A Hon, 1871. november (9. évfolyam, 252-276. szám)

1871-11-08 / 257. szám

kodni, hogy­­a már létező társulatok életerős ver­senytársai lehessenek egymásnak, így aztán oly vonalak engedélyeztettek és oly társulatok alakultak, melyek a­helyett, hogy koordinált ál­lást foglalnának el, subordinált állásban vannak. Mind az osztrák déli vasútnak, mind az osztrák állami vasútnak vannak úgynevezett „Vorge­schobene Posten”-jei és ezek egyenesen azt czé­­lozzák, hogy­ e két idegen nagyhatalmasság Ma­gyarország közlekedés-legyét még jobban hatal­mába kerítse. A vasúti politikának további hiányai a műve­letek financziális részében, aztán az építés esz­közlésénél mutatkoznak. De erről, valamint az új politika érdeméről, jövő czikkemben fogok szólni. Folytatás a mellékleten. Országgyűlés. A képviselőház ülése nov. 7 én. A jelen ülésszakban egyik legnevezetesebb és legfontosabb ülése volt a mai. A tárgy nagy horderejű fontossága, mely napok óta élénk fe­szültségben tarta az osztrák magyar monarchia területén belül a kedélyeket és a hírlapirodal­mat, a ház mai ülésében kellő kifejezést nyert nem csak az által, hogy az országháznak úgy köz- mint írói karzatai zsúfolásig megteltek hall­gatósággal, mely végre authentikus kutforrásból, magának a ministerelnöknek szájából akarta hallani azon érveket és indokokat, melyek őt az osztrák belzavarokba való avatkozásra bírták; hanem a képviselők is — mondhatni — szo­katlanul nagy számmal jelentek meg ez ülésre, melynek nagy része Andrássy grófnak H­e­­­f­y és Tisza K. interpellatióikra adott válasza és utóbbiaknak erre vonatkozó viszon­válaszában telt el. Meg nevezett szónokok be­széltek, ünnepélyes csend uralkodott a házban, melyet csak koronkint helyeslő vagy nem he­lyeslő nyilatkozatok szakítottak félbe. A harmad félóráig folytatott bebatá­rozás kifáraszta a ház feszült figyelmét, úgy hogy az elnök kénytelen volt azt rövid időre felfüggeszteni, melynek letelte után tárgyalásra került a bírói végrehaj­­t­ó­k­r­a­l szóló tvjavaslat, mely némi módosí­tással el is fogadtatott. Az esti lapunkban felsorolt kérvény­ek és ap­róbb tárgyak elintézése után szót emelt Andrássy Gyula gróf miniszterelnök. Két interpelláló intéztetett hozzám távollétem alatt, az egyik Helffy Ignácz, a másik Tisza Kálmán J. képviselő úr által. Mindkettőre lesz szerencsém ezúttal felelni. A­mennyiben pedig, habár a szempontok különbözők, mégis a feltevések, me­lyekből a két interpellate kiindul, tökéletesen azonosak, k­at. ház engedelmével mindkettőre egyszerre fogok válaszolni , csak azt kívánom elválasztani, a­mit a két tisztelt interpelláló úr­nak kü­lön-külön kívánok figyelmébe ajánlani. (Halljuk ! Halljuk !) Chronologikus rendben Helffy urat illeti az elsőbbség. Engedje meg tehát a t, képviselő úr, hogy csodálkozásomat fejezhessem ki a felett, hogy épen a szélső bal egy képviselője (Felkiáltá­sok a szélső­balon: A 48-as párt!) tehát a 48-as párt egyik tagja (Derültség) tartotta feladatának e téren a kezdeményezést megtagadni, ugyan­azon párt egy tagja, mely azt állította és állítja ma is, hogy a 67-iki kiegyezés által Magyaror­szág elvesztette eddigi befolyását, hogy osztrák provincziává sülyedett, hogy nem bírván azon kellékeivel az államéletnek, melyek nélkül egy nemzet sem létezhetik, sem saját sorsára, sem a monarchia közös ügyeire befolyása nem lehet, a magyar miniszterek pedig nem egyebek, mint a bécsi közös minisztérium akaratnélküli végre­hajtó orgánumai stb. Bocsásson meg a t. képviselő úr, ha most azt kérdem, váljon meggondolta-e, hogy mind­ezen nem annyira a parlamentben, mint kint és a vá­lasztásoknál, sikert mutatott érvek egyszerre megsemmisülnek akkor, midőn a tisztelt képvi­selő úr szükségesnek tartja itt a házban azt ál­lítani,­­ hogy a magyar kormány — de nem a magyar kormány, hanem annak egyes tag­ja, a­nélkül hogy az országgyűlés támogatását csak igénybe is vette volna, közbírói szerepben döntött egy idegen ország sorsa felett, ő és egye­dül ő.­­Tetszés a jobboldalon.) Én nem hihetem, hogy ezt a t. képviselő úr néhány prágai lap tudósításai alapján hajlandó lett volna komoly interpellate tárgyává tenni, kellett hogy legalább valószínűnek vagy lehető­nek tartsa — és ha valószínűnek, lehetőnek is­merte, akkor világos, hogy anélkül hogy a par­lamentáris illem ellen vétenék, jogunk van fel­tenni azt, hogy — a tisztelt képviselő úr azt, a­mit pártja és pártja nevében ő hirdetett és való­színűleg még hirdetni fog — belsejében valónak nem tartja. (Tetszés a jobboldalon.) Annyi bizonyos, hogy e ház többségének és a kormánynak jogában állana némi becset tulaj­­donítani azon körülménynek, hogy a magyar törvényhozás terméből, melynek kebeléből jogo­san lehetett hallani oly sokáig azon panaszt, hogy Magyarország saját sorsára sem bír befo­lyással, most először hangoztatja a szélsőbal egy tagja, hogy a magyar kormány oly döntő befo­lyást gyakorol a monarchia másik részében is, hogy őt és egyedül őt illeti­­ a felelőség az ott történtekért is. Azonban nyugodjék meg a tisztelt képviselő úr, a­mily teljesen alaptalanok voltak a tisztelt képviselő úrnak és azoknak állításai, kik vele együtt hirdették, és hirdetik, hogy a 67-iki ki­egyezés Magyarországot egy minden befolyás nélküli provincziává szállította le, és oly alapta­lan azon állítása is, amely szerint a magyar kor­mány szakította volna meg a lajthántúli egyez­kedések fonalát. (Halljuk ! Halljuk !) És ezzel áttérek azon állításokra, vagyis fel­tevésekre, melyeket a t. képviselő urak alkalma­sint a prágai lapokból merítettek, és melyek egyaránt szolgáltak alapul mindkét interpella­­tiónak. Az első állítás az, hogy a magyar kormány, mint olyan, beavatkozott egy lajtántúli kérdés­be és abban a közbíró szerepét vette át. Erre nézve bátor vagyok válaszolni, hogy én nem a magyar kormány nevében, hanem mint a korona egyik tanácsosa vettem részt a tanács­kozásban, nem döntő szavazattal, még kevésbé, mint közbíró, hanem a tárgy természetéhez ké­pest, mely közös volt, csatlakoztam a közös mi­­nistérium álláspontjához, melyet teljesen helyes­nek kellett elismernem. Ez oly tény, melyet senki sem fog kétségbe vonhatni. Midőn erre hi­vatkozom, kijelentem, hogy semmi fontosságot sem tulajdonítok annak, hogy a magy­ar kor­m­ány nevében vettem-e részt,vagy mint a korona tanácsosa, csak a tényállást kívántam consta­­tálni. Szólottam a magam­ saját nevében, mert nem láttam külön magyar,hanem egy közös kér­dést , de volt jogom szólani a magyar kormány nevében. * A 2-ik állítás, melyre a tisztelt képviselő urak interpellátiójukat alapítják, az, hogy a válság, melybe én beavatkoztam, tisztán ausztriai bel­ügyi kérdés volt. Ez állítás az egyedüli fontos, mert ez döntő az iránt, várjon helyesen jártam-e el, akár mint a korona tanácsosa általában, akár mint a ma­gyar kormány képviselője vettem részt a tanács­kozásban. Ezen állításra nézve van szerencsém kijelen­­teni, hogy azon álláspont, melyet én a közös ministériummal együtt elfoglaltam, nem volt egyéb, mint az, hogy azon szerződési erővel bíró törvények, melyeket egyrészről a magyar korona országai, más részről ő felsége többi országai és tartományai elfogadtak, és ő felsége szentesített, és melyek a birodalom két részének egymáshozi viszony­át befelé és állását kifelé szabályozzák, melyeket az egész világ ilyeneknek ismert el , nem hozhatók kétségbe sem utólagos jóváha­gyás, sem föltételekhez kötött elismerés által. (Helyeslés jobbfelől), és így nem vonhatók ma ez, holnap amaz országgyűlés hatáskörébe, ha nem akarjuk a monarchia szétbomlását elő­idézni. Ez volt az álláspont, melyet a közös ministé­­rium elfoglalt, és melyhez én teljes határozott­sággal csatlakoztam, a­mint tetszik, akár a ma­gam, akár a magyar kormány nevében. De ez nem lajthántali belügyi, nem magyar, nem cseh, hanem törvényeink értelmében világosan a mo­narchia két része közti közös kérdés. (Helyeslés jobbfelől.) — És már most kérdem, ha én ezt nem teszem, vájjon nem több joggal mondhatta volna-e az ellenzék, mit már több­ször hallottunk: „mi ezen törvényeket nem szeretjük és nem sze­rettük, elleneztük, még lehetett, de tiszteletben tartjuk, mióta törvényerőre emelkedtek, és innen kormány oly gyönge, annyira befolyás nélküli, hogy azon törvényeket nem képes tiszteletben tartatni, melyeket saját maga hozott.“ (Tetszés jobbfelől) És kérdem, nem több joggal követ­keztette volna-e az ellenzék akkor, mint azt te­szi ma, hogy a mostani közjogi alap fentartható nem lévén, azt mással kell felcserélni? Én ezzel, tisztelt ház, bebizonyítván azt,hogy tévesek azon állítások, melyekre a tisztelt kép­viselő urak interpellációikat alapíták, világos, hogy ezzel együtt megszűnnek az azokból vont következtetések is , és így itt be is z­úrhatnám válaszomat, ha Debreczen városa 1. képviselője nem intézett volna hozzám egy kérdést, melyre válaszolni kötelességemnek tartom, már azért is, mert a házszabályok értelmében, a ház a vitá­tól el lévén zárva,nem szeretném, hogy a közvé­lemény azon benyomás alatt maradjon, mintha a választ e kérdésre akár a ház akár a kormány kerülni akarná. (Halljuk ! Halljuk !) A kérdés így hangzik: nem gondolom­-e én időszerűnek, hogy a túlsó rész bonyodalmainak itteni következményei kikerülése végett a per­sonal unió alapjára áttérjünk ? Erre határozott válaszom az, miszerint általában nem hiszem, hogy a personál­unióra való áttérés bármi okból akár most, akár máskor hasznos vagy szükséges legyen. (Nyugtalanság balfelől. Halljuk! Hall­juk !) de legkevésbbé azon okokból, melyekkel azt a­­ képviselő úr támogatta. (Halljuk!) Igyekezni fogok ezt bebizonyítani, mielőtt azonban ezt tenném, legyen szabad néhány álta­lános megjegyzéseket tennem a personal unió fogalmára nézve. (Halljuk !) Te hát ! Én általában azon nézetben vagyok, miszerint felette bajos meghatározni, hol végző­dik a personal unió és hol kezdődik a real unió. Az újon alakult német szövetség tagjai kö­zött vannak államok, melyek között personal unió sem létezik, mert külön dynastiákkal bír­nak, és mégis sokkal több közös ügyeik vannak, mint az osztrák-magyar monarchia két részének, mert közös sereg,közös vámszövetség, közös vas­úti rendszer mellett még mindezekre nézve közös törvényhozásuk is van, a mi törvényeink szerint pedig a delegátiok törvényhozási joga határo­zottan ki van zárva. Általában azon nézetben vagyok, hogy min­den oly politika, mely egy jelszó körül forog, rendesen meddő szokott maradni, és azon stá­diumot jelzi, midőn az emberek nem tudják, hogy mit kívánnak tulajdonképen és ezt rejtik egy jelszó mögé. Legyen szabad egy példát idéznem. Midőn a német államok a régi szövetség bo­nyolódott és folytonos összeütközést előidéző formái között mozogván, egy életrevalóbb ala­kot kerestek, de nem tudták hol találják, a pár­tok jelszavakban kerestek menedéket. * Évtizedeken keresztül számtalan beszédeket tartottak, vastag könyveket írtak a felett, váljon a német szövetség államai, Staufenbund vagy Bundes­statot képeznek-e együtt ? Mindnyájan emlékszünk arra is, hogy a vita a szomszéd álla­mokra, melyek egy erős Németországot nem akartak, eléggé kielégítő volt, Németország egye­sítését azonban épen nem mozdította elő. Most végre gyakorlati államférfiak más után megala­­kíták azon államot, mely Európa egyik legna­gyobb hatalmává nőtte ki magát, és senki sem kérdi, váljon ezen szövetség Staatenbund vagy Bundes Staat, természetével bir­e ? beérik azzal, hogy a czélnak megfelel. (Élénk tetszés jobb­oldalon.) Így volt ez nálunk is. Addig míg Magyaror­szágnak jogi formái voltak ugyan, de azokat ér­vényesíteni nem tudta, az ország minden pártja csak is a jogi formák körül mozgott, míg 1867- ben megköttetett azon egyesség, mely most a momrchia két részének egymáshozi viszonyát rendezi. A különbség a mi ellenzékünk és a német tu­dósok között csak az, hogy azok addig mozog­tak a jelszavak terén, míg a megoldás­­nem lé­tezett, a mi ellenzékünk pedig akkor fordul a jel­szavakhoz, midőn ez már megvan. Mi engem illet, én nem kérdem, hogy a vi­szonyra, mely a birodalom két része között fenn­áll, melyik jelszó illik jobban: a personal unió, vagy real unió, elég az, hogy tudom, hogy e vi­szony helyes, mert sem többet, sem keveseb­bet közös ügynek nem ismer el, mint a­mire mind­két résznek szüksége van,hogy az egész szö­vetség a czélnak megfeleljen . (Helyeslés a jobb oldalon) hibás volna, ha több ügyet tenne kö­zösnek, és hiba volna, ha kevesebbet. Hogy ez így van, bizonyítja azon körülmény, hogy nem csak a magyar, hanem a másik rész delegációja is­­ szigorún ragaszkodott ahoz, hogy a gya­korlat által sem több, sem kevesebb a közösségbe föl ne vétessék, mint a­mit a törvény ha­tároz. Ezért a theoria kedvéért tehát a personal unió terére áttérni,mely sem több önállást, sem keve­sebb terhet, hanem legfeljebb, mint be fogom bi­zonyítani, nehezebb formákat vonna maga után — sem helyesnek, sem czélirányosnak nem hi­szem (Helyeslés a jobb oldalon.) És most előrebocsátván általánosságban a per­sonal unió feletti nézeteimet, részletesen fogom indokolni, miért nem tartanám időszerűnek a jelenlegi jogi alapot elhagyni és a personal unió alapjára térni át (Halljuk.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani viszony helyébe, a personal unióra térni át, mert ez­által egyike sem volna megoldva azon kérdéseknek, melyek ma a lajthántali ne­hézségek okait képezik , és következményeikben — mint a tisztelt képviselő úr mondotta — mi reánk is veszélyt hozhatnak, ha nem csak azon egyedüli intézmény volna megszüntet­ve, melyet a cseh országgyűlés fundamen­tal pontjai sem elleneznek elvileg — és mely­hez a monarchia minden népei ragaszkodnak, t. i. a deli­gatiók és a közös minisztérium és igy ez által egy nehézség sem volna megoldva, ha nem egy uj kérdés volna felállítva Magyarország részéről, és pedig olyan, melyben a magyar el­lenzéken kívül az egész monarchia követelé­sünkkel egyenes ellentétben állana. (Helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a personal unióra vagy bármely más új jogalapra áttérni, mert a mostani jogviszony megszüntetése és an­nak helyébe egy új viszony megállapítása két­ségen kívül csak úgy jöhetne létre, mint létre­jött a mostani, t. i. mindkét résznek beleegye­zésével. Ebben van mindkét rész garanciája. Szükséges volna tehát, hogy előbb a két minisz­terben egy új alap felett megegyezzék, azt a két rész törvényhozása elé terjeszsze, az ott elfogad­tassák, és azután a korona szentesítését meg­nyerje. Már m­ost én azt állítom, hogy oly új jog­viszonyt, melyet ezen az után a két rész által el lehetne fogadtatni, nevezze azt a t. képv. ur per­sonal uniónak vagy másnak, sem én nem isme­rek sem a t. képv. ur vagy pártja eddig felmu­tatni nem tudott, és föltalálni nem is fog, legke­vésbbé pedig, midőn az egyik szerződő fél ille­tékessége annak egyes országgyűlései által két­ségbe vonatik. Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani kölcsönös egyességen alapuló közjogi állapotot mással akarni felcserélni, mert a mint az egy részről kétségbe vonatik, kétségbe fog vonatni igen sok oldalról, a mint ezt az utolsó események külömböző mozzanatai csak igen is tisztán mu­tatják. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem hogy időszerű volna a personal unió terére át­lépni a czélból, hogy oly eset mint a mostani, melyet a t. képv. úr veszélyes praemissának ne­vez, t. i. hogy a két rész ministerei együtt ta­nácskoznak, és ez által egyes minister a másik fél ellenszenvét magára és mintegy az általa képviselt országra vonja, jövőben kikerültessék, mert ha a personal unió terére lépnénk, épen az ellenkező fogna történni. (Halljuk.) Be fogom bi­zonyítani. Azon törvények értelmében, melyek ma a monarchia két része közti viszonyt szabályoz­zák, a közös ügyeket közö miniszerek kezelik, kik ott nem egy állam, hanem mindkét fél ér­dekét képviselik. A közös ügyek felett döntenek a delegátiók, melyekben a monarchia mindkét része képviselve van. Meglévén így a fóruma azon érdekeknek, melyek a birodalom mind­két fele között közösek, Ő felsége mind­két kormánya külön, külön és egymástól függetlenül kormányoz és így döntő erejű közös tanácskozmány a két ministérium között csak akkor szükséges, ha az alaptörvények módosításáról van szó.­­ Egészen máskép állana, ha a tisztelt képviselő úr nézete szerint: a közös ministérium és a delegatio fel­­áldoztatnék a personal unió formáinak. Én nem tudom hogy képzeli magának a tisztelt képviselő úr a personal unió alapján levő viszonyt, de azt hiszem, úgymint azt ő és elvbaráti a 67-ik évben a kisebbségi véleményben formulázták, d­e for­­mulatioban az a­mi most rendkívülileg kivétele­sen történik csak, rendes permanens állapottá válnék (Halljuk!) Legyen szabad ezen állításom bebizonyítására ezen javaslatnak néhány pont­ját felolvasni. Ezen javaslat egyik pontja így szól: „a ma­gyar korona országainak és ö­fölsége többi or­szágai és tartományainak ministériumai kölcsö­nös értekezés folytán elkészítik az egyértelmű ja­vaslatokat és azokat, vagy ha megegyezni nem tudtak volna, az eltérő javaslatokat és az azokra vonatkozó észrevételeket és ellenészrevételeket mindenik az illető törvényhozás elé terjeszti.“ Meghatározza azután, hogyan tárgyaltatnak e javaslatok a két országgyűlés által a mely com­­plicált eljárás a mostani delegátiók működését pótolná, — és végre azt mondja: „azon rendkí­vüli esetben pedig, ha a magyar országgyűlés és ő felsége többi országai és tartományai erre jo­gosított törvényhozó testü­lete között egyetértés ily módon sem jött volna létre, mindenik fölter­jeszti megállapodását a közös fejedelem elé, ki is mindkét ministérium meghallgatása után az egyiket vagy a másikat eltérő pontokra nézve is szentesítheti, mely esetben az általánossá köte­lező erejűvé válik. — Ezután mondatik: a külü­­­gyekre nézve a közös fejedelem az oldala mellé rendelt magyar minister és többi országai és tartományai hasonló ministereinek tanácsával él.“ sat. Tehát e szerint az országgyűlések tárgyalása előtt és után a két ministeriumnak együtt kell tanácskoznia; de miután a differentiákat kényte­lenek az országgyűlések elé vinni, — és miután továbbá, ha így sem jön létre az egyesség, a két ministerium ismétt közös tanácskozása után ő felsége döntene ezen törvények szerint: azon há­látlan közbirói szerepet, melyet helyesen jellem­zett beszédjében a tisztelt képviselő úr, nem egy minister, vagy ministerium vinné és azon két­ol­dalú keserűség, melyet az ily döntő szó, a köz­benjáró bíróra hárítani szokott, nem egy minis­ter, vagy ministeriumra, hanem egyenesen a ko­ronára esnék, és miután a két ministérium az első stádiumban az illető törvényhozásokhoz tar­toznék fellebbezni, ezek pedig különösen parla­mentáris ministérium mellett valószínűleg illető ministériumuk pártjára állnának, a gyűlölség nem egyes miniszerek közt maradna, hanem a törvényhozások állíttatnának egymással szemközt, úgy mint ez most kivételesen minisze­­rek között történhetik. (Helyeslés jobbfelől.) Akkor nem lehetne segíteni egy miniszer elbo­csátásával, hanem minden pere­ben a két rész, vagy ha túl a foederatív eszme létesíttetnék, a sok rész közti harcz fenyegetné a monarchiát. (Helyeslés jobb felől.) De ebből még az is kö­vetkezik, hogy ha­­a personál unió — úgy a mint a tisztelt ellenzék formulázta azt, és a­mint azt formulázni máskép nem lehet, vétetnék a kö­zös viszonyok alapjául, akkor a két ministérium­nak folytonosan együtt kellene ülnie, a koroná­nak mindig a döntő biró gyűlöletét kellene vi­selnie (Helyeslés jobbfelő­l) és azon eset, mely most csak az alaptörvények változtatása szem­pontjából jöhet elő, és melyből most sérelmet lát Debreczen város képviselője, permanensé válnék annyira, hogy a két rész ministériuma nem szé­kelhetne egyik Bécsben, a másik Pesten, hanem együtt kellene ü­lniök vagy Bécsben, vagy Pesten (Helyeslés jobbfelöl.) No már most meg fog bocsájtani nekem Debreczen város 1. képviselője, ha én ily ered­ményekkel szemben nem hiszem, hogy időszerű volna bonyodalmak kikerülése végett, a perso­­nalunió alapjára áttérni. (Tetszés jobb felől.) De van még egy ok, magyar szempontból fon­tosabb minden egyébnél, miért nem volna czél­­szerű azt tenni, és ez az, hogy ha Magyarország maga kívánná megváltoztatni azon­ közjogi álla­potot, mely midőn egy részről alkalmasnak bi­zonyult a két rész közti legnehezebb kérdések megoldására , és az összes birodalmat nagy catastrophák után újjá tudta alakítani, más rész­ről annyi idő után Magyarországot ismét fontos tényezőként vezette be az európai népek sorá­ba , — akkor többet vesztene, mint bár­mely más érdekelt fél — mert az egész világ kétségbe esnék Magyarország politikai érettsége felett. (Nyugtalanság balfelöl. Igaz ! ügy van ! a jobb­oldalon). Összevonva a mondottakat, a personal unióra való áttérés által azt, a­mit Debreczen város képviselője akar, elérni nem lehet. Van egy mód, egyetlen egy, kikerülni azt, hogy­­ egyes bonyodalmak, egyes megoldandó kérdések az egész monarchiát veszélyeztessék, és ez rendíthetlen ragaszkodás a fennálló jog­alaphoz. Ezt ajánlom a baloldalnak. (Nyugtalan­ság balfelöl. Halljuk ! Halljuk !) Ez érdekében van nemcsak Magyarországnak, hanem a biro­dalom minden népének egyformán, mert csak úgy teljesíthetők az egyes részek kívánságai az egész veszélyeztetése nélkül, ha elismertetik minden oldalról, hogy a monarchia alaptörvé­nyei kérdésbe nem hozhatók. Ez volt álláspon­tom a korona tanácsában és ez álláspontom itt, ennél tovább nem terjedt és nem fog terjedni. (Hosszasan tartó élénk tetszés nyilvánítások a jobb oldalon.) Helfy Ignácz nem lát ellentétet eddigi ál­láspontja és elvei s mostani interpellációja kö­zött, mert úgy­mond, a 48-as párt kimondta már, hogy Magyarország tartománynyá sülyedt s a kormány kénytelen bizonyos eventualitások­­ban beleavatkozni a másik fél ügyeibe, mi jogot ad az osztrák miniszterelnöknek, hogy viszont a mi ügyeinkbe avatkozzék. És ebben áll a ve­szély. Midőn a 67-diki kiegyezés létre­jött, a kormány és pártja azzal ijesztgette Magyar­­országot, hogy gyenge kis nemzet vagyunk, tehát másra kell támaszkodnunk; második érv volt az orosz mumus. Most a kormány ezen 2 érv­vel ellentétes politikát űz, bele avatkozván a cseh ügyekbe, mi­által Csehországot Magyar­­ország ellen ingerli. Magyarországnak nincs ér­dekében, hogy a szláv fajt maga ellen ingerelje , sőt az áll érdekében, hogy Csehország minél tá­gasabb önkormányzattal bírjon. — Ha valaha azon csapás fogná érni Magyarországot, hogy itt újból oroszt lásson, ez azon kormány és párt­nak lesz felrovandó, mely beavatkozási politikát űz és azt helyesli. Végül a tárgy fontosságánál fogva arra kéri a házat, hogy annak tárgyalásá­ra külön napot tűzzön ki, hogy így ne csak az interpellálók szólhassanak hozzá. (Helyeslés a szélsőbalon.) Tisza Kálmán. (Halljuk.) T. képviselő­ház ! (Halljuk.) Nem tagadom, hogy sok tekintetben nehéznek találom a helyzetet , melyben vagyok, mert az igen tisztelt miniszer­elnök úr, mit egyéb­iránt nem hogy megrovással fogadnék, de elis­meréssel fogadok — oly nagy fontosságú tár­gyakat érintett az imént elmondott átgondolt be­szédében, hogy azok ellenében rögtönözve nyi­latkozni, mindenesetre némi nehézséggel jár. — Bocsánatot kell kérnem a t. háztól, ha talán épen e miatt koszasabb leszek s ha nem fejthetem ki nézeteimet úgy mint akarnám. Én a magam ré­széről megkísértem, s bízom abban, hogy bár­mily gyenge legyen is eszméimnek rögtönzött kifejtése, az azokban rejlő igazság utat fog­­ma­gának törni. Én előre bocsátom, hogy valamint akkor, midőn interpellátiómat tettem, úgy ezen alkalommal is ahhoz, hogy Csehországnak kö­vetelései jogosak, alaposak voltak-e, szólni egy­­által­ában nem kívánok, mert én egyáltalában nem tartanám a magam felfogása szerint helyén levőnek, hogy akár egyik, akár másik félre néz­ve pártállást foglaljak el. Egyet pedig határo­zottan nyilvánítok egyénileg saját magam nevé­ben, s ez az egy az, hogy Magyarországnak tör­ténelmi fejlése alapján megállapított jogait nem akarom soha és semmi szín alatt sem egyik, sem másik osztrák provinczia jogviszonyaival össze­hasonlítani (Balfelöl helyeslés),mert azokat min­denek felett óriásilag felülállani látom. (Balfelől helyeslés. Halljuk). Áttérve az igen tisztelt mi­­niszerelnök úr feleletére,­­ ő azt nyilvánítja, hogy ő úgy vett részt a tanácskozmányokban, mint a koronának egyik tanácsosa,ő azonban arra nem fektet súlyt, hogy igy-e, vagy pedig úgy, mint magyar ministerelnök. Nem fektet pedig súlyt mint monda, azért, mert nem áll az inter­pellate azon második feltevése,hogy itt Austria belügyeiről lett volna szó, miután itten­" oly ügyekről volt szó, melyek a kiegyezést érintet­ték, ennélfogva az ő beleszólása bármelyik mi­­nőségben, mindenesetre csak jogosult lehetett. Én tisztelt ház arról meg vagyok győződve, s minden félreértések kikerülése végett nyilvání­tom , hogy a korona bármely tanácsosának, ha a fejedelem tőle tanácsot kér, ezt megadni lehet sőt kell is. Interpellátiómban is épen a hi­vatalos részvételre fektettem a fősulyt,a magyar miniszteri minőségben a közös ministeri tanács­ban részvételre oly ügyben, mely meggyőződé­sem szerint Austriának belügye. Ha nem azon minőségben vett részt az igen tisztelt miniszter­elnök úr, sajnálom,hogy eziránt a közvéleményt melyet nemcsak az iránta ellenszenvvel viseltető orgánumok is azon hitrel tartottak, — termé­szetesen a felfogás és a következtetés, hogy egé­szen más lévén, — hogy a közös miniszterta­nácsban a magyar miniszterelnök adta a döntő szót; sajnálom hogy fel nem világosította. Azon­­ban ha nem fektetett rá súlyt hogy minő minő­ségben vett részt, abban fekszik az ok, hogy azt nem tette. A­mi már a második kérdést illeti, hogy bel­ügye volt-e az Austriának vagy nem, azt tartom, hogy abban az interpellálóknak, hogy belügye volt, tökéletesen igazuk volt, csakhogy volt olyan belügye, mely a jelen közjogi alapnál fogva visszahatásában érdekelte Magyarországot is, és épen azért­­egy jobboldali nevet.­ Nagyon örü­lök, ha a képviselő urat mulattatja előadásom. .... Mondom, épen azért nem a miniszterelnö­köt támadtam, nem az ő eljárását roszaltam, mert magam is azon meggyőződésben voltam, hogy a beavatkozás ez esetben a közjogi alap okvetlen kifolyása volt, hanem roszaltam a köz­jogi alapot,mely a helyzetet előidézte (Helyeslés, mozgás jobbról.) Megjegyzem még, hogy kérdé­seim egyikére a t. miniszterelnök úr nem mél­­tóztatott válaszolni, nem ugyanis arra, hogy hi­­szi-e, hogy a jelen alapon, szemben az Austriá­­ban létező mozgalmak s bonyodalmakkal, Ma­gyarország alkotmányos életének folytonosságát biztosítni lehet? (Andrássy: Hiszem!) Megenge­dem, hogy a miniszterelnök úr hiszi, én nem hi­szem, és meg vagyok arról győződve, hogy nem messze van az idő, mely már egypárszor közel volt, hogy épen azon tárgyakra nézve, melyeket a jelen kiegyezkedési alap a delegációk elé uta­­sít, lehetlen lesz az alkotmányos tárgyalás, s remény­em,hogy midőn e felől a tények meg fog­ják győzni miniszterelnök urat, tán mégis majd együtt fogunk igyekezni jobb, biztosabb alapot teremteni (­Andrássy Gyula gr. tagadólag int) ha még akkor sem, azt csak sajnálni tudom. Miniszerelnök úr áttért ezután a personal unió kérdésére. Elmondotta igen helyesen, hogy a personal uniót és egyáltalában a reál és perso­nal uniót többfélekép lehet érteni; felhozta pél­dául azt, hogy Németországban, melynek némely királyságai külön dinastiákkal is birnak, me­lyeknél tehát personal unió nincs, sokkal több közös ügy van, mint mennyi van nálunk, hol pe­dig a fejedelem személye egy és ugyanaz. Töké­letesen igaza van, de azt kérdem, azt tűzte-e ő politikai feladatául, politikai czéljául, a­mit azok az általa igen méltán megdicsért praktikus politikusok ? Azt, hogy egység álljon elő, vagy azt, hogy legyen ugyan egy fejedelem, de legyen két állam. (Élénk helyeslés, balon zaj.) Ha azt tűzte ki feladatául, akkor igen alaposan hivat­kozhatott azon példákra; de ha nem azt tűzte ki, akkor oly eljárási módot nem ajánlhat nekünk követendőnek, mely mód egészen más czélok el­érésére törekszik. (Andrássy: nem is aján­lottam.) Azt m­ondá az igen tisztelt miniszerelnök úr, hogy a­mely politika jelszavak körül forog, az meddő politika, és hivatkozott példákra mind Németországból, mind hazánkból, hogy midőn aztán az idő elérkezik, a jelszavakat el szokták ejteni, és a lényegre szoktak támaszkodni. Hi­vatkozhatott volna ugyancsak hazánkra, és pedig nem régen múlt időre, hogy midőn eljön a perez, ellökik nem csak a jelszavakat, de az azok alatt rejlő lényeget is.­­Azonban hogy egy politika, mely mindig csak egyes jelszavak hangoztatá­sában találná feladatát, okvetlenül meddő lenne, az tökéletesen igaz. Minden politikára nézve eljön az idő, midőn a jelszó alatt rejlő valóságok lényegét részle­tezni és érvényesíteni kell, csakhogy épen azért, hogy ezen politika meddővé ne legyen, köteles­sége annak, ki a jelszót komolyan veszi, azt, hogy azon jelszó valósítását mily módon kí­vánja érvényesíteni, fentartani azon időre, mi­dőn az érvényesítés lehetősége megvan. (Zaj a jobboldalon.) Csak az a különbség az elvhű és nem elvhű politikus közt, hogy az egyik a va­lósításkor azt iparkodik valósítani, mit a jelszó jelent, míg a másik hitelen lesz hozzá. (Élénk helyeslés balfelöl.) Különben a tisztelt miniszer úr a personal-unió czélszerűtlen voltának kieme­lésére felolvasott egy kisebbségi javaslatot a 67 diki időkből. Erre először is azt jegyzem meg, hogy az igen tisztelt miniszerelnök úr nem azon javaslatot olvasta fel, mely mint pártom tagjainak megállapodása a képviselőháznak be­adatott. Felolvasta azt, mely a 15-ös bizottság kisebbsége részéről nyújtatott be, nem pedig azt, mely a baloldal azon árnyalata részéről, melynek tagja lenni szerencsés vagyok, a kép­­viselőháznak beadatott. Különben pedig azt hi­szem, hogy ha szinte ezen általa felolvasott ki­sebbségi javaslatnak az én csekély nevem is alá van írva, de annál kevésbbé fogja megtagadni jogosultságát annak, hogy még akkor a discus­­siók folyamában pártfeleimmel folytatott érte­kezések folytán, némelyekre nézve más kisebb­ségi véleményt fogadtam el, mert bizonyára ön­maga is fog reá emlékezni, és ha nem bírná, szolgálhatok azon véleménynyel, melyet a 15 ös bizottságban az igen 1. ministerelnök úr volt szíves lediktálni, és mely az azután általa elfo­gadott és most annyira dicsőített alaptól anynyira eltér. (Derültség a baloldalon.) Azt is mondá a tisztelt miniszterelnök úr, hogy a personal unió oly alakban, mint azt mi 67-ben proponáltuk, nem hogy könnyítené a dol­gok elintézését, de lényegesen nehezítené azt, mert a­mint ő mondá, míg most a két ország, vagy mi­nt­t szokta mondani, a két fél miniszte­reinek csak akkor kell együtt tanácskozniuk, ha a közös alap támadtatik meg, vagy ha a kö­zös alap megváltoztatása czéloztatik, addig azon javaslat szerint minduntalan kellene együtt ta­nácskozniok elannyira, hogy a­­ minisztérium nem is lakhatnék két külön városban. Engedjen meg a tisztelt miniszterelnök úr, de sem az egyik, sem a másik állítás nem egyez meg a vétóval. Az egyik az, hogy most csak akkor kell a két ország minisztereinek együtt tanács­kozni, ha a közjogi alap megváltoztatásáról vagy megtámadásáról van szó , ez nem áll, mert hogy jött létre a véderőről szóló törvény, hogy jött létre minden kereskedelmi szerződés, hogy jött létre minden megállapodás az indirect adók iránt, kimutathatom azt a miniszter úr nyilatko­zataiból, de nyilván­való dolog is, hogy a két állam minisztereinek tanácskozása folytán. Te­hát nem áll az, hogy csak a miniszterelnök úr által említett esetekre nézve kell a két miniszté­riumnak érintkeznie. De nem áll a másik sem, mert azon javaslatok szerint, melyeket mi, illetőleg a kisebbség azon időben tettünk, nem hogy szaporítva lennének .

Next