A Hon, 1871. november (9. évfolyam, 252-276. szám)
1871-11-08 / 257. szám
kodni, hogya már létező társulatok életerős versenytársai lehessenek egymásnak, így aztán oly vonalak engedélyeztettek és oly társulatok alakultak, melyek ahelyett, hogy koordinált állást foglalnának el, subordinált állásban vannak. Mind az osztrák déli vasútnak, mind az osztrák állami vasútnak vannak úgynevezett „Vorgeschobene Posten”-jei és ezek egyenesen azt czélozzák, hogy e két idegen nagyhatalmasság Magyarország közlekedés-legyét még jobban hatalmába kerítse. A vasúti politikának további hiányai a műveletek financziális részében, aztán az építés eszközlésénél mutatkoznak. De erről, valamint az új politika érdeméről, jövő czikkemben fogok szólni. Folytatás a mellékleten. Országgyűlés. A képviselőház ülése nov. 7 én. A jelen ülésszakban egyik legnevezetesebb és legfontosabb ülése volt a mai. A tárgy nagy horderejű fontossága, mely napok óta élénk feszültségben tarta az osztrák magyar monarchia területén belül a kedélyeket és a hírlapirodalmat, a ház mai ülésében kellő kifejezést nyert nem csak az által, hogy az országháznak úgy köz- mint írói karzatai zsúfolásig megteltek hallgatósággal, mely végre authentikus kutforrásból, magának a ministerelnöknek szájából akarta hallani azon érveket és indokokat, melyek őt az osztrák belzavarokba való avatkozásra bírták; hanem a képviselők is — mondhatni — szokatlanul nagy számmal jelentek meg ez ülésre, melynek nagy része Andrássy grófnak Hefy és Tisza K. interpellatióikra adott válasza és utóbbiaknak erre vonatkozó viszonválaszában telt el. Meg nevezett szónokok beszéltek, ünnepélyes csend uralkodott a házban, melyet csak koronkint helyeslő vagy nem helyeslő nyilatkozatok szakítottak félbe. A harmad félóráig folytatott bebatározás kifáraszta a ház feszült figyelmét, úgy hogy az elnök kénytelen volt azt rövid időre felfüggeszteni, melynek letelte után tárgyalásra került a bírói végrehajtókral szóló tvjavaslat, mely némi módosítással el is fogadtatott. Az esti lapunkban felsorolt kérvények és apróbb tárgyak elintézése után szót emelt Andrássy Gyula gróf miniszterelnök. Két interpelláló intéztetett hozzám távollétem alatt, az egyik Helffy Ignácz, a másik Tisza Kálmán J. képviselő úr által. Mindkettőre lesz szerencsém ezúttal felelni. Amennyiben pedig, habár a szempontok különbözők, mégis a feltevések, melyekből a két interpellate kiindul, tökéletesen azonosak, kat. ház engedelmével mindkettőre egyszerre fogok válaszolni , csak azt kívánom elválasztani, amit a két tisztelt interpelláló úrnak külön-külön kívánok figyelmébe ajánlani. (Halljuk ! Halljuk !) Chronologikus rendben Helffy urat illeti az elsőbbség. Engedje meg tehát a t, képviselő úr, hogy csodálkozásomat fejezhessem ki a felett, hogy épen a szélső bal egy képviselője (Felkiáltások a szélsőbalon: A 48-as párt!) tehát a 48-as párt egyik tagja (Derültség) tartotta feladatának e téren a kezdeményezést megtagadni, ugyanazon párt egy tagja, mely azt állította és állítja ma is, hogy a 67-iki kiegyezés által Magyarország elvesztette eddigi befolyását, hogy osztrák provincziává sülyedett, hogy nem bírván azon kellékeivel az államéletnek, melyek nélkül egy nemzet sem létezhetik, sem saját sorsára, sem a monarchia közös ügyeire befolyása nem lehet, a magyar miniszterek pedig nem egyebek, mint a bécsi közös minisztérium akaratnélküli végrehajtó orgánumai stb. Bocsásson meg a t. képviselő úr, ha most azt kérdem, váljon meggondolta-e, hogy mindezen nem annyira a parlamentben, mint kint és a választásoknál, sikert mutatott érvek egyszerre megsemmisülnek akkor, midőn a tisztelt képviselő úr szükségesnek tartja itt a házban azt állítani, hogy a magyar kormány — de nem a magyar kormány, hanem annak egyes tagja, anélkül hogy az országgyűlés támogatását csak igénybe is vette volna, közbírói szerepben döntött egy idegen ország sorsa felett, ő és egyedül ő.Tetszés a jobboldalon.) Én nem hihetem, hogy ezt a t. képviselő úr néhány prágai lap tudósításai alapján hajlandó lett volna komoly interpellate tárgyává tenni, kellett hogy legalább valószínűnek vagy lehetőnek tartsa — és ha valószínűnek, lehetőnek ismerte, akkor világos, hogy anélkül hogy a parlamentáris illem ellen vétenék, jogunk van feltenni azt, hogy — a tisztelt képviselő úr azt, amit pártja és pártja nevében ő hirdetett és valószínűleg még hirdetni fog — belsejében valónak nem tartja. (Tetszés a jobboldalon.) Annyi bizonyos, hogy e ház többségének és a kormánynak jogában állana némi becset tulajdonítani azon körülménynek, hogy a magyar törvényhozás terméből, melynek kebeléből jogosan lehetett hallani oly sokáig azon panaszt, hogy Magyarország saját sorsára sem bír befolyással, most először hangoztatja a szélsőbal egy tagja, hogy a magyar kormány oly döntő befolyást gyakorol a monarchia másik részében is, hogy őt és egyedül őt illeti a felelőség az ott történtekért is. Azonban nyugodjék meg a tisztelt képviselő úr, amily teljesen alaptalanok voltak a tisztelt képviselő úrnak és azoknak állításai, kik vele együtt hirdették, és hirdetik, hogy a 67-iki kiegyezés Magyarországot egy minden befolyás nélküli provincziává szállította le, és oly alaptalan azon állítása is, amely szerint a magyar kormány szakította volna meg a lajthántúli egyezkedések fonalát. (Halljuk ! Halljuk !) És ezzel áttérek azon állításokra, vagyis feltevésekre, melyeket a t. képviselő urak alkalmasint a prágai lapokból merítettek, és melyek egyaránt szolgáltak alapul mindkét interpellatiónak. Az első állítás az, hogy a magyar kormány, mint olyan, beavatkozott egy lajtántúli kérdésbe és abban a közbíró szerepét vette át. Erre nézve bátor vagyok válaszolni, hogy én nem a magyar kormány nevében, hanem mint a korona egyik tanácsosa vettem részt a tanácskozásban, nem döntő szavazattal, még kevésbé, mint közbíró, hanem a tárgy természetéhez képest, mely közös volt, csatlakoztam a közös ministérium álláspontjához, melyet teljesen helyesnek kellett elismernem. Ez oly tény, melyet senki sem fog kétségbe vonhatni. Midőn erre hivatkozom, kijelentem, hogy semmi fontosságot sem tulajdonítok annak, hogy a magyar kormány nevében vettem-e részt,vagy mint a korona tanácsosa, csak a tényállást kívántam constatálni. Szólottam a magam saját nevében, mert nem láttam külön magyar,hanem egy közös kérdést , de volt jogom szólani a magyar kormány nevében. * A 2-ik állítás, melyre a tisztelt képviselő urak interpellátiójukat alapítják, az, hogy a válság, melybe én beavatkoztam, tisztán ausztriai belügyi kérdés volt. Ez állítás az egyedüli fontos, mert ez döntő az iránt, várjon helyesen jártam-e el, akár mint a korona tanácsosa általában, akár mint a magyar kormány képviselője vettem részt a tanácskozásban. Ezen állításra nézve van szerencsém kijelenteni, hogy azon álláspont, melyet én a közös ministériummal együtt elfoglaltam, nem volt egyéb, mint az, hogy azon szerződési erővel bíró törvények, melyeket egyrészről a magyar korona országai, más részről ő felsége többi országai és tartományai elfogadtak, és ő felsége szentesített, és melyek a birodalom két részének egymáshozi viszonyát befelé és állását kifelé szabályozzák, melyeket az egész világ ilyeneknek ismert el , nem hozhatók kétségbe sem utólagos jóváhagyás, sem föltételekhez kötött elismerés által. (Helyeslés jobbfelől), és így nem vonhatók ma ez, holnap amaz országgyűlés hatáskörébe, ha nem akarjuk a monarchia szétbomlását előidézni. Ez volt az álláspont, melyet a közös ministérium elfoglalt, és melyhez én teljes határozottsággal csatlakoztam, amint tetszik, akár a magam, akár a magyar kormány nevében. De ez nem lajthántali belügyi, nem magyar, nem cseh, hanem törvényeink értelmében világosan a monarchia két része közti közös kérdés. (Helyeslés jobbfelől.) — És már most kérdem, ha én ezt nem teszem, vájjon nem több joggal mondhatta volna-e az ellenzék, mit már többször hallottunk: „mi ezen törvényeket nem szeretjük és nem szerettük, elleneztük, még lehetett, de tiszteletben tartjuk, mióta törvényerőre emelkedtek, és innen kormány oly gyönge, annyira befolyás nélküli, hogy azon törvényeket nem képes tiszteletben tartatni, melyeket saját maga hozott.“ (Tetszés jobbfelől) És kérdem, nem több joggal következtette volna-e az ellenzék akkor, mint azt teszi ma, hogy a mostani közjogi alap fentartható nem lévén, azt mással kell felcserélni? Én ezzel, tisztelt ház, bebizonyítván azt,hogy tévesek azon állítások, melyekre a tisztelt képviselő urak interpellációikat alapíták, világos, hogy ezzel együtt megszűnnek az azokból vont következtetések is , és így itt be is zúrhatnám válaszomat, ha Debreczen városa 1. képviselője nem intézett volna hozzám egy kérdést, melyre válaszolni kötelességemnek tartom, már azért is, mert a házszabályok értelmében, a ház a vitától el lévén zárva,nem szeretném, hogy a közvélemény azon benyomás alatt maradjon, mintha a választ e kérdésre akár a ház akár a kormány kerülni akarná. (Halljuk ! Halljuk !) A kérdés így hangzik: nem gondolom-e én időszerűnek, hogy a túlsó rész bonyodalmainak itteni következményei kikerülése végett a personal unió alapjára áttérjünk ? Erre határozott válaszom az, miszerint általában nem hiszem, hogy a personálunióra való áttérés bármi okból akár most, akár máskor hasznos vagy szükséges legyen. (Nyugtalanság balfelől. Halljuk! Halljuk !) de legkevésbbé azon okokból, melyekkel azt a képviselő úr támogatta. (Halljuk!) Igyekezni fogok ezt bebizonyítani, mielőtt azonban ezt tenném, legyen szabad néhány általános megjegyzéseket tennem a personal unió fogalmára nézve. (Halljuk !) Te hát ! Én általában azon nézetben vagyok, miszerint felette bajos meghatározni, hol végződik a personal unió és hol kezdődik a real unió. Az újon alakult német szövetség tagjai között vannak államok, melyek között personal unió sem létezik, mert külön dynastiákkal bírnak, és mégis sokkal több közös ügyeik vannak, mint az osztrák-magyar monarchia két részének, mert közös sereg,közös vámszövetség, közös vasúti rendszer mellett még mindezekre nézve közös törvényhozásuk is van, a mi törvényeink szerint pedig a delegátiok törvényhozási joga határozottan ki van zárva. Általában azon nézetben vagyok, hogy minden oly politika, mely egy jelszó körül forog, rendesen meddő szokott maradni, és azon stádiumot jelzi, midőn az emberek nem tudják, hogy mit kívánnak tulajdonképen és ezt rejtik egy jelszó mögé. Legyen szabad egy példát idéznem. Midőn a német államok a régi szövetség bonyolódott és folytonos összeütközést előidéző formái között mozogván, egy életrevalóbb alakot kerestek, de nem tudták hol találják, a pártok jelszavakban kerestek menedéket. * Évtizedeken keresztül számtalan beszédeket tartottak, vastag könyveket írtak a felett, váljon a német szövetség államai, Staufenbund vagy Bundesstatot képeznek-e együtt ? Mindnyájan emlékszünk arra is, hogy a vita a szomszéd államokra, melyek egy erős Németországot nem akartak, eléggé kielégítő volt, Németország egyesítését azonban épen nem mozdította elő. Most végre gyakorlati államférfiak más után megalakíták azon államot, mely Európa egyik legnagyobb hatalmává nőtte ki magát, és senki sem kérdi, váljon ezen szövetség Staatenbund vagy Bundes Staat, természetével bire ? beérik azzal, hogy a czélnak megfelel. (Élénk tetszés jobboldalon.) Így volt ez nálunk is. Addig míg Magyarországnak jogi formái voltak ugyan, de azokat érvényesíteni nem tudta, az ország minden pártja csak is a jogi formák körül mozgott, míg 1867- ben megköttetett azon egyesség, mely most a momrchia két részének egymáshozi viszonyát rendezi. A különbség a mi ellenzékünk és a német tudósok között csak az, hogy azok addig mozogtak a jelszavak terén, míg a megoldásnem létezett, a mi ellenzékünk pedig akkor fordul a jelszavakhoz, midőn ez már megvan. Mi engem illet, én nem kérdem, hogy a viszonyra, mely a birodalom két része között fennáll, melyik jelszó illik jobban: a personal unió, vagy real unió, elég az, hogy tudom, hogy e viszony helyes, mert sem többet, sem kevesebbet közös ügynek nem ismer el, mint amire mindkét résznek szüksége van,hogy az egész szövetség a czélnak megfeleljen . (Helyeslés a jobb oldalon) hibás volna, ha több ügyet tenne közösnek, és hiba volna, ha kevesebbet. Hogy ez így van, bizonyítja azon körülmény, hogy nem csak a magyar, hanem a másik rész delegációja is szigorún ragaszkodott ahoz, hogy a gyakorlat által sem több, sem kevesebb a közösségbe föl ne vétessék, mint amit a törvény határoz. Ezért a theoria kedvéért tehát a personal unió terére áttérni,mely sem több önállást, sem kevesebb terhet, hanem legfeljebb, mint be fogom bizonyítani, nehezebb formákat vonna maga után — sem helyesnek, sem czélirányosnak nem hiszem (Helyeslés a jobb oldalon.) És most előrebocsátván általánosságban a personal unió feletti nézeteimet, részletesen fogom indokolni, miért nem tartanám időszerűnek a jelenlegi jogi alapot elhagyni és a personal unió alapjára térni át (Halljuk.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani viszony helyébe, a personal unióra térni át, mert ezáltal egyike sem volna megoldva azon kérdéseknek, melyek ma a lajthántali nehézségek okait képezik , és következményeikben — mint a tisztelt képviselő úr mondotta — mi reánk is veszélyt hozhatnak, ha nem csak azon egyedüli intézmény volna megszüntetve, melyet a cseh országgyűlés fundamental pontjai sem elleneznek elvileg — és melyhez a monarchia minden népei ragaszkodnak, t. i. a deligatiók és a közös minisztérium és igy ez által egy nehézség sem volna megoldva, ha nem egy uj kérdés volna felállítva Magyarország részéről, és pedig olyan, melyben a magyar ellenzéken kívül az egész monarchia követelésünkkel egyenes ellentétben állana. (Helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a personal unióra vagy bármely más új jogalapra áttérni, mert a mostani jogviszony megszüntetése és annak helyébe egy új viszony megállapítása kétségen kívül csak úgy jöhetne létre, mint létrejött a mostani, t. i. mindkét résznek beleegyezésével. Ebben van mindkét rész garanciája. Szükséges volna tehát, hogy előbb a két miniszterben egy új alap felett megegyezzék, azt a két rész törvényhozása elé terjeszsze, az ott elfogadtassák, és azután a korona szentesítését megnyerje. Már most én azt állítom, hogy oly új jogviszonyt, melyet ezen az után a két rész által el lehetne fogadtatni, nevezze azt a t. képv. ur personal uniónak vagy másnak, sem én nem ismerek sem a t. képv. ur vagy pártja eddig felmutatni nem tudott, és föltalálni nem is fog, legkevésbbé pedig, midőn az egyik szerződő fél illetékessége annak egyes országgyűlései által kétségbe vonatik. Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani kölcsönös egyességen alapuló közjogi állapotot mással akarni felcserélni, mert a mint az egy részről kétségbe vonatik, kétségbe fog vonatni igen sok oldalról, a mint ezt az utolsó események külömböző mozzanatai csak igen is tisztán mutatják. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem hogy időszerű volna a personal unió terére átlépni a czélból, hogy oly eset mint a mostani, melyet a t. képv. úr veszélyes praemissának nevez, t. i. hogy a két rész ministerei együtt tanácskoznak, és ez által egyes minister a másik fél ellenszenvét magára és mintegy az általa képviselt országra vonja, jövőben kikerültessék, mert ha a personal unió terére lépnénk, épen az ellenkező fogna történni. (Halljuk.) Be fogom bizonyítani. Azon törvények értelmében, melyek ma a monarchia két része közti viszonyt szabályozzák, a közös ügyeket közö miniszerek kezelik, kik ott nem egy állam, hanem mindkét fél érdekét képviselik. A közös ügyek felett döntenek a delegátiók, melyekben a monarchia mindkét része képviselve van. Meglévén így a fóruma azon érdekeknek, melyek a birodalom mindkét fele között közösek, Ő felsége mindkét kormánya külön, külön és egymástól függetlenül kormányoz és így döntő erejű közös tanácskozmány a két ministérium között csak akkor szükséges, ha az alaptörvények módosításáról van szó. Egészen máskép állana, ha a tisztelt képviselő úr nézete szerint: a közös ministérium és a delegatio feláldoztatnék a personal unió formáinak. Én nem tudom hogy képzeli magának a tisztelt képviselő úr a personal unió alapján levő viszonyt, de azt hiszem, úgymint azt ő és elvbaráti a 67-ik évben a kisebbségi véleményben formulázták, de formulatioban az ami most rendkívülileg kivételesen történik csak, rendes permanens állapottá válnék (Halljuk!) Legyen szabad ezen állításom bebizonyítására ezen javaslatnak néhány pontját felolvasni. Ezen javaslat egyik pontja így szól: „a magyar korona országainak és öfölsége többi országai és tartományainak ministériumai kölcsönös értekezés folytán elkészítik az egyértelmű javaslatokat és azokat, vagy ha megegyezni nem tudtak volna, az eltérő javaslatokat és az azokra vonatkozó észrevételeket és ellenészrevételeket mindenik az illető törvényhozás elé terjeszti.“ Meghatározza azután, hogyan tárgyaltatnak e javaslatok a két országgyűlés által a mely complicált eljárás a mostani delegátiók működését pótolná, — és végre azt mondja: „azon rendkívüli esetben pedig, ha a magyar országgyűlés és ő felsége többi országai és tartományai erre jogosított törvényhozó testülete között egyetértés ily módon sem jött volna létre, mindenik fölterjeszti megállapodását a közös fejedelem elé, ki is mindkét ministérium meghallgatása után az egyiket vagy a másikat eltérő pontokra nézve is szentesítheti, mely esetben az általánossá kötelező erejűvé válik. — Ezután mondatik: a külügyekre nézve a közös fejedelem az oldala mellé rendelt magyar minister és többi országai és tartományai hasonló ministereinek tanácsával él.“ sat. Tehát e szerint az országgyűlések tárgyalása előtt és után a két ministeriumnak együtt kell tanácskoznia; de miután a differentiákat kénytelenek az országgyűlések elé vinni, — és miután továbbá, ha így sem jön létre az egyesség, a két ministerium ismétt közös tanácskozása után ő felsége döntene ezen törvények szerint: azon hálátlan közbirói szerepet, melyet helyesen jellemzett beszédjében a tisztelt képviselő úr, nem egy minister, vagy ministerium vinné és azon kétoldalú keserűség, melyet az ily döntő szó, a közbenjáró bíróra hárítani szokott, nem egy minister, vagy ministeriumra, hanem egyenesen a koronára esnék, és miután a két ministérium az első stádiumban az illető törvényhozásokhoz tartoznék fellebbezni, ezek pedig különösen parlamentáris ministérium mellett valószínűleg illető ministériumuk pártjára állnának, a gyűlölség nem egyes miniszerek közt maradna, hanem a törvényhozások állíttatnának egymással szemközt, úgy mint ez most kivételesen miniszerek között történhetik. (Helyeslés jobbfelől.) Akkor nem lehetne segíteni egy miniszer elbocsátásával, hanem minden pereben a két rész, vagy ha túl a foederatív eszme létesíttetnék, a sok rész közti harcz fenyegetné a monarchiát. (Helyeslés jobb felől.) De ebből még az is következik, hogy haa personál unió — úgy a mint a tisztelt ellenzék formulázta azt, és amint azt formulázni máskép nem lehet, vétetnék a közös viszonyok alapjául, akkor a két ministériumnak folytonosan együtt kellene ülnie, a koronának mindig a döntő biró gyűlöletét kellene viselnie (Helyeslés jobbfelől) és azon eset, mely most csak az alaptörvények változtatása szempontjából jöhet elő, és melyből most sérelmet lát Debreczen város képviselője, permanensé válnék annyira, hogy a két rész ministériuma nem székelhetne egyik Bécsben, a másik Pesten, hanem együtt kellene ülniök vagy Bécsben, vagy Pesten (Helyeslés jobbfelöl.) No már most meg fog bocsájtani nekem Debreczen város 1. képviselője, ha én ily eredményekkel szemben nem hiszem, hogy időszerű volna bonyodalmak kikerülése végett, a personalunió alapjára áttérni. (Tetszés jobb felől.) De van még egy ok, magyar szempontból fontosabb minden egyébnél, miért nem volna czélszerű azt tenni, és ez az, hogy ha Magyarország maga kívánná megváltoztatni azon közjogi állapotot, mely midőn egy részről alkalmasnak bizonyult a két rész közti legnehezebb kérdések megoldására , és az összes birodalmat nagy catastrophák után újjá tudta alakítani, más részről annyi idő után Magyarországot ismét fontos tényezőként vezette be az európai népek sorába , — akkor többet vesztene, mint bármely más érdekelt fél — mert az egész világ kétségbe esnék Magyarország politikai érettsége felett. (Nyugtalanság balfelöl. Igaz ! ügy van ! a jobboldalon). Összevonva a mondottakat, a personal unióra való áttérés által azt, amit Debreczen város képviselője akar, elérni nem lehet. Van egy mód, egyetlen egy, kikerülni azt, hogy egyes bonyodalmak, egyes megoldandó kérdések az egész monarchiát veszélyeztessék, és ez rendíthetlen ragaszkodás a fennálló jogalaphoz. Ezt ajánlom a baloldalnak. (Nyugtalanság balfelöl. Halljuk ! Halljuk !) Ez érdekében van nemcsak Magyarországnak, hanem a birodalom minden népének egyformán, mert csak úgy teljesíthetők az egyes részek kívánságai az egész veszélyeztetése nélkül, ha elismertetik minden oldalról, hogy a monarchia alaptörvényei kérdésbe nem hozhatók. Ez volt álláspontom a korona tanácsában és ez álláspontom itt, ennél tovább nem terjedt és nem fog terjedni. (Hosszasan tartó élénk tetszés nyilvánítások a jobb oldalon.) Helfy Ignácz nem lát ellentétet eddigi álláspontja és elvei s mostani interpellációja között, mert úgymond, a 48-as párt kimondta már, hogy Magyarország tartománynyá sülyedt s a kormány kénytelen bizonyos eventualitásokban beleavatkozni a másik fél ügyeibe, mi jogot ad az osztrák miniszterelnöknek, hogy viszont a mi ügyeinkbe avatkozzék. És ebben áll a veszély. Midőn a 67-diki kiegyezés létrejött, a kormány és pártja azzal ijesztgette Magyarországot, hogy gyenge kis nemzet vagyunk, tehát másra kell támaszkodnunk; második érv volt az orosz mumus. Most a kormány ezen 2 érvvel ellentétes politikát űz, bele avatkozván a cseh ügyekbe, miáltal Csehországot Magyarország ellen ingerli. Magyarországnak nincs érdekében, hogy a szláv fajt maga ellen ingerelje , sőt az áll érdekében, hogy Csehország minél tágasabb önkormányzattal bírjon. — Ha valaha azon csapás fogná érni Magyarországot, hogy itt újból oroszt lásson, ez azon kormány és pártnak lesz felrovandó, mely beavatkozási politikát űz és azt helyesli. Végül a tárgy fontosságánál fogva arra kéri a házat, hogy annak tárgyalására külön napot tűzzön ki, hogy így ne csak az interpellálók szólhassanak hozzá. (Helyeslés a szélsőbalon.) Tisza Kálmán. (Halljuk.) T. képviselőház ! (Halljuk.) Nem tagadom, hogy sok tekintetben nehéznek találom a helyzetet , melyben vagyok, mert az igen tisztelt miniszerelnök úr, mit egyébiránt nem hogy megrovással fogadnék, de elismeréssel fogadok — oly nagy fontosságú tárgyakat érintett az imént elmondott átgondolt beszédében, hogy azok ellenében rögtönözve nyilatkozni, mindenesetre némi nehézséggel jár. — Bocsánatot kell kérnem a t. háztól, ha talán épen e miatt koszasabb leszek s ha nem fejthetem ki nézeteimet úgy mint akarnám. Én a magam részéről megkísértem, s bízom abban, hogy bármily gyenge legyen is eszméimnek rögtönzött kifejtése, az azokban rejlő igazság utat fogmagának törni. Én előre bocsátom, hogy valamint akkor, midőn interpellátiómat tettem, úgy ezen alkalommal is ahhoz, hogy Csehországnak követelései jogosak, alaposak voltak-e, szólni egyáltalában nem kívánok, mert én egyáltalában nem tartanám a magam felfogása szerint helyén levőnek, hogy akár egyik, akár másik félre nézve pártállást foglaljak el. Egyet pedig határozottan nyilvánítok egyénileg saját magam nevében, s ez az egy az, hogy Magyarországnak történelmi fejlése alapján megállapított jogait nem akarom soha és semmi szín alatt sem egyik, sem másik osztrák provinczia jogviszonyaival összehasonlítani (Balfelöl helyeslés),mert azokat mindenek felett óriásilag felülállani látom. (Balfelől helyeslés. Halljuk). Áttérve az igen tisztelt miniszerelnök úr feleletére, ő azt nyilvánítja, hogy ő úgy vett részt a tanácskozmányokban, mint a koronának egyik tanácsosa,ő azonban arra nem fektet súlyt, hogy igy-e, vagy pedig úgy, mint magyar ministerelnök. Nem fektet pedig súlyt mint monda, azért, mert nem áll az interpellate azon második feltevése,hogy itt Austria belügyeiről lett volna szó, miután itten" oly ügyekről volt szó, melyek a kiegyezést érintették, ennélfogva az ő beleszólása bármelyik minőségben, mindenesetre csak jogosult lehetett. Én tisztelt ház arról meg vagyok győződve, s minden félreértések kikerülése végett nyilvánítom , hogy a korona bármely tanácsosának, ha a fejedelem tőle tanácsot kér, ezt megadni lehet sőt kell is. Interpellátiómban is épen a hivatalos részvételre fektettem a fősulyt,a magyar miniszteri minőségben a közös ministeri tanácsban részvételre oly ügyben, mely meggyőződésem szerint Austriának belügye. Ha nem azon minőségben vett részt az igen tisztelt miniszterelnök úr, sajnálom,hogy eziránt a közvéleményt melyet nemcsak az iránta ellenszenvvel viseltető orgánumok is azon hitrel tartottak, — természetesen a felfogás és a következtetés, hogy egészen más lévén, — hogy a közös minisztertanácsban a magyar miniszterelnök adta a döntő szót; sajnálom hogy fel nem világosította. Azonban ha nem fektetett rá súlyt hogy minő minőségben vett részt, abban fekszik az ok, hogy azt nem tette. Ami már a második kérdést illeti, hogy belügye volt-e az Austriának vagy nem, azt tartom, hogy abban az interpellálóknak, hogy belügye volt, tökéletesen igazuk volt, csakhogy volt olyan belügye, mely a jelen közjogi alapnál fogva visszahatásában érdekelte Magyarországot is, és épen azértegy jobboldali nevet. Nagyon örülök, ha a képviselő urat mulattatja előadásom. .... Mondom, épen azért nem a miniszterelnököt támadtam, nem az ő eljárását roszaltam, mert magam is azon meggyőződésben voltam, hogy a beavatkozás ez esetben a közjogi alap okvetlen kifolyása volt, hanem roszaltam a közjogi alapot,mely a helyzetet előidézte (Helyeslés, mozgás jobbról.) Megjegyzem még, hogy kérdéseim egyikére a t. miniszterelnök úr nem méltóztatott válaszolni, nem ugyanis arra, hogy hiszi-e, hogy a jelen alapon, szemben az Austriában létező mozgalmak s bonyodalmakkal, Magyarország alkotmányos életének folytonosságát biztosítni lehet? (Andrássy: Hiszem!) Megengedem, hogy a miniszterelnök úr hiszi, én nem hiszem, és meg vagyok arról győződve, hogy nem messze van az idő, mely már egypárszor közel volt, hogy épen azon tárgyakra nézve, melyeket a jelen kiegyezkedési alap a delegációk elé utasít, lehetlen lesz az alkotmányos tárgyalás, s reményem,hogy midőn e felől a tények meg fogják győzni miniszterelnök urat, tán mégis majd együtt fogunk igyekezni jobb, biztosabb alapot teremteni (Andrássy Gyula gr. tagadólag int) ha még akkor sem, azt csak sajnálni tudom. Miniszerelnök úr áttért ezután a personal unió kérdésére. Elmondotta igen helyesen, hogy a personal uniót és egyáltalában a reál és personal uniót többfélekép lehet érteni; felhozta például azt, hogy Németországban, melynek némely királyságai külön dinastiákkal is birnak, melyeknél tehát personal unió nincs, sokkal több közös ügy van, mint mennyi van nálunk, hol pedig a fejedelem személye egy és ugyanaz. Tökéletesen igaza van, de azt kérdem, azt tűzte-e ő politikai feladatául, politikai czéljául, amit azok az általa igen méltán megdicsért praktikus politikusok ? Azt, hogy egység álljon elő, vagy azt, hogy legyen ugyan egy fejedelem, de legyen két állam. (Élénk helyeslés, balon zaj.) Ha azt tűzte ki feladatául, akkor igen alaposan hivatkozhatott azon példákra; de ha nem azt tűzte ki, akkor oly eljárási módot nem ajánlhat nekünk követendőnek, mely mód egészen más czélok elérésére törekszik. (Andrássy: nem is ajánlottam.) Azt mondá az igen tisztelt miniszerelnök úr, hogy amely politika jelszavak körül forog, az meddő politika, és hivatkozott példákra mind Németországból, mind hazánkból, hogy midőn aztán az idő elérkezik, a jelszavakat el szokták ejteni, és a lényegre szoktak támaszkodni. Hivatkozhatott volna ugyancsak hazánkra, és pedig nem régen múlt időre, hogy midőn eljön a perez, ellökik nem csak a jelszavakat, de az azok alatt rejlő lényeget is.Azonban hogy egy politika, mely mindig csak egyes jelszavak hangoztatásában találná feladatát, okvetlenül meddő lenne, az tökéletesen igaz. Minden politikára nézve eljön az idő, midőn a jelszó alatt rejlő valóságok lényegét részletezni és érvényesíteni kell, csakhogy épen azért, hogy ezen politika meddővé ne legyen, kötelessége annak, ki a jelszót komolyan veszi, azt, hogy azon jelszó valósítását mily módon kívánja érvényesíteni, fentartani azon időre, midőn az érvényesítés lehetősége megvan. (Zaj a jobboldalon.) Csak az a különbség az elvhű és nem elvhű politikus közt, hogy az egyik a valósításkor azt iparkodik valósítani, mit a jelszó jelent, míg a másik hitelen lesz hozzá. (Élénk helyeslés balfelöl.) Különben a tisztelt miniszer úr a personal-unió czélszerűtlen voltának kiemelésére felolvasott egy kisebbségi javaslatot a 67 diki időkből. Erre először is azt jegyzem meg, hogy az igen tisztelt miniszerelnök úr nem azon javaslatot olvasta fel, mely mint pártom tagjainak megállapodása a képviselőháznak beadatott. Felolvasta azt, mely a 15-ös bizottság kisebbsége részéről nyújtatott be, nem pedig azt, mely a baloldal azon árnyalata részéről, melynek tagja lenni szerencsés vagyok, a képviselőháznak beadatott. Különben pedig azt hiszem, hogy ha szinte ezen általa felolvasott kisebbségi javaslatnak az én csekély nevem is alá van írva, de annál kevésbbé fogja megtagadni jogosultságát annak, hogy még akkor a discussiók folyamában pártfeleimmel folytatott értekezések folytán, némelyekre nézve más kisebbségi véleményt fogadtam el, mert bizonyára önmaga is fog reá emlékezni, és ha nem bírná, szolgálhatok azon véleménynyel, melyet a 15 ös bizottságban az igen 1. ministerelnök úr volt szíves lediktálni, és mely az azután általa elfogadott és most annyira dicsőített alaptól anynyira eltér. (Derültség a baloldalon.) Azt is mondá a tisztelt miniszterelnök úr, hogy a personal unió oly alakban, mint azt mi 67-ben proponáltuk, nem hogy könnyítené a dolgok elintézését, de lényegesen nehezítené azt, mert amint ő mondá, míg most a két ország, vagy mintt szokta mondani, a két fél minisztereinek csak akkor kell együtt tanácskozniuk, ha a közös alap támadtatik meg, vagy ha a közös alap megváltoztatása czéloztatik, addig azon javaslat szerint minduntalan kellene együtt tanácskozniok elannyira, hogy a minisztérium nem is lakhatnék két külön városban. Engedjen meg a tisztelt miniszterelnök úr, de sem az egyik, sem a másik állítás nem egyez meg a vétóval. Az egyik az, hogy most csak akkor kell a két ország minisztereinek együtt tanácskozni, ha a közjogi alap megváltoztatásáról vagy megtámadásáról van szó , ez nem áll, mert hogy jött létre a véderőről szóló törvény, hogy jött létre minden kereskedelmi szerződés, hogy jött létre minden megállapodás az indirect adók iránt, kimutathatom azt a miniszter úr nyilatkozataiból, de nyilvánvaló dolog is, hogy a két állam minisztereinek tanácskozása folytán. Tehát nem áll az, hogy csak a miniszterelnök úr által említett esetekre nézve kell a két minisztériumnak érintkeznie. De nem áll a másik sem, mert azon javaslatok szerint, melyeket mi, illetőleg a kisebbség azon időben tettünk, nem hogy szaporítva lennének .