A Hon, 1872. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1872-01-14 / 11. szám

Előfizetési felhivás: „A H 0 N" X-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Egész évre . . . 23 ft — kr. Fél évre . . 11 ft — kr. Negyed évre . . . 5 ft 50 kr. MT* Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig tiz krba kerül. Az előfi­zetések a „Hon kiadó­ hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. A „HON“ szerkesztősége. PEST, JAGUAR 13. Főispáni erőszakoskodások. Valóban felháborító tudósításokat ka­punk a főispánok eljárásáról a megyei bizottmányok és tisztikar szervezése körül. Még­pedig nem egyes, elszórt jelenség­kép tűnik fel az erőszakoskodással páro­sult törvényszegés, hanem egész rend­szerre mutató tömegességben. Minden arra mutat, hogy itt nem egyéni hi­bákkal és szenvedélyekkel van dolgunk, hanem összefüggő rendszerrel, melynek kiindulás­pontja magában a kormányban és a jobboldal központi bizottmányában keresendő. Épen ezért nem hagyhatjuk szó nél­kül e sajnos eseményeket s nem hívhat­juk fel eléggé azokra az országgyűlés igazságérzetét, szigorát és az egész or­szág kárhozatát. Hogy mi mindent tettek a főispánok az egyes megyékben csakis azért, hogy a jobboldalt a bizottmányban és tisztikar­ban — ha lehet — kizárólagos uralomra juttassák, hosszú lenne elbeszélni. Egy valóságos bűnkrónika az, melyben a ra­­bulizmus párosul a kicsinyes kortesfogá­sokkal, a törvény nyilvános kijátszása a magán­szószegéssel. Csak mutatványul hozunk fel egy párt. A nógrádi eset országos botránynyá vált. Eléggé tudjuk, hogy itt a főispán az általa megerősített határozatot semmisíttette meg egy korteshaddal és Tóth Vilmossal — vagy lehet, — hogy megforditva — ő volt ezek eszköze. Turóczban a bizottmányi tagok egy része meg se volt választva és a főispán mégis furu­m megtartá a tisztújítást. Közép-Szolnokban a főispán a mél­tányosságra tett ígéretét szegi meg, és a törvényt játsza ki, csakhogy keresz­tülvigye jelöltjeit. Szathmárban a kijelölő bizottmányban a baloldal többségben volt — a főispán a legnevezetesebb állásban ez ellenében mást erőszakolt a megyére. Küküllőben a törvény által az igazo­lásra és panaszokra kitűzött időt nem tarta meg, hanem idő előtt tartott gyűlést. Veszprémben az igazolást be n­em fe­jezve, a nem igazolt tagokat szavazatuk­tól foszta meg, mert e 43 tag többnyire baloldali. Zólyomban és majd mindenütt a kije­lölő bizottmányt teljhatalommal ruház­ták fel, mintha az nem tartoznék a köz­gyűlésnek, melynek kifolyása, számadás­sal, így a törvény elcsavarásával vitték keresztül a kijelölést és a választást — a legtöbb helyen. Ugocsában a korteskedés reversális követeléssel ment végbe a szervezkedés. A megsemmisítésért való kérelmek elüt­­tettek, a törvénytelen bizottmány elleni tiltakozást a főispán számba nem véve. És így megy ez mindenütt k­untalan, indokul. Hogy Bácsban és több helyen a nem­zetiségi szélsőknek köszönhetik a győzel­met, az ép oly bizonyos, mint az, hogy az ezekkel való czimboráskodással min­dig, mint hazaárulással vádolák pártun­kat. Hiába „bonus odor aures.“ Ily jelenetekre a jogérzet lázad fel és rendül meg bennünk. És igazolta-e valamelyik a főispánok kö­zül a nyilvánosság előtt e vádak ellenében magát? Nem,mert ők tudják, hogy utasítás szerint jártak el, kötelességet, nem a haza, hanem a párt által rájuk rótt kötelességet teljesítettek! Biztosítva van nekik az ab­­solutió és — örökös főispánság — a kor­mánytól. De ezzel sem az igazság, sem az or­­szággyűlés meg nem elégedhet — remél­jük, sőt elvárjuk az országgyűléstől, hogy a főispánok feje, hatalmának megterem­tője, erőszakoskodásának szentesítője, el­járásának utasítója, törvénytelenségének védője — Tóth Vilmos úrtól mindazt szá­mon kéri, mit bajtárai elkövettek és fele­lősségre, szigorú felelősségre vonja a tör­vényszegésekért, korruptióért, erőszakos­kodásokért. Hogy pedig a felsorolt és ezekhez ha­sonló, de elmellőzött erőszakoskodások mennyire kormány és jobboldali párt­gyártmányok, bizonyítja azok egyönte­tűsége és rendszeressége, bizonyítja a fő­ispánok cinikus eljárása és minden mél­tányosságnak általuk, a lovagiasoknak tartott egyének által való megvetése. De bizonyítja még az is, hogy abban, az eddig hivatalosan 9-nek bevallott me­gyében, melyekben a főispán keze már a priori meg volt bénítva a baloldal túlnyomó nagyszáma által — tehát ott, hol sem a zavarosban nem lehete halász­ni, sem zavart csinálni — mondom — e megyékben nemcsak szépen, rendben folyt le a tisztújítás, de méltányosan is, a pártok közmegelégedésére. Felhozhat­nám e tekintetben Esztergom, Komárom, Abaúj stb. példáját. Mindez fényesen bizonyítja, hogy mi­lyen a baloldal és milyen a jobboldal eljárása, okulhat rajta az ország és a jobb­oldal józan, jogos része. De addig is a törvénytelenség és erő­szakoskodás megtorlás nélkül nem ma­radhat — Tóth Vilmos és satelessei nem csak az ország, de az országgyűlés meg­rovását, sőt büntetését is kiérdemlék. Elvárjuk a számadást, követeljük a fe­leletre vonást — hadd ítéljen az ország. Hegedűs Sándor: Mai számunkhoz egy fél iv melléklet van csatolva. 4 . ,3nir jA­ll. szám. X. évfolyam. Hegeli kiadás. Pest, 1872. Vasárnap, január 14. Szerkesztési iroda : Ferencziek-tere 7. sz. Beiktatási dij. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz.földszint. Előfizetési díj: Poetin küldve, vagy Budapesten házh­oz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...................................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ...................................5 „ 60 „ 6 hónapra .................................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 kr. SPST Az előfizetési és hirdet­ményi dij a lap kiadó­ hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közsé­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Borraentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. A választások előtt. Az a közöny, az a végtelen közöny, az lesz a mi megölő betűnk elvégre is. Hogy is nem tud­tuk hagyni Ázsiában. Alig van eszme, mely mil­liókat mozgatna,­­­ kivéve tán a vasúti, meg egyéb üzleteket, mely mozgat ugyan milliókat, csakhogy pénzben. De olyan, a­mitől a nép mil­liói rajongnának, a­miért lelkesülni tudnánk so­kan, mindnyájan: olyan talán nem is létezik. Valami rendkívülinek kell bekövetkezni, or­kánnak,villámmal és mennydörgéssel,mely meg­tisztítsa a tespesztő levegőt, feldobbanásra ijesz­­sze a szíveket és tettre feszítse az izmokat. — Aléltság, tespedés, emésztő nyugalom mindenütt. A­ki jár is, lehorgasztott fejjel jár, mintha teme­tőből jönne. Mintha országos halottak­ napját ülné az egész ország. Pedig „Hannibal ad portás.“ Nem a muszkát értem, mert az nem Hannibál. S ha a portánál áll is már, az bizonyára nem a magyar, legföl­jebb a török porta. De a választások, ez a bel­földi tatárjárás! Itt állnak a küszöbön, ajtónkon kopogtatnak, a kormány már ez ülésszak végé­vel meg akarja kezdeni a választási munkálato­kat, az elfogadandó új törvény értelmében,­­ és a nemzet, souverain-joga oly ritkán kínálkozó gyakorlatával szemben áll tétlenül, összedugott kézzel, keleti fatalizmussal várja a jövendőt, s nem gondolva meg, hogy sorsa egy pillanatra újra kezébe lesz letéve, csak egy pillanatra, — átengedi a tért egymagára a szabadsággyilkos ultramontan és feudális ézelmeknek s nézi két­ségbeejtő közönynyel, hogy csap össze feje fölött a középkori áradat, mely odaiszapol bennünket az antediluvialis rétegekhez. Mondani szokás,hogy nem jó előre kipuskázni magunkat, mert úgy járhatunk, mint a czigá­­nyok Nagy-Idán. Már engedelmet kérek, de én legalább ezeket a nagyidai czigányokat valósá­gos Leonidásoknak tartom azokhoz a francziák­­hoz képest, a­kik ezer meg ezer mázsaszámra hagyták felhasználatlan lőporukat elfogni, hogy tulajdon gyártmányukkal lőjjék őket a hátba. Pedig így járunk, ha nem mozgunk. S akkor aztán késő lesz gondolkoznunk a mély bölcseség felett,a­mi e mondásban rejlik: „jobb megelőzni, mint megelőztetni.“* Pedig ha valamikor, a jövő országgyűlésen következik be az az idő, a mikor Herkules mind a tizenkét munkájával meg kellene küzdenü­nk. Olyan jogokat kell visszaszereznünk, a miket nem erőszakkal vettek el tőlünk s a miknek visszaszerzésére elég az időt és alkalmat helye­sen feltalálni, de olyanokat, a miket mi magunk adtunk fel s miknek visszaszerzése kétes, vagy a legjobb esetben iszonyú erőfeszítésbe kerül, így mondta ezt maga a jobboldal prófétája Deák Ferencz. Persze akkor még 1861-et írtunk. Herkulesi munkához herkulesi erő kell. Azt pedig nem fejtjük ki ráblógázva. Önmagunkra vessünk,ha az az öt év, a­meddig a jövő országgyűlés valószínűleg tartani fog, a mostaninak csak folytatása lesz. Igaz, hogy megkötött kézzel láthatunk csak a munkához. Mert a kormány eddigi reactionárius múltjából ítélve nem várhatunk valami szabadelvű választási törvényt.El lehetünk rá készülve,hogy ez is legfőbb czésként bizony nem a haza összes lakosainak polgári joguk gyakorlását, de a jelen párt uralmának biztosítását fogja tartani szem előtt. De ez ne ijesszen el bennünket, sőt buz­dítson, hogy a nagyobb akadálylyal szemben nagyobb erőt fejtsünk ki. Ez ne legyen jogc­im a resignatióra,de ösztön a megfeszített munkára. Az is igaz,hogy kezünk még akkor sem szűnik meg megkötözve lenni, ha a parlamentben több­ségre sikerülne jutnunk.Mert a jobboldal vaksága megteremtette azt a hasonlóra sehol nem találó kényszerhelyzetet, a­hol a nemzet, a souverain nemzet nem ura önmagának ; a mi souverainitá­­sunk kivételt képez a souverainitásokra fennálló axióma alól, mely abban áll, hogy saját akara­tunk legyen legfőbb törvény, s szabadságunk­ban álljon holnap mást akarni, mint a­mit teg­nap akartunk. Mi azzal a paradoxonnal ál­lunk szemben, hogy a törvényt, a­mit ma­gunk hoztunk , nem változtathatjuk meg ön­magunk , mert a legfőbb érdekeinket szabá­lyozó törvényből a többség szerződést csinált, melynek megváltoztatásához saját akaratunk nem elég, ahol még a másik fél kegyes bele­egyezését is ki kell nyernünk. S megkötötték e nemzetközi szerződéseket hosszú időre, ebbe vágtak a következő nemzedék rendelkezési jo­gának nemcsak a közö­s ügyekben,de a többi közt pl. a vámszerződésben is, mely ha a jövő or­szággyűlésen föl nem mondjuk, önmagától meg­újul újabb tíz esztendőre. Ilyenekkel állunk szemben a jövő országgyű­lésen s ha az új vasúti szerződés is sikerül, a jövő nemzedék 40—50 esztendeig nem fog ren­delkezhetni az ország közlekedési eszközei felett sem. A Duna úgyis az ördögé már. Akarom mon­dani a németé.­ Hiszem, hogy a­mi Magyarország iparosait a képviselőválasztási mozgalomban való részvé­telre sarkalja, az első­sorban az a mostoha elbá­nás, melyben a mostani kormánypár az ország tisztán anyagi érdekeit részelteti. Valljuk meg, hogy a kormány és pártja Magyarország anyagi érdekein nemcsak közvetve, a közös ügyek út­ján, de directe is, félszeg törvényekkel, kárunkra kötött szerződésekkel, félszeg vámpolitikájával, a vasutak körül inaugurált bénító rendszerével, de egészen az általa kitűzött pályázatokig, egyes áruczikkek gyártására vagy szállítására kötött szerződésekig oly sérelmes döféseket ejtett, me­lyek halálosak lehetnének, ha kereskedelmünk, iparunk és gazdaságunk a természettől oly­as életerővel és fejlődési képességgel nem bírna, a milyennel minden kedvezőtlen­­viszonyok mellett is hála istennek bir. Azért bizony én részemről legkevésbé sem tar­tom az iparosok választási mozgalmát sem in­dokolatlannak, sem időelőttinek s bizton hiszem, hogy ha sikere lesz s pártot sikerül teremtenie a parlamentben , e párt működése sokkal áldáso­sabb lesz az országra,mint a mostani jobboldali, s ha eleinte a közjogi alkunak elvi ellensége nem lesz is, a concret esetek szabadelvű reformjá­nak folyamában előbb utóbb kénytelen lesz meg­győződni, hogy anyagi helyzetünk előtt kellő fejlődési tért nyitó, közgazdasági követelménye­inket teljesen kielégítő reform a közjogi alku re­­romját föltételezi. Ez képezi anyagi felvirág­zásunk folyamának vaskapuját, melyet ha már föl nem robbanthatunk, törjünk legalább raj­ta rést. Akkor aztán talán bekövetkezik az idő, mi­kor IV. Henrik óhajtása beteljesül s legalább vasárnap a szegény ember fazekában is lesz lyúk. De munka nélkül hiába várunk sült galambra, s eljuthatunk odáig, hogy Heine szerint a most vagyonos ember levesében sem l­esz egyéb szár­nyas állat, mint talán a légy, mely esetleg be­­lerepül. Tors Kálmán.­ ­ & „BON“ TiBGZAIA. Az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI MÓR. Első kötet: A Szent Borbála. A „senki“ szigete. (9. Folytatás.) Timár éles szeme észrevette, hogy a nádas körül felmagasló fák teteje fölött valami vékony füst emelkedik ki. Ott emberi lakás van. — Oda megyek, megnézem, mi lakik ott ? A hajón volt egy kicsiny lélekvesztő, a­mit a biztos vadászatra szokott használni, ha valahol vesztegelni kellett dologtalan, a­mikor ráért vad­kacsákat lődözni a sás közt. A csónakot vízbe eresztete, vette a puskáját, vadász tarisznyáját s egy összefűzhető hálót: az ember nem tudja, hogy mit szerezhet? vadat-e, vagy halat, s aztán egyedül neki indult a nádas­nak, egy lapáttal hajtva is, kormányozva is a csónakot. Mint tapasztalt vadász és vizjáró hamar rá­talált a törésre, a­min keresztül a nádasba lehet hatolni s ott azután a vizi növényzet megmondta neki mindig hogy hol jár. A hol a viz szinén a nagy nymféa levelek libegnek hófehér teljes tulipán­virágaikkal, ott mély viz van, ott a talajt növény­törmelékkel hordja meg a viz sodroma; másutt a torongy zöld szőnyeget képez a viz fölött s­e libegő bársonyon guggol, mint a növényvilág bo­szorkánya, a „métely torzsa“, alakja olyan, mint a kalaráb, kék, gömbölyű, puffadt; minden ál­latnak halálos méreg; olyan, mint a pöfeteg; a mint Timár egyet szétütött a lapátjával, abból mintha kék láng csapott volna elő, a mint a mérges penész port szétlövette egyszerre: en­nek a gyökere büzhödt iszapba mélyed le, mely embert és állatot elnyel, a ki beletévedt. A nö­vény világ gyilkos varázslójának olyan helyet rendelt a természet, a hol legjobban rejtve van. A hol pedig a vizi perkáta fut fel a nád buzo­­gányos száraira, a­hol az elecs (butomus) szép ernyős virágai hajladoznak a gyékény zöldje között, ott már kavicsos talaj van, mely nem szokott mindig viz alatt lenni. Végre, a­hol a harmatkását termő Czikkszár (polygonum) kezd sű­rti bozótot képezni, melyen keresztül törve a hajós kalapkarimája megtelik azzal az apró növénymaggal, mely a szegények eledele: a pusztai manna; ott már emelkedő földegnek kell lenni, hol csak a növény lába van a vízben. Ha a csónakos útmutató növényeit nem érti, úgy belebódulhat a nádberekbe, hogy egész nap sem talál ki belőle. A mint e bozóton, mely testszín virágú fürtéi­vel egész rengeteget képez, keresztül verhette magát, egyszerre maga előtt látta Timár a mit keresett. Egy szigetet. Az valóban új alluviális alkotás volt, melynek a legutóbb készült térképeken még nyoma sin­csen. A Duna jobb ágának medrében volt sok ideig egy sziklatömeg, melynek alsó felén a lomhán kanyarodó ár zátonyt rakott le. Egy nagy téli áradás alkalmával aztán neki ment a jeges zaj az osztrova szigetnek, s annak egy csúcsát le­szakította, magával ragadva földet, követ, derék fákat erdő számra, akkor ezzel a jéggel, sziklá­val, faderékkal vegyes özönvizi gomolylyal meg­toldott a szikla mögötti zátonyon. A gomoly ott maradt. És aztán évről-évre az új áradás uj iszapréteget hordott föléje, uj kavicstorlattal ter­jeszte ki kövületét, az elkorhadt fatörzsek földé­ből ősnövényzet burjánzott elő, gyors növéssel, mint az újvilági természet alkotása s lett ott azon a helyen egy névtelen sziget. Mely senkié sem, melynek nincs sem földes ura, sem kirá­lya, sem hatósága, sem papja; mely nem tar­tozik semmi országhoz, semmi vármegyé­hez , semmi diocoesishez. — A török-szerb határon sok ilyen paradicsomi hely van, me­lyet nem szánt, nem kaszál, nem legeltet sen­ki. Egyedül a vadvirágnak és a vadállatnak ha­zája. S ki tudja még kinek ? A sziget északi partja nyilván tanusita annak keletkezését. A kavics egész torlaszokban volt mellette felhalmozva, emberfőnyi és hordó nagy­ságú darabokban néhol; a közt nádgyökér és kor­­hatag fatörmelék, a sekélyesebb zátony zöld és barna héjú dunai kagylókkal fedve, az iszapos­­ partoldalban pedig katlanszerű­ lyukak vannak vájva, mikbe a közeledő léptek hangjára százai a tehenős békáknak sietnek elrejtőzni. A partot egész hosszában a veres fűz törpe bok­rai lepik be. Azokat minden jéginduláskor tövig letarolja a zajló jég. Itt kihúzta csónakját Timár a partra, megköté egy fűz törzshöz. Beljebb ha­ladva, óriási füzek és jegenyék irtatlan erdején kell áthatolni, miket sok helyütt halomra döntö­getett a vihar, s ott tövises bozótot képez a szi­getek gyümölcs­termő folyondára, a földi szeder, a korhadó talajból magasra­­nőtt Valeriana fű­szerillatot vegyít a nyárfák gyógyszaga közé. Egy mélyen fekvő lapályos térségen, hol nem tenyészik fa és bokor, tocsogó viz közül, melyet buja fa takar, tövér ernyős növények magasla­­nak föl; a baraboly és a fahéj illata Sison Amo­­mum ; — egy csoportban mintegy külön vált növény aristokratia,büszkélkednek a fekete zász­­pák (Veratrum, öles növények, tűzpiros virágok­kal, a fű közt buján tenyész a nefelejcs, s az or­vosi nadálytő mézterhes piros virága.Nem csoda, ha a korhadt fűzfák odúiban annyi vadméh raj­zik. S a virágok közt csodálatos zöld, barna, ve­res gyümölcs alakú gumók emelkednek is ki, mi­ket nem is ismer minden ember, tavaszszal virí­tott hagymás növények érett magtokjai azok. A virányon túl megint következik a bozót, de már a fűz és nyárfa vadalmával keverve, s az aljat galagonya lepi be. Itt már magasabb a sziget. Timár megállt és hallgatódzott. Semmi nesz. Emlős állatja nincs a szigetnek. Az árvíz elpusz­­títja azt. Csak madár lakik rajta és repülő rovar. A madarak közül sem jó ide a pacsirta, sem a vadgalamb ; azok a szigeten nem élnek meg. Azoknak mind olyan hely kell a­hol ember la­kik, magot vet. Hanem két állat mégis van, mely a szigeten is elárulja az emberi lény közellétét. Az egyik a darázs, a másik a sárgarigó. Mind a kettőnek szenvedélye a nemesített gyümölcs. A­hol ezek az óriási darázsfészkek függnek alá a fákról, a­hol a sárgarigó hallatja a pagonyban hívogató füttyét, ott gyümölcsösnek kell lenni. Timár megindult a rigófütty után. S a­mint keresztül vergődött a tüskés gala­gonya és veresgyűrűs bozóton, a­mik hegyes tő­reikkel össze vissza szurkálták ruháin keresztül, egyszerre a bámulattól meg­­gézve állt meg. A­mit maga előtt látott, az a paradicsom volt. Egy rendezett kert, valami­nt hat holdra ter­jedő, nem sorba, de szeszélyesen csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, a­miknek ágait földig húzta édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölcs­csel rakva alma és körtefák, a szilvafák min­den faja, mintha rózsa vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől ; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott fölösleg fölszedet­­len. Közbe egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, piros, sárga és sötétzöld bogyóival, s a terebély fák hézagait aranyszínű lecsüggő gyümölcsös ágaival tölti be a Cidoni alma, a birs. Ösvény nincs a gyümölcsfa labyrintában, fü­vel van a fák alja benőve egészen. Hanem a­hol a fák közül kilátni,ott egy virágos kert hívogat a közelebb jövésre, az is csodálatos mezei virágokból összegyűjtve, miket a szokott kertekben nem találni, a sötétkék csengetyű­kék csoportjai, a selyemtermő krepin fényes gubancz­­tokja, pettyes turbanlilianok, az alkermes vér­­f­ürtes, a gyönyörű aphrisok, pillangó termő vi­rágaikkal valami csodálatos után kerti virággá nemesítve, tanúskodnak emberi lény közellété­­ről. Elárulja azt végre maga a lakhely, a­mely­ből a füst előjön. Az is sajátszerű kis szeszélyes menedék. Há­tul van egy óriási szikla, annak van egy mélye­dése , ott áll bizonyosan a tűzhely, s onnan megy le egy másik odú, a­hol a pincze van. A szikla tetején van a kürtő, melyen a füst kijő. Azután a sziklához van ragasztva kőből, vályogból egy hajlék, annak van két ablaka, két szobája. Az egyik ablak kisebb, mint a másik, s az egyik szoba alacsonyabb, mint a másik, náddal van fedve mind a kettő. Azután a kettőhöz oldalt van hozzá tákolva egy tornácz fából, mely nyílt folyosót képez, szeszélyesen diribdarab fákból összetákolt czifrázattal. De sem a kő, sem a vályog, sem a faépületen nem látszik az, hogy miből van építve, mert az olyan sünren­ybe van futtatva délfelöl szőlővel, a minek ezernyi piros és kék fürtéi a dérfestette levél közt mosolyognak; északra pedig komlóval, melynek érett tobozai, mint a zöld arany fedik még a magas szikla homlokát is, a­minek legko­­párabb teteje be van ültetve rózsás fülfüvel,hogy semmi sem maradjon rajta, a­mi nem zöld Itt asszonyok laknak. (Folytatása következik.) Országgyűlési tudósítás: A képviselőház ülése jan 13-kán. A vallás és közoktatásügyi miniszer költség­­vetésének mai eredménye, számokban véve, ke­vés volt, de annál érdekesebb az egyes kérdé­sek részletes tárgyalására nézve. Az első fonto­sabb kérdés az egyetem alap tárgyá­ban volt, a­mely természetesen a többi közala­pítványi kérdések felemlítését is maga után vonta. Horn Ede számokkal mutatta ki s egy kis részletességgel még szomoruabban tudta volna feltüntetni, mily nyomorult ezen alapítvá­nyok kezelése s mily tömérdek kára van az or­szágnak ezen alapítványok nagy jószágaiból­ Az országgyűlés több tagja helyeselve szólott fel azon indítvány mellett, hogy ezen kérdés mi­előbb eldöntessék; végre azonban teljesen lecsen­­desültek a viharok, miután Pauler szép szavak­kal bebizonyította, hogy ez csakugyan nagy munka . Madocsányi, a kérdés megvizsgálására 1869-ben kiküldött bizottság elnöke, még némi­leg dicsekedve elősorolta, miért maradt el ez ügy eddig s megígérte, hogy most a költségvetés tárgyalása után — 3 évvel a megbízatás után— meg is kezdik a munkát. Pauler szokás szerint itt is megdicsérte a bizottság tagjainak szorgalmát és buzgóságát. — A második nevezetesebb vita tárgyát a nagyszebeni Theresia­num ügye képezte. Az országgyűlés már két­szer megintette ezen intézetet, hogy mondjon le felekezeti jellegéről, ha államsegélyre igényt akar tartani. Az intézet nem tette meg, de a kor­mány még mindig akar­t várakozni s a gyűlés ismét megszavazza az előirányzott segélyt — ideiglenesen ad analogiám tankerületi főigazga­tóságok, egyházi czélok ,stb. A harmadik vita­tárgyat a nemzeti múzeum képezte P. Szatmáry és Pulszky hosszas vitatkozásával s egy mulatságos kis végepisoddal. Az utóbbira nézve utaljuk az olvasót a tudósításra. Szatmáry ellenvetéseit Pulszky teljesen inparlamentáris s sok adomával felszerelt beszédében meglehető­sen ellensúlyozta, azonban szomorú tényként kell felemlítenünk, hogy a múzeum igazgatója nem szégyenlette beszédét avval kezdeni meg, hogy ő könnyebbülve érzi magát ezen vádak hallat­­tára, mert ő sokkal, de sokkal több hiányt tud önmaga. Pulszky sokat személyeskedett s inkább nevettetés által igyekezett hatni. Vég­eldöntés ezen ügyben még nem történt. Az episodok közt figyelemre méltónak találjuk, hogy a felsőházat — mint régiséget — e gyűlés folyama alatt mindenki kinevette se jelen esetben hajlandók lehettünk volna hinni, hogy annak eltörlését is óhajtják — nevetve kimondani. De komolyan Ei Bauer, das ist etwas anders! Előbb próbál­junk javítani és rendezni azon, a­mi alapjában rész s aztán várjunk még egy kicsit, mikor a

Next