok súlyát nehezen lehet meghatározni, nem a legutolsó. A számokkal itt nincs semmi közünk , most csak általánosságban a hivatalkórságról aka­runk pár észrevételt tenni. Alig van egy-egy minister, ki valami kedves emberének, vagy oly rokonoknak, kiket nem tudott egykönnyen a nyakáról lerázni, meg nem érdemlett hivatalt ne adott volna, vagy azok kedvéért mindenféle új hivatalokat nem szerve­zett volna. Andrássy úr. azt hiszem, a nagy miniszervál­­tozás ily­etén következményeinek már ez ideig is oly terhét érzi, melytől nem egykönnyen sza­badulhat. A hivatalnok ballast 15 miniszter kor­szakából oly terhet képez az állami budgetben, mely magában véve több költséget igényel,mint az egész nemzedékek sorsát intéző népoktatás, vagy az összes anyagi érdekek ápolására tett egyenes kiadások. Hallottuk is, hogy e miatt a miniszertanács­­ban már felmerült azon eszme, miszerint kívána­tos a felesleges hivatalnokok létszámát evidenti­­ában tartani és minden új állomás betöltésénél legelsőbben is arra lenni tekintettel, vájjon a rendelkezés alatt levők sorában nem találkozik-e oly egyén, ki a kérdéses állomásnak becsülett­el megfelelhet. Nagyon érdekes volna statistikailag kitüntet­ni, hogy az Andrássy-kabinet hány hivatali okot nevezett már eddig is ki, pedig még a legköze­lebb kilátásba helyezett új kinevezések száma is régió. Annyi tény, hogy a minisztérium jelen centra­­listikus kormányrendszere mellett a magyar nemzet társadalmi életét egészen átalakítja s oly állapotot idéz elő, mely a nemzet testét úgyszól­ván két részre szakítja : a hivatalnok és nemhi­vatalnok részre. Ezzel a kormány mindenekelőtt a democratiát, a demokratikus szellemet öli el, alkotván az úgynevezett hivatalnoki aristokra­­tiát, mely Oroszországban oly hírhedté vált, melylyel azonban ma­holnap a magyar hivatal­noki aristokratia is versenyezni fog. Ez magában véve még nem volna a legna­gyobb baj, ha csak a hivatalnoki osztályban a nemzeti erő és tekintély emelésére s a közjólét növelésére egy erős tényezőt bírnánk. De sajnos, e tekintetben nagyon visszás a helyzet. A hiva­talnoki sereg többsége nem magyar, hanem osz­trák állami hivatalnoknak tekinti magát, s egy igen jelentékeny töredék — a főbb állomásokat véve, talán a felénél is több — még csak nyelv tekintetében sem vallja magát magyarnak. Vagyoni tekintetben pedig azt mondhatjuk, hogy a hivatalnoki aristokratia majdnem prole­tár. Fővárosunkban az életmód oly drága, s a szegény nép túlterhelésével szedett adó az ál­lami hivatalnokok nagy létszáma mellett oly sokfelé oszlik meg, hogy a hivatalnok, ki fény­űzéshez van szokva, vagyont nem igen takarít­hat meg, ha csak vagy közvetlenül vagy köz­vetve meg nem károsítja az államot. És valóban különös az is, hogy a hivatalno­kok nagy létszáma mellett is némely hivatalban nincs elegendő munkaerő, ezt különösen oly ál­lásokban tapasztalhatjuk, hol technikai ismere­tek szükségesek, míg más állásokban, főleg jo­gászok által elfoglalt hivatalokban, úgyszólván semmi teendő. Általánosan azon tapasztalatot lehet tenni, ha a magy. állami hivatalokat kissé közelebbről tanulmányozzuk, hogy azokban az üres jogászi készü­ltségű­ és bőbeszédű prokátorféle emberek grassálnak. Valóban csodálatos, mi mindenfé­lére nem alkalmaztatja magát az ily­eyik­féle készültégű jogászember. Még a tisztán techni­kai kérdésekben is föltérő bíróvá tolja fel ma­gát és készségg­é vállalkozik jó pénzért vala­mely hivatal betöltésére, hol oly munkálatok teljesítése, oly költségek ellenőrzése képezi fel­adatát, melyekről neki fogalma sincs. Persze ebből óriási károk h­áramolnak az államra, me­lyeket aztán a mindenféle adókkal és adóssá­gokkal túlterhelt nemhivatalnokok kénytelenek fizetni, míg a hivatalnok aristokrata különböző úton-módon szép vagyont szerez, s szerény hi­vatalnoki fizetése daczára a sugár- vagy kör­úton hausherré qualifikálja magát. Rendes körülmények között a huzamos ideig fennállott miniszteri kabinetben előfordult vál­tozásoknak az a jó eredménye szokott lenni, hogy a kabinetbe bejutott valamelyik miniszter felismeri a helytelen ügybeosztást s igy legalább

Next